mefiblog - főoldal

Az egyik hogy bár éjszaka összesen nettó két órát aludtam (értsd: a forgolódást, orrfújást, köhögést és egyebeket nem beleszámolva), mégis úgy keltem fél hatkor, mint aki legalább tíz órája fekszik az ágyban, és a konyhába menet olyan éhes lettem, mint aki életében nem látott még péksüteményt, így gyorsan be is vágtam olyan negyed kilót.

Ez nem lenne igazából különös, persze, de aki ismer az tudja, hogy a csúnya weblapok mellett a reggeli a másik dolog, amitől hányni tudok. Én még úgy-ahogy kívánnám, de ha ébredés után egy órán belül csak ételre gondolok, a gyomrom már attól felkavarodik. Pedig mekkora jóság már a hemendgz (sic!).

Viszont ha már így alakult, megnézem a legújabb részt abból a sorozatból, amin valami szigeten szenvednek régóta.

Egyrészt imádok előadni, másrészt többen mondták már, hogy jól is csinálom a dolgot, aminek alapjáraton nem hiszek, de ha valamit élvezek, miért ne. Főiskola, egyetem vagy általános iskola, ezek azok amik szóba jöhetnének. Középiskolába nem mennék, mert nem akarok szívinfarktusban meghalni, a gyerekeket viszont csípem, így az általános suli simán jó. A főiskola és az egyetem pedig nyilván az előadás miatt szimpatikus, ezzel viszont az a baj, hogy egyelőre nem akarom folytatni a tanulmányaimat, ha befejeztem a mostanit.

Tisztában vagyok a tanári állások előnyeivel és hátrányaival, sokat gondolkodom mindig azon, hogy ilyen irányban menjek-e tovább és fogalmazzunk úgy, hogy ha kapnék holnap reggel egy épkézláb ajánlatot tanári állásra, nem mondanék nemet.

Nem tudnám megmagyarázni miért, van az egészben valami szépség, amit kevés más karrier tud nyújtani, minden rondaságával együtt.

Úgy néz ki, megyek idén kicsit több mint egy hétre Finnországba, azon belül is annak fővárosába, ahol nem lesz meleg feltételezhetően, ellenben Finlandia vodka több ízben és mennyiségben valamint informatikai konferencia és az ehhez tartozó előadások már annál inkább. Izgatott vagyok, sosem voltam még Finnországban, és mindenképpen örülök a lehetőségnek, mert ez tipikusan az, amire az ember anyja azt mondja, hogy drága fiam, hülye vagy ha kihagyod, ilyen lehetőség nem lesz megint.

Kicsit gondolkodom a féléves krétai ösztöndíjas tanuláson is, de azért annak már több vonatkozása lenne, jelen pillanatban nem tudnám azt mondani, hogy négy hónapra eltűnök az országból, pedig szintén egy jó lehetőség lenne. Nekem viszont macskám van.

Az mondjuk ma meglepett, hogy kvázi megdicsérték az angolomat, ami szerintem maga a katasztrófa, figyelembe véve hogy kiscsoportos korom óta tanulok angolul és ha nem kúrom el a négy évet középiskolában, akkor mostanra angol nyelven kellene művészettörténeti esszéket írnom, kétszáz oldal terjedelemben. De az mondjuk tény, hogy nem nagyon vagyok zavarban, ha angolul kell beszélni. Meg gagyogtam én már olaszul is odakint, meg is értették, akkor meg jók vagyunk.

Gigi mutatta az alábbi képet, amivel valószínűleg már mindenki találkozott egyébként:

Ha tehetném, kérnék egy időgépet, majd visszamennék oda, abba az időbe, mikor ez a kép készült és éldegélnék ott néhány évet. Lehet csalódás lenne, de én inkább mosolyogva és azzal a gondolattal fekszem le ma este, hogy egy vidám és mesebeli hely lehetett az Oktogon és környéke ebben az időben, a szikrázó napsütésben esernyővel sétáló hölgyekkel és a majdnem üres Andrássy úttal. És például megnézném a házat, ahol most lakom. És kirázna a hideg.

Szinte hallom is ahogyan valamilyen mókás régi zene duruzsol, én meg ott sétálok egy korabeli ruhában (zsebemben telefonnal).

Amit ezzel mondani akartam, hogy csodálatos dolgok vannak a világban, mi meg észre sem vesszük azokat.

Jó érzés az, amikor az ügyfél ugyan nem mondja ki, de látod a szemében, hogy viccen kívül örül a választásnak. Örül annak, hogy olyan embereket választott, akik nem verik át, akik inkább kigyalogolnak hozzá a világvégére, akiket este tízkor is felhívhat és akiknek fontos az, hogy elégedetten, boldogan tudják használni, amit megrendeltek. Inkább dolgoznék kicsit kevesebbért ilyen környezetben, az »Insolis keretein belül«, mint valami multinál, ahol mondjuk a kávé ingyen van viszont a megrendelő nem mondja nekem mosolyogva, hogy bár életében nem látott még adminisztrációs felületet, és két hete azt sem tudta mi az a Firefox, de fél óra alatt átlátott mindent és annyira örült neki.

Ezek vannak. Jelen pillanatban szeretem a munkámat, ami egy nagyon fontos dolog.

A mai naptól (vagyis ha azt nézzük hogy lefekszünk és mikor felkelünk már holnap van, pedig még ma feküdtünk le, akkor holnaptól) a következő szabály lép életbe.

Felállítok kettő, egyenként három elemből álló listát. Az egyikben az lesz, hogy minek kell aznapra mindenképpen meglennie, és ameddig az nincs meg, addig nincs alvás és lefekvés se, a másikban pedig az, hogy mik azok az életveszélyes és legmagasabb szintű sürgősséggel ellátott események, amelyek kiválthatják azt, hogy mégsincs lefekvés. A plusz egy elem pedig a tervezett lefekvés ideje.

Példának okáért.

Az első lista:

• villany- és gázórát leolvasni;
• lereszelni a sarkamról a bőrt;
• lehányni a monitort egy csúnya webdizájn miatt.

A második lista:

• a macska telibe hányja a hófehér szőnyeget;
• egy metró keresztülmegy a házon (ezt álmodtam éjjel amúgy);
• valaki bejön a lakásba és azt mondja, hogy We have to go back.

A tervezett lefekvés ideje: éjfél.

Köszönöm a figyelmet.

Február az akciók hava, sosem értettem hogy mért mindenki karácsony előtt vásárol, idáig kellene csak várni, és most fele annyiért lehetne rengeteg mindent megvenni, ami még akkor leértékelve is drágább volt. A budaörsi MediaMarktban 40 000 forint a harmadik generációs iPod Touch, 280 000 forint a 13,3"-os Macbook Pro. C&A-ban öt- és nyolcezer forintért bőrkabát és zakó, kétezerért ing és nadrág, meg hasonlók. Persze jellemző, hogy mindig ilyenkor van az, hogy két hét múlva lesz pénzem, amikorra pedig minden elfogy.

Cserébe megleptem magam egy hatezer forintról leértékelt szövetkalappal, ha már van hosszú »szövetkabát« is.

Ma volt-van a torkos csütörtök, amikor a résztvevő éttermekben 50%-os áron lehet fogyasztani bármit. Nem is tudom mióta nem sikerült már erre (sem) eljutni, de annyira nem is izgat mondjuk. Viszont lehet fogom magam inkább, és elugrom holnap a Pampasba, aztán eszek két szelet kobe steaket, úgyis olyan jó áron mérik.

Suli után beszaladtunk ma az »Alleeba«, ugyanis az ott lévő C&A elég korrekt, több szintes és nincs akkora tömeg, ráadásul a választék is megfelelő (most egyébként leértékelés van, ha esetleg érdekel valakit), utána pedig gyors bevásárlás céljából az InterSPAR-ba.

A hűtőknél beszélgettünk éppen valamiről, azt hiszem talán hogy milyen karrierlehetőségek várnak ránk, mikor odajött egy teljesen jól szituált, elegánsan öltözött, ápolt megjelenésű, talán még jóképű – bár ennek megítélése nem az én feladatom – srác. Megszólalt, és rendkívül udvariasan itt-ott dadogva az alábbiakat mondta:

Sziasztok, ne haragudjatok hogy így ismeretlenül megszólítalak titeket. Beszédfejlesztésre járok, ahol azt a feladatot kaptam, hogy száz idegen embernek mutatkozzak be. Szalai Gábornak hívnak, köszönöm szépen hogy végighallgattatok.

Nem igazán tudnám szavakban megfogalmazni mit éreztem, mondani sem tudtam érdemben semmit, ezért csak kezet nyújtottam neki, hogy Nádai Gábornak hívnak, és további sok sikert kívántam.

Ma felszállt egy emberféle a hatos villamosra, a kapaszkodó kaucsukokat ütlegelve, üveges tekintettel bámulva maga elé, miközben az alábbi szöveget mantrázta (részlet, a nagybetűs részeknél üvöltött):

Kommandós akarsz lenni, hogy a gecimet verjem az anádba?! KOMMANDÓS? Mikor azoknak NYOLCVAN kilós táskájuk van te meg NEGYVENÖT VAGY BASSZALAK MEG! KOMMANDÓS?! Te rohadék kis geci, hát ki a gecim vagy te, KI-A-GECIM-VAGY-TE?!

Majd beszaladtam a sarki közértbe némi felvágott és pékáru beszerzésének érdekében, ahol egy három fős, összesen 300, egyedenként olyan 80 OLF-fal bűzlő családocska tett-vett előttem, mindenféle számomra ismeretlen szavakat kiabálva, majd kértek öt deka akciós baromfisonkát, valamint egy darab zsömlét, szendvicsnek.

Én meg miközben fizettem arra gondoltam, hogy az ember megy három kört a hatos villamoson, és tudna indítani egy Szalacsit kutató Megasztár-jellegű műsort, Szalacsillag Születik! címmel.

Meg egy zacskót is kérnék, más nem lesz.

Mesélek dolgokat.

Például az meglepett kicsit, hogy »Kázmér« macskaalmának ára százharminc forintot emelkedett egyik napról a másikra. Figyelem a híreket, de nem hallottam sehol, hogy több mint 50%-os áremelkedésre számíthatunk e piacon.

Vagy mondjuk mondhatnám azt is, hogy amikor beléptem a liftbe, előttem egy fiatal hölgyemény kilépett abból, és köszönt is illedelmesen, de az meglepett hogy mielőtt még a gombot megnyomtam volna, döbbenten konstatáltam a szemcsípő fingszagot, ami fojtogatva ölelte át az egyébként egy négyzetméternél nem nagyobb fülkét. Nem volt pofám kiszállni és inkább gyalogolni, de azért milyen proli dolog már telefingani a liftet, nem?

Illetve rájöttem még arra is valamelyik nap, hogy az új lakásban a fürdőszoba küszöbe valójában nem fekete, hanem arany színű, csak a rajta lévő koszréteg sima, homogén és fényes felületet alkotva módosította a küszöb eredeti felszínét, és ha véletlenül nem fújok rá a kíváncsiság kedvéért hideg zsíroldót (ami egyébként igen jó cucc, de gumikesztyű nélkül használhatatlan), akkor lehetséges hogy máig abban a tudatban élek, hogy fekete küszöb van a fürdőszoba előtt, pedig mint mondtam, arany színű.

Ez pedig egyszerűen csak szomorú, ha igaz egyáltalán.

– Ó te szegény, ez nem a te estéd – mondta a közértben a pénztáros csaj, nem is tudva, mennyire igaza volt.

Az még annyira nem bosszantott fel, hogy az orrom előtt ment el a metró, a következőre meg hat percet várni kellett, az viszont annál inkább, hogy miután két percet szöszöltem hogy elővegyem a bérletem, az ellenőr meg sem nézte, de legalább a földalatti is az orrom előtt ment el, megdobva még hat perccel a várakozást. Aztán gondoltam beugrok a közértbe venni két túrórudit valamint egy kis kolbászt meg sonkát egy jó rántottához, erre fizetéskor mondja nekem a nő hogy lehalt a terminál, csak kápé.

Na, ekkor hangzott el a fenti mondat, én meg inkább legyintettem, hogy semmi baj és hazajöttem.

Arra jöttem ma rá, hogy bejön nekem az üzletfelekkel való kommunikáció, mint olyan, pedig mindenkinek ez jelenti általában a fekete levest, amennyire észrevettem. Az ötszázadik után majd biztos nem lesz hozzá annyira kedvem hozzá, de most hihetetlen módon leköt és élvezem az egészet. Mondjuk világ életemben a saját vállalkozás álmait dédelgettem, így talán ez is előre viszi kicsit a dolgot.

Ez a tweet meg mostanában rám is maximálisan igaz:

zavartalan Mostanában nagyon nincs időm semmire, még twitter-re sem, sajnos. De jövőhéttől bepótolom. Btw, már 1,838,802,321 dollárnál tart az Avatar.

Én kb. fél éve mondogatom, hogy majd jövő héten, ezt talán legjobban a lakás bánja, mert például a fürdőszobai szőnyeget egy hónapja mostam ki utoljára, míg a konyhában most volt lelkierőm kitakarítani a hűtőszekrényt, egészen november óta.

Most viszont fogyasztok marhapörköltet és pótlom a sorozat-lemaradásokat.

Tudom, hogy fogok kinézni tíz év múlva, pontosan tudom.

És az a bajom igazából, hogy hiába küzdök ellene, úgyis arra visz majd a kerék, mert az élet nem arról szól, hogy én alakítom, hanem inkább arról, hogy kopik és vagdossák az általam befolyásolhatatlan események, én meg próbálom egy csorba ollóval folyton szebbnek mutatni. De attól még persze csak egy ősrégi paróka az, amit vagdosok, mert alatta burjánzik a rák, amely kopaszra rágta az egykoron fénylő hajat, ami valaha ott volt.

Ugyanis első körben mindenki olyan mint a fénylő haj. Amikor megszületünk, akkor mindenki tiszta lappal indul. És ha egyedül indulnánk, akkor persze megmaradnánk tisztána. De egyedül lenni nem lehet, ezt tudja mindenki és abban a pillanatban, hogy más emberekkel keresztezi utad az élet, megjelenik az első ősz szál.

Undorodom néha magamtól. Ha nagyon szerény vagyok, akkor is csak az tudom mondani, hogy bár fele annyi ember próbálna meg olyan jószívűen viselkedni, mint én, és ez az egész világ jobb hely lenne. Nagy szavak, nagy szavak amik igazak, aki számít, az tudja ezt. De hiába, néha én is olyat teszek, amit nem kellene. Számító gonosz dög vagyok, a saját és a számomra fontos néhány entitás érdekében, pontosan azért, hogy nekem de inkább nekik jó és jobb legyen. És néha ezért én vagyok a burjánzó sejt, amely kitép egy vagy egész csomó hajszálat. Csomókban, ököllel.

Rák vagyok. Ez kivételesen nem egy olyan emberi tulajdonság, amin próbálna változtatni az emberfia, de nem tud. Én rák vagyok, mert rák akarok lenni, mert néha muszáj hogy ollóval csapjak a dolgok közé.

Mert az álnokságra sokszor csak az álnokság a megoldás.

Skorpió vagyok. Olyan skorpió, aki nyugodt, amíg nem bosszantják, amikor viszont ez megtörténik, villámgyors és végzetes skorpió vagyok.

Szeretem hogyha kérded: mi van hülyegyerek? Mit keresel itt, még innen tuti helyet? Van írva kőbe, fába. Szeretetet adok neked, de a helyzetet te kezeled; tudom, hogy minden az enyém, de minden relatív. Az élet értelme, a jó, a rossz és a kreatív.

Tudod, nem jó, hogy látnak, és filozofálnak az emberek rajtad, mert beleállnak a medrükbe. Maguktól mondják meg ki vagy, kitől kell megint, hogy megkapjanak.

Az van, hogy nem tudják elhinni sikerül. Azt se, hogy nem tudják átvinni egyedül. De mire szánsz? Mire vagyok kitalálva? Mi a fejlődés igazi ára?

Hol vannak a szobrok? Már nincsenek fák se. Hol lesz az ünnep, ha nincsen Atyánk se? Mindenből egy volt, de második lesz-e Ha kicsivel több lóvé, még mindig jöhetne.

Nem elmenni kell, nem menekülni sem, mert most kell, hogy maradjál hitem. Nekem nem baj, ha messzire ellátok, kész vagyok, itt vagyok, akárkit megvárok.

Nem nehéz pár év, és nem nehéz szeretni, de igenis nehéz az elején elhinni, hogy: mire szánsz, mire vagyok kitalálva, mi a fejlődés igazi ára?

Ha jön hajó, majd arra megy, nem olvasztunk több jéghegyet, írunk majd levegő betűt, megszeretjük természetünk. Zengőből nem lesz állomás, Verespatakból aranymosás. Az első kábítja magát, a második világ dolgozik tovább.

Múltkor ugye »kiborultam« a Cinema City hanyag weboldal-hozzáállása miatt, és akkor, azaz szombaton írtam nekik egy felháborodott hangvételű levelet, amire hétfőn vagyis ma válaszolt egy illetékes, hogy szeretnének elnézést kérni a kellemetlenségért, tudják hogy elavult a weboldal és már folyamatban van a cseréje, hamarosan látható változások lesznek, továbbá remélik ez az incidens nem vette el a kedvemet attól, hogy az ő mozijukat válasszam a következő alkalommal.

Azért ez szintbe hozza a dolgokat.

Mondja ezt halálosan komoly arccal a tévébemondó. Pedig nem a havazás miatt hal meg, hanem mert nem tud autót vezetni. Meg azért, mert ha leesik három centi hó, akkor már mindenki halott. És erről szól öt hír a nyolcból. Nevetséges még mindig a dolog

Elért egyébként engem is az inszomnia (Aurus, pacsi), tegnap gondoltam lefekszem fél egykor, de aztán inkább nekiálltam tanulni, és négy órakor arra lettem figyelmes, hogy hát négy óra van. Ötkor végül lefeküdtem, bár úgy voltam vele, hogy minek, mindjárt kelni kell, és egészen hatig nem tudtam elaludni. Kilenckor meg olyan fájdalmat éreztem mikor kelni kellett, mint még soha, de ami a vicc, hogy napközben teljesen jól bírom az iramot.

Ezek vannak.

Szokás szerint, akárcsak »tavaly«, idén is írok valami összefoglaló-félét; azonban idén annyira sok minden történt körülöttem és velem, hogy egyszerűen képtelen lennék összefoglalni egy listába, mert akkor csak jövőre végeznék, és a konyhából érkező ropogó malacsült illata valahogy jobban vonz a gépelésnél, viszont azért néhány mondatot igyekszem összehányni.

Még nincs vége, olvasd tovább »

Sosem hagytam szerintem még ilyen későre az ajándékbeszerző túrát, általában december elejére, legrosszabb esetben december első hetében elintézek mindent, most meg ott tartok, hogy ma megvettem az ajándékok nagyrészét és már csak néhány apróság van hátra. Nem szoktam hatalmas ajándékokat venni, mert még mindig azt vallom hogy az egész nem erről szól, viszont azt nem tudom megállni, hogy ne vegyek valami kis apróságot a szeretteimnek.

Máskülönben jó lett volna fotózni ma kicsit a szakadó hóban, meg nem rohanva elintézni a vásárlást, hanem nyugodtan és utána esetleg beülni valahová egy adag kávé és egy sütemény nyugodt körülmények közt történő elfogyasztásának céljából, de ehelyett rohantam inkább haza, mert holnapután két vizsga feni rám a fogát, így marad a Visual Web Developer meg az SQL Server 2008 mára.

És még van kis idő a »nyereményjátékból«, ne feledjétek: 16.16-kor sorsolás, addig mindössze egy helyes választ kell beírni hozzászólásban a sorsolásba való bekerüléshez.

Pszichológusok biztosan tudnának erre nagyon tudományos magyarázatokat adni, melyek végeredményeként az jönne ki, hogy antiszociális személyiség vagyok, de valójában mindig is jobban szerettem az állatokat, mint az embereket. Emlékszem rá, hogy ez már egészen kisgyerekkorom óta így van: egyszerűen nem tudtam már akkor sem elviselni, ha egy kóbor macskát vagy kutyát láttam, míg egy hajléktalan különösebb érzelemhullámokat nem indított meg bennem.

Érdekesen viszonyulok a halálhoz is máskülönben. Egyszerűen nem tudom hogy álljak hozzá. Nagyjából két kezemen meg tudnám számolni, kik azok az emberek, akiknek a halála tényleg nagyon fájdalmas lenne, mindenki máséra pedig csak hümmögni tudok, míg ha például meghallom hogy valakinek meghalt egy kisállata, gyakorlatilag a szívem szakad meg.

Ezek egyébként úgy jutottak eszembe, hogy a szomszéd öregasszony macskája folyton átjár a kertünkbe. Egyszer még az erkély oldalát le is kapta egy adag húggyal, és mindig úgy voltam vele, hogy ha meglátom, macskaszeretet ide vagy oda, kitekerem a nyakát. Aztán ma azt néztem, hogy az erkélyen lévő székben fekszik összegömbölyödve, olyan édesdeden szunyókálva, akárcsak »Kázmér« szokott, és arra jöttem rá, hogy inkább őt is csak sajnálni tudom, hogy nem bent alszik a meleg szobában a gazdája ölében, vagy tudomisén, hanem kint a hidegben és az esőben.

Jobban belegondolva minden kóbor és elhanyagolt állatot rettenetesen tudok sajnálni.

Valószínűleg sok macskával magam körül fogok megöregedni. Vagy milliomos leszek és építek egy állatmenhelyt.

Gondoltam írok már egy ilyen mivanvelemposztot, mert egyrészt régen volt hasonló, másrészt meg jól esne most leírni pár dolgot, amit aztán senki sem olvasna el feltételezhetően.

Azt nem mondom hogy békésem, mert szereztem pár ősz hajszálat (tényleg), de lezajlott az »elszomoríthatatlan rozsomák« hadművelet: elköltöztünk. Az új lakás maga az álom. Nem penthouse, de van eggyel több szoba, ahol ugyan az ágyon kell keresztülbukdácsolni hogy a hatalmas gardróbszekrényt ki lehessen nyitni, viszont elfér egy kis étkezőasztal is, hatalmas íróasztal a nappaliban, nem megyek neki minden második dolognak a szűk hely miatt, és van fürdőkád, ami azért jó tud lenni néha, egy fárasztó nap után. Kell elég sokat költeni még apróságokra (konyhába egy normális munkalap-megvilágító, sín a szekrény alá, néhány könyvespolc a nappaliba, egy puff, képek a falra és hasonlók), de úgy érzem, hogy itt legalább van értelme, mert jól érzem magam. Persze jól éreztem magam a régi helyen is, de azt nem tudtam ennyire a saját ízlésemre alakítani. Tudom, aki meg a konténerben turkál, annak a Hollywood Boulvard lenne a harmadik emelet négy, ahonnan reggel lifttel.

Aztán. A suliban sikerült egy rakat értékes és fontos, továbbá adott esetben olyan kapcsolatot kiépíteni, amiből haszna nem feltétlen lesz az embernek, de mindenképpen jóleső érzést ad, hogy ilyen-olyan emberekről elmondhatom: ismerem őket, beszéltem már velük és miegymás. A mesterséges intelligencia vizsgától ellenben kicsit tartok.

Kaptam továbbá két rendkívül jónak hangzó állásajánlatot is (jelezném hogy ez az első alkalom, hogy ilyenről írok, szóval morzsoljunk el egy könnycseppet), amiből valószínűleg az egyik 100%, hogy bejön, és mellette tud gördülni az egyébként sínen lévő insolis és az iskola is.

Apropó insolis. Nem vagyok profi webfejlesztő, sőt. Érdekel a téma, folyamatosan tanulok, nézem az újdonságokat, követem a trendet, igyekszem egyedi is lenni emellett. Viszont rengetegen kerestek már meg korábban is ilyen-olyan munkákkal, akkor mindig visszautasítottam az iskolára hivatkozva. Mikor rám szólt az egyik srác, aki most a kollégám (alapítótag, cégtárs, nevezzük ahogy akarjuk), hogy csináljunk már poénból valami hasonlót, maximum n+1 cég, amiből nem lesz semmi, őt is visszautasítottam. Többször is keresett, míg végül egyszer rettenetesen felbosszantott, hogy egy olyan cég vállalt egy elég komoly munkát, aki még a frameset-es oldalfelépítésben gondolkodik (vagyis: olyan világban él, amely már öt éve is elavultnak számított), de pénzt azt rengeteget kért érte. Akkor ráírtam, és azt mondtam neki, hogy érdekelne mégis. Gyakorlatilag ha jól emlékszem, pár majd beszélünk róla alkalom után egy hónap kellett ahhoz, hogy létrejöjjön az insolis. Nem bántam meg. Komoly projektünk nem volt még, de felkerestek minket komoly cégek partnerkapcsolat végett, jött rengeteg ajánlatkérés és most is folyamatban van két komolyabbnak tetsző munka, amelyek ha elindulnak, biztosan bevéssük magunkat a magyar webfejlesztők című kőtáblába. Mondtam korábban is, nálunk nincs rizsa: bármit, amit az ügyfél akar, mindent, amit a web megkövetel. Profi, minőségi, megfizethető munka, eszerint dolgozunk, és megbeszéltük mindannyian, hogy akármi is lesz, ezek a szavak óriási betűkkel fognak lógni a homlokunk előtt, még ha csak egy kis munkáról is lesz szó. Mert így lehet normálisan üzemeltetni egy vállalkozást, így lehet megrendelőket szerezni, így lehet kiharcolni a megelégedettséget és elismertséget. Egy, maximum két évet adok az egésznek. Ha addig nem leszünk ismertek, de ami még fontosabb: elismertek a szakmában, akkor itt és most megígérem, hogy abbafejezzük az egészet. Két év. Meglátjuk.

