És ahogyan az lenni szokott, ha az ember elmegy valahová, akkor jó esetben vissza is jön onnan, így mi is ezt tettük, ilyen kilátásokkal:
Tömören és röviden: Brüsszelről megoszlik a véleményem, egyrészről nagyon élveztem, másrészről viszont többször tátott szájjal álltam, hogy ez most így mi. Azt viszont kár vitatni, hogy Brüsszel méltó fővárosa az EU-nak: jól reprezentálja, hogy mennyire színes is ez a szövetség és hogy helyenként mennyire kettős. Úgy általában ezt majd egy értelmesebb mentális pillanatomban jobban megfogalmazom egy bejegyzés formájában.
Bruges ellenben gyönyörű volt, sokkal inkább az marad meg a Belgiumról alkotott képben, ha egyszer visszanézünk, tuti, hogy ott több időt kell majd eltölteni.
Szóval nagyjából ennyi. A bőrönd már elcsomagolva az ágy alatt hever, az 549 darab mozgó- és állókép pedig várja, hogy kezdjek velük valamit.
Holnap, mit holnap, ma hajnalban, egészen pontosan reggel hatkor felcsüccsenünk egy repülőgépre, ami – miután valószínűleg húsz percet álltunk sorban egy sátorban – néhány pofátlanul jó áron szerzett repülőjegynek köszönhetően egészen Charleroi városáig repít minket. Terveink szerint megnézzük Brüsszelt, Gentet, Bruges-t, veszünk végtelen csokoládét, eszünk végtelen sültkrumplit (vagy adott esetben kagylólevest, bár én nem kedvelem) és iszunk végtelen belga malátakoktélt; az egyik kávézóban például 2500-féle sör van, valószínűleg nem fogjuk mindegyiket megkóstolni, de törekszünk majd rá.
Az autóbérlés és az airbnb-s szállásfoglalás amúgy elég jó móka, az egyetlen probléma, hogy a kettőre együtt hatalmas kauciót kell lerakni, vagyis zárolni a bankkártyán, cserébe viszont a végösszeg barátságos.
Egyébként 2005 óta használom a mefi.be domént, úgyhogy félig belgának tartom magamat, ideje is lesz már meglátogatni a blogom kvázi szülőhazáját!
Ma a szokásosnak nevezhető bécsi kirándulást ejtettük meg, idén Tomival mentünk, és ettünk többek között bécsi szeletet, ami így nézett ki:
Külföldi utazások során mostanában kettő dolgot figyeltem meg.
Az egyik, hogy szinte bárhová megyek Európán belül (nem kell messzi országokra gondolni), mindenhol ugyanazokat a lehetőségeket látom, néhány helyi speciálissal kiegészítve. A húzónevek szinte abszolút megegyeznek, minden üzlet, amit kint megtalálni, van már itthon is, nagyjából megegyező felhozatallal, sőt, itthon sokszor jobb árakkal. Ez valahol jó, valahol pedig annyira nem, mert elveszik picit az a varázs, ami a jé, ilyen otthon nincs felkiáltásokat hozza. A kis utcákba persze mindig be kell menni, ott lehet az igazán jó dolgokat megtalálni.
A másik pedig az apróságok fontossága. Bécs nem nagy dolgokban, csak apróságokban különbözik Budapesttől. Kicsit tisztább utcák, kicsit szebb állapotban tartott épületek, kicsit kevésbé amortizált állomások, kicsit barátságosabb emberek, kicsit vidámabb eladók. És hiába drágább minden, ezek azok a pici apróságok, amik miatt sokan felsóhajtanak, hogy igen, ez azért nem otthon van. (Vannak persze nagy dolgok is, a Westbahnhofban sétálgatva mindig azt szajkózom, hogy bassz… ez egy vasútállomás, otthon a reptér néz ki így.)
Ezektől függetlenül nagyon jó, hogy manapság az utazásnak az esetek többségében nincsen valamilyen politikai elnyomása. Az ember nagyjából oda megy és azt néz meg, amit szeretne. Néhány kivételtől eltekintve nincsenek várólisták és kötekedő határőrök.
Reggel még egy autóban fagyoskodsz a Keleti Pályaudvar felé tartva, délben pedig Bécsben ülsz egy csokornyakkendő, három nyelven folyamatosan beszélő pincérrel csevegve. Vagy akár Párizsban kortyolgatsz egy lattét az Eiffel-tornyot nézve. Vagy ha még jobban emelni akarod a klisét, akkor Rómában eszegetsz egy pizzát. De a lényeg már úgy is átment.
Megérkeztünk épségben, a visszaút azonban nem volt eseménymentes, a »finnországi hazautazás« után ez a második a dobogón – értelemszerűen a helsinki reptéren töltött éjszakát a reptéri pokrócokkal semmi sem übereli.
Az egész szitu ott kezdődött, hogy kiértünk időben a bolognai reptérre. Ezzel alapjáraton nem is lenne ugye probléma, a gond valahol ott jött elő, amikor a reptéren (ami érzésre háromszor akkora, mint a ferihegyi Budapesti Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér) a 85-ös pultot keresve, tíz perc séta után kiderült, hogy 65 a legutolsó pult, és a 85 egy teljesen másik épületben, az autópálya másik kijáratánál található. Szóval, kedves Ryanairrel utazók, ha Bolognából (BLQ) indultok, akkor a Terminal Estet keressétek, és akármilyen hihetetlen, tényleg egy kihalt parkoló közepén álló sátorban van a csekkolás. Máskülönben idehaza is 15 perc séta a reptér aszfaltján és sátorban való csekkolás fogadott minket, nem is igazán értettem, oké, hogy fapad, de azért nem az Oktoberfestre készültünk.
Nagynehezen megtaláltuk a buszt, amely átvitt minket a másik épületbe, ahol a bejelentkező pultnál a kedves hölgy azonban közölte, hogy oké, ők már bezártak és a csomagokat elvitték, szóval siessünk, nehogy lekéssük a gépet, és küldjük fel a csomagot onnan, kifizetve az ötven eurós büntetést. Köszi! (Azt már meg sem említem, hogy buktunk néhány piperét és a vagyont érő kontaktlencse ápolószert.)
A busz csak tíz perc múlva jött volna újra, így visszasiettünk gyalog. Mire beértünk a biztonsági ellenőrzéshez álló sorhoz, tizenöt perc maradt a gép indulásáig, a sorban felettünk a tábla pedig azt jelezte, hogy onnan még 45 perc a sorbaállás. Gyors szaladgálás egy infópultot keresve, ahol azt mondták, hogy menjünk át a soron pofátlanul. Persze az őr belénk kötött, hogy no queue jumping, de végül olaszul és angolul ki- (vagyis inkább be-) -magyaráztuk magunkat. A biztonsági pultnál még rohanás, szenvedés, pánik, de végül tíz perccel később már robogtunk a kifutópályán.
A Ryanairről: semmi gondom nem volt velük, ami miatt sokan panaszkodhatnak, az maximum annyi lehet, hogy szemben a Wizz Air-rel, ők annyira nem adnak a látszatnak. A Wizz Air egy fapados légitársaság, de próbálják egy normális A-kategóriás társaság dizájnjával, stílusával, megközelítésével elfedni ezt, a Ryanair pedig egy fapados légitársaság, ahol az az érzésed, hogy még a légiutas-kísérők egyenruhája is valami olcsó turiból jön. A szolgáltatás legfeljebb kicsivel gyengébb, a biztonság azonban ugyanolyan, mint bármelyik másik fapadosnál.