A drágalátos macskám orra pedig begyógyulni látszik, két hét múlva viszem kontrollra, ma pedig megtapasztaltam, hogy az állatoknak van egy érdekes arckifejezésük, amint a serpenyőből rossz pályára került, tévesen így feléjük repülő palacsintát nézik. Gyakorlom egyébként, öt palacsintából egy volt a veszteség, egyet pedig összegyűrtem véletlenül, de azért egész jól megy, az íze meg finom, benne csokikrém, rajta szirup és porcukor, szépen összetekerve, meg hasonlók.

Mást nem. Illetve azt mégis, hogy komoly reformtervezetek vannak a blog komment-életével kapcsolatban. Majd összeszedem ezirányú gondolataimat, és kifejtem egy bejegyzésben az új kódekszet, de most megyek keringő égitest pályáját számító algoritmus, valamint mozi jegyeladási rendszerének feladatspecifikációját kidolgozni.

A Napiszar egy viccesnek szánt és nevezhető oldal, mondhatjuk rá, hogy blog, mely nem titkoltan görbe tükröt szeretne mutatni azoknak embernek, akik például meztelenül lefotózzák magukat, majd a képet megosztják a különféle szociális hálókon, mint a mélyen tisztelt iWiW vagy hogy jobbat ne említsek, a MyVIP. Nagyjából naponta olvasom, a feed ott van a Readerben, a felét átlapozva, a másik felén pedig jót röhögve vagy adott esetben elkomorodva szoktam nézni, hogy ilyenek tényleg vannak.

Az mondjuk vicces, hogy a »duplavajas videó« a mai napon felkerült az oldalra. (Nyilván tudom ki küldte be, nem is ez a lényeg.)

A dolog különösebben nem hat meg, inkább viccesnek tekintem a helyzetet, mint szánalmasnak, több okból kifolyólag is. Egyrészt ég és föld az átlag feltöltött személyek képei és az én legszánalmasabb produkcióm között is. Erre persze most tudna sok ember jönni nyálfröcsögtetve, hogy nem, persze hasztalan.

Másrészt úgy vélem, hogy amíg az ember feltölt magáról bárhová képet vagy videót 2009-ben, Magyarországon, annak vállalnia kell a következményét, hogy biztosan lesz valami élettelen, aki elküldi egy ilyen oldalra, majd önelégülten mosolyog teljesítményén. Arról nem is beszélve, hogy mindenképpen máshogy vélekedik a videóról az, aki ismer és lát minden nap, mint aki ezen lát először.

Én meg igazából jót röhögtem az egészen, sőt, valójában furcsállom, hogy csak most került ki bármi is. Viszont a napi köcsög címke fájt picit, minimum egy napi rajra számítottam, de hát nem lehet nagyravágyó az ember. :(

Nem lennék amúgy, tényleg nem, és erre betonnál is szilárdabb indokaim vannak, melyeket semmi vagy senki nem tudna megrendíteni.

De ha pusztán gondolat szintjén azt mondanám, hogy mégis, bizonyára nem akkor tenném, amikor minden rossz és kilátástalan körülöttem. Ha valami rossz ugyanis, akkor persze lehet rosszabb, de a statisztika, vagy ahogy a köznyelv mondja: a nagy számok törvénye mégis azt mutatja, hogy inkább javulni szoktak a dolgok.

Nem.

Ha én ilyesmit terveznék vagy ez jutna eszembe, szerintem akkor történne, amikor látszólag minden a lehető legnagyobb rendben lenne magam körül. Hiszen az, hogy minden jó sokkal-sokkal gyanúsabb. Ott már sajnos nagyobb a százalékos esélye annak, hogy valami becsúszik, ami összetöri az egészet.

Nyakatekert gondolkodás, tudom, de mivel tényleg nem fog előfordulni, hogy töprengés szintjénél többet áldozzak az öngyilkosság gondolatára, nem is számít igazán.

Mostanában a cipővásárlásokkal mindig jól járok, most is sikerült intézni két teljesen jó Nike cipőt, amik elvileg valami miatt selejtesek (nem jöttünk rá, hogy igazából mi miatt, azon túl hogy Nike cipőkről van ugye szó), szóval a lényeg hogy negyvenezer pénz helyett hatszáz forintért sikerült beszerezni, ami azért nem rossz vétel, legrosszabb esetben felgyújtja az ember, ha tönkremegy.

Így néznek ki:

Nike Capri SI

Nike Air Series 6D

Viccesek egyébként a Nike cipők, nem rosszak, de a Tiszák sokkal-sokkal igényesebbek azonos vagy alacsonyabb áron. Harminc-negyvenezerért olyan gagyi varrások és ragasztások vannak egy-két helyen, hogy boltban ennyiért tuti nem kellene.

Tudjátok, január 11-én kaptam egy e-mailt. Sok minden történt január 11-én, többek között Tomi barátommal erősen gyakoroltunk a Visual Basic vizsgára, ami közel nem volt végül akkora nehézség, mint amire számítottunk. Tudom a dátumot is, mert pont ekkor volt a tanulós vasárnapunk, cudar hideg időben. Pontosan tíz hónapja volt ez, egyébként.

Sokminden történt azt leszámítva, hogy mi tanultunk, én például néhány nappal azelőtt, egy rohadt hideg estén, mikor épp arra vártam, hogy a cserépkályha felmelegítse a lakást, és a fagyott tömb az ágy végében visszalakuljon azzá, ami korábban volt: a lábam. És akkor, miközben Kázmér álmosan dorombolt az ölemben, elhatároztam valamit. Lényegtelen hogy mit, tényleg az, de mondhatjuk hogy rövidtávú célkitűzésnek, vizsgaidőszak utáni magas prioritású eseményként rögzítettem az agyamban ezt a számomra tényleg fontos dolgot.

És mintha valaki odafönt azt mondta volna, hogy hát vigye kánya, legyen má' jó napja a csákónak, majd néhány nappal később kaptam egy e-mailt, ami gyakorlatilag az egész életemet megváltoztatta.

Szokták mondani, hogy az ember megérzi, mikor ilyen HATALMAS esemény történik, ami az EGÉSZ ÉLETÉT megváltoztatja, és ilyenkor mindenki azt gondolja hogy hát ez bikafos, mint olyan, tudod, bullshit az angolban, de mért is volna az? Én akkor tudtam, hogy bár csak egy mezei e-mail, még csak különösebb fontos megjelölése sem volt. Tényleg tudtam.

Sok minden, rengeteg dolog történt azóta a mezei e-mail óta. Nyilván több ezer másik e-mail is jött, több ezer másik e-mail érkezésekor felcsillant a szemem, hogy na, de az az igazi kis csing az agyamban csak ennél a levélnél volt.

Pedig nem kis dolgok történtek azóta: cégalapítás, állásajánlatok, megrendelések, kapcsolatépítések, megkeresések – és ezek csak az úgymond üzleti életben, nem említve a baráti, családi levelezést és történéseket.

Január 11-e mégis fontos volt számomra, és még ha gyertyát csak február hatodikán gyújtok is, január 11 mégis fontos helyet kapott abban a naplóban, ami nem www-vel kezdődik, és amit nem írok sehová, mégis nagyon sok címkéje és dátumbejegyzésére kereső nélkül is emlékszem.

Erősen gondolkodom rajta, hogy a beszédből (is) fogok megélni, hehe.

Az megvan, hogy a Deák téren a hármas metrónál az oszlopokon gyönyörű, dizájnba illő módon (fehér A/4-es lap, Impact betűtípus) jelzik, hogy az A- vagy B-peronról van-e szó? Konkrétan Újpest-Központ felé B, míg Kőbánya-Kispest irányába A jelzést kaptak a vágányok. Gondolom amiatt van, mert a jobb oldali peron elég megtévesztő lehet, mert ugye mihez képest. Vagy például múltkor a kettes metrón minden megállóban bemondták, hogy igyekezzenek a fel- és leszállással, illetve a középső ajtókat is vegyék igénybe. Új szelek a BKV-nál, mi? Feszinéting.

El kell kezdenem komolyabban foglalkozni az ASP-vel és úgy általában a Microsoft-technológiákkal, de erről majd később. (Egyébként az ASP .net roppant szimpatikus bizonyos tekintetekben.)

Az lesz a mai programom, hogy az elmúlt kéthónapos őrülethullámot letudó nyugalmi időszakot kicsit megelőlegezve a felpakolom a »HTPC-t« a nemrégiben beszerzett »Hugóra«, teleengedem a kádat forró vízzel, belefekszem, és végignézek egy sorozatrészt végre nyugodalomban, nem törődök most egyszer a házival, a forráskódokkal és a prezentációkkal, holnap majd megkötöm a nyagkendőm (sic!), kivasalom az ingemet és elmegyek a TDK-ra, aztán húsz óra múlva már csak vigyorgok – vagy így, vagy úgy. És végre átalszom egy éjszakát, a doromboló Kázmérral magam mellett, úgy, hogy nem agyalok mindenféle szaron, ami mostanában történt.

Ha valakit érdekel, holnap ez lesz a program:

Előtte-közte-utána még sok-sok más buzgó fiatal előadó, részleteket a suli honlapján találtok, be lehet jönni elegáns megjelenésben, a biztonsági őröknek persze szólni kell, hogy helló. A helyszín 1119 Budapest, Mérnök utca 39; könnyen megközelíthető a 18-as, a 41-es vagy a 47-es villamossal a hengermalom úti megállóhelyig, vagy a 103-as busszal a Hengermalom út és Etele út kereszteződéséig, a színes panelházakig közlekedve. Az épület az ELTE sporttelepe mellett van, ha ez segít esetleg.

Ennyit akartam csupán.

A helovinnal kapcsolatban »változatlan a véleményem«, viszont ma gyújtottam négy darab gyertyát, amik sikeresen megolvasztották kissé a »LAMPAN-kámat«.

Ma történt az is, hogy megvásároltam életem első saját, ruhanemű mosására alkalmas elektromos berendezését, avagy közismertebb nevén mosógépét, mely egy Whirlpool AWT 630 típusjelzésű, egynéhány-éves nem éppen kézi készülék. Az első mosást tökéletesen végrehajtotta, el is neveztem Hugónak, mert hogy Hugó a Nem-Hikomat Mosógép, de Sura javaslatára lehetett volna még Mosó G. Péter, így ez a név csak a Mosó-Gé-Pé lehetett volna, ha-ha.

Szerda este hat órakor szeretnék már lenni.

Valószínűleg vesztettem néhány száz olvasót a folyamatos költöztetés-reporting miatt, de hát mit lehet tenni. Ma végül az utolsó előtti (érted, mindég van valami, még egy forgószék és néhány tisztítószer odaát van, majd Fox hozza őket holnap) csomagokat is áthoztuk. A dolog most úgy néz ki, hogy dobozból dobozba pakoltunk, a káoszt egyik helyről a másikra hozva és itt meg tologatjuk a dolgokat ide-oda, míg meg nem találjuk a végső helyüket. A cirka négyszáz darab iratgyűjtő az, aminek kicsit nehézkesebb.

Viszont imádom az új lakást. Majd ha lesz valami hasonló, amit rendnek lehet nevezni, akkor mutatok vizuális anyagokat is.

Kázmér tegnap éjszakától ma reggelig több mint hatszor hányt, így a klóramfenikollal történő kezelését most leállították, jelenleg csak a prednizolont kapja, illetve egy másikat, ami a gyomrát igyekszik megvédeni, hogy a sok gyógyszer ne készítse ki. Reggel óta szerencsére nem hányt, viszont az orrán lévő hegesedést lepiszkálta, így megint rózsaszín és sebes az egész orra, úgyhogy valószínűleg tölcsér fog rá felkerülni, úgy majd csak nyalogatni tudja, bár az sem a legjobb. Most a dolog úgy áll, hogy sehogy. Elvileg javult az állapota, de ezt nem lehet biztosan megállapítani. A viselkedésében egyelőre még nincs változás, eszik és mindent csinál rendesen, ez a legnagyobb szerencse.

Kicsit aggódom, kicsit folyamatosan igyekszem a legrosszabbra készülni, hátha meglepetés ér majd, bár eközben rettenetesen félek az egész dolog végkimenetelétől. És persze próbálom nem elsírni magam, ha ránézek, és arra gondolok, hogy mi lehet a legrosszabb.

Direkt írtam úgy, ahogy.

Szóval, tudom én hogy a legalja egy blogban az időjárást boncolgatni (de voltunk már lentebb is, meg aztán kit érdekel úgy igazából), de az milyen munka már, hogy múltkor még Dezsőnek panaszkodtunk, annyira »hideg volt«, most meg jöttem hazafelé és még a zakómat meg a bőrkabátot is levettem, mert majd meggyulladtam.

Egyébiránt ma volt időm táplálkozni, az egyik kedvencemet ráadásul, mely friss, ropogós héjú kenyérre kent sült csirkének zsírja, lila hagymával és piros arannyal.

Lesz ma még értelmes poszt is. Legalábbis igyekszem. :]

Persze ki nem.

De Mefi erre akkor jött rá, mikor az élet úgy hozta, hogy egyik »albérletből« a másikba kell költözzön.

Amikor még felköltözött az első számú albérletbe, melyet viccesen csak »rezidenciaként« emlegetett, akkor még maga a költözésnek becézgetett kis megmozdulás is vicces és könnyed volt; egy nap alatt lezajlott. Jött a két kis bőröndjével, meg autóval felhoztak neki egy harmadikat, amiben a technikai felszerelések (hangfal, madzagok és társaik) terpeszkedtek. Elhelyezkedett a fotelban, aztán helló.

No de, azóta eltelt kicsivel több mint kettő év, kettő év alatt meg azért be tud lakni az ember, hihetetlenül nagyszámú apróságot halmozván fel eközben. Jaj de aranyos, jó lesz ez még valamire. Vagy mondjuk: Ugyan már, lesz annak hely!. A költöző ember ezt a két mondatot szidja a legjobban. Meg mindenkinek az anyját.

Gondolná az ember azt is, hogy a mai világban csak úgy betelefonál, hogy helló, 2009 van, kellene madzag a lakásba, amit bedugok a gépbe és beszállok ebbe az internetbe. Mondják is a telefonba bele, hogy oké, ha most megrendeljük két hónap, de ha becsoszogsz az ügyfélszolgálatra, ami délben meg négykor zár, mikor hogy, akkor bizony csak egy hét, és már száguldozhatsz az információs szupersztrádán. Eközben meg az ügyfélszolgálaton Juli az ügyintéző kisasszony a vadonatúj műkörmeivel bekocogja, mit bekocogja, egy gyorsírót megszégyenítő teljesítménnyel bedolgozza az adatokat a számítógépbe, mint édesanyád a húst a bendődbe, mikor még kisebb fajta voltál, majd vigyorogva mondja, hogy egy hónap, ha szerencséd van három hét, de azért kacsint rá egyet, hogy nem valószínű, te meg akkor úgy elképzeled az ügyfélszolgálatot amint a kék logóról apró aranyos-vörös cseppekben hullik a vére, amit mellesleg a körmöddel sajtoltál ki belőle. Hát na, ilyen egy emberes nagy mondat.

És akkor persze azt hinnéd, hogy hát minek aggódik az a hülye, mert elköltözik szépen, aztán csókolom, de nem olyan egyszerű ez, mert hát az embernek mellette van egy kis életnek nevezett akármije (nincs élete, tudjuk), és tekintsünk el attól hogy e-mailt mostanában éjfél után néz csupán vagy hogy a Google Reader nevű szolgáltatásában négy napja négyezer-akárhány olvasatlan-látatlan-hallatlan elem tornyosodott fel, tekintsünk el attól is, hogy meleg ételt utoljára két napja evett vagy hogy sorozatot nem nézett vagy mondjuk arról, hogy azonnali üzenetküldő szolgáltatáson utoljára négy napja volt foglalt státuszban megtalálható; de ennek az embernek van valamilyen minimális szociális életecskéje is, ahol mondjuk van néhány ember, akikkel illene foglalkozni, többet a mostaninál.

November 4-én TDK-konferencia, nagy remények és hiú ábrándok, meg minden. Addig jó volna nem meghalni mondjuk.

Hát srácok, nem tudom ki hogy van vele, de konkrétan hirtelen jött ez a pöcsszorító hideg.

Nem volt átmenet. Mármint volt, mert egyik nap még pólóban rohangáltam, másnap már felkaptam egy vékonyabb zakót, oké, de úgyegyébként semmi. A napokban volt már egy pont, amikor »majdnem befűtöttem«, de azért annyira még sem volt komoly a helyzet. Erre hétfőn lépek ki ingben nagyvidáman a lakásból, és azt látom hogy a szél meg az eső majdnem letépik rólam az inget. És azóta folyamatosan esik-fúj-fagyaszt.

Nyarat akarok és napsütést, februárig, utána pedig tavaszt és napsütést.

42, a válasz mindenre. Ma a szemem láttára vettek el negyvenkettő életet.

A dolog úgy esett, hogy Tigi barátomnak van egy gabonasiklója (aki gyönyörű állat egyébként, néha még a gazdája kezére is piszkít, pusztán kedvességből). És mint ilyen (mármint mint gabonasikló) egereket fogyaszt. És tippeljetek, melyik rágcsálóból van hiánycikk, ha venni akarod mint eledelt: az egérből. Konkrétan hónapok óta nem kapunk sehol, a WestEndben az állatkereskedésben ráadásul flegmák is, és háromszor odarángattak feleslegesen, mondván érkezett, mire bementem, meg elfogyott. De nem is ez a lényeg, hanem hogy végül találtunk egy bácsit az Üllői útnál (hehe, nem a belvárosban azért, annyit mondok hogy négyessel kezdődik a házszám és háromjegyű), akinek most lett 42 egere.

Én mondtam neki, hogy csak fagyasztva tudom megvenni, ő meg mondta, hogy sajnos nem tudja fagyasztani, de nem baj, mert mielőtt jövök, majd megoldja valahogy hogy ne éljenek.

A megoldás a következő volt: Rettenthetetlen Meffenet állt kezében egy nejlonzacskóval, bácsi dobálgatta bele az élő egereket, számolgatva hogy egy egér meg egy egér az két egér, és mikor eljutott a negyvenkettőhöz, fogta, majd csomót kötött a zacskóra, és megvárta míg kimúlnak szerencsétlenek.

Láttam már egeret sokféleképpen meghalni (ragasztóban, csapdában, méreg által és így tovább), de ez azért sok volt. Kvázi tömeggyilkost csináltak belőlem. Vagy legalábbis közreműködőt.

Nyilván jobb nekik így, mintha a begyó élve megenné őket, vagy ha méreg miatt kapnának szívinfarktust, meg amúgy is csak egerek, akik kártevők, de azért kicsit összetörte ez állatvédő gyermeteg lelkemet. Mindenesetre Kázmér a szokásosnál is jobban hízelgett, mikor hazaérkeztem.

Fergeteges dolog olyan országban élni, ahol ha betörnek az üzletedbe és az életedet akarják kiontani, akkor legalább egy óra míg megérkezik két rendőr, de ha a szomszéd rád hívja őket, mert este nyolckor neki állsz porszívózni, akkor tíz perc alatt ott vannak. Vicc az egész. Tudom, hogy semmi nem lesz jobb azáltal, hogy leírtam, ráadásul nem is velem történt a dolog, de akkor is gáz.

A napokban egyébként az életkörülményeim is fergetegesek; a lomtalanítás ugyanis tegnap volt ugye, és az összes szekrényt eltávolítottam a lakásból (a régi albérletben egy ezeréves 80-as évekbeli szekrénysor volt, az a retró fajta, biztosan mindenki tudja milyenre gondolok, fiókos, akasztós ésatöbbi; az újban meg van beépítve egy gardrób). Apropó, ez is viccesen zajlott: felraktam Vaterára háromezer forintért a három szekrényt, mondván annyit megér, meg legalább nem nekem kell megszakadnom mire lecipelem az elsőről. Egy óra volt már csak az aukció lejártáig, senki nem jelentkezett, gondoltam akkor lehurcolom. Tíz perccel a vége előtt jött az e-mail, pontosan akkor, mikor bezártam az ajtót és végre ledobtam magam a karosszékbe, hogy akkor megvenné valaki. Persze addigra már rég elvitték a mágusok. Szóval visszatérve: a ruhák most a kanapén és a fotelben vannak szerteszéjjel. A holmik nagy részét már átvittem, holnap intézek a másik lakásba internet-hozzáférést (legalább egy hét mire bekötik, gyász) és hasonlók.

Szóval ilyen dolgok mennek.

Akárcsak tavaly, idén is megrendezésre került az általam csak romák nemzeti ünnepségének nevezett rendezvény- és kiállítássorozat, mely két napig tart, és a különféle másoknak már nem használható vagy szükségtelenné vált, egykoron értéktárgyaknak nevezett holmik, sokszor harcosok klubja stílusú elhordásáról szól. Közismertebb nevén az eseményt »lomtalanítás« néven ismerhetjük.

Jómagam is lomtalanítok, egészen pontosan a »hadművelet miatt«, kellemest összekötve a hasznossal – már amennyire a hiénák között húst cipelni kellemes dolog.

Tegnap egyébként láttam egy bömbidobozt (boombox), még talán működőképes is volt. Szép kis kilencvenes évek, hm.

A mai napon, egészen pontosan 18.25 perckor kezdetét vette az elszomoríthatatlan rozsomák hadművelet.

Immáron harmadik éve lakunk a belváros szívében található a »rezidenciában« és negyedik éve van a mi gondozásunkban az albérlet. Most különböző nem várt események együttes jelenléte miatt úgy adódott, hogy új helyet kell keresni magunknak.

Mikor még nem is volt biztos a dolog, felnéztem az Albérlet.hu oldalra, és az első egynéhány találatban volt egy kiválónak tűnő lakás. Kereséskor az alábbi dolgokat vettem figyelembe:

• ugyanezen a környéken legyen;
• DIGI vagy UPC legyen a környéken (lehet kövezni, számomra ez is fontos);
• legyen biztonságos környék;
• lehetőleg körfolyosós ház;
• szép fürdőszoba;
• nekem tetsző konyha;
• lehetőleg másfél szoba;
• alacsony rezsi and stuff.

Az új lakás egészen pontosan százötven méterre, a mostanival párhuzamos utcában, egy néhány éve gyönyörűen felújított körfolyosós klasszikus bérház harmadik emeletén található. Első látásra beleszerettem. Az ablakok az udvarra néznek, mégis rendkívül világos az egész lakás, még öt órakor is fényárban úszik, ami most nem mondható el. Hatalmas káddal rendelkező fürdőszoba, egyszerűen de imádni valóan berendezett konyha; kis, ám hatalmas gardróbszekrénnyel ellátott hálószoba és egy kellően nagy nappali. Ugyanolyan áron, kicsivel több rezsiért. A körfolyosón elvileg tudom tárolni a biciklimet is.

Sokat vívódtam, hogy belemenjünk-e, de mikor megláttam a lakást, rögtön beleszerettem. Az új lakás fedőneve egyelőre fészek, később még változhat. :]

Nemrég úgy volt, hogy elköltözünk az Oktogon környékére, de az balszerencsés módon nem jött össze (pedig már a kezemben volt a kulcs), viszont bízom benne, hogy a mostani mindenképpen összejön.

A fent említett ma kezdődött hadművelet most is tart, abból áll, hogy rengeteg iratot és egyéb irodai dolgokat hurcolunk át a másik lakásba. Holnap visszük le a bútorokat, elvileg jövő héten pedig költözünk. Kemény két-három hét lesz most, de igyekszem nem idegösszeomlást kapni, még akkor is ha nyolc előtt ritkán érek haza és nem mindenre marad időm, amit szeretnék.

Nagy fel!

Az, hogy az egyik legkedvencebb édességemet, a »Snehulkyt« forgalmazó Figaro cég termékeit már itthon is nagyobb tömegek számára teszik elérhetővé, igazán remek dolog, hiszen a legkisebb közértben is hozzáférkőzhetek mentolos nyalánkságomhoz. Ellenben a dolog azért rossz, mert ugyan van valamilyen SMS-nyereményjáték a csomagoláson, de cserébe fele akkora lett a cukorka és ráadásul ilyen mongoloid formája van és még az ember szájpadlását is megsebzi (bár ez azért lehet, mert három perc alatt fogyasztok el egy zacskót).

Szomorú dolog ez.

Már sokszor megfogalmazódott bennem a kérdés egyébként: nem gáz egyedül beülni valahová?

Én sosem szerettem egyedül beülni enni, inni vagy akármi más helyre (talán egy kávézóba igen, olvasni), mert valahogy az ilyen mindig jobb társaságban.

Sokszor nézem például gyorséttermekben, hogy a vevők többsége legalább másodmagával megy, de sokszor öt-hat fős társaságokról van szó, és amikor valaki beül egyedül, olyan bánatos-magányos farkasnak tűnik, pedig közel sem biztos, hogy az.

Vagy például egy kricsmi. Nem az a fajta, ahol az ember ismer minden vendéget és azért megy le egyedül, mert úgyis talál valakit, hanem az ilyen javarészt jön-megy stílusú kocsmák, ahol mint a filmekben, az emberek ülnek egyedül és kortyolgatják az italt.

Ti hogy vagytok ezzel: beültök valahová egyedül vagy csak ha nagyon muszáj?

Van nekem egy olyan problémám, hogy elpattintott nyomorék fejemen a fülem sem lett tökéletes, így a szabvány fülhallgatók 90%-a egyszerűen kiesik belőle, vagy ha nem esik ki, nincs elég mélyen ahhoz, hogy megfelelően halljam az összes hangot. Többek között ez is járult hozzá ahhoz, hogy tömegközlekedés alkalmával nagyon ritkán hallgatok zenét, mert metrón például nem tudom beleilleszteni eléggé, hogy halljam.

És akkor jön a dilemma: milyen fülessel dugózzam be magam?

Zsírgyűjtő

Vannak ugye ezek a bedugós fülesek, amik halk cuppanással kizárják a külvilágot, és átadják az embernek a zene maximális élvezetét, hogy aztán kihúzáskor a legmélyebb barlangocskában található zsírréteget is eltávolítsák. A legmegfelelőbb megoldás ez volna, ám ezzel az a bajom, hogy túlságosan kizárja a külvilágot, anno majdnem elütöttek, mert nem hallottam, hogy jön mögöttem valami jármű.

Dídzséj Lajos

Tomi barátom csinálja jól: egy nagy DJ-szerű fejhallgatóval rohangál. Ebben az a jó, hogy megverhetnek miatta, de minimum hülyének nézik az embert (utóbbi persze nem releváns), ellenben táska nélkül rettenetesen kényelmetlen cipelni.

Oldszkúl

Marad még a régi, fejpántos kicsit nagyobb füles. Vagy például a fülre tekerhető, ami elég ocsmány, de biztosan nem esik ki. Valamint ezekből van ugye olyan, ami fejpántos, de a vége sima kis fülhallgató. Ezzel az egyetlen problémám, hogy még nem láttam igazán kényelmeset, ami ráadásul nem rózsaszínben tündökölne az egyébként sem mutogatni való fejszerkezetemen. Javaslatok jöhetnek. (Plasztikai műtét nem ér!)

Pamacs Panna

Aztán marad a mezei füles, amire szövet izét tesznek. Ebben az a jó, hogy megfelelő mérettel nagyjából szorosan megáll a hallójáratokban, de egy idő után ugye lelapul és oda a varázslat.

A mélyen tisztelt olvasóközönséget szeretném megkérdezni: ki milyen fülhallgatót használ, hol vásárolta, mennyi pénzmagvat illetve milyen ellenszolgáltatást nyújtott cserébe. Válaszukat előre is köszönjük!

Nyílt egy RETROAD 80-90 nevű klub itt a sarkon, ahová még sosem sikerült benéznem, mert mindig zártkörű rendezvények voltak; a hangszigetelés tökéletes, semmi nem hallatszik fel a lakásba, ellenben azért hihetetlen, hogy ilyen tekintetben is mennyire degenerált az átlag magyar szórakozni járó-vágyó, nem is igazán fiatal korosztály ráadásul: kiállnak öten-hatan beszélgetni az ajtó elé, meg itt telefonálnak hangosan, meg üvöltöznek, pedig még csak nem is részegek. És ilyenkor nem igazán könnyű aludni, így mit tud tenni az ember fél kettőkor – azon túl persze, hogy bejegyzést ír és veri a –: gondolkodik.

És most éppen azon gondolkodtam, hogy volt-e valaha komoly kapcsolatom – ám itt rögtön megakadtam egy lényegi kérdésnél: mikor nevezhetünk egy párkapcsolatot komolynak?

Először ugye rögtön arra gondolnánk naivan, hogy az idő a kulcsszó. De ez nem feltétlenül igaz, hiszen hiába van valakinek kétéves kapcsolata, ha egyszerűen nincs meg az egészben a pesön vagy egyszerűen nem történik semmi komoly, ami komollyá tehetné magát a kapcsolatot is. Ugyanakkor a pesön tökéletes jelenléte sem feltétlenül hozza magával rögtön a komoly státuszt, mert ugye hiába a szenvedély, ha nem elég. Szeretkezés? Szintén kiesik, mert akkor minden egyéjszakás kalandot lehetne komoly kapcsolatnak nevezni. Házasság? Eszerint minden embernek egy vagy két, esetleg három komoly kapcsolata lenne életében? Nem kizárt, de nem is esélyes túlzottan. Tényleg nem tudom, mi lehet az a mutató, ami egyértelműen azt mondja, hogy ez nem járás, hanem komoly kapcsolat, aláhúzva és vastagon szedve.

De talán amikor mind a két fél komolyan gondolja úgy az egészet, vagy azt hogy leírja vagy kimondja: hallod, szeretlek, mondjuk pont hét hónapja sokadjára, de mégsem megkopottan hanem mondjuk igen szenvedélyesen, akkor már talán nem hülyeség azt mondani, hogy komolyodik a helyzet.

Az van, hogy itt Olaszorszagban csak a szomszednak van internet-hozzaferese, bar hogy minek, azt nem tudni, mert a wireless routert jelszo nelkul hasznalja, es csak nehany percet van fent. Most azert megkiserlek vegigirni nehany sort, es bizom benne, hogy nem akkor jelenik meg a Nessuna rete felirat, amikor megnyomnam a gombot.

Fontosnak tartom megjegyezni, hogy az olasz billentyuzet-kiosztas nem vicces, minden egy-ket gombbal odebb van, nem veszes, de boven eleg ahhoz, hogy zavaro legyen. (A cimet direkt irtam el viszont.)

Talaltam egy ezereves (egeszen pontosan tobb mint otven eves) Olivetti Studio irogepet, ami teljesen koszos volt, es alig mukodott, de nehany ora alatt sikerult kipucolni, es teljesen mukodokepesse varazsolni. Imadnivalo kis szerkezet, raadasul itt, ahol net nem igazan van, meg kulonosen hangulatos.

Az idojaras egyebkent durva; altalaban mindig huvos, 25-26 celziuszfok van, most meg atlag 35, es hozza kellemes hetven szazalakeos paratartalom. Ellenben az olasz fagyi es pizza meg mindig mennyei.

Egyelore most ennyi jutott, remelem eljut a zeterben ezis.

Nektek mi a legkorábbi gyermekkori emléketek? Amire nagyjából tisztán emlékeztek, és el tudjátok helyezni az időben?

Nekem saccper 1991-ből, amikor durván három-három és fél éves lehettem. Kaptam valamilyen kis műanyag traktort, kamiont, buszt – nem tudom már pontosan mi volt a rendeltetése, de utazni lehetett rajta, kormánya volt és dudája, az ülés alatti rész pedig egy kis rakodóhely. Elég sokáig megvolt. A hátsó végére meg egy telefon volt rögzítve. Az emlék meg annyi, hogy anyum éppen telefonált egy barátnőjével (arra is emlékszem, hogy ki az), én meg utánoztam őt. A szoba, az időjárás, a napszak, a ruha, az illatok és minden egyéb dologra tisztán emlékszem. Érdekes.

Kíváncsi lennék rá, hogy hipnotizéléssel tényleg újra feleleveníthetők-e az emlékek, egészen a születésünktől kezdve.

A snidlinges borjúpárizsi nagyon finom.

Jellemző, hogy megtalálom az első sört(!) ami ízlik(!!), és persze azt nem kapni semelyik helyen, ahová járni szoktunk. A citromos Gösser a szerencsétlen áldozat egyébként, és valószínűleg nem vagyok férfi, amiért tetszik hogy nem töményen keserű, hanem inkább savanykás.

Továbbá a sarki török gyorsbüféből kínai lett, mármint hogy nem a török változott át, csak a büfé, bár az is csak félig; vicces egy kínai gyorsbüfében vízipipa és török képek mellett enni, de legalább istenien főznek és hatalmas adagokat adnak. Egészségtelen, gáz, tudom.

Az egy vicces dolog, hogy pont a minap néztem az XMS oldalán, hogy van-e karrier rész, erre Handrás ma írta, hogy munkatársat keresnek.

Kaptam továbbá egy üzenetet, hogy Keresünk fiatalokat akik […] szeretik a pénzt. Konkrétan én szeretem, pláne elkölteni, akkor esélyes pályázó vagyok?

Tegnap olyan érzésem volt, mint Peternek a »Family Guyból«, mikor helyet cserél vele halál, ugyanis az »kálvin téri incidens« után majdnem elütöttek valakit az utcánkban, és még utána végignéztem ahogy majdnem megölik egymást. Majd a sörözőben ülve még egy mentőautó is megállt a sarkon, szóval jobb vigyázni.

»Kázmér« jelenleg sebészeti beavatkozás keretein belül szabadul meg két féltett kincsétől.

Valamit még akartam, de az nem jut eszembe, szóval ki lehet kapcsolni.

Azon a metrón voltam kilenc óra ötven-valahány perckor, amelyik elütött egy embert a Kálvin téren.

Az első szerelvényben ültem, de igazából semmit nem lehetett érezni, mint utas. Én annyit vettem észre, hogy őrülten húzza a vezető a féket, a szerelvény meg sziszegett mint egy kígyó, aztán kialudtak a lámpák. Ilyen igazából sokszor megesett már, pláne nyáron. Ekkor szokta bemondani a vezető, hogy technikai okok miatt néhány percig állunk, majd beindul valami gépezet, ami pontosan nem tudom mit csinál, de azt hiszem levegőhöz van köze, és rövid idő elteltével indulunk tovább.

Ez most nem így történt.

A vezető holtsápadt arccal, de inkább gondterhelten, mint rémülten vagy kétségbeesetten kijött a belső, vezetőfülkéből nyíló ajtón, és kézzel kezdte kinyitogatni az ajtókat, mondván baleset történt, tessenek leszállni. A szerelvény nagyjából az állomás felénél állt meg. Nem lehetett semmit látni; kiterelték az összes utast, majd bezárták az ajtókat.

Ami furcsa volt, hogy még egy ideig ott álltam, és hozzávetőlegesen tizenöt, de inkább húsz perc volt, mire megjelentek a műszaki mentőszeresek, kicsit később a mentők, aztán a rendőrök, a nyomozók, a helyszínelők és a BKV-s üzemzavar-elhárítók.

Ami pedig kicsit felháborító, hogy még az utazóközönségnek állt feljebb, szidták a BKV-t, egy kopasz még az ellenőrt is meg akarta verni – egyszóval kész káosz volt, mindenki csak azzal törődött, hogy hogyan jut el oda, ahová igyekszik. Volt egy idős néni, aki mikor mondta a vezető hogy baleset történt, elütöttünk valakit, elkezdett sopánkodni, hogy Jesszusom… jesszusom… jézuskám… hát hogy jutok én haza?!. Az utasok többi része meg az embert szidta, hogy mért éppen most akart öngyilkos lenni.

Pedig közel nem biztos, hogy tényleg öngyilkos akart lenni, sőt, egyelőre úgy tűnik hogy baleset volt. Szerencsétlen a vonat alá szorult, és mire elérték a tűzoltók, már nem sikerült megmenteni.

Valahol azért elég fura érzés.

Még mindig Balatonlellén vagyunk, itt ért utol az öregkor, rusnya nagy fogaival és szőrös füleivel, a neve pedig Zizi.

Konkrétan huszonegy éves lettem; számszerűen semmi extra, eggyel több mint a húsz, majd a következő mérföldkő a huszonöt, de inkább a harminc lesz. Addig meg még sok víz folyik a Balatonon át, vagy legalábbis sok bejegyzést kell írni.

Kaptam máskülönben meglepetéstortát valamint egy IKEA-s, kést, aminek valami gimnszamn-szerű neve van, és ugyan kimondani azt nem tudom, viszont örülök neki.

Itt is köszönöm mindenkinek aki hívott, SMS-t, e-mailt, iWiW-üzenetet, privát- vagy publikus plörköt és bármilyen egyéb kommunikációs terméket gyártott irányomba engem felköszöntendő.

A hőmérséklet amúgy ma hágott a tetőfokára, szerencsére a víz is elég meleg. Utoljára amúgy kilencéves koromban voltam a Balatonban, és arra jöttem rá, hogy bár egyáltalán nem vagyok nagy vizes, imádom.

A közeli gomb- és méteráru boltban leltároznak. Nyitás előreláthatólag szeptember vége, október eleje.

Mindamellett hogy tényleg meleg volt; hogy négyszer metróztam oda-vissza végállomástól-végállomásig, és nem a hűvösebb kettes metrón; hogy kb. tíz dolgot akartam elintézni és ebből csak négy sikerült és még bónuszként vegyük hozzá az éjszaka összesen nettó negyvenkét percet, amit alvással sikerült töltenem – szóval ezek ellenére sem volt rossz a mai napom.

Akik pedig ma mindenféle fehér kéztyűkben izzadoztak, azoknak szeretnék gratulálni!

Vicces, hogy filmekhez érteni csak pár ember tud, sőt, pár embernek szabad, olyan meg ugye nem létezik, hogy két személynek egy filmről lehet más véleménye, de ettől függetlenül egyik sem hülye. Ez mondjuk igaz könyvekre, zenékre és egyéb anyagokra is.

A »Dark Mokka« pedig még mindig az egyik legjobb hely a környéken, és ez túlnyomórészben a pincér srác miatt van, aki azt hiszem az igazi régi vendéglátós gondolatmenettel dolgozik, vagyis: elégedett vendég - még több vendég - sok pénz. Az meg ugye jó.

Itt, a harmadik képet meg én csináltam, de ennek nincs jelentősége.

Holnap meg megyünk 3D moziba, és lenyúljuk a szemcsit, mert az cukkerfülcsi. (Nem vagyok meleg.)

Csak gondoltam beírom, hogy éppen egy 24 colos iMac előtt böngészem az interwebet, és aki szerint ez nem élmény, az egyéb aljasságokra is képes.

Továbbá hangosan, kazettáról szóló Hupikék Törpikék mellett énekelve, körbe-körbe járni egy körforgalomban: vicces dolog.

És most sport.

Lejárt a személyim pár hete, és ma végre sort kerítettem a dolgok elintézésére. Az ügyfélkapus időpontfoglalást kihagytam, mert ahhoz először ügyfélkapu-regisztrációt kéne elkövetni, amihez meg be kell menni az okmányirodába, akárcsak az ottani időpontfoglaláshoz, szóval hazardíroztam, bízva abban hogy beleférek a napi húsz kiosztott sorszámba. Az elsőbe nem fértem, a másodikban szerencsére viszont első voltam.

Ami azt illeti, az okmányirodában elég gördülékenyen mennek a dolgok. Lehetne min javítani, ha megnézi az ember a folyamatot, de aki veszi a fáradságot, és utánanéz, nem fog meglepődni.

Példának okáért, személyazonosító igazolvány. A dolog úgy néz ki, hogy: ha van időpont, odamész időpontra, az információnál kapsz egy sorszámot, és rögtön hívnak is. Ha nincs időpont és még van elegendő sorszám, megnyomod a gombot, kapod a sorszámot, vársz. Ha hívnak, bemész, és általában kapsz egy 1 500 forintról szóló csekket (ha van útleveled vagy jogosítványod és lakcímkártyád), elmész befizetni a csekket, majd mikor visszajössz, kérsz egy visszatérő-sorszámot az információnál. Ezzel ismételten behívnak, lefotóznak, mosolyog rád a hölgy, elmondja hogy egy hónap múlva gyere a kártyáért, és hazajössz. Mindez egy órát vett igénybe durván, a várakozás csak az előttem lévők miatt van. A folyamat egyetlen gyenge pontja a csekk; ezt meg lehetne oldani úgy, hogy az információnál már kapásból adnák a csekket, hogy fizesd be, és akkor fele annyit kéne várni, de így sem rossz.

Ehelyett bejönnek az emberek, volt olyan aki leült sorszámhúzás nélkül, és fél óra után megjegyezte hogy szólíthatná már valaki; a másik bejött a félfogadás után, és nekiállt köpködni meg dik-more-felháborítózni; a harmadiktól udvariasan kérdezte a biztonsági őr hogy segíthet-e, és odakúrta neki hogy MÁR VAN SZÁMOM, JÓ?! meg ilyenek.

Hihetetlen.

Undorító a bürokrácia, én tisztában vagyok vele, de az esetek többségében azért egy nagyon pici odafigyeléssel kezelhető a dolog. Vannak persze »szar helyzetek«, de javarészt azért tényleg rendben vannak a dolgok.

Tegnap este, vagyis mit este, éjszaka, mikor végeztem a dolgaimmal és bedőltem az ágyba mint egy krumplizsák, na szóval akkor, alvás helyett benyomtam a tévét, és guess what mi ment, ez ment:

Nemlátom, kattintok, meglátom!

És hát bizony a »Skins« még mindig az egyik legjobb sorozat. És még mindig az van, hogy ha megkérdezné valaki hogy melyik szerintem a három legjobb, akkor végtelen ciklusba kerülnék és felrobbannék mint valami ezeréves csöves számítógép.

Szóval na.

Megjött mániákus és suexID a Nagy Vidékből, és most megyünk: partyznie.

Yay me!

A hogyan gyártsunk egy perc alatt az igénytelenségi mutató tízes értékének megfelelő bejegyzést című opuszunkat olvashatták-láthatták.

Az elmúlt napokban annyi minden történt, hogy lehetetlen lenne egy bejegyzésbe belesűríteni, így ezzel nem is kísérletezem. Ma nem volt net egészen este nyolcig, ami ritka jelenség szerencsére.Ellenben nyílik a sarkon egy kínai gyors büfé, és az alábbi felirat olvasható:

ÁTALAKITÁS MIAT ZÁRVA, IT HAMAROSAN KÍNÁI GYORS BÜFFÉ NYILIK.

Poénként meséltem apumnak, hogy milyen aranyosak a helyesírási hibákkal, mire ő mondta, hogy én valószínűleg még ennyi hibával sem tudnám ugyanezt leírni kínaiul, és azért ebben jócskán van igazság.

Kissé kapcsolódik az alábbi felirat, amelyet a népligeti buszállomás kávézójánál láttunk; a képet iPhone 3G eszközzel suexID cimbora szállította:

A felirat, ha valaki nem látná:

KIZÁRÓLAG ITT FOGYASZTÓ VENDÉGEK RÉSZÉRE

FOR GUEST BEING ON A DIET HERE EXCLUSIVELY

A második mondat megtévesztő, mert bár azt hihetné az ember, hogy ugyanazt jelenti mint az első, rosszul hinné. Ugyanis a második nagyjából azt jelenti hogy kizárólagosan az itt diétázó vendégek részére. Szóval érted.

Ja. És nézzétek meg az elektronikus levélládátokat(!), mert a Skype most minden felhasználónak adott egy hónap ingyen vezetékes beszélgetést világszerte.

Ezek mennek.

Kicsit bajban szoktam lenni, amikor levelet írok egy általános címre, és nem tudom pontosan kihez fog megérkezni (legyen most szó elektronikus vagy hagyományos levélről). Mert ugye ha egy tanárnak írsz, vagy egy ismerősnek vagy mondjuk hivatalos ügyben valakinek, akkor adja magát a megszólítás, de sok esetben azonban nem.

Például ma küldtem levelet egy info@ kezdetű címre, gőzöm nem volt hogy ki fogja elolvasni. Az üdv-üdvözlet-üdvözlettel nálam elköszönés, gyűlölöm köszönésnek használni; a helló-hali-szia ugye kiesik; a napszak szerinti köszönés pedig szintén nem a kedvencem, már csak azért sem mert ki tudja mikor nézi meg a címzett. Így általában marad a tisztelt cím, vagy tisztelt illetékes. Barátoknak, ismerősöknek a helló-szia-szevasz, van nálatok terasz az általános köszönés, vagy adott esetben még annyi sem, de ez megint csak emberfüggő.

A formátum meg úgy szokott kinézni, hogy:

Köszönés!

Szöveg. Szöveg. Szöveg. Szöveg. Szöveg. Szöveg. Szöveg. Szöveg. Szöveg. Szöveg. Szöveg. Szöveg. Szöveg. Szöveg. Szöveg. Szöveg. Szöveg. Szöveg. Szöveg.

Elköszönés;
Név

És te, hogy csinálod?

Viccesek az emberek.

Arra gondolok, hogy nagyon kevesen vannak tisztában az érzelem szó jelentésével. Ha szeretsz valakit, az egy érzelem. Ha jóban vagy valakivel, az is egy érzelem. Ha utálsz valakit, az szintén az. Ellenben ha valaki felé nem táplálsz érzelmeket, akkor vagy semleges. Nem akarod őt megölni, nem mondod mindenkinek hogy mekkora buzi (még ha tényleg az is), nem gondolsz rá egy nap órákat és így tovább.

Tehát: ha valakit nem szeretsz, és tényleg nem érdekel, nem foglalkozol vele. Oké, menjünk tovább.

Aztán vegyük ugyanezt tárgyakkal. Én gyűlölöm a gombát. Ha a piacon meglátom, hányingerem van. A pacallal ugyanez a helyzet. Így nem nézegetem a pacalos recepteket, nem szagolgatom a piacon a gombát, és nem járok olyan helyre, ahol ez a kettő a specialitás.

Tehát: ha valamit nem szeretek, azzal egyszerűen nem foglalkozom, kerülöm.

Vegyük például a blogokat. Kismilliót olvasok, de legalább tízszer ennyi van, és abból biztosan több mint száz, ami még véletlenül sem érdekel. Nem kattintgatok rá naponta, nem járok oda félóránként és nem írok hozzászólást. Mert nem érdekel.

És tudjátok miért viccesek az emberek? Mert van két olyan olvasó (bár ezt a szót én általában megtisztelve használom; megtisztelően érzem, ha valaki olvas, az ilyen emberek kivételével), név szerint Balázs és moikboy, akik elvileg olyan hű-de-nagyon utálnak engem, mégis, találgassatok, ki a TOP 3 látogatója a blognak. Segítek, az első én vagyok.

Szóval viccesek az emberek(?), hogy elvileg bár olyan rettenetesen szarul írok, rettenetesen béna vagyok, rettenetes életem van, rettenetes emberek vesznek körül és úgy egyébként is én vagyok A Világ Legnyomorékabb Embere, mégis naponta legalább fél órát arra áldoznak az életükből, hogy az én nyomorék világomban időzzenek.

Most mindamellett hogy egyértelművé válnak a szerepek (ki a nyomorék, ki nem), én a napi 24 órából fél órát is sajnálnék bármelyikük életének legapróbb töredékével foglalkozni. Valójában már azt az időt is hihetetlen pazarlásnak tartom, amíg ezt a bejegyzést megírtam, mert ezalatt két öblöset szarhattam volna, és az a két öblös barna porcelántöltelék is különb lett volna ettől a két embertől. Szóval most még annyira sem fogom átnézni, hogy elgépeltem-e valamit, mint általában szoktam.

Mert leszarom.

Hopp, a blág megléte óta most történik meg először, hogy nem technikai okokból kifolyólag vagy előzetes bejelentés szerint maradt el a napi mefiblog-betevő adag. Pedig azért ha figyelembe vesszük, hogy 2005 novemberében indult a dolog, most meg 2009 júniusa van, akkor azért nem rossz teljesítményről beszélünk. (Már csak tartalom kéne, igeh.)

Félreértés ne essék, sosem csinálom erőltetetten, vagy kezelem nyűgként a bejegyzésírást. Napi rutinná, vagy inkább apró kis szertartássá vált. Olyan ez nekem mint másnak egy szál cigaretta, vagy egy bögre kávé. És ezt már sokszor leírtam úgy itt, mint máshol is, hogy anno amikor elkezdtem elhatároztam, hogy a napi egy mindig meg lesz. Nem fogok olyat csinálni, hogy két-három napig szünet, aztán beböfögöm hogy jaj de régen nem írtam ide. Ha valami oknál fogva napi nagyjából tíz percet mégsem tudnék erre áldozni, akkor pedig vagy lehúznám a rolót, vagy átalakítanám az egészet egy hetente megjelenő médiummá (heh).

A héten két, egyébként személyes ismerősöm mesélte – akikkel a neten szinte egyáltalán nem tartom a kapcsolatot –, hogy olvassák a blogot, és mindketten azt mondták, hogy jól esik nekik feljönni néha, és két-háromperces kikapcsolódásként az én hülyeségeimet olvasni. Próbálom az ilyeneket szerényen kezelni, pedig hihetetlenül jól esik, még mindig.

Ma (vagyis tegnap) egyébként pókereztem, aprópénzért (tíz forint, száz zseton váltással). Régen pókereztem már társaságban, így jócskán bele kellett jönni, de azért a végén sikerült megelégedetten felállnom az asztaltól.

Ma két érdekes embert láttam miközben a föld alatt hágtam a kilométerek tengerét.

Az egyik a kisföldalattin, egy teljesen jól szituált, ötvenes, ápolt megjelenésű, öltönyben és aktatáskával feszítő szarukeretes szemüveget viselő emberke volt, aki jó eséllyel indulhatott volna egy Mr. Bean hasonmásversenyen, bár nála kicsit kerekebb, pufókabb volt. Mellettem ült a padon, én éppen telefonáltam, ő meg valamilyen papírokat olvasgatott; hivatalosnak tűntek, legalábbis a messziről virító címer és vonalkód erre engedett következtetni.

Továbbra is beszélgettem, mikor egyszerre eltorzította az arcát, egész testében megfeszült, hörgő hangot adott ki, elkezdte csapkodni a homlokát, majd rángatta a zakóját és káromkodott, hogy te geci, te rohadt geci, te tönkretettél engem te ROHADT GECI. Próbáltam nem nagyon figyelni, nehogy bennem, másban vagy magában kárt tegyen, közben megérkezett a vonat is, felszálltunk, és ő ugyanúgy folytatta amit csinált. Az ideg-összeroppanás határán lehetett, ha nem éppen túllépte azt.

Később láttam, hogy egy válóperes papír volt a kezében.

Nem sokkal később metróztam, felszállt az Ecseri úton egy fiatalos nő, az autistának tűnő kisfiával. Ilyenkor szintén próbál nem odanézni az ember. Az anyja mosolyogva csokival kínálta, majd a gyerek mondott vagy csinált valami vicceset, mire ő olyan jóízűen kezdett el hahotázni, hogy elgondolkodtam, röhögtem-e én bármilyen viccen is valaha.