Anyukám felhívott pár héttel ezelőtt, hogy mit csinálok a hosszú hétvégén. A válaszom az volt, hogy a szokásosat: amikor éppen nem dolgozom, valószínűleg lehetetlen hülyeségekkel töltöm az idő az interneteken szörfölve, esetleg elsütöm néhányszor a pillanatot (már akár pillanatokat is!) megörökítő digitális varázsgépet, hasonlók. Erre ő azt felelte, hogy oké, akkor vegyél ki egy nap szabit, mert a Ryanairnél éppen jó áron volt a repülőjegy Olaszország felé.
Szóval holnap délelőtt a hétvégéig elszelelünk pizzát, pastát, pestót, prosciuttót és mindenféle hasonló bűnös dolgot fogyasztani.
Apropó: Raynairrel most fogok először utazni, rengeteg rossz dolgot hallottam róluk, remélem nem fogunk csalódni.
A hétvégét, kihasználva az utolsó nyári szellőket, Szegeden töltöttük, fél napot pedig Ópusztaszeren voltunk.
A Feszty-körkép és a múzeum megtekintése szerintem túl borsos áron mozog, ezt az én utópikus világképemben negyede ennyiért kellene adni, állami támogatással, de persze értem, nincs pénz, meg kell fizetni, hogy megnézze az ember a dolgokat. A múzeum, a park és maga a körkép egyébként nagyon szép látványt nyújt, érdemes legalább egyszer megnézni.
Szeged pedig a második legszebb város Magyarországon, talán csak azért a második, mert Budapest a szívem felét elfoglalja, meg amúgy is hülyeség rangsorolni, de tényleg, Szeged mesés hely. Valahol megakadt a 19. század elején, és ezt nagyon jó értelemben. Azon túl hogy sétálgatsz és azt látod, hogy minden nyáron valami durva felújításban vannak, menőbbek a villamosaik és a buszaik mint Pesten, kedvesek az emberek, látszólag nincs bűnözés, tisztábbak az utcák, kevés a suhanc, ki mersz ülni a parkba este tízkor, és akkor még nem beszéltem az apróságokról, hogyha lenézel akkor még a Magyar Királyi Posta és Távirda betűit látod bevésve a csatornafedélbe. Végtelenségig tudnám sorolni. Nem igazán tudnám vidéken elképzelni az életemet, de ha Szegeden lenne jó meló, vagy az Arkon terjeszkedne arra, simán mennék.
Klassz kis hétvége volt, remélem jövőre is eljutunk, Szeged egy olyan hely, ahová minden évben, akár többször is szívesen visszatérnék.
Az elmúlt egy hetet (a tűzijáték becses napját leszámítva) a nyár utolsó lendületével a Balatonon töltöttük. Tomival négy napot Balatonfenyvesen és Fonyódon voltunk, ahol rengeteg moszat volt a vízben, de emiatt cseppet sem féltünk, mert feltaláltunk két új olimpiai sportágat, a távmoszathajítást talált bottal és a moszatcsatát, mindkettőben jeles eredményekkel végeztünk. Fonyódon egyébként életem egyik legjobb hagymás rostélyosát ettem. Egy napot majd később még egy felet Siófokon töltöttem, ennek egy része parádés volt, mert kicsit máshogy alakult a program, és miután Tomi hazament, az Ingridékkel való találkozóig volt hat szabad órám, csomagokkal, így poénból a legnagyobb melegben beültem egy jó hűvös moziterembe, majd miután bejártam a belvárost, leültem egy kávézóba és órákig olvastam a Trónok harcát. Persze másnap ettünk kukoricát, lerajzoltattuk magunkat karikatúrásan és minden egyéb kötelező móka. A maradék napokat szokásunk Szabadisóstón töltöttük baráti körben, grilleztünk, fürödtünk, ittunk, beszélgettünk és minden egyéb.
Holnap megy minden a normális kerékvágásba, a bőröndöm becsomagolásával és elpakolásával nálam sajnos hivatalosan is lezárult a nyári szezon (habár ha minden jól megy, még jövő héten szüleimmel töltünk egy hétvégét), amit nagyon sajnálok, különösen, hogy habár nagyon jó volt ez a 9 nap szabadság két részben, de azért jó lett volna még legalább ennyi.
A szeptemberi terv: folytatom az egészséges életmód projektet étkezés-ügyileg, amit az elmúlt három hónapban szándékosan és nem szándékosan is hanyagoltam, illetve elkezdek tényleg életvitelszerűen edzeni, és vagy az angol felsőfok, vagy az olasz középfok megszerzését is kitűztem célul. (Ugyanitt olasz maszek nyelvtanárok telefonszáma jöhet, angolból ismerem a legjobbat, remélem, olvassa is ezeket a sorokat. ;])
Tegnap épségben leszálltam bjúdöpeszt ferihedzs kettőn, hazafelé a reptéri transzferben ismét végighallgattam, hogy itthon milyen rossz is a taxisoknak, pedig milyen olcsó itthon a taxi, meg úgy egyébként is, és már a kellemes 35 fokban hűsölök.
Idén az egynapos kirándulás keretein belül a Mirabilandia nevű vidámpark-komplexumot látogattuk meg. Magyar szemmértékkel nézve a hely tényleg egy komplexum, a közepesebb méretű hullámvasutak akkorák, mint itthon a nagy, habár egy-két percnél tovább egyik sem tart. Van viszont két igen brutális, az egyik Európa leggyorsabbja, a másik pedig nagyjából nyolcperces menetidőből másfél perces alap testhelyzetben utazással csábítja az extrémebb látogatókat. Megnéztük a Phobia nevű horrorházat is, amiért fejenként a belépőjegy mellett pluszban öt ajrót kellett perkálni, és igazából annyi volt az egész, mint ami anno a Madame Tussauds-ban.
A Mirabilandiáról egyébként azt kell még tudni, hogy 35 euró a belépőjegy, 5 euró külön a parkolás, és négy-öt olyan móka van, ami bent még öt euróba kerül, egyébként mindenre fel lehet ülni, sőt, a jegy megvásárlása két napi belépésre jogosít fel, a kijáratnál lehet kérni az első napon karszalagot, amivel másnap beengedik az embert. Ami szerintem bosszantó volt, hogy a mosdókban nincsen deszka a kagylókon, és higgyétek el, ott normális embernek legalább egyszer el kell mennie egy nagyobb dolgot intézni, annyi hullámvasutazás után. Ha az ember menni akar, érdemesebb a kombinált jegyet venni, ami hatvan ajró, ugyanazt tudja, mint a rendes jegy, csak jár hozzá egy szállodai szoba (két vagy három személynek, persze mindenkinek kell jegy) és a második napon be lehet menni a Mirabeach nevű élményfürdőbe is, plusz az összes belső öteurós cuccra egyszer ingyen be lehet mászni.
Az idei abszolút kedvenc olasz fogásom a panna cotta, itthon is szoktam enni néhányszor, most tervezem, hogy csinálok majd házilag is.
Ezeket a sorokat kicsit nehezen gepelem, mert az olasz kiosztas csokkenti az egyebkent eleg jo aranyu percenkenti karakter-beviteli sebessegemet.
Pentek este jottem ki, itt atlagosan 35-36 °C a homerseklet, 60-70%-os paratartalommal, szoval fazni nem szoktunk. Tegnap mar voltunk valami olasz kabaremusoron, amibol sokat nem ertettem, de ettol fuggetlenul vicces volt, illetve ettem a helyi piadina fritta-bol, ami voltakeppen langos, csak sonkat meg szalamit raknak bele tejfol es fokhagyma helyett.
Tervezzuk meglesni Firenzet es Mirabilandiat (kb. ot eve tervezzuk, de sosem jon ossze, hatha most!), ha osszejon, akkor vegtelen kepanyag varhato.