Két ember.

Az egyiknek elvették mindenét, kiforgatták a vagyonából, átverték, összetörték a szívét, és talán egy egész életre tönkretették az életét.

A másik a világ egyik legnagyobb örömében részesült, gyermeke született. És még így is, hogy nem egészséges teljesen, sikerül a mindennapokat jóízűen kacarászva, mosolyogva átvészelnie. Legalábbis látszólag.

Érdekes emberek vannak, akik elsőre furcsának, viccesnek, idiótának tűnhetnek. Pedig csak jobban meg kell őket nézni, és szinte biztos, hogy valójában más a helyzet velük kapcsolatban.

Badarság lenne azt állítani, hogy ma kifejezetten hideg volt. Ezt a megállapítást egyébként nem csak a NAFT (vagyis női alul-öltözöttségi faktor, mely megadja az egy négyzetméterre eső, jóval térd fölött véget érő rövidnadrágot vagy szoknyát viselő hölgyek számát) igen magas értékéből sikerült megállapítanom, hanem hogy bizonyos testrészeim majdnem enyhe rothadási folyamatba kezdtek, de azért végül szerencsére mégsem. Pedig nem sokon múlott, mert én meg boka alatt véget érő nadrágban feszítettem.

Egyre kevesebbet alszom, amúgy. Az utóbbi időben nem is tudom mikor volt olyan hogy mondjuk hajnal kettő előtt bekerült az ágyba.

A tojásos lecsó pedig jó.

Ballagáslátogatás, vendégebédelés, fotózás, macskaátnevezés, macskaverekedés-meggátlás, számítógép-hálózatok tanulás és hasonló dolgok jegyében telt el ez a hétvége. Vagy legalábbis az első fele.

Eddig mindig május közepén fejeztem be a sulit, most meg itt vagyunk június 13-án, én meg még mindig vizsgára-vizsgákra készülök. Persze nem panaszkodom mert mindenki más is így van vele, csak hát már a hócipőm tele van; nyarat akarok végre. Többet fotózni, kirándulni, grillezni meg bográcsozni és végre éjszakázni, meg hatalmasakat biciklizni. Ami legalább vigasztal kicsit, hogy egyelőre nem igazán van olyan idő mint tavaly ilyenkor.

Egyébként időközben kigondoltam a megfelelő címkekezelés SQL-lekérését. A dolog nem nagy szám, de én szeretnék majd olyat is, hogy http://mefi.be/cimke/evadfinale,lost/ ahol a vessző ÉS funkciót tölt be, vagyis a példa szerint megjeleníti az összes olyan bejegyzést, melynek évadfinálé és lost is a címkéje, tehát egy adott bejegyzésnél mindkét címkének egyszerre kell jelen lennie ahhoz, hogy megjelenjen, vagyis hogy benne legyen az eredménytáblában, heh. Ha van rá érdeklődő (nem hinném), akkor egy másik bejegyzésben majd kifejtem ezt bővebben.

Valamint körvonalazódik a kis agyacskámban egy saját WYSIWYG-szerkesztőfelület, melyet valószínűleg itt a blogon bejegyzés- és kommentírásnál lehetne használni. Ha elkészül, erről mindenképpen fogok még írni. Sallala.

Most viszont vissza az OSI-modell csodálatos világába.

Nem tudom, milyen gondolatok száguldozhatnak most éppen a szomszéd háztömb lakóinak idegpályáin, így néhány perccel a bűvös éjfél után, de valószínűleg a kinyírom a legalacsonyabb szintű kijelentés, ha az erőszakosság a mérce.

Történt ugyanis, hogy a szomszéd házban egy lakást eladtak, az új vevő pedig gondolta tatarozni fog. Ezzel alapjáraton nem is lenne probléma, csak ez a felújítási folyamat különleges körülmények között zajlik. Ugyanis este kilenckor állnak neki, és éjfélig be sem fejezik. Este tizenegykor pedig nem a dekopírfűrész kellemes muzsikáját hallgatná az ember, amint éppen apró darabokra szelnek vele egy ablakkeretet, majd beillesztik az újat TOLJAD MÉG, JÓ LESZ! kiáltásokkal kísérve. Illetve lehet hogy vannak ilyen elfajzott emberek, bár ezután én már semmin nem lepődöm meg. A hiányzó ablakkeret előnye egyébiránt, hogy nem csak a ház lakói, hanem az utca és a környék is szenved. Kombó!

Én is felkeltem rájuk az egy évben kétszer megejtendő délutáni-koraesti szundikáim egyikén (melyet pont ma tartottam) és felhúzhattam volna a reluxát hogy egy szál férfi nemi szervben, csipás szemmel átmorzsoljak egy férfias kurvaanyádat, de nem tettem. Mert »toleráns« vagyok. Meg jóarc. Meg álmos is.

Azon elmorzsolhattam volna ma egy hajszálvékony kurvaanyádat, hogy míg tanulnom kell és döglenem a gép előtt, addig n+7 ágról süt a nap, csiripelnek a madarak, játszanak a gyerekek a szomszédban, meg hasonlók, de amint kimászom a házból, hogy felüljek a buszra, rögtön elkezd szakadni az eső, és nem mellesleg úgy megázok hogy azt öröm nézni. De nem morzsoltam. Viszont azon röhögtem, hogy az okmányiroda előtt állt egy tízfős véletlenül sem romákból álló csoport és éppen egymást készültek megölni, csak hát az okmányirodánál rendőrség is van, így nem sikerült nekik. Szerencsére.

Ellenben vicces állattal tömegközlekedni. Folyamatosan megnéznek, a háttérből pedig hallani a jaaaaaj nézd de aranyos! kiáltásokat. »Kázmér« nagyon jó macska utazás terén (is); belerakom a kis dobozába, pár percet nyivákol, aztán elalszik. Egyszer kifogtunk három balesetet az M3-ason egymás után, akkor már kicsit morcos volt a lelkem, de egyébként tényleg semmi különös.

Ja. Értékelném ha az egy hete írt vizsgát – amin megjelent kemény tíz fő – végre kijavítanák, több okból kifolyólag is.

Túlontúl értelmes gondolatokkal talán azért nem bírnám bombázni a szövegbeviteli mezőt, mert az elmúlt 144 órából (hat nap) összesen 24-et sikerült ágyban fekve, alvással eltölteni. Nem panaszkodásként mondom persze, de mostanra azért már kezd kicsit fájni az, ami korábban a szemeim helyén volt. Volt itt szülinapozás, tanulás több éjszakán át, kisebb éjszakai baráti találkozó szintén tanulással egybekötve és hasonlók. És ha a lejtőn beindulsz, tényleg nincs akadály. Első nap még jaj, lefekszel négykor, mert muszáj. Másnap megint muszáj, harmadnap már ígéred hogy kialszod magad, de sajnos másnap korán kell kelni, és tizenegyre érsz haza, így felejtős az álomvilág.

Az egészben egyébként az a durva, hogy egyáltalán nem vagyok fáradt. Néha összetekeredik a nyelvem, meg elbambulok és valószínűleg ha most leülnék olvasni, tíz perc alatt el tudnék aludni de azt leszámítva hogy irgalmatlanul szúr a szemem, semmi bajom nincsen.

Misztel páöl.

A mai étkezésem az imént elköltött vacsorát leszámítva a délelőtt tíz óra tájban villamoson ülve elfogyasztott négy darab túrós-vaníliás falatka volt, melyek egyenes a Deák téren fellelhető Princess pékség egyik nagyteljesítményű villanyüzemű sütőjéből egy nejlonkesztyűt viselő fiatalember és egy hasonló adottságokkal rendelkező hölgyemény közreműködésével kerültek hozzám pontosan egy darab Károly Róbertet ábrázoló piszkos papírlapért, minek a helyére pár hét múlva a Lánchíd mintával ellátott nehéz »fémtallér« lép. Ez egy kellően hosszú mondat, furcsa is, hogy ilyet le tudok írni, és még trükkösen el is térítem a még figyelő olvasó gondolatait az eredeti témáról.

A mai első étkezésemkor ugyanis naivan azt gondoltam, hogy este hazaérek, és három hatalmas szendvics, fél húsz dekagramm cseresznye és két nektarin elfogyasztása után eldőlök, és alszom mint a tej, reggelig méghozzá.

Számításaimat két nyomorult húzta számításba. Az egyik azért, mert nem tud előzni, és balesetet okoz az M3-as autópályán, a másik pedig azért, mert nem tudja tartani a kellő követési távolságot, és ugyanazt teszi ugyanazon a helyen, húsz perc eltéréssel. Komolyan, mi a kénköves arcára élvezett kishableány redvás pikkelymaradványáért nem lehet normálisan közlekedni az autópályán?

Ráadásul hulla fáradt vagyok, de az elmúlt két áttanult éjszakának legalább megvolt az eredménye; az ETR-ben olvasható Megjelent, vizsgázott Gy-5 feliratnak még életemben nem örültem ennyire.

És akkor még egyszer ellövöm utoljára a poént, hogy a javán már túl vagyok.

Hazafelé jövet gondoltam nyalnék egy jót. Meg akár egy rudat sem utasítottam volna vissza. Fagyira gondolok természetesen, de mikor ez a tökéletes ötletet kidobta az egyébként szerény műveletek végzéséhez hozzászokott agyacskám, tudatosult bennem, hogy fél tízkor nem nagyon van már nyitva fagyizó az Oktogon környékén, így maradt a Burger King egyébként teljesen korrekt vaníliás tölcséres fagyija ostyarúddal. Tudatos emberként le is szálltam a földalattiról, hogy majd hazafelé sétálok a kellemes esti időben, vígan nyalva fagylaltomat, még elő is készítettem a kerek százötven váltót, amiért megkaptam volna a tejes desszertet. Már-már teljesen átadtam magam a mámornak, mikor arra lettem figyelmes áthaladván a zebrán, hogy egy rendőrautó parkol a Burger King előtt. Különösebben nem tulajdonítottam neki jelentőséget, de az egyébként szerény műveletek végzéséhez hozzászokott agyam tárolta az információt a cache-rendszerében. Mikor odaértem a bejárathoz, már-már cuppogva, hogy faaagylaaalt, akkor láttam hogy bent tűzszerészek dolgoztak, kint meg rendőrök álltak.

Mert valami idióta viccesnek tartotta, hogy bombariadót csináljon este fél tízkor, meghiúsítva ezzel fagylaltnyalási szándékaimat. Még ha bombát rakna, azt mondanám oké, de baszki nem, csak valami pattanásos arcú idióta gondolom XL krumpli helyett csak simán nagyot kapott, és így torolta meg Segíthetek Sanyi figyelmetlenségét. Remélem azért egy-egy ilyet sikerül kézre keríteni, és kiverik belőle még a tavalyi szilveszteri virsliket is.

Én meg bandukoltam tovább a kellemes esti időben, vígan, de nyalnivaló nélkül, egy lezuhant ventilátorra gondolva.

Épp e pillanatban is.

A testemben, méghozzá.

Apró, szabad szemmel láthatatlan kis szörnyetegek pusztítják belülről sejtjeimet. Hihetetlen gyorsasággal szaporodnak, és vasökölnek tűnnek immunrendszeremhez képest, mely gyöngécske homokvárnak bizonyul. Minden védekezésnek szánt cselekvése hasztalan, s csak az energiakészleteimet meríti.

Avagy egyszerűbb szavakkal: beteg vagyok, megfáztam.

Durva azért, hogy három hónap alatt most harmadszorra lettem beteg, és ebből kétszer mástól kaptam el, egyszer pedig hülye voltam. (Bár ma is kicsit felelőtlennek tűnt rövidnadrágban és egy szál pólóban battyogni Kispest és a belváros között, de hát ha lúd, akkor legyen már kövér.)

Bár még nem szólom el magam, mert csak kapar a torkom, izzadok és folyik az orrom, de érzem hogy holnap lesz itt még móka.

Haha, biztos sertésinfluenza! – lelövöm ezt a poént, még mielőtt kommentben jönne. :]

Volt ma webprogramozás gyakorlat, bézik HTML-lel kezdtük, és komolyan mondom, ez volt idáig a legjobban szervezett gyakorlat. A tanár mondta hogy kötelező a részvétel, óránként tart szünetet és utolsó órán vagy akár előbb van lehetőség jegymegajánlásra feladat alapján. Először tartott egy szintfelmérést, mindenki csináljon valamilyen oldalt, majd a feladat alapján két csoportra szedett minket, és egy tanárnő segítségével, elöl a kezdők, hátul a haladók kaptak szintjüknek megfelelő feladatot. Kaptam egy piros bunkót meg egy óriási felkiáltójelet a nevem mellé, ami jót sejtet. (Nem lennék igazán Mefi, ha ezt nem írtam volna le. :])

Aztán. Tegnapelőtt meghalt a hőn szeretett olasz piacon vásárolt öt eurós órám. Úgy gondoltam megérettem rá, hogy végre vegyek magamnak egy CASIO-t, őt méghozzá, az EDIFICE sorozatból. Nem tudom mikor jön rá össze a pénzmagvam, de muszáj vagyok beszerezni, vagy legalább elemet cserélni a másikban, mert folyton nézegetném az időt (időfil vagyok sajnos, képes vagyok a házban lévő összes órát másodpercre pontosan beállítani, és egyéb nyalánkságok).

Továbbá az általam kedvelt AVON-tól rendelt parfümcsomag megszűnt, pedig eléggé jó biznisz volt, háromezer forintért egy kiváló illatú 50 ml-es parfüm, hozzá tusfürdő és dezodor vagy arcszesz. Ellenben az új illat ami megtetszett sok kóstolgatás után, az a Hugo Boss Selection. Vagyis ez lészen megvásárolva.

Akartunk menni pálinkafesztiválra, de egyrészt drágállottuk kicsit, másrészt sajnos pont ma-holnap van, amikor más program és hazautazás van tervbe véve.

Valamint megint rámtört az »István, a király-szindróma«, ami abból áll, hogy naponta legalább háromszor meghallgatom, szomszédaim és »Kázmér« nagy bánatára. Valamint tervezem, hogy idén már tényleg eljutok valami szabadtéri előadásra, bár tuti hogy nem fog összejönni, mert Szegedre drága lenne kicsit kétszer leugrani, ráadásul a tizen-akárhányezres jegyárat is sokallom. Erről akartam is írni, addig viszont csak szimplán fukar vagyok.

Most pedig eltávozom ELTE egyetemi napokra (én, ELTE napokra; reszkess, Shamalt!) ahol Kaukázus koncert és alkoholfogyasztás lesz a program.

Miután hazautaztam, ha minden környezeti elem így akarja, bátorkodom megtekinteni a »Lost« 100. (századik) epizódját. Századik epizód, woot, körömrágás és meg minden.

Addig viszont try-catch és public static void main.

Nem volt ez rossz, bár a végén azért nagyobb durranásra számítottam.

Érik már egy ideje, de eljött az idő, hogy lecseréljem a lassan »négyéves« számítógépem. Különösképpen a fényképezőgép miatt, mert ezzel az egymagos processzorral és nem túl sok memóriával megnyitni majd dolgozni egy tíz megapixeles képen roppant időigényes, de legalább idegesítő. És most nem arra gondolok, hogy három másodperc helyett négy alatt nyitja meg a képet, hanem hogy konkrétan fél perc mire betölti, és másodperceket kell várnom minden ecsetmozdulat után, ami eléggé megnehezíti még a legegyszerűbb utómunkát is. Nem is beszélve arról, hogy a »Lightroom« egyébként is igen gépigényes alkalmazás. De említhetném azt is, hogy a Firefox néhány megnyitott fül mellett gyakorlatilag már szaggat, nem is beszélve arról a porszívó és hajszárító együttes használatára emlékeztető hangról, amit a valamikor hűtőberendezésnek nevezett alkatrész ad ki magából, miközben leégeti a szőrt a tenyeremről.

A jelenlegi problémám természetesen az, hogy nincsen rá pénzem. Macintosh gépben gondolkodom, nem azért mert szépen csillog és verhetném rá a farkamat, hanem mert a fotók és videók feldolgozásához jelenleg ez a legideálisabb eszköz, és én általában évekre vásárolok számítógépet, mert nem tehetem meg hogy félévente bővítem és évente cserélem. Továbbá régóta szeretném már otthagyni a PC-t, és jelenleg egy Apple-gépben amúgy is több lehetőséget látok. És igen, emellett még szépen csillog, és sznob is vagyok.

Aztán még ott van a probléma, hogy utazom, így nem igazán választhatok asztali gépet, pedig a legideálisabb választás 24" iMac lenne ár-érték tekintetben, de azzal kicsit necces lenne a Nógrád Volán járatain zötykölődni. A nagyjából azonos teljesítményű MacBookok viszont számomra egyszerűen megfizethetetlenek. Majd egyszer talán megtehetem, de most nem.

Egy újabb PC-laptop vásárlását azért nem tartom jó ötletnek, mert egy-két év múlva ismét cserélni kellene, és ami van olyan árban mint a MacBook, sajnos nem olyan masszív és erős. Példa a mostani a Sony notebookom, ami elvileg újonnan 300 000 forint, ami nem kevés pénz, és azért annyira nem egy masszív darab. Pedig vigyázom is rá.

Szóval egyelőre marad a nyálcsurgatás, meg a dobolás míg várom a betöltés végét.

Most az ilyen bezzeg mások éheznek és bezzeg én öt éve nem cseréltem gépet jellegű hozzászólásokat mellőzzük, mert egyrészt nem érdekel, másrészt tisztában vagyok vele, harmadrészt leszarvazom.

Én egy segítőkész embernek tartom magam.

Ha egy néni jön föl ötkiló krumplival a lépcsőn, számomra a legtermészetesebb dolog hogy segítek neki felvinni. Az is természetes, hogy ha például valaki feltűnően nem tudja hol van, megkérdezem hogy esetleg segíthetek-e. Néha bátorkodom egy szintén feltűnően elveszett külföldivel is kommunikálgatni, hátha. Ha valaki megkeres, és azt mondja, hogy te figyelj már, szükségem volna egy szívességre, nem panaszkodom, hanem rögtön mondom hogy hát ugyan ne viccelj, miről lenne szó.

Az persze oké, hogy a barátaimnak mindenféle viszonzás nélkül teszek szívességet, hiszen a barátság erről szól. Én szívességet teszek, egyszer ő tesz majd, és egyébként is szeretjük egymást. De szívességet teszek különösebb viszonzás nélkül még azoknak is, akiket nem szeretek.

Viszont amikor ráüzenek valakire, akinek nem egyszer segítettem már, hogy egy aprócska segítségre lenne szükségem, és kvázi közli hogy leszarja, akkor azért fel tud menni bennem a pumpa annyira, hogy felnyomjak belé egy pumpát annyira, hogy a pumpa belső pumpája annyira felmenjen, hogy egy másik pumának felnyomjon egy pumpát annyira.

Szóval arra akarok utalni, hogy én fényezés nélkül egy roppant segítőkész embernek tartom magam, nem pedig kéz- és lábtörlőnek, aki csak akkor kell, ha szutykos az ember keze-lába. Illetve lehet annak is használni, csak akkor nem kell meglepődni, hogy mért leszek bunkó.

Jobban belegondolva különösebb haszna nem lesz hogy leírom, mert a célszemély valószínűleg nem jár erre, de legalább kiadtam magamból a feszültséget.

Mivel ez egy (néha) vicces blog, így feltételezhetjük, hogy a szerkesztője is vicces (néha). De csak a folytatásban, mert ilyet főoldalra rakni nem illendő.

Még nincs vége, olvasd tovább »

Kedves bloghallgató fiatal felnőtt gyerekek!

Én, Mefi, ki ezt a blogot izzadságszagúan, sokszor fürdés, most csak éppen a teregetés HELYETT írom, arra szeretném most kérni a mélyen tisztelt-hódolt-imádott hallgatóközönséget, azaz TITEKET, , hogy aki teheti erre a linkre kattintva adja le voksát a 32. sorszámú, Nádai Gábor: Reggeli című képre, legyen kedves, mert akkor nyerhet vásárlási utalványt és nem mellesleg minden szavazattal egy egész és három darab tizednyi centimétert nőne a nemi szervem vége és a bokám eleje közötti távolság.

Meg egyébként is, nagyon-nagyon hálás lennék, egyszer még akár fél deciliter ásványvíz-jégkocka koktéllal is meghálálnám!

Köszönöm tisztelettel;
Nádai Gábor, Mefi

Az jutott hirtelen eszembe, hogy mi lehet »Imrével«, és az ő szépséges lábaival?

Most pedig ebéd a »Trófeában«, utána pedig »mozizunk« orrvérzésig.

Jesszusom, Sura osztotta meg Readerben ezt a videót. Rettenetes. Emlékszem hogy általános isiben valami farsangi mulatság erre zajlott, el lehet képzelni, mennyire komoly jelenet lehetett.

Nemlátom, kattintok, meglátom!

Megosztanám a mai nap legérdemibb felfedezését, melyet a Java gyakorlaton ülve, az ActionListener tanulmányozása közben sikerült felfedeznem:

Az őszibarackos-sárgadinnyés Cappy Ice Fruit jóa. A Milky Way ameót (korában Milky Way Crispy Rolls) pedig elkúrták.

Köszönöm a figyelmet!

Mefi vagyok, a köpönyeges bosszúálló.

Sajnos vannak olyan esetek, amikor egy bejegyzés megírását, avagy inkább publikálását személyes okokból mellőznöm kell. Most sem lenne ez másként, de vannak olyan esetek is, amikor inkább megvonom a vállam, és nem törődök vele. Mert például amiket most leírok, ugyanúgy megmondanám az illetőnek is, csak sajnos nem vagyok benne biztos, hogy megértené mondandóm lényegi részeit. Meg azért is, mert nem vagyok én pornószínész, hogy csak nyeljek. Néha kell a vér is.

Van az isiben egy srác. Nevezzük mondjuk Károlynak, mert a Károly egy k-betűs név, amelynek valójában most nincs is jelentősége, de ez jutott eszembe. Károly természetesen fiktív személy, bármilyen vélt vagy valós kapcsolat élő személlyel csak a véletlen műve lehet.

Hazugság volna azt vagy csak hasonlót állítani, hogy Károllyal valaha is különösen jó viszonyt ápoltunk volna, de mondjuk úgy hogy köszöntünk egymásnak, és akinek én köszönök, és akivel nekem különösebb bajom nincsen, azt a háta mögött nem röhögöm ki, nem mutogatok rá ujjal, és nem bólogatok lekezelően. Különösképpen akkor nem, ha a kinézete miatt többszörösen veri őt az élet. Nem úgy értem hogy jaj csúnyácska, hanem hogy olyan igazán ronda valaki. Nem vagyok kétszínű ember, aki nem szimpatikus, annak nem is köszönök, vagy csak nagyon kimérten viselkedem az illetővel.

Ám amikor ő minden különösebb ok nélkül elkezdte az előbb felsorolt tevékenységeket űzni, ráadásul a hátam mögött, amire valamilyen okból kifolyólag különösen érzékeny vagyok, úgy döntöttem, hogy a dolog bosszúért kiállt. Nem vagyok valami nagy bosszúálló típus, néha megesik az efféle, de az esetek többségében idiótaságnak tartom. Most viszont – magam sem tudom mért – de amikor bizonyos információkhoz hozzájutottam, azonnal megvolt a konkrét haditerv az egész műveletre.

Holnap. Holnap csata lesz. Verbális, természetesen, mert az erőszak a gyengéknek való. (Ha-ha.) Gyors és kíméletlen. Utána meg nem tudom, talán bekapok egy meggyes pitét.

Meglepetésbulit csináltunk ma, mostanában a harmadikat. Van az a közhelyes mondat, hogy jobb adni, mint kapni. Ha ez így nem is igaz, de mindenesetre ugyanolyan jó érzés látni az örömet más szemében egy ajándék vagy egyszerű kis baráti találkozó alkalmával. Apró dolgok ezek, amik fontosak egy ember életében. Sok-sok ilyen emléket kell összegyűjteni, én úgy látom, és éppen ezért igyekszem sok ilyen pillanatról gondoskodni is. Nyáltenger, aha. Mondjuk azt nem tudom eldönteni hogy vicces vagy inkább kétségbeejtő-e, hogy nagyjából egy év alatt ez a második buli, ahová mentő is jön. Majd csinálok egy ilyen füzetet, amibe kérek matricát a mentősbácsiktól, és ha kigyűlik tíz, akkor kapok egy ingyen lidokain-injekciót.

Viszont ma ünnepélyesen a kis villámból a nulla állásba csavartam a HÉRA-kályhát, véglegesítve ezzel a tavasz státuszt.

Ezt meg lávolom, bár a filmet nem láttam még, de majd. ;]

Nemlátom, kattintok, meglátom!

Leírni bizonyos dolgokat. Nem fogom persze, mert egyrészt nem szívesen írnék le ilyesmit, másrészt nem szívesen olvasnék ilyesmit, még a legeslegszemélyesebb hangvételű blogokban sem. Ráadásul az átlag mefiblog-olvasó nincs hozzászokva az ilyen konkrét érzelmi kirohanáshoz, úgyhogy megkímélem a népet. Nem vesztem össze senkivel, nem emberekre utaló dolgokat mondanék, pusztán annyi csak, hogy reggel nyolctól este nyolcig géptermi gyakorlaton voltam (utálom a Java nyelvet; értem és tudom használni, de utálom, pedig jelenleg ebben van az arany, így muszáj tanulni és foglalkozni vele), mindezt egy enyhe gyomorrontással. Szóval azt a bizonyos mondatot képzelje el mindenki maga.