A repuloteren persza nagy makom volt, bombariado miatt (valaki otthagyta a csomagjait) lezartak egesz Ferihegy 2B-t, igy at kellett masznom az A-ra, ahonnan at lehetett jutni a kapukhoz. A dolog pikanteriaja meg az volt, hogy Ingrid telefonja lemerult, igy nem is tudtunk talalkozni, raadasul nagy gyorsasaggal betereltek minket a kapukhoz, aztan kiderult, hogy kesik a gep egy orat. De vegul is a lenyeg, hogy nem volt bomba.
Ezek vannak.
Ja, es elromlott a vakacios uzemmodot bekapcsolo gomb, szoval most nincs szansajn heppinesz a logo mellett.
Tegnap közben épségben megérkeztünk kedvenc magyar tengerünkről, ahol egyrészt sikerült megtalálnunk a legdrágább éttermet, másrészt fájdalmas tanulságként azt hoztam, hogy ne aludjunk el a napon egykor, mert csúnyán leégünk.
Az idő nagyon jó volt, egész konkrétan olyan meleg volt a víz, hogy azonnal lemerültem, pedig alapjában véve elég fázós vagyok és hamar ki is jövök.
Ami nagyon durva volt, az az elképesztő szúnyog- (kobuci?) -invázió. Szinte sehol nem működött este a közvilágítás, és még így is vágni lehetett a levegőben a kis dögöket, a szállodában egy kis videót is csináltam:
A Napfény Strand nevű hely egész korrekt, háromszá' a belépő (talán emiatt jobbak a szocreál társasüdülők, mivel van saját stégjük), elvileg van mindenféle élménymedence is, de nekünk a Balcsi elég élmény volt önmagában is.
A hétvégére hirtelen felindulásból Balatonlellére utazunk, ahol megnézzük a 26 °C-os vízhőmérsékletet, és eszünk végtelen fagyit.
Mivel ilyenkor a Déliben elég nagy a sor, gondoltam kipróbálom az onleány jegyvásárlást. A MÁV-Start felület helyenként több sebből vérzik, és nem túl logikus az összekattintgatása egy menetjegynek (pl. a fizetési módok alatt nagy narancssárga gombbal a kilépés látható), ettől függetlenül azonban nagyon menő az egész dolog, kifizeted bankkártyával vagy mobiltelefonnal, kapsz egy PDF-fájlt, kinyomtatod, és valami ilyesmivel a kezedben, olyan igazi like a boss arckifejezéssel egyenesen a peronhoz sétálsz:
Nem csalódtam, most is nagyon jó volt oda utazni, habár lehet, hogy csak ismét szerencsém volt, és nagyon jó társasággal mentem. Korond volt talán picit csalódás, mert emlékeim szerint anno sokkal több helyen lehetett vásárolni, és egyáltalán nem voltak kínai gagyik, most viszont egy-kettőt lehetett látni.
Kifogtuk a legjobb buszsofőrt, együtt ünnepelte velünk a születésnapját, és azt mondta, élete legszebb születésnapja volt.
Volt egy közepesen hosszú, öt és fél kilométeres túra is, amelynek a legszebb pillanata az volt, hogy átmentünk egy patakon (itt buktam fél zoknimat), amikor a túloldalon észrevettük, hogy van egy híd is tőlünk néhány méterre. Elvileg láttunk medve lábnyomokat is, bár én kételkedtem a dolog valóságában.
Egyszóval nagyon jó buli volt, örülök, hogy ott lehettem.
Az első Erdélybe utazásomnál tízéves lehettem, nem emlékszem már, hol voltunk, de valami táborszerű helyen, öt- és hatágyas szobákban elhelyezve. Ez volt az első tábor, amiben részt vettem (és élveztem is). Sokat láttunk Erdélyből, nagyon jól éreztem magam, és az egészben volt valami akkor megmagyarázhatatlan dolog.
Ezután egy évvel később mentem ismét, ez volt a kedvencem mind közül. Egy Csíkszentdomokos nevű, rendkívül népies faluban laktunk ketten egy kedves családnál elhelyezve. Habár itthon is nagyon finom, felejthetetlen élmény egy olyan húslevest enni, amibe a tésztát a nagyi csinálta házilag, a vizet a kútból merték, a zöldségeket reggel szedték, a tyúkot pedig azelőtt néhány órával vágták. Akkor ettem először kürtőskalácsot, amit a nagyi csinált nekünk az útra. (Nem akartuk csak itthon megenni. Ami valójában történt: a buszutazás első tíz percében már egy morzsa sem maradt.) Az emberek kedvesek, őszinték, barátságosak voltak. Nagyon szerettem ott lenni.
A harmadik utazással kapcsolatosan csak annyi negatív élményem volt, hogy nem azzal a jóbarátommal lettem elhelyezve, akivel azelőtt, hanem két, nálam idősebb sráccal, akikkel nem igazán volt közös téma.
Akkor még mindig nem tudtam, néhány évvel később sikerült csak megfogalmaznom mit éreztem. Erdély maga az érintetlen paradicsom, ahol megmaradt valami, ami régen volt, és mára nagyon ritka. Szavakba nem lehet önteni, nem is igazán kell. Oda kell menni, beleszippantani a levegőbe, beszélgetni az emberekkel, enni, inni, szórakozni. Mindamellett, hogy a világ egyik legszebb és -varázslatosabb helye Székelyföld, kicsit azonban szomorú is.
Holnap ismét Erdélybe utazom; most életem első csapatépítő bulijára megyek. Minden tekintetben nagyon izgatott vagyok: egyrészt ismét láthatom ezt a csodálatos helyet, és nagyon kíváncsi vagyok, most kicsit több mint tíz év után milyen érzésekkel jövök haza. Másrészt meg érdekes lesz – természetesen kulturált mederben – féktelen tombolásban eltölteni néhány napot azokkal az arcokkal, akikkel egész nap közösen csapkodjuk a billentyűket.
A hétvégét az aktív pihenés jegyében a Baradla-barlang, vagyis az Aggteleki Cseppkőbarlang Retek-ági (7 kilométer, nagyjából ugyanennyi idő alatt) extra, a Rákóczi 1. sz. barlang valamint a Dobsinai-jégbarlang túráin töltöttük.
Aggtelek, Retek-ág: nagyon jó volt a túra, szimpatikus és nagyon jófej vezetővel. Béreltünk overált, kaptunk akkus bányászlámpát, aztán indultunk is. Először végigjártuk a kivilágított, kiépített részt, ahol sok élő cseppkő már nincsen, viszont még az ősember is hált már ezen a részen. Ezután egy viszonylag rövid, nem kiépített részen haladtunk, majd kis kajaszünet után megérkeztünk a Retek-ághoz, amely nevét a retekhez hasonlító képződményekről kapta. Ez egy elvileg extrém nehéznek hirdetett túra, de közel sem ez a helyzet; van egy-két rázós rész, ahol kúszni-mászni kell, vagy ahol nagyon oda kell figyelni, hová lép az ember, de egyébként nem túl extrém, csak kicsit kimerítő, ellenben felejthetetlen élmény. Innen visszafelé már inkább fáradt baktatás jellemezte a társaságot, de végül megérkeztünk a jósvafői kijárathoz, ahonnan kisbusszal vittek minket tovább. Nagyon klassz élmény, 5000 vagy 2500 forint a jegy (diákigazolvány fejében ugye), lehet fizetni az összes SZÉP-kártyával és utalvánnyal illetve bankkártyával is. A környéken van rengeteg vendégház is, ahol lehet aludni.