Ellenben Tomi nemrég telefonált, hogy megjött a Hongkongból rendelt kis csomagom, légipostával, pontosan négy nap alatt. De erről majd később.

Most viszont diétás vacsorát fogok elfogyasztani, ami egy ujjnyi vastag Bacon-szalonna lesz, jól átsütve, sajtszószos tésztával, mert ha már lúd, legyen kövér.

Tegnap órát kellett állítani, ami azért jó, mert így este hétkor még nincsen koromsötét, ráadásul tombol a tavasz, így amúgy sem. Ma például már kabátban melegem volt, ami haladás, remélem két-három hét múlva már elpakolhatom az összes melegebb kabátomat és mehetek piknikezni a Margitszigetre.

Az óraállításban az még nagyon vicces például, hogy abban a biztos tudatban fekszel le este, hogy a telefon automatikusan átáll, így nem fogsz elaludni. Persze mondanom sem kell, hogy a telefonnak éppen ekkor van kikapcsolva az automatikus átállás funkciója, így biztosan el fogsz aludni.

Egyéb értelmes most nem jut sajnos eszembe, talán még annyi csak, hogy a sárgarépa nagyon egészséges.

Míg mindenki más fogyókúrázik, magamban felvetődött a gondolat, hogy kellene magamra szedni egy kis többletsúlyt. Örökletes dolog, rendkívül vékony vagyok, pedig elég sokat eszem, minden nap húst, és hát nem igazán a wellnes-fitness ételeket, sőt, a napi zsír- és húsbevitel többszörösen meghaladja az átlagos ajánlásokat, nem is beszélve a fűszerekről, a koleszterinről meg egyéb káros, és elvileg hízlaló dolgokról. Sőt, szoktam enni gyorsétteremben is, bár véleményem szerint egy whopper semmivel nem egészségtelenebb vagy nehezebb étel, mint egy adag marhaperkelt nokedlival.

Szóval, a kérdés az, hogy hogyan hízzon Mefi? Persze evidens, hogy nem szeretnék ötvenszer ekkora lenni, csak ennél egy fokkal pont vastagabb, vagy izmosabb vagy teljesen mindegy, a lényeg, hogy többet mutasson a mérleg ha rálépek.

A porok, injekciók és egyéb finomságok nem játszanak, illetve ha létezik valamilyen megbízható testsúlynövelő-szer, akkor kipróbálnám, de nem szeretnék végül ötszáz kilós lenni, illetve később mellékhatásokkal küszködni.

A sport mint olyan nagyjából megvan, nem járok sehová aktívan sportolni, de ha jó idő van elég sokat ülök kerékpáron, járkálok is eleget össze-vissza, néha becsúszik egy kis tenisz is, és elég sokszor súlyzózom, bár sajnos ezt csak itthon csinálgatom.

Szóval, mindenféle ötletet és tapasztalatot szívesen olvasok, előre is köszönöm.

Ma van minden Gábor napja, boldog névnapot hát mindenkinek, aki Gábor, például nekem is. Továbbá rögtön felírhatjuk, hogy Mefi biztosan Gábor, de nem minden Gábor biztosan Mefi, sőt, nem minden Mefi biztos hogy Gábor. Szóval.

Kaptam eredeti »Vissza a jövőbe« DVD-t, ami miatt fülig ér a szám, köszönet érte ezúton is.

Meg köszönet mindenkinek aki dobott egy SMS-t, e-mailt vagy csak úgy odajött az utcán kezet fogni velem egy autogram reményében, és akkor már boldog névnapot is kívánt.

Ma egyébként írtam adatbázisok nevű tárgyból zárthelyi dolgozatot, amit első érzésre nagyon elrontottam, vagyis annyira nagyon nem, csak egy feladatnál nem voltam biztos, hogy N:1 vagy 1:N típusú a kapcsolat, de végül jól döntöttem, és ahogy megnéztem a javítókulcsot, csak egy helyen rontottam el. Aztán meglátjuk mi lesz, most hogy így leírtam, tuti hogy rosszul írtam át az egészet, és akkora karó lesz mint a ház, de hát kemény vagyok, bőrkabátom is van meg minden.

Mindig nagyon büszke voltam arra, sőt, ez így hülyeség, a helyes kifejezés inkább az, hogy mindig is nagyon örültem annak, hogy jó kapcsolatot ápolunk a szüleimmel közösen.

Szigorúan, célirányosan neveltek, viszont sosem estek a ló túloldalára. Volt rengetegszer sírás, és hazudnék ha azt mondanám, hogy nem gondoltam legalább százszor arra, hogy pokolba a szülőkkel, sőt, biztos vagyok benne hogy ők is sokszor voltak így. De mégis, nem voltak sosem hatalmas veszekedéseink, nem kellett soha elköltöznöm itthonról, nem fordult elő hogy hetekig nem álltunk szóba egymással, és nem húszévesen kellett rájönnöm, hogy bátran jelenthetem ki, hogy a legjobb nevelést kaptam és kapom a mai napig.

Egészen apró dolgoktól az egészen komoly dolgokig.

Például nálunk sosem volt probléma, hogy mikorra érek haza. Ha azt mondtam hogy kilenc óraára itthon leszek, akkor persze kilencre otthon kellett lennem, de nem volt ebből vérre menő vita egyszer sem. Vagy például a barátok-barátnők bemutatása miatt sem kellett sosem aggódnom, persze fiúknál ez egyébként is máshogy (lazábban) működik. Vagy ha problémám volt, mindig fordulhattam a szüleimhez, és nem lebaszásra, hanem segítségre számíthattam. Ez szerencsére mai napig így van.

Húszéves koromra pedig eljutottunk oda, hogy tényleg maximális a bizalom, a tisztelet és a szeretet is. Nem kell bejelentenem hová megyek és mit csinálok, nem kell rossz pillantásokra és hasonlókra számítanom, ha éjfél után érek haza, stb.

Lényeg a lényeg: egyáltalán nem bántam meg, hogy oda születtem, ahová.

Amikor a futárnak jelzik, hogy telefonáljon, meg jelzik, hogy csak mondjuk öt után leszek itthon, de azért idejön délbe, nem telefonál, és ráragaszt egy matricát a kapucsengőre, hogy küldeményem jött. És tudod mi a poén? Ha elmész a csomagért, nem kérnek tőled személyi igazolványt, szóval egyszerűen odanyújtod a matricát, és megkapod a csomagot. Csoda, hogy senki nem tépte le. Nevetséges, tényleg.

Szóval ennek örömére még bumlizhatok ki a város másik felébe. De én egy vidám ember vagyok, így örülök neki, hogy egy darabig hallgathatom a különböző fémanyagok súrlódása okozta hangokat, valamint Szalóczy Pál kellemes orgánumát.

Bázz, ez nagyon durva, tényleg odaadták a cuccot mindenféle igazoltatás nélkül. Most ha valaki elviszi, akkor persze nem én járok rosszul, mert rajta van a fuvarlevélen az értéke, és ők a hülyék, de azért kicsit jobban odafigyelhetnének.

Azért szeretek egyébként mertrózni, amiért egyben néha nem is szeretek. Mert érdekes arcokat látni. Minél jobban haladsz egy metróvégállomás felé (most leginkább a hármas metróról beszélek, nem a földalattiról vagy a kettesről), annál érdekesebbek.

Tényleg, a metrós kalandokból szerintem bestsellert lehetne írni.

Múltkor egy kopasz csávó ült három megállóig teljes csendben, aztán elkezdett üvöltözni, hogy megfosztották a politikai hatalmak a politikai és katonai rangjától valamint hogy ötszáz forint miatt került hitelválságba ő maga. Vagy például van egy nő, aki mindig egy üres lapra ír pipákat meg ikszeket, vele többször találkoztam már, gondolom a kérdéssor a fejében van, vagy efféle. De a kedvencem a sérült lábú kissrác, aki a legkutyaszorítóbb hidegben is rövidnadrágban sétál a szerelvényen, nyakában táblával, hogy adakozzon valaki. Vagy az a nő, aki felszáll, majd szeretne kis figyelmet kérni, mert szegény hároméves kisfia két hete kórházban fekszik és jaj, egy hét van még a fizetésig és jaj, nincs pénze ételre a gyerekének. Ebből ügye felvetődik, hogy a kórházban mért nem kap enni, de oké, sokan adnak neki. Én nem adtam. Megszólalt a kis hang a fejemben, hogy Mefikém, nem kéne. Aztán azóta kétszer láttam, és mindkétszer ugyanezt a szöveget mondta (két hét, egy hét a fizetésig stb.), szóval vagy én vagyok a hülye vagy ő nem az, és okosan gazdagodik meg.

A legviccesebb mondjuk az volt, mikor beállt elém egy srác, és a Népligettől egészen a Kálvin térig táncolt, vagyis bugizott előttem.

Neked mi a legdurvább metrós sztori?

Ma este miközben döcögtem a villamoson (vagyis inkább a villamos döcögött, én meg felvettem az ő döcögésének a ritmusát) és valami nem tudom milyen pörgős rokkzene szólt a fülemben elhatároztam, hogy most már »tényleg« megtanulok dobolni. A problémám pusztán csak annyi, hogy nincs pénzem dobfelszerelésre. Egy tanulni, mondjuk úgy szétverni való gagyi dobcucc használtan sem jön ki harminc-negyvenezer forintnál olcsóbban, és akkor még talán kicsit kevesebbet is mondtam az igazságnál. Órákra járni nem is szeretnék, időbeosztásomba sem igazán férne bele, ráadásul szintén pénz. Persze tudom, hogy pénz nélkül semmi nincs, de hát mit tudok tenni, ott van már nekem drága hobbinak a fotózás, még egy sajnos nem fér bele.

Valahogy majd megoldom. Ha más nem lábosokkal. Vagy majd szép apránként, csavarokból és egyéb elemekből építem meg az első dobszerkómat.

Tu-tá-tutu-tá.

Sokat gondolkodtam a címen, ez gondolom érződik.

Szóval az van, hogy utoljára egy éve volt ilyen, de most ismét egy új fejezet következik az életemben. Rengeteg dolog változott az elmúlt egy-két hónapban és még legalább ennyi fog az elkövetkező szintén egy-két hónapon belül. Mind a magánéletemben, mind a munkát és a tanulást tekintve. Persze nem akarok előre inni a medve bőrére vagy ilyesmi, de a dolgok nagy része már eldöntetett.

Sokat vívódtam dolgokon az utóbbi időben, de meghoztam néhány döntést. Egy-kettő nehéz volt; sokat nem adtam volna a napokban a jövőbe látás képességének. De hát mint megszoktuk, a döntéseket magunknak kell meghozni, általában segítség nélkül.

Én csak reménykedem, hogy mindenben sikerült a jó döntéseket meghoznom. A film forog, innentől kezdve gyakorlatilag néző vagyok csupán.

Nem tudom ki hogy van vele egyébként: nekem felért egy kisebb orgiával, hogy végre nem a havas latyakban, hanem (az esetek többségében legalábbis) száraz vagy csak nedves úton kellett közlekednem. Mondjuk a belvárosi házakról csepegő víz elég idegesítő, pláne olyan szűk utcákban ahol nem lehet kikerülni. Raádásul nekem mindig volt egy olyan félelmem, hogy valami keményebb vagy undorítóbb is jön a vízzel, tégla vagy galambfos, például.

Valamint azon már meg sem lepődök, hogy ha egy idősebb, vagyis nálam idősebb, mondjuk harmincöt körüli-feletti hölgyet engedek előre egy szűk utcában félreállva, akkor mosolyogva megköszöni, ha pedig egy nála fiatalabb cafkát, akkor önelégült én-vagyok-a-nő-neked-ez-a-kötelességed-csávókám-és-igenis-még-három-centivel-feljebb-tudom-emelni-a-fejemet-és-tudok-úgy-tenni-hogy-nem-is-látlak-hah arckifejezéssel modellkedik odébb. Vagy ha például előre engedem egy ajtóban, esetleg liftben, akárhol. Ilyenek.

Meg azt is megfigyeltem még, hogy egy intézményben az udvariasság és a rendfokozat egyformán növekednek. Vagyis a legkisebb senki, mondjuk egy biztonsági őr vagy takarító (nem személyeskedem, tapasztalatból mondom) biztos hogy mogorva és beléd köt, míg a legfelsőbb szinten irodában ücsörgő igazgató mosolyogva köszön rád és megfogja neked az ajtót. Tudom, hogy vannak esetek amikor ez egyáltalán nem így van és hogy értelemszerűen egy igazgatónak kevesebb gondja van mint egy takarítónak (és hogy sokszor ez sem igaz), de az esetek többségében sajnos mégis ez megy. Például azt sem hiszem el, hogy miután a biztonsági őr harmadszorra bámulja meg a suliban a csaj mellét, akivel bemegyek, nem jegyzi meg hogy már kétszer megmutattuk a belépőkártyát. Biztos véletlen egybeesés.

Egyebet nem.

Igazából nem tudom hogy kukac7-nek mi volt a célja ezzel, de engem konkrétan meglepett. Mármint nem annyira a bejegyzés, mint inkább a tartalma.

Mert igen, bár látom hogy több mint ezerötszáz ember jön ide naponta, és látom hogy az egyéni látogatók egy része keresőkből jön, látom hogy egy másik része (az egyik legfontosabb és számomra legnagyobb része) azokból az emberekből tevődik össze, akikkel szinte naponta találkozom vagy beszélek és látom azt is, hogy jönnek még innen-onnan más bloggerek is.

Nálam nagyobb (értsd: szerintem jobbakat-szebbeket író), nálam népszerűbb és nálam közkedveltebb bloggerek, például.

És igen, én még mindig meglepődök, amikor szembesítenek azzal, hogy népszerű blogger vagyok, mert egyáltalán nem tartom magam annak. Ráadásul nem is tematikus a blogom, nincsenek nyereményjátékok, nem mondok nagy okosságokat, szóval semmi extra. És nem a fölösleges kötelező álszerénység miatt, egyszerűen nem hiszem el, hogy ez így alakult. És ha most újra kellene kezdenem, akkor mindent ugyanúgy csinálnék mint anno néhány évvel ezelőtt, mikor még a Google keresőbotja volt az egyetlen látogatóm.

Szeretem ezt az egészet, na, és mindig meghatódok amikor valaki azt mondja hogy olvastam a blogodon vagy ha egyszerűen csak visszajön egy hasonló reakció, hogy tudnak a létezéséről.

Múltkor olvastam valahol az egyszerű kérdést: lemondanék-e az internetről? A válaszom természetesen nem.

Nem azért, mert akkora nörd vagyok (az vagyok egyébként) vagy mert elképzelhetetlennek tartom internet nélkül a világot (annak tartom egyébként). Tudnék más elfoglaltságot találni az internetezés helyett (tényleg tudnék), és tisztában vagyok azzal is, hogy mondjuk tíz évvel ezelőtt is volt világ (tényleg tisztában vagyok), mikor még nem volt ennyire népszerű az éter.

Egyszerűen arról van szó, hogy 2009ben már annyira hozzám nőtt ez a szolgáltatás, hogy ha nem is lehetetlen, de sokkal nehezebb lenne nélküle bármelyik nap. Idén tizenegy éve, hogy internetezem. Gyakorlatilag a szórakozásom 90%-át ez teszi ki, vagy nagyban hozzájárul ahhoz. Interneten keresztül szerzem be a kedvenc filmeket, sorozatokat és zenéket; itt foglalok mozijegyet, itt nézem meg hogy melyik színházban mit és mikor játszanak; a szórakozóhelyek weboldalát mindig megnézem, vagy ha esetleg találok akkor kritikákba is beleolvasok; itt figyelem a híreket, itt tudakozódom a nagyvilág eseményeiről, ha úgy tetszik; egyre több ügyet (bankszámla, iskolai dolgok, védelmi pénzek stb.) is itt intézek; ha megyek valahová előtte megnézem térképeken vagy útvonaltervezőkben hogy mire számíthatok; a vásárlások nagyrészét is itt intézem, ha csak olyan tekintetben is, hogy mindenképpen megnézem van-e éppen raktáron az adott termékből, és hasonló, manapság szerencsére már mindennapi dolgok, amik tizenegy éve nagyon nem így voltak.

És ami a legfontosabb, még mindig: olyan emberekkel tarthatom a kapcsolatot, akikkel telefonon egy vagyon lenne, a személyes találkozásról nem is beszélve. Külföldön élő rokonok, Magyarország másik végében élő barátok vagy csak azok, akikkel egyébként is mindennap találkozom.

Az internet olyan most, mint ötven éve a tévé és a telefon együttvéve. Csak még azoknál is jobb.

Persze semmi újdonságot nem írtam le, a lényeg a lényeg: én semmi pénzért nem mondanék le az internetről. Majd talán hatvan év múlva elvonulok vidékre egy tó mellé olvasni meg birkákat őrizni, addig viszont marad a vévévé.

Röstellem én tényleg, de kezdek átmenni helyzetjelentős bloggerbe. Kicsit sok a program mostanában, megkezdődött az iskola is, hat előtt haza sem érek, és általában utána is rögtön megyek tovább. Néha már kicsit sok, de úgy állok hozzá, hogy most vagyok húszéves, most igyekszem kiszórakozni magamból a mindenféle energiákat, most akarok élni, ha úgy tetszik, bízva abban, hogy tíz év múlva esetleg egy gyerekkel a kezemben nem vágyódom az elpazarolt korábbi tíz évre. Vagy mi.

És hát szeretem én ezt a blogot csinálni, írni, tervezni, moderálni és hasonlók, de sajnos a mindennapi teendők listáján szinte minden megelőzi. Bár ma igazán lett volna miről írnom, és az alkalom is megvolt, mert laptoppal mentem előadásokra, de egy »30 Rock« epizód megtekintése két előadás között jobb szórakozásnak tűnt. (Egy csávó máskülönben kicsapott mellettem egy vadonatúj MacBook Prót, kicsit irigykedtem azért.)

A blog.txt pedig egyre nagyobb, azon vagyok hogy többnél is több dolog kerüljön át ide, de ez most ismét egy ilyen időszak. Persze nem panaszkodom, mert life is for sharing good. Még egy szmájlit is írok, olyat hogy. :]

Szeretném Haszprust idézni: nyarat akarok, legalább huszonöt fokos meleget, ISO 100-at és fagyit. De egyelőre azzal is megelégednék ha az orromban található jégcsapok követnék a tegnap hullott hómennyiség példáját, és elkezdenének olvadozni. És ha nem túl nagy kérés, a hullamerevségtől szenvedő ujjacskáim is csatlakozhatnának.

Ma várnom kellett húsz percet a Határ útnál, és az ellenőrtől néhány lépésre azon tanakodtam, hogy bár elég undorító munka, tény, de közben érdekes is. Figyelni a rengeteg embert aki áthalad, mindenki a saját problémájával vagy örömével. Az egyik éppen telefonba üvöltözik, hogy ő már pedig lekapcsolta – hogy mit azt nem tudni, mert sodorja a tömeg és már jön is a következő aki éppen a gyerekét neveli kicsit emeltebb hangerővel, hogy ilyet még egyszer meg ne merjen próbálni, majd újabb lökéssel a háttérből kis meleg szellő társaságában egy pár érkezik, akik mosolyognak és szerelmesen néznek egymásra, majd őket követi valami idősebb emberke, aki sós perecekről mormog magában valamit. Hasonlók. Pedig én csak húsz percet álltam ott.

Valamint beszélgettem egy hajléktalannal (vagyis ő mesélt, én pedig figyeltem), aki elmondta hogy szörnyen megfázott a hidegben, az ebédre kapott krumplifőzeléket is csak harmadjára tudta megenni és hogy a szállóban legalább jó meleg van. Aztán hirtelen megkérdezte hogy nincs-e apróm. Nem volt, tényleg nem, bár nem is értem hogy ha evett, de nincs étvágya, akkor mire neki. Gondolom inna. És mondhatnám persze hogy ne igyon, de mi más vidámsága lehet azt a feles rumot vagy tudom is én mit leszámítva.

Ezek vannak.

Most kedvem lenne nemes egyszerűséggel berakni ide egy hatalmas vigyorgó szmájlit, de ehelyett inkább zenét mutatok. Olyat amit régóta szeretek, és Balázs megmutatta nemrégiben, így most újra fellángoltak érzelmeim iránta. Mármint a zeneszám iránt.

Nemlátom, kattintok, meglátom!

Például az ilyen zenék azok, amelyekre tudok tombolni. :]

Mielőtt még elvisz a rendőrség, muszáj megosztanom mindenkivel ezt a beszélgetés-foszlányt, ami ma tizenegy óra előtt néhány perccel zajlott le Árpika és énköztem:

Mefi said:
http://mefi.be/muti/3552/tam-tartamtatta-tam-tam/
imádom ezt a számot  
Zsukov says:
 a cimbol itelve
 white stripes?
 seven nation army?  
Mefi says:
 jep  
Mefi says:
 te zenefüggő kis mócsing  :D
Zsukov says:
 es tenyleg   :D

Vagy legyen inkább három. Az egyik, hogy láttam amint húzzák be a Digi-féle hipergyors internet kábeleit, ami azt hiszem ez a jelenleg elérhető legnagyobb lakossági csomag, a szerény 30/20 megabites másodpercenkénti letöltési sebességgel. Persze úgy sem lesz ennyi, de abból kiindulva hogy a 2/1-es vonalon most is átlag négy-öt a letöltés, simán jó.

A másik, hogy ma megtanultam: diós süteményt csak otthon, amit anyu sütött, vagy esetleg itt a sarki pékségben (ami Budapest egyik legjobb péksége, én mondom).

Végül pedig call me ghay, de egész nap ez a szám jár a fejemben, pedig a hó szakad, ez meg tipikusan nyári hangulat:

Nemlátom, kattintok, meglátom!

Ezt a hibaüzenetet a start menüt előhívó gomb megnyomásakor kaptam, iskolában vagyok ugyanis, és mivel háromkor bezárt a gépterem, a WiFi-n meg nem megy a net, marad az agyonkorlátozott ETR-gépek használata, állva, mert még szék sincsen.

Élek egyébként, gyógyulgatok is, mint olyan (isten áldja a mentolos kenőcsöt, a Snehulkyt, a Rhinatiol orrspray-t, a Neo Citrant és az időközben sajnos elfogyott Twinings körtés-almás zöldteát. Ezek társaságában telt az elmúlt néhány nap, de szerencsére már gyógyult, egészséges közösségbe mehet státuszba léptem a dadonbedeg státuszból.

Most még el tiki-takizom itt fél órát nagyjából, aztán megyünk valahová alkoholtartalmú italkészítményeket fogyasztani, módjával, természetesen.

Tegnap miközben lázzal és álmatlansággal küszködve feküdtem az ágyban, bekapcsoltam a tévét. Sikerült nem beleszaladni bármi felháborító dologba, viszont láttam négy filmelőzetest, és megfogalmazódott bennem a kérdés, ami igazából már régóta zavar: miért ilyen szájbarágós az összes filmelőzetes?

Arra gondolok, hogy bevágnak egy képet, aztán kiírják hogy IDÉN, bevágnak megint egy képet és kiírják hogy JÖN bevágnak megint egy képet és kiírják hogy A KALAND. És ez a séma minden előzetesnél megfigyelhető.

Ennél már csak az viccesebb, amikor a moziban ülve látod kiírva hogy THIS SUMMER, az alámondás meg berecsegi érces ijesztő hanggal hogy HAMAROSAN.

A digitális televíziózás keretein belül.

Gyakorlatilag ugyanannyi pénzért lesz visszatekerhető és megállítható digitális sugárzású tévéadás, sokkal több csatornával. A rendszer egyrészt azért jó, mert Salgótarjánban például töredéke annyi csatorna elérhető csupán, mint mondjuk Budapesten, így viszont lesz többféle Discovery és Nation Geographic is. Ami miatt pedig pláne jó, hogy lehet rögzíteni is az adásokat, így a videókazettás korszak ezennel tényleg véget ér. (Nálam mondjuk akkor véget ért, mikor felfedeztem »számítógépen való filmnézés csodáját«.) Ha rendszeresen néznék tévét, most bizonyára nagyon fel lennék villanyozva, szüleim viszont örülnek helyettem is.

Egyébként is esedékes volt a szerződésmódosítás, mert december 31-én lejárt a hűségnyilatkozat, és a régi díjcsomag szerint számlázták az internetet (korábban chello extreme, most chello silver), így le kellett mondani az előzőt, és megkötni az újat. Viccesen körülményes, de azért jobban belegondolva nagyon kényelmes, hogy interneten néhány kattintással, vagy telefonon két mondattal mindent el lehet intézni. Ráadásul ilyen téren sem lehet panasz a UPC-re, mert megkockáztatom hogy itt a legudvariasabbak a kezelők, és nem feltétlen csak azért, mert rögzítik a hívást. Rögzítik más szolgáltatóknál is, mégis olyan egy-két kezelő, mint ha a valagából rángatott volna elő.

Helló, digitális tévé! Már csak egy Full HD jószág hiányzik a nappaliból, bár az még várat magára.

Mivel én a hagyományok és szokások embere vagyok, és mivel »tavaly is« összefoglaltam a lényegesebb eseményeket, ezért most ismét.