Másnap az Esztramosi-hegy Rákóczi barlangját néztük meg. Ez egy kisebb barlang, de szintén nagyon szép, bár a túravezetés kevésbé volt pörgős, sok érdekes infót tudtunk meg itt is. Ez egy főként vaslépcsőn gyaloglós, nagyon laza túra, utcai viseletben simán végigjárható. A legszebb a bánya alján található gyönyörű tó, amely teljesen tiszta, baktériumoktól és élőlényektől mentes, emberi fogyasztásra alkalmas. Sajnos megkóstolni nem lehetett.
Végül átmentünk Szlovákiába, ahol megnéztük a Dobsinai-jégbarlangot. A barlang maga nagyon érdekes, és nagyon szép, az egész olyan, mintha a még sodrásban lévő víz egyszercsak megfagyott volna. A hőmérséklet -1 és 3 fok között mozog, de általában inkább nulla, nyáron a meleg nem tud bejutni, ami viszont érdekes, hogy télen a bejárat előtti lejtőnek köszönhetően a hideg levegő befúj. A belépők száma évente limitálva van, ha eléri a limitet, arra az évre látogatók elől bezárják a barlangot. Ami még érdekes infó, hogy ez volt Európa első kivilágított barlangja, az 1800-as évek végétől már tesztjellegűen működött elektromos villany bent.
Kicsit meglepett, hogy a fotózásért 10 eurót kérnek el, úgy, hogy a belépő maga 7 euró. A belépő érthető, mert üzemeltetési költség és miegymás, de milyen jogon kér bárki egy fényképért (vaku nélkül) díjat, úgy, hogy ezzel semmivel nem rongálom vagy károsítom az emlékművet, és senkinek a munkáját nem lopom el. De persze biztosan én nem értem.
Utána még a barlang melletti étteremben ettünk finomakat, habár semmilyen nyelvet nem beszéltek és teljes káosz volt a kiszolgálás (az én kajám egész konkrétan kimaradt, mire már mindenki megette a magáét kaptam csak meg).
Mindent összegezve nagyon jó hétvége volt, és tök jó, hogy holnapra hagytunk egy szabad napot, amit még pihenéssel lehet tölteni.
Ma egy nem működő klíma- (illetve bocsánat: »legminőség-javító berendezéssel«) rendelkező Hungária elnevezésű EC-járattal bepöfögtünk a Keleti Pályaudvar valamelyik peronjára. A vonattal vagy autóbusszal való utazásnak az a szépsége, hogy sokkal jobban érzi az ember az utazás súlyát, a megtett kilométerek számát, szemben a repülővel, ahol egyik órában ezer kilométerrel odébb van, a másikban már sétál hazafelé.
Prágát három nap után úgy nevezném egy Amszterdam, Párizs, London és Budapest keveréknek, hogy a felsorolt városokból kettőben még sosem jártam.
Az utcák elképesztően hangulatosak, az egész város tocsog a kézzelfogható rózsaszín felhőtől. A piros villamosok, a barna sörök, a sárga lámpák, az egész egy mese. Maga módján még a graffiti is jól mutat a százéves ház falán, ami azonban meglepőbb, hogy még a nagyon graffitis, szemetes, lepukkantnak tűnő környéken sem látsz olyan arcokat, akik miatt úgy érzed, aggódnod kellene. Pedig nem csak az Óvárosban járkáltunk, az egyik nap lemásztunk a várostérképről, és valamely Újpest-Központhoz hasonlítható peremkerületben találtuk magunkat, ahol turista rajtunk kívül nem igazán járt.
És akkor arról még nem is beszéltem, hogy milyen finom a roston sült nyúl, a háromféle sült hússal és knédlivel, barnamártás jellegű szósszal tálalt főfogás, a vadasra hasonlító finomság és gyakorlatilag minden, amit ott lehet enni-inni.
Kicsit mondjuk megint rossz volt, hogy miután sétálgattam a Keletiből hazafelé, megláttam azt a más városokhoz képest végtelennek tűnő rossz arcú embert, amit máshol tényleg nem, vagy csak nagyon kevés helyen látni, itt viszont egyre több helyen.
Szóval végeredményben nagyon jó volt, jól éreztük magunkat, az egészet sikerült nagyon lóbüdzsé módon összehozni (az mondjuk kicsi meglepetést okozott, amikor kiderült, hogy a szálloda szobájától tíz méterre jár a vonat, de végül is sikernek könyveltük el, mert a vasútállomáshoz közel kerestünk szállást) és nagyon jó kikapcsolódás volt az elmúlt néhány nap. Biztosan fogunk még menni máskor is, gyönyörű város.
Régóta szeretnénk már megnézni a mindenki által istenített és gyönyörűnek tartott Cseh fővárost, így egy robogó vonattal most elzúzunk megkóstolni a legbarnább sereket, enni knédlit, kvarglit és utopenect. A hosszú hétvégén valószínűleg végtelen fényképet készítek majd, és bejárjuk a létező összes menő helyet Prágában.
Visszaérkeztünk kedves sógorainktól még tegnap épségben. Odafelé Győrig álltunk, mivel nem volt ülőhely, köszönhetően annak, hogy rengeteg ember belföldi utazásra használja a nemzetközi járatot, úgy, hogy Győrbe kiváló a vonatközlekedés, és egyébként mondjuk negyedórával több, mint a RailJettel. De sebaj.
Bécs király hely, változatlanul, még mindig az a város, ahol a német nyelv ellenére szívesen éldegélnék. Nekem leginkább azért tetszik, mert minden kis utcában Budapest valamelyik (sokkal tisztább) darabkájára ismerhetünk. Ahogyan sétálgattunk folyamatosan mondogattuk, hogy az ott olyan mint az Astoria környéke, az a Bazilikára hasonlít, nézd már, ez meg a Vörösmarty tér. A dolog mondjuk nem meglepő.
Ami még tök jó volt nekem, hogy lehet kapni Sprite, Nestea, Almdudler és tucatnyi más dolgot diabetikus változatban. Nem is értem, hogy ha minden második embernek vannak ilyen bajai Magyarországon, akkor hogy-hogy negyede annyi termék jön be ide.
A legjobb a nagyjából 28 centiméter átmérőjű bécsi szeletke volt, a finom káposztasalátával és hagymáskrumplival, a Figlmüllert mindenkinek ajánlom, nekünk Shamalt dobta a tippet.
Visszafelé a romániai vonattal jöttünk, amin meglepően sok kínai volt, és voltaképpen semmi extra, az átlag magyar vasútnál picit jobb, hatszemélyes fülkék, és mivel pont hatan voltunk, jobban jött ki így a dolog.
Megejtjük a szokásos évi adventi kiruccanást kedvenc szomszédos országunkba, ahol reméljük nem lesz túl zord az időjárás, így mosolyogva tömhetjük magunkba a kolbászt és az egyéb finomságokat a Mariahilferstrasse-n sétálgatva. Megnézünk pár klassz helyet is, ha minden jól megy, azt a Railjettel zakatolunk vissza kedvenc fővárosunkba.
Hiszen tudjuk: ebben a pillanatban valaki éppen forró puncsot kortyolgat Bécsben.
A hétvégén gyors kiruccanást tettünk Toszkánába, ahol többek között egy helyi kis rendezvényre, a gesztenyefesztiválra látogattunk el. A gesztenyefesztivál arról szól, hogy a környéken egy hatalmas gesztenye-feldolgozó üzem található, ahol mindenféle dolgot állítanak elő a finomságból. Lekvár, torta, krém, liszt, egyszerű sült finomság és lehetne még sorolni. Persze ezek közül gyakorlatilag semmit nem ehettem, de ez egy másik történet.
Ettünk piadina frittát, ami gyakorlatilag olyan mint a mi lángosunk, picit más ízzel, és finom olívaolajon pirított hagymát és paprikát tesznek rá, olasz kolbászt, sajtkrémet és pármai sonkát. Ilyenkor helyi jellegzetesség még a vaddisznópörköl (egészen hasonlít ez is a mienkéhez), amelyet polentával (kukoricakása) tálalnak.