Még nincs vége, olvasd tovább »

Eljött hát ez is. Már persze rég aludnom kellene, de nagyjából összeszedtem fejben, hogy mikről szeretnék írni az idei mi történt 2008-ban jellegű bejegyzésben. És ahogy olvasgattam a tavalyit, két dolog jutott eszembe. Az egyik, hogy »ez a bejegyzés« most is teljes mértékben igaz, sőt, ahogy leírtam tavaly is: talán kicsit jobban. És visszaolvasgatva sokszor elgondolkodom, hogy egy-két bejegyzésnek jobb helye lenne a blog mappában, a sok-sok nem publikált bejegyzés között. És sokszor tényleg megremeg a kezem, de gyakorlatilag ma jutottam el odáig, hogy tényleg nem érdekel. Egyszerűen ilyen voltam, és idővel úgy hiszem mindig furcsa lesz visszatekinteni, milyen voltam. Mert értelemszerűen a húszéves Mefi szeretne visszamenni és néha-néha pofán vágni a tizenhét éves Mefit, hogy dolgokat másként csináljon. De nem teheti meg, a dolgok megtörténtek, és így vannak rendjén. Akinek nem tetszik, nyaljon sót. Ez vagyok én, az is én voltam, és amikor jövőre az év utolsó napján egy hasonló bejegyzést fogok írni, az is én leszek, aki valószínűleg megint máshogyan néz vissza erre az énre.

A másik ami feltűnt, hogy év közben bizonyos dolgok ugyanakkor jönnek rám. Egészen apróságok. Például idén majdnem ugyanakkor néztem végig az imádott »nyolcvanas évekbeli magyar reklámokat«, mint idén. De ez csak egy a sok apró dolog közül.

A két dolog pedig ugyanoda vezet: szeretem ezt az egészet csinálni. Szeretek írni; szeretem megnyomni itt lent a Nyomógomb feliratú gombot; szeretem visszaolvasgatni; szeretek még hajnali háromnegyed kettőkor is ezzel foglalkozni, szeretem hogy minden fontosabb esemény, amiről írok (legyen az publikus vagy sem) dátumhoz kötve azonnal elővehető hónapokkal-évekkel később; szeretek bármiről írni, legyen szó egy elköltött egyszerű vacsoráról, vagy akár egy megnézett mozifilmről és még mindig jó dolog arra gondolni, hogy van egy apró sziget, ami az enyém.

Az enyém. Itt voltam, itt vagyok és itt is leszek. Gondolataim között mindig ott van, hogy miről fogok írni, miről nem, és mindig fogok erre időt szakítani, még akkor is, ha nagyon kevés lesz. Még akkor is, ha sokan bolondnak tartanak emiatt.

Nekem ezeket:

• CASIO Fx-82ES típusú tudományos számológépet, aminek lineáris algebra, és egyéb undormányok alkalmával nagy hasznát fogom venni, lévén rendkívül kényelmes és okos kis gépezet;
• Robin Cook »legújabb regényét« aminek pláne örülök, mert a megjelenése óta szerettem volna megvenni, aztán mégsem jött össze;
• dezodort mert ha már fürdeni nem szoktunk, akkor a szagunk legyen jó, igaz, Gazsi? Tavaly parfüm is jött, de abban még mindég van;
• könyvutalványt szintén jóság, azt hiszem az új Dexter-regény is érkezni fog hamarosan;
• bokáig érő szövetkabátot mert erre buknak a szép lányok nagyon tetszik és szintén régóta szemezek vele;
• továbbá ha úgy vesszük »Vilmos Császár« is a fa alatt volt, bár őt az előző telefon eladásával vettem meg, ettől függetlenül örültem neki.

És persze a tradicionális kedvenceket, mint például narancsos kacsasült hajában sült burgonyával cseréptálban, töltött káposzta, diós és mákos bejgli meg hasonló jóságok, ráadásul Tigi anyukájától kaptunk egy jó adag hangyaboly nevű süteményt, meg egy kifli alakú aprósütit is, aminek nem tudom a nevét, de finom.

És neked?

Csak egy kis üzenet magamnak:

Mefikém baszki, innen a múltból mondom, hogy ugyan vegyél már egy műanyag kábelterelőt, vagy mondjuk kapásból tíz darabot, ha legközelebb elektronikai áruházban jársz, mert itt 2008-ban kibiri-kibaszott uncsi minden péntek este megtekinteni a Kábel a Rengetegben című szappanopera újabb lebilincselő epizódját. Puszi.

(Végre péntek.)

A hétvégémet javarészt sorozat- és filmnézéssel szerettem volna eltölteni, az ágyban eldőlve, egyik oldalamon doromboló macskát, másikon pedig szőke cicát cirógatva, a kettő között valahol pedig édességgel. Ehelyett kétnapos tanulás (avagy számítógépes grafika házi feladat készítés) volt a program.

Ellenben most egy tál tejbegríz elfogyasztása közben két dolog foglalkoztatja kicsiny agyacskámat. Az egyik, hogy bár mindenki ellenzi, én a kakaót-fahéjat-porcukrot mindig összekeverve, nem pedig a szélétől befelé haladva fogyasztom. Tudom hogy úgy néz ki mint a fos, és lassabban hűl ki, de ez már megmarad.

A másik pedig, hogy Shamalt régi blogját olvasgatva újra azt éreztem, hogy a régi sHaMaLtbLOG megszűnésével más lett kicsit az a blogvilág (blogszféra, ha még szabad ezt mondani), amit én megismertem és amiben én elkezdtem írni.

Furcsa dolog néha belegondolni, hogy mikor lassan öt évvel ezelőtt elkezdtem a kis HTML-alapú blogomba tehetségtelenül, mindenféle mások számára teljesen jelentéktelen témákban bejegyzéseket (tudom, ez nem változott) irkálni, mikor még gőzöm sem volt mi az a komment vagy mi a »gravatar«, és naponta két egyedi látogatót könyvelhettem el, ebből egyik a Google keresőbotja volt. Akkor annyira nem hatott meg a dolog, csak csináltam, mert jópofa dolognak tartottam.

Ma lassan ötezer-körüli megírt bejegyzés után teljesen máshogy áll a dolog. Azért csinálom az egészet, mert egyfajta kötelességtudat alakult ki bennem. Hülyén hangzik tudom, meg get a life, nerd, de tényleg. Úgy vagyok vele, hogy ha már elkezdtem, és az évek úgy hozták, hogy látszólag van néhány ember, akit tényleg érdekel amit csinálok, akkor azért is csinálom, és igyekszem maximálisan csinálni, kritikákkal játékokról, zenékről, filmekről, sorozatokról, könyvekről; tudósításokkal, receptekkel, nagyobb(nak szánt) gondolatokkal és esetleg másokat segítve.

És mindezt miért? Mert egyrészt jól esik látni az érdeklődést, jól esik néha elolvasni egy-egy pozitív visszajelzést, és mert úgy általánosságban jól esik kijelenteni, hogy van valami az interneten, ami csak az enyém, amit én csinálok, amit én irányítok, és ami ha jó, akkor az én érdemem, ha pedig rossz, akkor tudom hogy én miattam az. Talán ezért éri meg legjobban számomra csinálni, még akkor is ha időt vesz el, még akkor is ha sokszor nyűg, és még akkor is, ha sokszor a fejemhez vágják, hogy beteg vagyok.

És persze lehet azt mondani, hogy engem nem érdekel hányan olvasnak, ez valahol igaz is, mert én is folytatnám rendületlenül akkor is, ha megint a Google és egy ember figyelné, de azért tényleg jól esik egy-egy pozitív e-mail, vagy ha egy blogban azt írják, hogy amit csinálok, az jó.

Bár észrevettem, nem említettem meg, de az elmúlt időszakban két visszajelzés esett nagyon jól. Az egyiket csibike blogján (mely egyébként ettől függetlenül az egyik kedvencem) találtam, és így szólt:

A Kreatív blogger díj meglehetősen szubjektív dolog, nálam is. Ha figyelembe veszem a blogkülsőt-blogbelsőt, Mefit tartom kreatív bloggernek, mert olyan tartalmas, komplex és egyedi dolgot hozottt össze (és hoz össze napról napra), amivel még nem találkoztam az általam ismert blogberekben.

A másikat pedig Andrei írta:

Mefi, aki fiatal és tele van lendülettel, ötletekkel és szerintem tök jól csinálja amit csinál. Iszonyat tempóban küldi fel a posztokat, ráadásul nem is rosszakat. Befogadó, a világra nyitott, empatikus emberke és a posztjai ezért hol vidámak, hol szomorúak, hol pedig rém izgalmasak. Csak el kell olvasni azokat. Filmek, könyvek és napi történések vegyesen.

Köszönet nekik ezúton is.

Valamint Zsuki nagy örömére szeretném bejelenteni, hogy a halottnak tűnő »blogboncnok« téma hamarosan folytatódni fog.

Ezúton is köszönöm ha elolvastad, Kedves Olvasó, ha pedig már harmadik-negyedik-ötödik éve olvasod folyamatosan, akkor különösképpen. Még akár egy olyat is írhatnék ide, hogy kettőspont-csillag.

Szerény képességekkel megáldott agyszerkezetem nem tudta megérteni, hogy a bemutatóteremben kipróbált és tökéletesen kényelmes »Tom-Chrome vezetői forgószék« itthon miért kényelmetlen, miért nem tud hintázni, és miért dől minden irányba, csak hátra nem. Aztán ma közelebbről is megnéztem, és a problémát az okozta, hogy egy rendkívül humoros vagy rendkívül fejlett logikai képességekkel megáldott gyári dolgozó (irónia akart ez lenni) fordítva helyezte el a váz alján a FRONT feliratú címkét, ebből pedig az következik, hogy fordítva raktam össze a széket. Most megcseréltem, és mindjárt más.

Meghaltam volna, ha ezt nem oszthatom meg Veletek, kedves olvasók.

Most éppen két makroökonómia (utálom) tétel között azon filozofálgatok, hogy vajon milyen ördögi összeesküvés-elmélet eredményeként lehetséges, hogy a szén-dioxiddal enyhén dúsított »Szentkirályi természetes ásványvíz« kupakja pontosan illeszkedik a Dell monitor előlapján elhelyezett félgömb alakú logóra.

Ezek vannak.

Szeretnék két dolgot kijelenteni. Az irányítástechnika című tantárgy az eddigi legrosszabb, amivel másfél év alatt találkoztam főiskolai kalandjaim során. Egyszerűen nem értem, de a legrosszabb, hogy még puskázni sem lehet teljes sikerrel. Komolyan, visszasírom az analízist és a fizikát. Gyász.

Viszont szeretném ajánlani ezt itt, ahol Ninteno DS-hez és Nintendo Wii-hez lehet mindenféle dolgokat vásárolni, amik lehetővé teszik, hogy a gép a biztonsági másolatokkal is elboldoguljon. Vagy például letöltheted a játékot megnézni, hogy tetszik-e, aztán ha nem, kidobod a kukába, ha pedig igen, megveszed. Én most úgy tíz játékot kipróbálok, köztük a kodötöt is, amire már csurgatom a nyálam egy ideje.

A laptop pedig »változatlanul« működésképtelen. A szitu úgy néz ki, hogy még a live linux CD-k és a Windows telepítő sem indul el rajta, valószínűleg valamilyen vinyóprobléma lesz. Még azt megpróbálom, hogy nekiesek Partition Magiccel, hátha. Abból is csak próbaverzió, ugye. A dologban az a legcsúnyább, hogy a blog készülő új verziója {ami lassan már dúknyukem projekt, pedig nem szeretném, és tényleg dolgoz[gat(gat)]ok rajta} is azon volt, és ha nem sikerül róla lebányásznom, akkor az eggyel korábbi mentéstől kell folytatnom. Nem sok kihagyás, de nem szeretem én az ilyet. A pendrájvról meg letöröltem a biztonsági mentést, mert kellett a hely. Jellemző. Számítógépen igazából egy dolgot féltek: a fényképeket. Majdnem tizenhat gigabájtnyi kép van a gépemen, leginkább családi és baráti eseményekről, és ezek pótolhatatlanok. A zenék, filmek, játékok, forráskódok ha nehezen is, de mindenképpen megszerezhetők újra. A macskám és a kutyám viszont nem fog újra élni, az unokaöcsém nem lesz újra négyéves, nem lesz megint egy ugyanolyan buli és még sorolhatnám. Pó-tol-ha-tat-lan. Jó lenne beszerezni egy Western Digital My Bookot, a hálózati fajtát.

Durva, hogy mennyire hozzám nőtt már a számítógép meg a mobiltelefon. Én tudnék élni nélkülük, de az élet nem hagyja, hogy megtegyem. Persze nem bánom, hogy van, de ilyenkor, amikor csak a bosszússágot okozza, akkor azért elgondolkodom, hogy mennyivel jobb lenne nélküle. Vagy mégsem.

Röviden: szét van esve a filmnézésre és szerverként használt laptopom így nem tudok haladni a mefibloggal, napközben tanulok és néha sorozatnézek, éjszaka pedig Wii-vel játszom. Így már érthető, mért írok sok ilyen jelentéktelen fost mostanában.

Kettőt méghozzá, a csodálatos svéd Kvart és Lampan nevezetűeket. A Kvart egy falra rögzíthető vagy csíptethető lámpa, a galériába vettem, mert semmi fényforrás nem volt ott ezidáig, engem meg az őrületbe kergetett, hogy nem tudok olvasni. Reméljük »Kázmér« nem fog vele barátkozni, mert a burája kicsit meleg. (Most nem a szexuális beállítottságára gondoltam.) A Lampan pedig. Hát ez egy kicsit macerásabb sztori, mert. Megveszek egy olyan asztali lámpáért, amin ilyen papír-szerű hosszúkás bura van, mindenféle színes mintával és változtatható fényerősséggel. Lett is volna, de most öt-hatezret nem akartam ilyenekre elszórni így karácsony előtt, ellenben az asztalra szerettem volna valami gyengédebb lámpát, ami nem olvasáshoz, csak a gép nyomogatásához tökéletesen elég. Ez a Lampan meg valami hétszáz forintba kerülő műanyag, klasszikus dizájnú kis fényforrás, a célnak tökéletesen megfelel, előbb-utóbb meg úgyis beszerzem azt a másikat.

Egyébiránt sokak leszólják, de nekem teljesen bejönnek az IKEA-féle svéd dizájnok. Konkrétan most láttam az Örs vezér téren lévő üzletben egy olyan durva konyhát, hogy ha lett volna nálam cirka egymillió forint, biztosan megveszem. Persze ez hűtővel, mosogatógéppel, mikróval, amerikai stílusban. Ráadásul tele van olyan apró ötletekkel, amikért én mindig megvesztem: például a fiókokba teljesen szabadon beállítható kis rekeszek, vagy az a szokás, hogy minden egyes centimétert megtöltenek valami tárolórésszel, így gyakorlatilag a teljes tér kihasználásra kerül.

Haj, de messze van míg berendezhetem a saját lakásom.

De tényleg, hihetetlen mi volt ma a városban. Reggel elütött valakit a villamos (vagy legalábbis valami baleset volt, és a mentő a sínen dolgozott valakin). Felborult-ütközött nem tudom mit csinált egy gyerekeket szállító busz, egy órán át szirénahangban úszott az egész tizenegyedik kerület. Majd miután megnyugvást remélve indultam találkozni suexID-del és Gigivel, elütött valakit a metró a Nagyvárad térnél, így Köki és Deák tér környékén nem jártak a szerelvények, képzelhetitek milyen nyugodt és kihalt volt az egész Deák tér. Aztán még hirtelen felindulásból a havi bevásárlást is elkövettük ma. Megőrültem majdnem, lemerült a PDA, amiben már nagyjából összeírtam hogy mit kell venni, de egyszerűen meg vagyok halva a listá(i)m nélkül. (U sez OCD leik itz a bad thing.) Azért sikerült.

Holnap megyek teniszezni (ezerötszáz forint egy óra, fűtött salakos pályán, kíváncsi vagyok), majd valakinek a szallagavatójára. (Sic!).

Most pedig három »szendvics« és egy kék szempárhoz tartozó doromboló szőrmók társaságában fogok sorozatepizódokat megtekinteni, amíg el nem alszom. És lehalt a plörk, nem tudom megosztani ezen sorokat a nagyvilággal. (terasz)

Most vesztettem öt olvasót, legalább. Remélem volt közülük Argentínából. :] (Beépített poén, azaz inside joke.)

Amúgy nem, de magyar játékfilmet forgatnak a házunkban, én meg remélem, hogy majd valamit látok belőle azért, legalább egy kamerást. Az mondjuk annyira nem vicces, hogy a stúdió kibérelte az egész utcát, így nem lehet parkolni csak vagy öt tömbbel odébb. De hát ez Hollywood, bele kell törődni.

Fontosnak érzem leírni még azt is, hogy régen volt már ennyire izgalmas a »Prison Break« mint most a negyedik évadban. Az előző (4×11) részben például akkora volt az adrenalinszint mint utoljára az első évad végén. A harmadik évad pedig ehhez képest sokkal gyengébb volt és sokkal kevésbé izgalmas. Bár eleinte nem örültem neki, hogy lesz negyedik évad, ami teljesen más lesz, de mostanra megváltozott ez a véleményem.

Tegnapelőtt pedig majdnem elütöttek. (Tudom, helyesen úgy kéne írni hogy Tegnapelőtt pedig sajnos csak majdnem ütöttek el. de ez nem lenne fair.) Mert ugye Kelenföldön megnyitották azt a kereszteződést, amit eddig metróépítés vagy tudom is én miért lezárva tartottak, és lehet csak én gondolom úgy, de tizenhárom sáv között egy zebra szerény véleményem szerint megérdemelne legalább egy lámpát. Csak én gondolom így. Viszont pont hétvégén meséltem valakinek, hogy milyen óvatosak arra a buszok meg az autók a gyalogosokkal szemben. Hát ja. Szóval leléptem a zebrára, bocs: gyalogos-átkelőhelyre, és balról úgy sok méterre volt egy autó, ami valószínűleg a megengedett sebességgel érkezett, ezért fordulhatott elő, hogy mire leléptem már nagyjából két méterre volt tőlem. A vicces az volt, hogy még ő mutogatta az egyik ujját meg az öklét, én meg annyira meglepődtem (megijedtem), hogy még egy szerény kurvaanyádat sem tudtam elmorzsolni. És akkor jött a slusszpoén, mert egy perccel később majdnem pofára estem egy jégdarabon. De csak majdnem.

Ez az időjárás meg nagyon nem vicces.

Mefi voltam.

Metrózunk.

Szóval a szituáció biztos mindenkinek ismerős: esti metrózás. Egy külön világ.

Nyugati pályaudvar.

Nyugati. A cigi-parfüm-ruha-aggyegyszázast központja, a gettósok és minden értelemben gyanús emberek gyűjtőhelye, az egyik legforgalmasabb és egyben legundorítóbb pont Budapest szívében.

Szemben veled Jenő aki feltehetően jómunkásember, olyan mintha aludna, piszkos farmercuccai és lába között található CBA-s kötött zacskó, kezében bőr válltáska, és minden megállóban álmosan felnéz, hogy ott van-e már.

Mellette ül Mari, akit az ég sem tudja ki és honnan szalasztott oda, általában nagy testalkatú, néha könyv is van nála, remeg a tokája, és aggódóan néz körbe minden másodpercben, bár maga sem tudja mitől retteg oly nagyon.

A Lehel tér következik.

Lehel tér. A romlott párizsi szaga, ami ilyenkor este szűrődik ki a piacról, a megállóban telefonfülke alatt alvó hajléktalanok és a 14-es villamosra váró fáradt emberek tömege.

Jani, aki gyakorlatilag teljesen készen van, bélyeget nyalt vagy gombát falt, senki sem tudja, de már két perce nézi ugyanazt a lámpát, és a szája sarkából kibuggyanó apró nyálbuborék és a hozzátartozó felbecsülhetetlen arckifejezés arra enged következtetni, hogy nem igazán tudja ki ő, és hol van most.

Aztán persze az olyan átlagos és folyamatos utasok mint az én-este-is-a-jegyzeteimet-olvasom-kiterítve-a-térdemen-mert-tanulni-jó csajok, a totálisan-bebasztam-és-üvöltözök-jókedvemben-majd-behányok-az-aluljáróban srácok, Lajos, aki nagy darab, néha kreolbőrű, de mindig büdös, és ha köhög, nem teszi a szája elé a kezét, amitől nekem meg futkározik a hátamon a hideg.

Metrózunk.

Folytatom a nap végére meghagyott már-már kötelességből elkövetett egó kategóriájú bejegyzések sorát. Van egyébként rengeteg dolog amiről írni szeretnék (fogok is) csak mostanában kicsit felhalmozódtak az események és tennivalók, így a blog háttérbe szorult kissé. Nem fogom megszüntetni, nem fog (ennél, hehe) lejjebb menni a színvonal meg semmi, csak vannak ilyen időszagok. Vagy szakok?

Iskolában a TDK és röviden a jövő tanévben esedékes diplomamunka (jaj) rövid megbeszélése után megtárgyaltuk hogy a mérés- és irányítástechnika tantárgy nem a kedvencünk.

Aztán az is ma történt, hogy voltunk Gergővel egy teljesen elhagyatott és romladozó épületben, mely a Tűzraktér nevet viseli egyébként, szóval itt voltunk mi fotózni, és túléltük, sőt, a gépünket sem lopták el a csúnya emberek, miközben orrunkat vascsövekkel zúzták volna péppé.

Aztán még egy kisebb spontán jött kávézás is történt a Coffeeshop Companyben (amit ezúton is ajánlok mindenkinek, mert helyesek és kreatívak a pincérek, a fánkom mellé például rajzolt csokikrémmel valami kis mintát, ami apróság, de engem ezzel megvesznek, nem is beszélve a kiváló finom italokról).

Holnap meg leugrom 'tarjánba, hogy visszajöjjek 'pestre, ugyanis Gina nevű kutyánknak fülgyulladása van, ezért állatorvoshoz kell vinni.

A kvantum pedig ma sem lett csendes a végén. Ferdénállószájú-szmájli: :\

A mai napom annyira tömör volt, mint a negyedkilós barna ürülék, amit Kázmér volt kedves a szőnyegen hagyni (most csinált először ilyet egyébként). Folyamatosan hallottam a mögöttem loholó árnyékom hangját, amint suttogja hogy lassíts már, de hát nem jött össze. Reggel fotózás ügyben kellett rohangálnom, egy gyors kínai ebéd Gergővel, majd az iskolában tudományos konferencia volt, utána Kingával mentünk ajándékot venni (apropó, van az országban olyan bolt, ahol Simpson családos plüsstermékek vannak, mert mi nem találtunk ilyet), eztán suexID cimborával mentünk kiállításra, amiből aztán az lett hogy eljött velem megvenni anyum születésnapi ajándékát. Aztán még találkoztam valakivel, és tíz körül haza is értem.

Ellenben az internettel, ami csak néhány perce érkezett meg, ugyanis a Digitévénél szokás, hogy szerdán állnak neki szerelgetni, véletlenül sem mondjuk éjszaka, hogy reggelre-délelőttre befejezzél, nem, egész nap ne legyen internet. Ez csak azért volt rossz, mert ként e-mailt is meg kellett volna néznem, de a McDonald's nyújtotta ingyenes Wi-Fi szolgáltatás segítségemre volt.

Gondolkodtam még egy éjféli Quantum csendje premieren, vagy csak egy kis sorozatnézésen, de valószínű hogy ezekből inkább csendes és sorozatos alvás lesz.

Ma rendkívül sok izgalmas dolog történt velem, gondoltam párat megosztanék, ne árválkodjanak lapjaid ily árván s fehéren!

Történt például hogy láttam egy hatalmas Xeroxot, ami egy cirka 3×7 méteres plakátot nyomtatott. Elgondolkodtam, hogy vajon mekkora felbontású kép kell ahhoz, és hogy milyen vidám munka lehetett szerkeszteni.

Megtanultam két nagyon fontos dolgot is. Az egyik, hogy a villa rendkívül könnyen felmelegszik, így ha rajtamarad egy kis darab, amint kiemeljük a forró olajból a húst, akkor még véletlenül se kapjuk be, inkább hagyjuk lehullani a földre, mert a villa – akármilyen meglepő is, de – meleg. Annyira meleg, hogy erre egy-két néhai ízlelőbimbóm helyén látható hólyagocska emlékeztet.

A másik ilyen fontos felfedezés, hogy ha eggyel több tojás van, mint amennyi beleférne a tojástartóba, akkor véletlen se gondolj olyat, hogy beteszem ebbe az apró rekeszbe amit az életben nem nyitottam még ki, de majd meg fogom találni, mert nem fogod megtalálni, és bár a kínai konyha nem rossz, az efféle száznapos tojás egyenesen undorító, hányás-közeli élményt garantál.

És még az is történt, hogy láttam egy szuperszép csajt a Váci úton, és olyan huncut módon mosolygott rám, hogy biztosan utánafordultam volna, ha nem épp a barátjával sétál.

Illetve enyhe levezetésként láttam egy nénit a metrón, aki lehetett úgy hatvan éves, mégis érintőképernyős Windows-alapú mobiltelefonja volt.

Dióhéjban ennyi.

Az imént érkeztem haza az ebédelés, bérlet- és bevásárlás hármasából, és a kapu előtt néhány méterrel az alábbi mondat hagyta el számat, persze csak úgy félhangosan:

Na elmész ám a jó kurva anyádba, oda!

Persze ebben semmi újdonság nincsen, hiszen élőben elég sokat káromkodom, bár mostanában igyekszem kevesebbet káromkodni, egyelőre ugyanennyi, azaz kevesebb sikerrel, bár a bazmeg az nem számít káromkodásnak, vagy mégis, ki tudja.

Szóval a szitu úgy állt, hogy jött egy nálamnál fiatalabb, vagy talán velem egykorú srác a nálamnál fiatalabb, vagy talán egykorú barátnőjével (előbbi nyakán-kezén egy lakatosnak úgy félévre elegendő nyersanyaggal, utóbbi arcán pedig egy lakótelepnek nagyjából két évre elegendő vakolatmennyiséggel), és miközben éppen egy cirka húszmillás(?) Mercedes SLR-be csüccsentek be, a csaj a kezében tartott papírra nézve közölte, hogy Ja, ez csak a szállodadíj nyárról, háromszáz-húszezer.. Röviden így történt. Biztos az irigység volt.