Az odaút nagyon jó volt, visszafele valami vihar miatt késett a gépünk, és ráadásul egy tizenéves forma kissrácnak megfájdult a füle a gyors süllyedés-leszállás miatt, az apja meg gyakorlatilag a leszállás közepette felállt, kinyitotta a csomagtartót és elővette a narancslevet, vagy ki tudja mit.
Amit még feltétlenül le kell írnom: leírhatatlanul jó idő van! Egész hétvégén kigombolt dzsekiben rohangáltam, sokszor még azt is levettem és persze lehet, hogy jól megfázom, de akkor is, 16-20 fokok októberben - mennyország.
A hétvégét és galádul az utána következő két dolgos munkanapot afféle pihenős nyártemetőként kedvenc panziókban töltöttünk Siófok-Szabadisóstó partjánál. A nyaralás gyakorlatilag a magyar tengerre pislogó szoba, a különböző éttermek és a víz varázslatos háromszögében telt, ha akartam volna úgy is fogalmazhattam volna, hogy bássztunk mást csinálni evésen és fürdésen kívül, de ez túl durva lenne, még egy akkora prosztó billentyűjéből is, mint amekkora én vagyok.
Nálam változatlanul a Balaton > Horvátország bármelyik tengerparti része képlet él, valószínűleg ezen már semmi sem fog változtatni.
Ma este sétálgattam nagy vidáman hazafelé a munkahelyi sörözésből, és a levegőn kicsit talán érezni már, hogy véget ért a nyár, amit szokás szerint nagyon sajnálok, de reméljük a tél is ugyanilyen jó lesz, és akkor nagy baj már nem is lehet.
A nyári roadshow mostani megállója Velencefürdő volt, ahol hatodmagunkkal gyönyörködtünk a csillagos égben, néhányan élveztük a kellemes napsütést, de a pont megfelelő hőmérsékletű Velencei-tavat mindannyian. Ezen felül történtek még tojásrántották 14 tojásból, 8 virsliből és úgy negyven deka baconből, ami talán nagy adagnak tűnik, de közel sem volt az – és volt ilyen is, figyelem, NSFW:
Remek hétvége volt, jövőre biztosan ismételjük, addig is remélem még marad kicsit ez a remek idő a nyár végére. A mostani hétvégére fővárosi és környéki kirándulást tervezünk, célpont a János-hegy; valamint megnézzük a várat, siklózunk, fogaskerekűzünk és talán megyünk egy kört a nosztalgia gyerekvasúttal is.
A mostani hétvégét Balatonlellén Tomi barátoméknál egy remek, a szocreál korszak hangulatát idéző társasüdülő kis kecójában töltöttük. Balatonlelle az egyik kedvenc helyem a déli parton, Siófok és Szabadi-Sóstó után. Tudom, hogy manapság ciki a Balatonon nyaralni, hiszen Horvátországban már majdnem ugyanennyiért lehet nyaralni, meg ilyesmi, de én ettől függetlenül imádom. Plusz, fillérekért érezheti jól magát az ember fia, vagy nem tudom, de az én világképemben (pedig elég pajeszos ez a világkép) négyszáz forint egy jóféle retró hamburgerért, vagy 150 forint egy ötdekás gombócnyi (avagy debreceni barátaink által csak gömbnyi) fagylaltért egyáltalán nem sok. De persze nyaralás közben nem annyira nézzük ezt.
Hovatovább a víz roppant kellemes volt (19 ˚C), a mellbimbóinkkal nem hogy gyémántot, hanem a holdat ketté lehetett volna vágni, de ettől függetlenül azért vicces volt. (Különösen a bevitt cseresznyés fűtőanyag, höhö.)
Illetve, ittunk végre fényt (nagyon régóta akartam megkóstolni, sosem jött össze), vicces ital, de azért annyira nem kell tőle elájulni, mint amennyire éneklik és mondják.
Jövő héten a Velencei-tó irányába vesszük az irányt, reméljük picit melegebb idő vár reánk, holnap pedig gőzerővel folytatjuk a munkát.
Sajnos több különböző okból kifolyólag úgy alakult, hogy idén már nem lesz több szabadságom, emiatt a nyaralások a péntek és vasárnap este között elterülő órákra szorítkoznak. Így persze a külföldi utazások kiestek az idei szezonban (habár nem panaszkodom, tavaly négy országban is megfordultunk, és azért idén is volt már egy rapidrandi Olaszországban, valamint Bécsbe biztosan megyünk télen is). Egy szó mint száz, ha már külföld úgy sem jöhet szóba, gondoltam járjuk be az országot, amennyire időnk engedi.
Az elmúlt hétvégét Debrecenben töltöttük, ahová már évek óta akartam menni, utoljára hat- vagy hétéves koromban voltam, pedig az egyik kedvenc helyem. Megnéztük a várost és élményfürdőztünk is – király hétvége volt.
Tegnap este már hazaértünk, amint lesz időm, feltöltöm a fotókat, és írok egy kis beszámolót is.
Nemrégiben közben megérkeztem a világ legjobb országának egyik legjobb városába, és végre a 24 hüvelykes hófehér pixeláradat önti el az arcocskámat.
Két dolog: a repülőn mindig marhák utaznak. Állnak negyven percet sorban a kapunál, hogy a legeslegjobb hely jusson (nem mintha nem ugyanaz lenne az összes szék), leszálláskor mindenki azonnal felpattan, hogy aztán újabb tíz percet ácsorogjanak a gépen, mert addig úgysem engedik őket le, amíg egyébként is ki nem alszik az öveket becsatolni tabló. És ilyenek.
A másik, hogy bárhol azonnal észrevenni a magyarokat, szerte a világban. Részint a lányok nálunk a legcsinosabbak (komolyan, bárhol vagy a világban, bárhol, azonnal észreveszed ha egy magyar nő jelenik meg a színen), részint pedig sajnos mi vagyunk a hangoskodó, zsémbeskedő, tolakodó, szabályokat magasról letoló népség, azonban ezt mindenki tudja, kár is emiatt morogni.
Egyébiránt odafelé három kisgyerek volt körülöttem, mind üvöltött (a leszállás amúgy kicsit érdekes volt, nekem is fájt a fejem, orrom, fülem, pedig nem szokott, hát még szerencsétlen egy év alatti kisgyerek). A slusszpoén, hogy az olasz anyuka fogta és lerakta a totyogó babát a közlekedő folyosóra, miközben a sztyuik éppen a kaját szolgálták fel, majdnem átment a kocsival a kisgyereken. Hazafelé csak két kislány ült mögöttem, alig elkényeztetettek, akik a DVD-lejátszón valami mesét nézve apaapaapa, kérekinni, kérekinni, KÉREKINNIIIII stílusban gurították, minden magánhangzónál erősen megrúgva az ülésemet. Annyira filmbeillő volt, hogy eztán már csak az volt filmbeillőbb, hogy összekevertem a taxit a két kislány apjának a taxijával (hozzáteszem én megkérdeztem a sofőrt, hogy ugyan a mefiblog egyetlen hivatalos és járulékos bloggerének rendelésére érkezett, és a lekérdezés pozitív válasszal tért vissza, így nem igazán értem).
A lényeg, hogy akármerre is megyek, tényleg itthon a legjobb.
Ezt a bejegyzést már a messzi távolból, Olaszországból pötyögöm az éterbe.
Ilyen kalandosan még nem utaztam: a belvárosból Ferihegy akarom mondani a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér egyes termináljára egy kiváló taxisnak köszönhetően tizennégy perc alatt értünk ki. A probléma az volt, hogy én 19.30-kor gondoltam ránézek a jegyemre: ekkor döbbentem le, hogy az a tíz óra amire emlékeztem, valójában nyolc óra volt. A visszafele járattal kevertem össze, de hála az égnek elértem.
Holnapután megyek az unaöcsém elsőáldozására, ami itt Olaszországban el lehet képzelni mekkora felhajtással jár, de kíváncsi vagyok a programra, biztos jó lesz.
A neve igazából persze Almdudler, és nyilván az ízvilág tekintetében valahol a Traubisoda és a kölyök pezsgők világa közé pozicionálható osztrák nedűről van szó.
Bécset megjártuk; egész nap számolgattuk hány külön-külön nézve egyedi magyar emberkét látunk, negyven körüli szám jött ki. A kedvenc jelentem mikor meglepődtünk egy csokoládé árán, ezt a félhangos, hábaszek mi a fene ennyi ezen szófordulat követte, mire mellettünk egy magyar nénike megszólalt, hogy igen sok itt a drága csokoláda.
Az igyál egy lélekmelengető puncsot a városházatéren ücsörögve, nagy bullshit, három darab eurót, helyenként még hozzá néhány centet (pajesz™) kérnek el két és fél deci (!) puncsitalért. Namost az köbö két korty, és cserébe a mínusz tizenkét fokban, és a sárban-hóban ácsorogva szopogathatod. Hát barátaim, a lélekmelengető, na az nálam egész más.
A Railjet az nagyon zseniális találmány. A jegyünk oda-vissza a késői vétel miatt 31 ajróba fájt, ezért kaptunk egy Budapest-Bécs négy napig érvényes jegyet, amiben benne van az is, hogy a bécsi százas zónán belül a tömegközlekedésnek is tisztelt szereplői lehetünk. A Railjet maga olyan mint egy repülő, udvarias utastájékoztatás, büfékocsi, nagy sebesség, kényelem. Megnéztük az első osztályon lévő üléseket is, nem éreztünk égető vágyat, inkább az extra az lehet, hogy üres az első osztály, mert kétszer ennyit senki nem ad érte, bár persze sokszor értékelhető hogy nem lihegnek a nyakunkba. Visszafelé kicsit zavaró volt, hogy sokan a Railjetre pattantak fel a Pestre jutás reményében, ezért olyan szinten volt tele, hogy a levegő raktárkészlete hiányt mutatott, de persze semmi extra.
Bécs még mindig klassz hely, bár aki vásárolgatni akar menni, annak megsúgom a titkot, amit mi annyira nem tudtunk, hogy a vasárnap nem a legjobb választás, persze más tekintetben pedig pont ezért jó, mert ilyenkor legalább nincs ötmillió ember az egész város két utcájában.
Amúgy külföldön mindig az a tapasztalatom, hogy első egy-két órában czukormáz mindenen: wow, meleg fűtött utasváró a peronoknál; wow, becsületkasszás újságtartó, és senki nem lop; wow, negyede annyi szemét és izé, aztán persze ahogy ott tölt az ember néhány órát, kezd leolvadni a máz, és látjuk hogy bizony ugyanúgy piszkos, szutykos, lökdösődő várost kapunk, csak annyi a különbség, hogy más nyelvet beszélnek és kicsit fejlettebbek más tekintetben. Ezt egyébként eddig csak Olaszország toszkán régiójában és Londonban nem éreztem.
Most két negatív momentum volt csupán. Az egyik, hogy az egyik üzletben vásárolt édesség és hasonlókat kártyával akartam fizetni (nyilván, hiszen így éri meg jobban, és kényelmesebb is mint valutával rohangálni). Kilenc euró meg egynéhány cent jött ki a pénztárgépen, srác mutatja nekem hogy hitelkártyával csak tíz euró felett, bankkártyával öt euró felett lehet fizetni feliratú tábla, helló. Mondom neki ez bankkártya, nem hitelkártya. Erre leállt velem vitatkozni, hogy nem, ez bizony hitelkártya és basszam meg. Mondom neki legalább egy kurva próbálkozást nézz már meg, mert ha betolja mint bankomat, úgyis visszakúrja hogy hitelkártya, kapd be. Persze az euróm már elfogyott, még szerencse hogy Bahndie kisegített, köszönet neki ezúton is. Vicc amúgy, hogy pont a kényelem miatt vesz az ember kártyát magához, aztán mégis amiatt szív. Tanulság: külföldre kell a Mastercard, ha már kártya, mert szinte csak azt fogadják el kötekedés nélkül, ha jó vastagon látszik a dombornyomás. Pedig elég ódivatú már ez a látszat farokverés, hogy jaj, hát nekünk arany kártyánk van, helló. A másik inkább vicces volt, az öt méterről németül mi kell, gyertek gyorsan kérjetek, gyertek kiáltó kebab-árus.
Egy szó mint száz, nagyon jó külföldre menni tekeregni, és mindenhol jó, de az otthon, az édes otthon, olvadhatatlan cukormázzal a legjobb.
Holnap negyedmagammal elmenekülünk a hideg elől egy még hidegebb térségbe, a fejlett nyugat irányába, egészen pontosan osztrák felebarátaink földjére, á lá Wien, ahol puncsot kortyolgatunk, meg csillagbakok kávét, meg finom helyi kolbászt eszünk és olyan kebabot, amit itthon nem lehet, desszertnek a karácsonyi vásáron fellelhető összes édességfélével. Lélekmelengető gondolat, nemde?
A fényképezőt is megfogom végre hosszú idő után, talán még nem felejtettem el melyik gombbal kell expozálni, vagy mi, meg abban is csak reménykedem hogy nem fagy az ujjam ahhoz a gomboz, az orrom meg a kijelzőhöz, ahogyan belepillantok a kukucskálóban.
Railjettel megyünk, erről majd még később mindenképpen írok, kíváncsi vagyok milyen lesz.
A gyors olaszországi kiruccanásról most így hirtelen ennyit szeretnék elmondani
A repülőút jó volt, odafelé és visszafelé is megjártuk egy óra alatt az egészet, nem számolva persze az előtte és utána lévő tortúrákat ami ilyenkor szokásos. Az olaszoknál a kis reptéren kicsit macerás az egész folyamat: hiába van web check in, meg kinyomtatott röpjegy, mégis oda kell menni, lemérik a kézipoggyászt, adnak beszállókártyát, a biztonsági ellenőrzésnél háromszor szigorúbbak (és a reptéri munkatársak egyébként háromszor bunkóbbak is). A visszafelé út kicsit zötykölődős volt, vittük-hoztuk a rossz időt, de azért összességében kellett ez a néhány nap pihenés, jót is tett.
Nem vagyok vidék-mániás, de azért az olasz hegyekben egy kis vityillót elfogadnék öreg napjaimra, bár talán még mostanra is.
Most pedig elmenekülünk kicsit a város forgatagából az olaszországi Alpokba, eltölteni néhány napot pizzazabálással és alvással. Szigorúan titkos missziónk is lesz ott, de mivel szigorúan titkos, erről nem beszélhetünk, mert meg kéne ölnünk mindenkit, aki hall róla.
A gép néhány óra múlva indul, én meg addig is pörgök mint a ringlispíl.
Mivel a nyárból teóriailag már csak néhány nap maradt hátra, ami szomorú, viszont a munka rengeteg, a ventilátor azonban nem elég, ezért pár napra elhúzunk most ismét a Balaton partjára, ahol szokás szerint a vízben leptoppal fogok egész nap lubickolni. Vagy nem, mivel persze ilyenkor jön ám a vihar. Akkor viszont fotózunk villámot, muhah.