És az hanyas, hogy a szupermarketben olyan király hűtők vannak, hogy a szeletelt sajt a csomagolásában gyakorlatilag úgy nézett ki mint valamilyen sajtkrém? Bele sem merek gondolni, hogy a húsok milyen állapotban lehettek.

Találkoztam ma először személyesen mániákussal, aki élőben is olyan jó arc, mint a zinternetten, és mivel elviselt majdnem három órán keresztül, ezért arra merek következtetni, hogy lávoljuk egymást. Sőt, megtoltunk egy szerencsétlenül járt Golfost is. Holnap pedig mindenki szurkoljon neki, mert retorikaversenyre megy, amit értelemszerűen meg fog nyerni, de attól még.

Valamint megvolt a TDK is, amit én sikerként könyveltem el. Nem jutottam tovább, ami valójában akármilyen furcsa, de nem bánt. Egyrészt, mert ez a felkészülés is rengeteg időt, utánajárást és belefektetett energiát igényelt, az országos versenyen való részvétel pedig ennek a többszörösét követeli. Nem panaszkodom persze, egy jó élmény volt, új dolgokat tanultam, új embereket ismertem meg, de ennyi egyelőre elég is volt. Másrészt a téma amit választottam (Orvosi szoftverek volt az előadás címe) nem volt rossz, de a négy díjazott anyag szerintem ennél sokkal jobb volt, valamint a választott témák sokkal nagyobb figyelmet igényelnek, így nincsen bennem a korábban egynéhány versenyen tapasztalt érzés, hogy x vagy y azért nyert, mert ismeri a zsűri valamelyik tagját netán esetleg azért, mert egyszerűen benyalt, hogy jobbat ne mondjak. Szóval röviden ennyi. Szép volt, jó volt, jövőre ismét részt veszek rajta, aztán majd meglátjuk hogy alakulnak a dolgok.

Ami viszont vicces volt, hogy többen többször is belekötöttek nagyon sok előadásban a helyesírási hibákba, aztán a végén az oklevélre mi volt nagybetűkkel írva kézzel? Dícséretben részesül. Gondolkodtam rajta, hogy vajon milyen lenne a zsűri tagjainak egységes arckifejezése, ha megjegyeztem volna ezt az apró hibát, de aztán gondoltam jobb nem játszani a tűzzel. Csak azért bántó, hogy míg másoknak még egy vessző szintű hibába is belekötöttek, addig ők egy hivatalos(nak szánt) dokumentumon súlyos hibát vétenek. Több diplomával, és doktori címmel.

Ettől függetlenül ma ismét rájöttem, hogy az iskolám igenis jó hely. Aki pedig az ellenkezőjét állítja (sokszor teljesen megalapozatlanul), annak bizonyos testrészét annak minden alkatrészével egy bizonyos fém, szorításra alkalmas szerkezetben kellene rögzíteni. Néhány órára, mondjuk.

Kreatív cím, helló mi? Durván két éve, hogy »szemüveges vagyok«, és mostanában azt vettem észre, hogy távolra nem látok olyan jól. Nem az élességgel, inkább a színekkel, a kontraszttal és a távolság megsaccolásával van a bajom. Ráadásul azt vettem ma észre, hogy a barna színű szemeim, melyek egyébként teljesen sötétek (már-már fekete) elkezdtek világosodni, és inkább zöldes-barna árnyalatúak. Aztán a Móriczon miután tele volt az étterem, beugrottunk az Ofotértbe szemvizsgálatra, és azt mondta az helyes és fiatal dokinéni, hogy a tengelyen változtatnék és egy kis dioptria sem árt neki, de más nem kell. Szóval szemüvegcsere lesz. Még nem tudom, hogy csináltatok egy teljesen újat, vagy a mostaniban cserélem ki a az üveget, ugyanis azt mondta, hogy akkor sincs baj ha nem változtatom, de ha zavar, akkor bátran.

Keretben egyébként a téglalap alakú, esetleg enyhény íves jön be, amelyiknek csak a felső részén van egy vékony keret, valamint ennek ellentéte, a vastag keretes, szintén téglalap alakú és szigorúan fekete, de ez meg annyira nem áll jól. (A másik sem, de az még a vállalható kategóriát kis jóakarással eléri.)

Mondjuk az alábbi párbeszéd – számomra – vicces volt picit:

– Annyit vettem észre, hogy elég szárazak a szemeid, szoktál számítógépezni?
– Öh, igen, előfordul.
– Mennyit?
– Hát, olyan napi 10-15 órát. Minimum.
– Igen, ezt láttam. *mosoly*

Viszont azt mondta, hogy vegyek műkönnyet, de semmiképp ne Visine-t, mert hosszútávon zöldhályoghoz vezet, és nyolc-tíz egyéb módon teszi tönkre a szemet.

Ja igen. Ctrl+újratöltés, majd vidd a kommenteknél az egeret a »avatarra«. Ha még nincs, akkor pedig itt az alkalom, hogy regisztrálj egyet! Ez egy gyors ötlet, ergo lehet hogy nem működik még mindenhol, az éppen legújabb Operában és Firefoxban igen.

Ez jutott mára. Illetve tegnapra. Azt még beírom ide, hogy ma tartom életem első előadását, egy TDK-konferencián, kíváncsi vagyok.

Gondoltam írok a szlovákokról, de hát ugye minek.

Ehelyett inkább arról írok, amiről ma félálomban a buszon agyaltam, úton az M3-as autópályán. (Mert ugye megjött hirtelen a tél, fázunk, órát is állítottunk, korábban sötétedik, így hát mit lehet csinálni a buszon: aludni.)

Szóval a világmegváltó (irónia) elmélkedés tárgya az volt, hogy vajon mikor nevezhetünk márkásnak egy terméket? De tényleg, jobban belegondolva, mikor márkás egy cucc? Ha drága? Hát ugye a szar, mint olyan, hiába kerül sok pénzbe, attól még ugyanúgy szar. Ha minőségi? Jogos, nade a kínain is kapsz minőségi cuccot, ha azt mondod hogy márkás, mégis kiröhögnek. Ha a cég régóta piacon van? Egyet mondok erre, Wink ruhák. Ha sokaknak ismerős a neve? Adidos cipőkre is emlékszünk még gondolom. Ha sokan használják a gyártó termékeit? Erről meg csak a legyekkel és a tévedéssel kapcsolatos mondat jut eszembe. Vagy a hamisított iPodok.

Tehát véleményem szerint nem igazán lehet azt mondani semmire, hogy márkás.

Van például egy Nike melegítőm. Nem volt olcsó, nem is a legszebb termék, szerintem minőség tekintetében is hagy kívánni valót maga után, láttam már más embereken is ilyet, de mégis, a Nike elvileg egy márka, mint olyan. De van még egy AKIEL feliratú melegítőm, amely negyedannyiba került, sokkal jobb az anyaga, szerintem jobban is néz ki, és bár nem láttam más embereken, de ha azt mondanám rá hogy márkás, akkor néznének rám furán.

Ezek mennek, meg a gazdasági csúcsok.

Én úgy gondolom, hogy Magyarországon november elsején a temetőbe járunk, nem pedig töklámpást faragunk jelmezekbe bújva.

Ugyanis ez Magyarország, nem pedig az Egyesült Államok. Még mindig »úgy tartom«, hogy itthon maradjunk csak a halottak napjánál, amikor kimegyünk a temetőbe és lerakunk egy virágot valamint meggyújtunk egy mécsest, jelmezes bulikra pedig ott van a farsang.

Csakhogy egyre kevesebben gondolják így. Megmondom őszintén, én sem szeretek temetőbe járni, sőt, nem is halottak napján, hanem egy-két héttel előtte vagy utána szoktunk, de egy évben egyszer kötelező. Ha valakid, aki egykor fontos volt, és most egy temetőben van a föld alatt, akkor úgy érzem ez a legkevesebb, amit az ember megtehet. Persze jobb lenne ilyenkor vidáman bulizni, de én nem ehhez vagyok szokva.

Azt pedig nem értem, hogy a farsangot miért tartják nagyon sokan gáz dolognak, amikor lehetőség lenne beöltözni, nagy partikat csapni, lerészegedni és miegymás. Ráadásul nem sokkal szilveszter után.

Nincs nekem persze azokkal bajom, akik ilyenkor inkább vidámak lennének, mint szomorúak, csak annyi, hogy nekem november elsejéről nem a töklámpás, hanem a temető jut eszembe.

Nem is olyan rég, nagyjából másfél éve volt, hogy »búcsúztunk Julcsától«. És most eljött a nap is, amikor az első számú kutyánktól, »Mephistótól« kellett búcsúznunk.

Hogy milyen dolog a halál? Furcsa dolog. A ténye befészkeli magát az ember gondolatai közé, egyre csak növekszik, és bár az ember akinek agyában ott van a halál gondolata, folyamatosan fél is attól, mégis, amikor bekövetkezik, valahogy nem tudja elhinni, hogy tényleg megtörtént. Hiába készülünk rá, az agyunk (vagy a lelkünk?) mégsem akarja elfogadni, és feldolgozni a tényt: emberek és állatok meghalnak. Meghalnak, és soha többé nem beszélhetünk velük, soha többé nem simogathatjuk meg őket, soha többé nem jönnek oda farokcsóválva ha valami finom falatot látnak a konyhában és soha többé nem ülnek mellénk a kanapén egy téli estén. Soha.

1997-ben betörtek hozzánk. Ismerősünknek őrző-védő kutyái voltak. Egy rottweiler-pitbull keverék és egy staffordshire terrier. 1997 novemberében nekik születtek kölykeik, köztük egy apró, tigriscsíkos kutyagyerek, mellkasán hatalmas fehér szőrű mellénykével, és fehér lábujjakkal. A család karácsonyi ajándéka ő volt. Ha fekete lett volna, akkor a Lucifer nevet kapja, de így Mephisto lett, az ördög legjobb cimborája, méghozzá. Egy hónapos volt, mikor megérkezett hozzánk. A tenyerünkben elfért, a macska lekezelően nézte őt, és három napra a spájzba költözött érkezése láttán. Már első este eldőlt, mit fog a leginkább kedvelni: enni. Az elé rakott rakott krumplit ugyanis olyan jóízűen ette, amilyen jóízűen talán csak egy ember eszik. Aztán kinyalta a talát, megfogta, és elkezdett vele szaladni. A tál nagyjából kétszer nagyobb volt, mint ő.

Eleinte a fülem mellett aludt. Összegömbölyödött, elalvás előtt addig nyalogatta a fülemet, amíg bele nem fáradt, aztán elkezdte csipkedni a párnahuzatot. Imádtam. Később persze azt vettem észre, hogy én alszom az ő füle mellett, a méretbeli folyamatos növekedésének köszönhetően. Hamarosan elkezdtünk sétálni is, eleinte rettegett minden kutyától, alig akart kilépni a belvárosi bérház liftjének ajtajából. Aztán összehaverkodott egy hatalmas bobtélkutyával, és egészen addig játszottak együtt vele, és a többi fővám téri kutyákkal, míg ivarérett nem lett. Ekkortól ugyanis szinte csak apumra kezdett hallgatni, és sajnos rendkívül vad lett, már ha kutyákról volt szó. Az évek során több baleset is volt, amikor kutyákat támadott meg.

Teltek-múltak az évek, és Mephisto egyre nagyobb lett. Még mindig imádott enni. Sőt, ha valaki szeretett enni, hát Ő igen. Már-már pszichés szinten űzte ő ezt a tevékenységet, ugyanis ha éhes volt, ha nem, biztosan kunyerált magának egy falatot. Amit nem volt nehéz, mert egyszerűen nem lehetett nem megállni, hogy ne ejtsen le neki az ember egy-egy falatkát ebéd közben az asztal alatt titokban. Minden nap öt óra maga volt a mennyország számára, mikor is vacsorát kapott. Kivéve hétfőnként.

Míg lakásban laktunk imádott sétálni. Ha csak meghallotta a póráz csörgését, vagy meglátta a szájkosarat, azonnal farokcsóválva rohant a bejárati ajtó elé, és hangosan vonyított és ugrabugrált örömében. És érdekes, hogy az utóbbi években kertesházban éltünk, mégis ha előkerült valahogy a póráz vagy a szájkosár, ugyanaz az eksztázis kerítette hatalmába, mint évekkel azelőtt.

Aztán egyszer elkapott egy komoly betegséget. Két-hároméves lehetett talán, nem emlékszem már pontosan, és akkor úgy nézett ki, hogy elveszítjük. A belvárosban terjedt egy kutyavírus, amelyben gyakorlatilag az összes kutya belehalt, amelyik elkapta. És sajnos őt sem kímélte meg. Emlékszem, a nappaliban a csillárról lógott az infúzió, az állatorvosunk (aki egyébként megsiratta őt) megtanította szüleimnek hogyan kell beadni az injekciót, hogyan kell beüzemelni és cserélni az infúziót. Mondhatni csodával határos módon végül felépült, és ezt, valamint azt leszámítva, hogy egyszer belelépett valamibe, ami elvágta a talppárnáját, és idősebb korára kicsit nehezebben ment neki a rágás, a fogai állapota miatt – szerencsére – komolyabb baja sosem volt.

Az idő viszont mindenkit utolér. Tizenegy év hosszú idő. Az utóbbi évben (miután el kellett altatni Julcsát), de leginkább az utóbbi fél évben egyre jobban éreztem, hogy öregszik. Egyre lassabban mozgott, egyre rigolyásabb lett, a szokásosnál is sokkal-sokkal kedvesebbé, búlyósabbá és hízelgőbbé vált, a szokásosnál is sokkal többet evett volna. És a szeme. Készült róla egy kép még egyéves korában, akkor vigyorog, amint fekszik a nappaliban, az ősz szálak még nem voltak a kis pofáján, és a szemében ott volt a láng. Egy fiatal, erős, tettre kész, bátor kutya szemének csillogása. És most, tíz év elteltével a szeme egy bölcs, sokat látott, kedves kutya szeme volt, amiben már nem égett olyan erősen a láng, de halványan még ott pislákolt. Valahol hátul.

Múlt héten azt álmodtam, hogy egyik reggel már nem kelt fel többé a kanapéról. Akkor azt gondoltam, hogy jobb lesz egyre jobban felkészülni rá, hogy ezen rémálom és a valóság közt csak egy hajszálnyi különbség van. Nem volt ez jó így, de muszáj volt elfogadni. Reméltem, hogy még egy, talán két évet is együtt tölthetünk, de nem így történt.

Ma, a LAN-parti után reggel nyolckor, huszonnyolc órányi nem-alvás után épp lefeküdni készültem, és már a kezemben volt a telefon, hogy levegyem róla a hangot, amikor megcsörrent. Anyukám hívott, és a hangján rögtön tudtam, hogy valami nincs rendben. Sírós-elfúló hangon közölte, hogy meghalt Mephisto. A kutya. A házőrző. A barát. A testvér. Nem tudom minek nevezzem. A reggeli séta után lett rosszul, és gyakorlatilag a szüleim kezei közt hunyt ki szeméből az a parányi kis láng, ami hétfőn este még ott volt. Sőt, még kedd este is ott volt. Ma már nincs ott. Az állatorvos szerint szívroham volt. Nem vigasz, nem is szerencsére, de amiatt azért nyugodt vagyok, hogy nem betegen, szenvedés után lett így, mint tavaly Julcsával.

Hát ilyen dolog ez a halál. Készülünk rá, várunk rá, tudjuk hogy körülöttünk, velünk van, ám amikor megjelenik, valahogy mégsem akarjuk elfogadni. Valahogy mégis úgy gondoljuk, hogy az emberek és az állatok nem halnak meg, és mindvégig velünk lesznek.

Nem így van.

11. Tizenegy hosszú, gyönyörű év. És ma reggel háromnegyed hétkor véget ért ez a tizenegy év. És ez nagyon fáj. Nyomja a mellkasomat, égeti a szememet, és valahol az agyamban kalapálnak, hogy nem: nem így történt, ez így nem lehet.

De így van.

És alán azért nem visel meg annyira, mint anno Julcsa halála, mert nem voltam otthon, amikor történt a dolog. És a fentebb említett el-nem-fogadást csak erősíti a tény, hogy mikor utoljára láttam, még csóválta a farkát. Még felvonta a szemöldökét, amolyan látom ám, hogy ott van tekintettel, amikor indultam »Kázmérral« Pestre. Még elköszöntem tőle, megvakargattam a füle tövét és mondtam neki, amit mindig mondok, és amit ő anélkül is mindig megtett, hogy mondtuk volna: jó legyél, vigyázz a házra. És ő így tett. Egészen tegnap reggelig.

Most már valahonnan máshonnan vigyáz ránk.

Kibaszottul fáj, konkrétan. :(

Voltam ma egy helyi szépségversenyen. Mint néző csak, persze. Amiből csak két dolog hiányzott: a szépségek meg a versenyszellem. Előbbiből ugyanis csak kettőt láttam (azok viszont huhú), utóbbi pedig annyira átlátszóan bunda volt, hogy az már nekem fájt. Meg hatszázhatvan darab magyar váltóért kicsit erősnek tartom, hogy végig kell állni egy rendezvényt háttal a bevonuló szépségeknek. Arról nem is beszélve, hogy mikor vettük a jegyet, voltunk bent hárman, erre bejön egy negyedik nő, és a csávó (tipikusan az a fajta, aki leesett, nem pedig lekúszott a fáról, ha érted) szóval ez a csávó elkezdte rakni a karszalagot az újonnan belépő nő kezére. Mondván hogy ő nem tudja ki kinek a rokona. Hát könyvtárakat lehetne megtölteni azzal, hogy mit nem tud ő. Persze azzal is, hogy mit nem tudok én, csak én legalább nem vagyok annyira bunkó. Azt a jelenetet meg sem említem, amikor a büfésnéni a nagyadag (tizenkét szem, megszámoltam) sültburgonyát csíkonként rakta rá a mérlegre, majd levett a végén egy csíkot, és így kezdte el sütni. Rendezvényszervezés: egyes, leülhettek. Igen, szerintem jobban meg tudnám szervezni. És amúgy is: »két éve jobb volt«.

Az is ma volt még, hogy a fejemhez vágták: grafomán vagyok. (Így mondják ezt egyáltalán, nem úgy hogy grafomániás?) Én inkább kiegészíteném arra, hogy grafo- és blogomán(iás). Ne bonyolódjunk bele.

Ma pedig időutazunk, vagyis háromkor kettőre visszaállítjuk az órát. Én valószínűleg ma olyat teszek, amit már régóta nem: (viszonylag) korán lefekszem aludni. Talán. Aztán úgyis gondolkodom még órákon át, ahogy fekszem és nézem a sötét plafont, amiről csak az elektronikai miniarzenál fényei csillognak halványan vissza, amint a macska a lábamnál összegömbölyödve édesdeden alszik. Aztán még olvasok vagy száz oldalt, és akkor. Talán.

Csak belebonyolódtam a végére.

Sokféle szóval lehetne jellemezni, hogy milyen érzés megtenni egy nagyjából tízperces sétát teljesen egyedül, egy közvilágítással nem rendelkező utcában, ahol csak a házakból és a távoli csillagokból enyhén pislákoló fény világítja az ember előtt az utat. Én mondjuk a hátborzongatót választanám, ha valaki kérdezne. De annyira nem féltem, mert előtte egy csaj ment előttem, aki hangosan üvöltette 32 kbps minőségben Gáspár Lacitól azt a számot, hogy járok rám szabott utadon. Legalább volt benne egy kis irónia

Arról szeretnék most viszont írni, hogy egyszer jó volna elmenni Miamibe. Régóta tervezem, sokszor is írtam róla, és azt hiszem ez mindvégig egy olyan álom lesz, amit nem fogok megutálni. Még akkor sem, ha valahogy az élet úgy hozza, hogy kijutok, aztán megkésel egy kubai drogdíler. De szomorú lennék, ha úgy kéne meghalnom, hogy nem sétáltam egyet Miamiban, hawaii-mintás ingben, koktéllal a kezemben a tengerparton.

Aztán még szeretnék zenélni is. Igazából mindig irigykedtem kicsit azokra, akik kiskoruktól kezdve zenéltek. Nekem anno sajnos nem adatott meg, szüleim sem erőltették annyira, most pedig már idősebb vagyok, és nem tudom merjem-e elkezdeni. Avagy ez ebben a formában hülyeség, mert mindig megremegek kicsit, ha elhaladok egy dobfelszereléseket árusító üzlet előtt, hogy most bemegyek, és ha egy hétig nem eszem, akkor is veszek egy dobszerkót, de aztán valahogy mégsem. És úgy vagyok vele, mint anno a fényképezővel is voltam: ha már veszek, akkor inkább jobb minőség legyen, mint valami kezdő gagyi (bár szétpüfölni talán az utóbbi tűnik jobb választásnak). Két számot el tudok dobolni szépen, úgyhogy talán nem vagyok elveszett.

Ez a két gondolat jutott eszembe hátborzongató sétám során, ami egyébként egy osztálytalálkozó, egy kellemes csalódás befejezése volt.

maniakus üzenete (23:39):
jó, de te elmebeteg állat vagy.  :D
Mefi üzenete (23:41):
ezt most bóknak veszem :$

Azt viszont nem idézném inkább, hogy miről beszéltünk előtte.

Azon tanakodtam így éjfél előtt néhány perccel, hogy milyen lehet barátok nélkül élni. Nem úgy értem, hogy kevés baráttal, meg csak olyan emberekkel, akik ott vannak melletted, de mégsem nevezed őket barátnak, vagy annak nevezed, de mégsem érzed olyan erősnek a barátságot. Hanem úgy, hogy teljesen barátok nélkül élni. Hogy azok az emberek, akik a közeledben vannak, nem is a barátaid, sőt, de nincs más választás, mert más nincs. Milyen lehet úgy élni egyik napról a másikra, milyen lehet úgy este lefeküdni, milyen lehet úgy elmenni szórakozni, hogy senki nincs akit a társadnak, barátodnak nevezel?

És itt jön a képbe az, hogy az ember ne változzon kényszerből más emberek hatására. Én legalábbis nem szeretnék azért megváltozni, mert valaki azt mondta, hogy változzak meg, vagy mert valakinek nem vagyok szimpatikus. Ilyen vagyok, a így nem vagyok szimpatikus, nem kell szeretni. Nade ha valaki ugyanígy gondolkodik, és egyszer azt veszi észre, hogy igazából senkije nincs, akkor nem lehet, hogy mégis változtatni kell?

És ha változtat, akkor jobb lesz? Akkor lesz több barátja? És mit ér a barátokkal, ha úgy fog élni, hogy igazából nem is magát adja? És így jobban belegondolva nem lehet, hogy akkor mégiscsak oda jutunk, hogy nincsenek barátai?

Van a közelemben két olyan ember, akiket sajnálok. Sajnálok, de eközben nem tehet róka: utálok is. Utálom őket, és azért, amiért még rengeteg másik ember is: mert egyszerűen vállalhatatlan a viselkedésük. Nem az a fajta viselkedés, amire azt mondod hogy jaj ne égess, hanem az, amelyik konkrétan idegesít. Idegesít a folyamatos hazudozása; idegesít, hogy mindenben részt akar venni, de közben semmiben sem vesz részt; idegesít, hogy mindenkivel jóban szeretne lenni, de közben senkivel sincs és még sorolhatnám. Persze akikre gondolok, nem fogják ezeket a sorokat elolvasni (tudom, hogy nem), de ha elolvasnák, és magukra ismernének, nem lenne baj. Avagy baj lenne, mert annak is megvan az oka, hogy nem mondom ezt a szemükbe. Mert hiába szeretek őszinte lenni, vannak dolgok, amiket jobb elhallgatni. Amiről nem tudsz, az nem fáj. Nagy igazság.

Többet kéne aludni, és akkor nem ilyeneken gondolkodnék, tudom.

Avagy egy afféle hirdetési-program, itt a blogon. Azt hiszem anno Human csinált ilyet, és tegnap krys vetette fel az ötletet, hogy én miért nem. Akkor annyira nem mozgatott, de ma fotófeltöltés közben az alábbi üzenet fogadott:

Hey Mefi ! About your photostream...

You've run into one of the limits of a free account. Your free account will only display the most recent 200 things you've uploaded. Anything beyond 200 will remain hidden from view until you either delete newer items, or upgrade to a Pro account.

Vagyis csak a 200 legújabb kép látszik, ami annyira nem zavaró, viszont régóta szemezgetek a pró fiókkal, mert sok-sok olyan tulajdonsága van (leginkább fotóarchiválás tekintetében) ami nekem szimpatikus. A »Canon EOS 40D« megvételével nem is lehetne időszerűbb a váltás, ám a pénztárcám gyakorlatilag olyan szinten üres, hogy még apró sincs benne.

Szóval, az ajánlat. Először képben:

Jelenleg ugyanis 25 USA-dollár az egy évre szóló pro account gift, amiért cserébe 30 napig lehetne hirdetni egy maximum 440×60 px felbontású képpel itt a blogon, a bejegyzések fölött, a Mizu? helyén. Ha valaki két évvel ajándékoz meg (48 dollár), az hatvan napig hirdethet, és így tovább.

Jelenleg a »Google-hirdetéseken« túl a GiXX Rádió hirdet nálunk, és elégedettek a reklámmal. Természetesen a harminc nap idejére csak a Google és az Ajándékozó hirdetései jelennek meg.

Nem tudom lesz-e jelentkező (nem hiszem), de úgy gondolom, hogy egy próbát mindenképpen megér. A fentieken túl még tudok szolgálni részletes látogatottsági adatokkal, ha van rá igény. Érdeklődni itt kommentben, vagy az alábbi e-mail-címen lehet:

mefi[KUKAC]mefi[PONT]be

Köszönöm a figyelmet.