Salgótarjántól nem is olyan messze terül el a barátságos Tiszavalk, de ha egy kedves ismerős ma nem kalauzol el oda, valószínűleg magamtól az életben eszembe jut arra kanyarodni. Jobban belegondolva az M3-as autópálya hatvani lejárójánál tovább még nem igazán mentem. A Borsod-Abaúj-Zemplén megyében található kis községet háromszáz-egynéhányan lakják csupán, egyes források szerint kizárólag magyarok. A horgászat, a csend és a gyönyörű táj szerelmesei rajonghatnak érte, ezek jellemzik ugyanis, továbbá a rendkívül barátságos és nyugodt emberek. Ideális lehet tizen-huszon fős fiatal társaság számára is, akik alkoholmámorban kívánnak eltölteni néhány napot, illetve azok sem csalódhatnak, akik csak egy hétvégére menekülnének ide a város zajától.
A mefiblog világjáró rovatát a Magyar Légitársaság nem támogatta, telefonjaink nem Nokia márkajelzésűek voltak és utunk során nem kötöttünk biztosítást.
Sikerült ma este is épségben hazaérni, rövid egyórás késéssel és bunkó (hozzáteszem magyar) utastársakkal.
London egyszerűen szerelem, életemben most először nem éreztem minden porcikámat érintő örömöt, hogy végre haza érkeztem, pedig tényleg jobban szeretek itt lenni mint bárki más.
Lesz majd még színes-szagos élménybeszámoló is, illetve ha kapok levegőt akkor feltöltöm a milliárd fényképet is ami készült, de most megnézem végre hogy milyen az ágyam, aztán meló-dia hegyek várnak a monitorsütötte vidékeken.
Most akkor a korábbi »ígérethez« hűen holnap kora reggel felugrunk ismét egy Wizz Air által üzemeltetett rózsaszín gépre, és meg sem állunk áhnglijáik, ahová részben nyaralni, részben pedig karrierépíteni és kapcsolatokat bővíteni utazunk.
Már megérkeztünk kedvenc országunk kedvenc fővárosába, a rövid balatoni kiruccanásunkból (szerencsére jó idő volt [valójában nem]), és a számítógépet bekapcsolva az alábbi kép jött az arcomba, többszörös orgazmushullámot okozva:
Most nem is az hogy megvenni, illetve én távol állok a függő gémer skatulyától, de ez egy notálandó eventúra mindenképpen, hiszen a játékipar – szerintem – egyik legjobb darabjáról van szó.
A budapesti kellemes meleg elol a Siofoktol nehany kilometerre talalhato Szabadisoston toltunk most nehany napot, munka es pihenes celjabol, laptoppal es koktellal a husito vizben, amint az nyalogatja hatunkat.
Siofok es az egesz kornyek meg mindig meglepoen olcso, egyes dolgok meg Budapesthez kepest is alacsonyabban vannak pozicionalva penztarca tekinteteben, raadasul mindenki kedves es mosolygos. Egy fenet nekunk horvat tengerpart, ha itt ez a kis magyar valosag, nem igaz?
Tegnap 22.30-kor a W6 218 járatszámú csodálatos Airbus A320 repülőgép Fényes Attila kapitány és a teljes legénység kíséretében hozzáért a budapesti Ferihegy 1 repülőtér nem tudni hányas számú kifutópályájához, kis fekete féknyomot hagyva a kéthetes olaszországi családlátogatásom emlékeként.
Most lótásfutás Budapesten, tegnap úgy indítottuk az estét hogy elmentünk Teszkóba ventilátorért. Meleg van itt is, de mikor kiléptem a reptérről az első gondolatom az volt, hogy lélegzem, nem pedig fuldoklom a páratartalomtól. Mondjuk én inkább a meleget választom, ha tehetem.
Most először utaztam (oda-vissza) WizzAir-rel, mindenki mondta hogy majd rájövök mért olyan olcsó és ecettárkony, de semmi rosszat nem tapasztaltam, a gépek kényelmesek, a kiszolgálás udvarias, három deci kiló kettő és ötven de ajróban, az egész utazásom oda-vissza, csomaggal, webes utasbejelentkezéssel és mindennel együtt (kapaszkodj) harminc darab ajró volt. 8 899 forint, oda-vissza és ott voltam egy óra alatt, ráadásul sokkal közelebb mint ahová kétszer ennyiért 14 óra alatt a busz visz. Azt hiszem ezentúl körbefogom repülni fél Európát ilyen járatokkal.
Ez van.
Az utazóközönség tegnap meg akart ölni valószínűleg, mert pofátlanul bekéredzkedtem a pilótafülkébe, ahol beszélgettem pár szót a kapitánnyal. A légiutas-kísérők mosolyogtak végig, míg a végén valaki följött hogy azonnal hagyjam el a repülőgépet mert csak rám vár a busz. Mindegy, megérte.
Na, akkor most az lesz, hogy a holnapi napon én elrepülök a nem olyan messzi Bologna városába, egészen pontosan Forlì-ba, ahonnan továbbutazom a toszkán nap érlelte mesés tájakra, ahol két hétig pizza, penne, ragù, brushcetta, profiterole és egyéb förmedvények elfogyasztására kényszerülök.
Ha minden igaz van elvileg nyolc-tíz ember, aki garázdálkodik majd itt, azt nem tudom hogy bejegyzések tekintetében mit alkotnak, de nem félek.
Az idei nyaralásrengeteget megkoronázva most pedig a »tavalyihoz hasonlóan« leugrunk Szegedre, ahol négy napon keresztül fogjuk jól érezni magunkat a Szegedi Ifjúsági Napok keretein belül, finomságokat fogyasztva és a melegvizes medencében pisilve ücsörögve.
Képek szeptember elején, vagy talán majd esténként, meglátjuk.
Szeretnék csináltatni magamnak egy hatalmas táblát, amit a nyakamba akasztanák (sic!) és ráírnám, hogy: EMBEREK, A BALATON JÓ!
Nem arról van szó, hogy felfedeztem 21 év után, hogy jé, van egy kisebb vízmennyiség Somogy megye és környéke néhány településén, ahol durván jókat lehet nyaralni, hanem arról, hogy bennem még megmaradt a kétezer forintos sör és az ezer forintos lángos valós élménye, hajszállal, ezelőtt tíz éve. És ezek után azért megdöbbenve tapasztaltam, hogy konkrétan olcsóbb a Balaton, mint Budapest – és ez egyáltalán nem vicc.
Én amondó vagyok (és elnézést a vulgarizmusért), hogy kell a kis faszomnak a horvát tengerpart, ha itt van ez a gyönyörű tav. És értem én hogy wilkommen, meg sokeuró, de a németek menjenek csak a tengerre, a Balaton meg legyen a magyaroké.
És pont.
A Sóstó Panzióról (ahol szerénynek nem nevezhető szálláshelyünk volt) pedig külön bejegyzést nem írnék, csak annyit, hogy melegen ajánlom vagy mikrózva.
Megyünk két napra a Balcsira, süttetni a hasunkat és lángost zabálni rekeszszám, valamint »sörféleséget« vedelni tonnaszám, vagy akár fordítva is.
A mefiblog szupertitkos őrgárdája (MESZUPŐR Security Zrt.) továbbra is titkos megfigyeléseket végez, így kerüljük a zsidózást a kommentekben. Ha lesz drótmentes hűség, akkor jelentkezünk majd néha, ellenkező esetben MNUSZ.
Nem is tudom minek örültem igazán, hogy először végre megszabadulhattam a Szlovénia óta büszkén őrizgetett »csomagtól«, vagy hogy végre magyar billentyűzeten a saját gépemen, a saját karosszékemből írhatok.
Rettenetes volt a hazaút egyébiránt, eddig még ennyire nem fogtam ki. Mellettem egy akkora darab olasz srác ült, hogy még az ülést teljesen kihúzva is összekuporodva fértem csak el, pedig sok mindent el lehet rólam mondani, de hogy dagatt (sic!) lennék, na azt nem. Mellettem valami bunkó olasz-magyar nő ült, aki egész éjszaka szenvedett. Előttem egy nő egész éjszaka köhögött, már rá akartam szólni hogy igyon egy korty lófaszlét, vagy valami. Arról nem is beszélve, hogy mindenki hawaii-bugi módra ült a egyesével a kettes üléseken, és amikor bátorkodtam megkérdezni hogy esetleg leülhetek-e, vagy álljam végig a 14 órás utazást, akkor húzták a kis arcocskájukat.
Imádni valóak az olasz emberek, de bizonyos helyeken akkora ordas tahó parasztokat lehet találni, hogy az valami hihetetlen, tényleg. És nem feltétlen viselkedés, hanem kultúra. Például egy csávó kifújta tavaly az orrát papírzsebkendő nélkül. Tízből nyolc nem tud normálisan enni: csámcsognak, szürcsögnek, nyámnyognak, egyszerűen undorító. És legtöbbjük koszos is, eléggé.
Az olasz nőkkel meg az a baj, hogy hibátlanok lehetnének, ha nem lenne néhány apró baki. Például tök jó amikor nyaktól lefelé egy bombázó, nap barnította bőrű, elegánsan, mit elegánsan: divatosan öltözködő nő megjelenik, de illúzióromboló, hogy a lábán a köröm alatt egyhetes kosz gyülekezik. És nagy általánosságban is elmondható, hogy az olasz nők ritkán szépek, és akkor is inkább nyaktól lefelé.
Ettől függetlenül még mindig imádom Olaszországot, mesés egy hely, ráadásul az a környék ahová szoktam járni, egy gyakorlatilag nyolcvanfős kis falucska, a hegyek lábainál. Egyszerűen megérint, és hihetetlenül hangulatos ott elfogyasztani egy igazi olasz pizzát, lasagnat, salátát vagy akármit.
Jóleső érzés hazajönni, és nem igazán hiszem, hogy tudnék Olaszországban élni, mégis mindig kicsit honvágyam van, miután eljövök.
Néhány óra múlva megkezdem a szokásos tizen-egynéhány órás gyomorremegtetően izgalmas utamat a Toszkán nap sütötte vidék felé, ahol internet- és számítógépmentes magányomba burkolózom, mindeközben pedig pizzát, gyümölcsöket és igazi olasz fagylaltot fogyasztok.
Megjöttünk a tegnapi este során mint a menstruáció, piros vonattal és szerencsére kevesebb fennakadással mint ahogyan lejutottunk a Balatonra.
Irgalmatlanul hiányzik egyébként már most a Balaton, meg a társaság is természetesen. Előbbi azért meglepő, mert egyáltalán nem vagyok vízmániás, lévén hogy az úszástechnikám a krumplizsákéhoz hasonlít leginkább. Mindamellett viszont hihetetlenül jó volt reggel nyolckor kiülni a stégre, érezni a kellemes szellőt, nézni ahogy a hullámzó vízben úszkálnak a halak, beljebb pedig kacsák és sirályok kiabálnak.
Balatonlelle is teljesen helyes kis város, gyakorlatilag gyalog körbejárható az egész, és nem csak a víz van, hanem például kertmozi, hangulatos éttermek és vidámpark is. Szerencsére turistákból viszont nincs sok, vagyis pont annyi, amennyi elviselhető. Az meg vicces, hogy három napig rohangáltam 'pesten normális papucsért, 'lellén pedig olcsóbban tízszer több és jobb választék volt.
Ha minden jól alakul még két napra lejutok idén Szabadi sóstó . Nem is értem egyszerűen, hogy kilencéves korom óta (ekkor jártam utoljára a Balatonnál, egészen pontosan Siófokon) hogy nem igényeltem ezt minden nyáron. Na de majd mostantól.
Leugrottunk hatodmagunkkal 'lellére, persze közel sem unalmas kalandok során.
Szóval az úgy volt, hogy persze mikor intézed a nyaralást, akkor napokig ötvenfokos kánikula van, hogy aludni se tudj, aztán mikor mentek a vonat felé, akkor az utsó pillanatban megjön a vihar, leszakad egy felsovezeték, késik indulással ketto, majd menet közben még két órát a vonat, valamint Székesfehérváron közlik hogy a vezetonek lejárt a muszakja, így várnunk kell új mozdonyra, vezetovel, szóval ha így adodott, benyomtunk pár fasírozottas szendvicset, amit a helyi lokálban kaptunk háromötvenér'.
Hurrá, nyaralunk, vakációs logó meg minden, tegnap még viharos volt az idő, most viszont fürdésre alkalmas!
Akkor most a mefiblog vakációs kiadását kicsit még tovább dédelgetve, egy amolyan nyárbúcsúztató szeánsz keretei között elutazunk Szegedre, ahol pontosan vasárnapig leszünk (kivéve ha elüt minket egy eltévedt fagylaltszállító-autópótlóbusz úton hazafelé), meglátogatjuk a »Szegedi Ifjúsági Napok« névre hallgató fantasztikus rendezvényt, ahol testünk áramütésszerűen fog vonaglani különböző hangszerekből előcsalogatott ritmikus hangokra.
A végén fotós-videós összefoglalóra lehet számítani (remélem egyben marad a géppark is, sajtós jegy hiányában érdekes lesz), valamint közben igyekszem írni ezt-azt, netkávézóból vagy akárhonnan.
No, hát rekordidő alatt, bár kétórányi késéssel indulva, tízórányi autóbuszban való tartós konzerválás után megérkeztem végre Magyarlandre. Remekül éreztem magam, de azért már jól esett hazaérni.
Ezúton is millió puszi és köszönet mindenkinek, aki mindenfélét írt ide, ezzel emelve az este blog fényét!
Hülye kocka létemre most az érdekel legjobban, hogy milyen kondíciókkal lehet itthon »iPhone 3G-t« venni, bár ahogy nézem az összes előrendelhető készülék elfogyott(!). Kint az olaszoknál egyébként 499 euró a 8 GB-os darab, függetlenül, de rengeteg csomag van, hol a készülék drágább, hol a havidíj. De hát ez lényegtelen így, hogy már itthon is van, pláne, hogy sokkal-sokkal jobb lehetőségekkel (az itteni árakon kint kevesebb megabájt forgalom jár havonta). A T-Mobile nem kicsit komoly partit csinált az iPhone érkezésének egyébként, nem gondoltam volna.
A mai nap kellően negatív tanulsága, hogy ha elővételben vesztek jegyet, mindig ellenőrizzétek, mert a Nógrád Volán mélyen tisztelt alkalmazottja képes a lehetetlenre, és olyan járatra ad jegyet, amely az elővétel időpontjában már tíz perce elindult. A buszon meg elég kellemetlen kaland egy macskát rejtegető BIOHAZARD bőrönddel a kezedben azon vitázni egy 50 IQ-val rendelkező izomkolosszussal, aki szabad idejében traktorokat emelget félkézzel, különben buszvezető, hogy ennemjóezajegyide. Szóval na.
Az úr kétezer-nyolcadik éve nyolcadik hónapjának nyolcadik napján – röviden tehát holnap – pedig elutazom Itáliának az szent földjére, és ezalatt az idő alatt meglepetésemberek ügyelnek a blog tisztaságára, sőt, talán meglepetésbejegyzéseket is írnak majd, mely meglepetések nem csak nőknek fognak szólni.