Nem igazán rajongok a politikáért. Nem, vagy csak nagyon ritkán beszélek politikáról. Véleményem szerint amíg egy téma sokszor barátságokat, párkapcsolatokat, házasságokat tesz tönkre, addig azt kerülni kell. Ez hazánkban különösen igaz. Persze, tudom: a politika a mai világ mozgatórugója. Lehet róla nem beszélni, de attól még van, létezik, él. Ettől függetlenül nagyjából egy éve mondogatom a közelebbi ismerősöknek, hogy itt még lesz baj. És nem konkrétan Magyarországra gondolok, sőt, úgy érzem hogy a jelenlegi itthoni politikai helyzet minden problémájával egy apró homokszem csupán ahhoz képest, amerre haladunk már egy ideje. Mert nem csak mi élünk rosszul mostanában. Ne a próféta szóljon belőlem, nem akarok senkit ijesztgetni és természetesen nem is látom át annyira a helyzetet mint a szakértőurak és -hölgyek, de ami itt készülődik, az nem lesz jó. Ha kitör a valódi gazdasági válság (olyan, mint amilyen 1929-ben is kitört), akkor sok minden egy csapásra megváltozik és átértékelődik.

Ugyanis ha válság lesz, amire én sajnos látok esélyt, akkor a válságot még valószínűbb, hogy háború követi. Ehhez pedig sok mindent nem szükséges hozzáfűzni. De őszintén remélem, hogy csak vészmadárkodom.

Pár hete beszélgettem egy közgazdaságtanban nálam sokkal jártasabb személlyel (konkrétan ebből van diplomája), és arról érdeklődtem nála, hogy jól látom-e azt, hogy most nem hülyeség aranyba fektetni egy kevés pénzt. És ő erre azt mondta, hogy egyáltalán nem, mert ha tényleg olyan komoly lesz a baj, mint 1929-ben volt, akkor az aranynak lesz értéke, a valutának pedig nem. Persze ha nem lesz nagy baj, akkor az ember bukhat is az aranyon, de én úgy gondolom, hogy hosszútávon semmiképpen nem veszteséges dolog az aranyvásárlás.

Szóval én tartok kicsit attól, ami még lesz.

Hajnali egy óra tizennyolc perc, és egy két napig tartó gyomorrontás után lehet nem gulyáslevest kellene kanalazni lábasból, hanem mondjuk aludni. (És nézd meg, megint kaja!). Aludni, mi is az? Utoljára nem is tudom mikor volt benne részem mondjuk úgy hat óránál tovább. Avagy tudom, de inkább nem gondolok rá. Az utóbbi időben valahogy sosem sikerült egy óra előtt ágyba kerülni, de mondjuk a kettő-harmincnak már úgy örülni szoktam. Így megy ez, ha egyetemista vagy főiskolás az ember, gondolom én. Nem (na jó, nem csak) a buli, meg nem az éjszakai partik miatt, hanem egyszerűen hozzászokik az ember, hogy egész nap talpon van, éjszaka meg már minek aludjon. De legalább a reggeli kelés már egyre jobban megy, a napközben való koncentrálással viszont akadnak problémák.

Mi van még. Például novemberben tartok tudományos diákköri előadást, amiben az a vicces, hogy eddig mindenki úgy tudta, hogy novemberig a dolgozatot is meg kell írni, de most kiderült, hogy mégsem. Ellenben ebbe bele most nem megyek, mert uncsi, és még vesztenék három látogatót, amibe belehalnék. (Nem.) (Nem tudom.)

Az viszont megvan, hogy fordítva jár az időjárás? Szeptemberben októberi idő volt, kabátban rohangáltam mindenhová, és reggel hétkor bizonyos zöld elasztikus anyagok fagyott állagúvá avanzsálódtak a buszmegállóban való néhány perces ácsorgástól, most meg zakóban meggyulladok míg átsétálok egyik házból a másikba negyvenhárom másodperc alatt.

Ennyivel szerettem volna így hajnal egy után huszonnyolc perccel zavarni az étert, és arra gondolok, hogy ezt tíz perc alatt írtam meg, ami elszomorít. De azért annyira nem, hogy pattintsak valami érfélét. Csak úgy picit. Olyan hangyányit.

A szemem alatt, mármint. A mostanában tapasztalható kialvatlanságomról ugyanis egyszerre három tényező is tehet.

Az első, ami miatt hétfőn fogok majd intézkedni, az a mélyen tisztelt arab urak ruhaüzletének riasztója, mely már rutinszerűen szólal meg este tizenegy körül, és tízperces szüneteket leszámítva hajnal négyig megállás nélkül szórakoztatja a nagyérdeműt. Persze több ablakból kihajoltak már finom célzásokat suttogva a berendezés felé (KAPCSOLJÁK MÁR KI AZT A VIJJOGÓ GECIT! vagy HA MÉG EGYSZER BEKAPCSOL, MÁRIA FASZÁRA ESKÜSZÖM, HOGY LEMEGYEK ÉS SZÉTBASZOM EGY LÁNCFŰRÉSSZEL! A KURVA ISTENIT ITT EMBEREK ALUDNÁNAK!) amivel hát teljesen egyetértek, csak azzal hogy kiüvöltöm magam, sokat nem tehetek. Rendőrségre nincs bekötve, úgy látszik a tulajnak se jelez, az üzletet ki éppen nem rabolják, ergo marad az éjjeli muzsika. Hab a tortán, hogy nem ám az egyszerű sziréna, nem: az a fajta, ami vagy öt-hatféle ritmusban és magasságon izgatja a dobhártyát.

A másik szintén a ruhaüzletes kollégák (van itt egyébként nyolc vagy tíz ruhanagyker), akik fél ötkor a reggeli kávéjuk mellett csevegnek, arabul. Ezzel persze nincs gond, azzal viszont igen, hogy az egyik az utca egyik végében, a másik pedig az ablakom alatt áll, és nem zavartatják magukat a hajnali forgalom vagy mondjuk az árupakolás miatt egyébként sem csendes utca nyugalmára. Múltkor azért már lekiabáltam nekik, hogy ezt fél ötkor tényleg nem kellene, akkor épp abbahagyták, de azóta ugyanúgy csinálja. És én persze csak főiskolába járok, de vannak dolgozó emberek is, akik biztos vagyok benne, hogy nagyon élvezik ezt a reggeli műsort. De hát ha nem tetszik, el lehet a Belvárosból is menni, ugye.

A harmadik pedig hát ki más lenne, ha nem a néhány nap múlva első életévét betöltő, vajszín bundájú és kék szemű kandúr macska, »Kázmér«, aki serdülőkorban van, így gondolom ezért tartja roppant viccesnek, hogy előttem két órával felébred (tehát ha hatkor kelek, akkor négykor; ha nyolckor kelek, akkor hatkor és így tovább), és vagy arra kelek, hogy ül a fejem fölött, néz rám nagy szemekkel, és egy bátor mjáút is megenged magának; vagy pedig arra, hogy lemászik a galériáról, és a bútorokban igyekszik maradandó nyomokat hagyni. Viszont amikor épp nem ezt csinálja, akkor még mindig elbűvölő, és kedves, és aranyos, és Kázmér:

Ismerősöm ma feljött, és hozott magával hétféle teafüvet, üvegcserépben, mondván nekem annyi van, hogy még így is sok. Hát mondanom sem kell, hogy melyik testrészemhez nyúltam lábujjhegyen, ugyanis ennyi teát beszerezni legalább húszezer forint. És aminek pláne örülök, hogy van közötte kínai rózsatea, ami egyszerűen fantasztikus. Reméljük a melanin kimaradt belőle. Négy fekete és három zöld tea jött egyébként, köszönet érte ezúton is.

Valamint szeretném ezúton is isteníteni a Rhinosrpay Plus feltalálóját, tényleg, el sem hiszem, hogy lehet úgy náthás az ember, hogy nincs bedugulva az orra, és ezért nem kell egész nap inhalálni.

Meg még az is eszembe jutott, hogy valamikor lesz egy budapesti nagy gíroszteszt, ami úgy néz ki, hogy a mefiblog team néhány extra bennfentessel körbejárja Budapest (majdnem) összes gíroszt árusító vendéglátóipari egységét, és folyamatos jelentéseket ad, hogy hol jó, és hol nem a pite pita. Így lesz majd egy remek körkép, hogy hová kell menni, ha gíroszt kell enni. Csináltam ilyen bábeli logót is neki:

Most pedig végre alszom egy pár órácskát.

Nos, ennek a remek időjárásnak köszönhetően, avagy nem is igazán az időjárásnak, hanem annak, hogy a szabadban átlag 16°C, a metróaluljáróban meg 30°C uralkodik, és így tovább, szóval ezen összeesküvések következményeképpen másik százezer emberrel egyetemben sikerült elkapnom ezt a kellemes takonykórt. Annyira hiányzott már a tüsszögés, az orrdugulás, a fej- és szemsajgás valamint a folyamatos krákogás. Tényleg.

Viszont gondoltam, hogy ha már mindenki beteg, csináljunk valami kollektív tudást náthagyógyítás terén. Azt hinné az ember ugyanis, hogy mindenkinél azonosak a módszerek, és azok hatékonysága, pedig nem.

Én a sok-sok meleg citromos Earl Gray tea, lehetőleg valódi citromból, nem léből; és a napi három Neo Citran elfogyasztása mellett teszem le a voksomat, szigorúan ágyban fekve. Ez a legkeményebb megfázást is elűzi maximum egy hét alatt, de én három nap után már sokkal-sokkal jobban szoktam magam érezni. Továbbá kedvenc trükköm, az ezeket megelőző külső kezelés, mely az irgalmatlan forróvízzel (épp olyan forró, hogy ne égesse le a bőrt az emberről) megtöltött lavórban tíz-tizenöt percig áztatott lábikó. Ezek jöttek be nekem, és neked?

Viszont nem tudom, hogy az orrdugulás ellen van-e valami hatásos létező megoldás. A kamillateás inhalálástól jó lesz fél óráig, de ahhoz túl kellemetlen az egész procedúra, hogy gyakran csináljam. Valami orrcseppre gondoltam például, de ezen a téren a tapasztalataim a nullával egyenlőek. Ki mit ajánl?

Tesztelve: Rhinospray Plus orrcsepp, egy fújásra két óráig kidugult az orrom, és nincs kellemetlen érzése. El se hiszem, hogy ilyen létezik: megfázás orrdugulás nélkül. Elért hozzám a fejlődés. :]

Egy több mint tízéves forgószéken ücsörögtem a pesti lakásban, és ezzel egyetlen probléma van: fáj tőle a hátam. Ugyanis kicsi a támlája, és nincs karfája. Nem finnyás vagyok, avagy mégis, viszont nem erről van szó most, hanem arról, hogy fájó derékkal meggondolja az ember hol ül naponta minimum öt-hat órát. Ráadásul az otthoni szék csúfos halált szenvedett: kettétörött a háttámlája (tízezer forintért azért két évig hűen szolgált), így most beruháztunk egy ilyenre:

És ezúton is szeretném mindenkinek ajánlani az RS Bútoráruházat, ami nem olyan szépen néz ki, és nem olyan (látszólag) vevőbarát, mint mondjuk az IKEA vagy a kika, ellenben előzékeny és segítőkész eladók, gyors és precíz munkavégzés valamint jó árak jellemzik.

Ennyit tudtam ma produkálni.

Az lett volna, hogy A zsúfoltabb napokra mindig csak az egós posztok jutnak, de poszt az mindenképpen csakhát ez sok lett volna. De legalább ez jó hosszú lesz most.

Szóval ma két említésre méltó esemény történt velem, az egyik hogy jelentkeztünk harmadmagammal TDK-ra, de mivel az idei határidőt nem sikerült elérni, ezért jövő novemberig kell elkészítenem egy nagyjából harmincoldalas diplomamunkát, hozzá prezentációval és hasonlók. Ez egyelőre érdekes kihívásnak hangzik, és csak nyerhetek vele.

Továbbá elmentem ma a háziorvosomhoz, valamint ki is kértem a kartonomat, mivel húszéves lettem én, így már váltani kell. Sajnálom; dr. Söregi Mária ugyanis kiváló orvos, kedves, segítőkész, szóval pontosan olyan, amilyen egy gyermek-háziorvosnak lennie kell. Húsz éve ismer, nővéreim is hozzá jártak, ki tudja, talán még az én gyerekeim is hozzá fognak, ha a következő tizenöt éven belül születnek. Viszont furcsa volt egy lapot a kezemben tartani egy lapot, amire a születésem napján írták rá, hogy egészséges csecsemőfiú született. Még furcsább lesz mondjuk tíz év múlva. Az pedig megint egy másik dolog, hogy az ember egy borítékban elfér. És közben mégsem.

Ami mondjuk az agyamat felkúrta istenigazából, az megint a morál. Anyuka ücsörög tizenéves gyermekével, látszik hogy semmi baja, legalábbis nem komoly. Mellettük csecsemő bömböl, vörös fejjel, valószínűleg lázas, anyja kialvatlan szemmel tartja és próbálja vigasztalni. Kiszól a védőnő, hogy jöhet a Tomika, aki a tizenéves srác, de a csecsemő anyja elnézést kér, és beszalad. Nem tudom ti hogy vagytok vele, nekem evidens hogy ha sírni látok egy kisgyermeket, akkor előreengedem, hadd essen rajta túl. Még akkor is ha régóta várok és sokáig leszek bent. De Tomika és anyukája ráadásul egy perc alatt lezavarták. Tomika anyukája mégis felháborodva hőbörgött, hogy milyen dolog ez már, hogy bemennek előtte, pedig hát ők következtek volna. Morál, mi?

Másik, amiről már »korábban is írtam«, a diák és tanár esete. Egy idős tanár. Aki a villamosságtan, a számítás- és irányítástechnika hazai fejlődéséhez rengeteget adott hozzá, egy kiváló, mondhatni zseniális elme, aki túl a hatodik-hetedik ikszen is előad, és számítógépet használ, ráadásul korábban műtöttek a térdét, amire több másik tanár is figyelmeztetett minket, hogy segítsünk neki ha tudunk. És akkor mi megy az előadáson? Véletlen beleírt a PowerPoint-prezentációba, és mikor bezárta volna, nem értette miért kérdezi hogy akarja-e menteni. És nem felszólalt volna valaki, hogy a nemre tessék kattintani, hanem inkább röhögtek. Morál, mi?

Nem értem, nekem gyerekkoromban nem magyarázta el senki, hogy adjam át a helyen a buszon; ne legyek bunkó a tanárral (jó az néha megesett, de nem ez volt a jellemző); ha egy nőt látok babakocsival, akkor segítsek neki; ha egy ember a biciklivel áll ki a kapun, fogjam már meg neki az ajtót, és hasonlók. Mégis természetes, hogy segítek. És sokszor bizony visszakapom a segítséget, de ami igazán bánt, hogy igazán segítőkészek nem a fiatalok, hanem az idősebbek. És ha jobban belegondolok, hogy mondjuk húsz év múlva olyan emberek vesznek körül, akik húszévesen nem jöttek rá ezekre a dolgokra, akkor nem szeretném tudni milyen világban fogok élni, milyen világban nevelkedik a gyerekem, mit lát majd másokon. A morált? Hát azt nem. Persze hiába mondják nekem hogy szarjam le, én ugyanúgy segíteni fogok, mert ez vagyok én. Egy segítőkész, húszéves ember. És az is fájó, hogy ez unikum, hogy erre az idősebbek azt mondják, hogy ritka. Ne a bottal hadonászó lenkerekes kocsit húzó jajacsirkefarhátdeolcsó öregasszonyokra gondoljunk. Tényleg ennyire szomorú a helyzet? Meg az, hogy erre sok ember azt mondaná, hogy én vagyok hülye.

És emiatt tényleg szomorú vagyok. Ha nem is a szó legszorosabb értelmében, de finomabban fogalmazva is kurvára zavar. Pedig ha nem lenne ez, még káromkodnom sem kellett volna most.

Ma mindenki ellenem van, előbb a Firefox ette meg a bejegyzést, na de megkíséreljük megint bepötyögni, mi az a párszáz karakter ugye.

Szóval tíz éve lehetett, hogy egy tányér húsleves elfogyasztása közben édesanyám rámszólt, hogy csínján a sóval, mert később kiugrik majd a vesém és táncolni fog, mármint nem ő, hanem én a kíntól. Akkor egy legyintéssel elintéztem, mondván a húsleves sósan jó (mai napig tartom magam ehhez). Ez mondjuk rá, hogy kereken tíz éve volt. Ma meg eljött a táncolós nap: itt ülök a fotelben, a derékfájásomról, ami pedig egy éve hű társam, kezd bebizonyosodni, hogy vesekő vagy vesehomok egyik megnyilvánulási formája. Persze nem komoly, nem változott a vizeletem színe, nem érzem úgy hogy egy tűpárna mászik lefelé a húgyhólyagomon ürítés közben és nem találkoztam másodszor a hatalmas adag rakott krumplival, akihez néhány órája volt szerencsém.

A vesehomok és -kő házilag is kezelhető: vény nélkül kapható görcsoldóval, sok-sok-sok folyadék fogyasztásával, de persze az orvost mindenképpen fel kell keresni. A napi átlag három liternyi folyadékbevitelemet ma olyan szinten növeltem, hogy most a negyedik másfél liter kapacitású ásványvizes üveggel kacsintgatok, és már-már arra vetemedek, hogy egy korsó sört is legurítok, a vesehomok elűzésére ugyanis ez is kiváló. Ellenben ha húsz év alatt nagyjából ugyanennyi igényes és kevésbé igényes márka megkóstolása után sem nyerte el tetszésemet a keserű és büdös ital, akkor most se fogja. Azért az vicces, hogy még a végén azért leszek beteg, mert nem iszom alkoholt.

Szóval holnap lesz pár kellemes futásom, háziorvosnál meg urológusnál mondjuk, de kemény vagyok, és hát egy év után nem is árt elmenni. Tudom én, hogy rossz hozzáállás, de hát az orvoshoz járást igazából senki sem szereti. Ha pedig tíz éve tehettem volna, ugyanúgy jól megsózom azt a húslevest. Ma azért nem tettem.

Sok minden történt szombat este.

Emberek megismerkedtek, másik emberek összevesztek, mások megtalálták életük szerelmét, megint mások elvesztették azt. Voltak olyanok, akik jól érezték magukat, mi például koncert helyett jöttünk-mentünk, ásványvízzel locsoltuk egymást, röhögtünk és jól éreztük magunkat. De voltak olyanok is, akik kevésbé. Sok minden történt szombat este, emberekkel, a környezettel, állatokkal. Mondjuk egy macskával.

Néhány héttel ezelőtt, míg Olaszországban nyaraltam, megjelent a kertben egy legföljebb két hetes fekete kandúr. Szüleim kijelentették persze, hogy három kutya, két teknős és egy macska mellé nem lesz több állat, de mikor két nap után is ott játszott a kertben, megsajnálták és adtak neki enni, elnevezték Blackynek, úgy döntöttek, kerti macska lesz, hisz volt már olyan több is a szomszédban. Szóltak is mindenkinek, nehogy bántsák, mert nem kóbor macska. Télen majd bemehet a raktárba, ahol meleg van, kapott egy kis vackot, időközben megérkeztem, be is oltattuk, kapott egy hófehér bolhanyakörvet, és élvezte a kis életét, rohangált a kertben, mindenkihez kedves volt, dorombolt, hízelgett, odabújtegy hónapnál nem lehetett öregebb. Teltek-múltak a napok, tudta mikor engedjük ki a kertbe a kutyákat, ilyenkor magától mindig felment a tetőre, bement a vackába, vagy a kertnek annak a részébe, ahová a kutyák nem járhatnak be. Ha nem volt ott, mindig megnéztük, nehogy baleset legyen. Nem is volt. Egészen szombat estig.

A kutyák éppen sétáltak, amikor ez a kis kajla átjött a kerítés alatt a biztos menedéket nyújtó szomszéd kertjéből, és a lehető legnagyobb szerencsétlenségére pont ott jött elő, ahol épp három kutya volt. Három kutya egy alig több mint egyhónapos macskával szemben – azt hiszem nem kell részletezni az erőviszonyokat. Édesanyám persze azonnal lerángatta róla a kutyákat, és úgy tűnt, nem is volt semmi probléma, a macsek látszólag csak az ijedtségtől odébb szaladt. Amikor anyum közelebb ment hozzá, azonnal látta, hogy nagyon nagy baj van: csupa nyál volt, a fejét alig bírta tartani, lógott a nyelve, és sípoló hangot adott minden lélegzetvételkor. Azonnal felvitték az állatorvoshoz.

Sok minden történt szombat este.

Emberek születtek, más emberek meghaltak. Állatok is születtek, megint más állatok kimúltak, ahogy sokan szeretik mondani, én inkább azt mondanám, meghaltak. Meghalt például egy szeretni való fekete kismacska is, nagy füleivel és sárga szemeivel. Aki mindig dorombolt, és ha az öledbe vetted úgy szopogatta a felsődet, mintha az anyja tejed adó bimbója lenne, órákig is akár. Egy kedves állat volt, aki a legeslegrosszabb időben tartózkodott a legeslegrosszabb helyen. Miért? Direkt csinálta? Megfeledkezett róla hogy ott vannak a kutyák? Megrémítette valami? Miért nem a kert azon részébe ment, ahol nem történt volna semmi, és most valami teljesen más dologról írnék, míg ő majszolná a szokásos reggelijét. Ezt sajnos sosem fogom megtudni.

Sajnálom. Nem állt közel annyira a szívemhez, hiszen háromszor-négyszer voltam csak vele, de mégis. Sajnálom, mert nem érdemelte ezt meg. Mondhatnám persze, hogy legalább így is hosszabb élete volt, mintha nem fogadjuk be, és valami széttépi, vagy egyszerűen elpusztul az éhségtől, de ez sovány vigasz. Egy macskával kevesebb van, és ennek a macskának a halála nekünk fáj, nem másoknak.

Azt is sajnálom, hogy adott esetben nem tudom mit sajnálok jobban: hogy meghalnak emberek vagy hogy meghalnak macskák.

A képen három dolog is bejön nekem; a hölgyemény elegáns keze, a mefiblog és maga a készülék:

Lehet nekem anyázni, de az »iPhone 3G« mint készülék egyszerűen nekem lett kitalálva. A 8 GB-on elfér nagyjából az összes zene, néhány videó és kép; a beépített egyszerű GPS arra tökéletes, ha például épp nem tudom melyik utcában vagyok, vagy ha valaki megkérdi az utcán hogy merre kell mennie; az iPod-funkció magáért beszél; nem találtam még olyan eszközt amin ennyire kényelmes lenne a böngészés (iPod Touch-t és ezt leszámítva); a telefonfunkciók között bőven van olyan, amit más telefonok nem tudnak, pedig kellene; a kinézete tetszik, és az összes alkalmazás, amit a jelenlegi Windows Mobile-alapú készülékemen használok elérhető, sok pedig beépítve jelen van. A felhasználói élmény pedig magáért beszél.

Sokaktól hallom mostanában, hogy az iPhone 3G egy fos, nem éri meg venni, pedig ez hülyeség. Tény, hogy aki havonta beszél tíz percet telefonon, annak fölösleges, és jobban jár az egyszerű feltöltőkártyás telefon és iPod Touch kombinációval, viszont aki beszél havonta tízezer forint értékben (édesanyám például a munkája miatt lazán beszél, de nem négyszáz percet), annak megéri. Már csak azért is, mert az iPhone egyik legnagyobb erőssége az internet, ha már veszem, valószínűleg emiatt is. Wi-Fi pedig nem sok helyen van még, jól jön az a 2 GB adatforgalmú 3G, például a metrón. És lehet nekem jönni, hogy nem kell mindenhol netezni, de például egy Salgótarján-Budapest kétórás távon csak jobb éppen netezgetni, vagy olvasni, vagy filmet nézni, vagy zenét hallgatni.

Az iPhone jelenleg tízezer forintos havonta fizetendő díjjal harmincezer forintért vihető el a T-Mobile üzleteiből, ezért a pénzért kapunk havi négyszáz percnyi beszélgetést, kétszáz SMS-t és 2 GB lebonyolítható adatforgalmat. Ez egy korrekt ár. Megértem, hogy van akinek sok, és nem használja ki, de az ne álljon le nyálfröcsögtetve szidni az iPhone-t, mert csak a saját rövidlátását bizonyítja vele. Ha kiszámolom hogy a saját – egyébként kedvező tarifámmal – mennyibe kerülne csak a 2 GB net, akkor azt hiszem csúnyább szám jönne ki, mint tízezer forint.

Nagyon szívesen vásárolnék iPhone-t, de egyrészt most minden pénzemet elviszi a fényképezőgép-vásárlás (erről majd írok is később, ugyanis már megvan a végleges kiszemelt áldozat) minden pénzemet elviszi, másrészt a havi tízezer nekem olyan tekintetben sok, hogy jelenleg háromezer forintnál többet nem költök telefonálásra, igaz, ebben nagyjából nyolcvan perc beszélgetés, és ötven SMS rejtőzik, internet pedig egyáltalán nem, így az egyetlen reményem a Wi-Fi. A készülék újonnan 160 000 forint, ennyit sajnálok érte kiadni, ráadásul nem tudnék ugyanúgy 3G-vel vagy GPRS-szel internetezni, lévén hogy a Domino díjcsomagban kicsit drágába kóstál.

Meglátom még; egyelőre a telefoncsere nem aktuális, az MP3-lejátszó viszont annál inkább. Az iPod Touch-nak nem én vagyok a célközönsége, havi tízezerre pedig húzom a számat sajnos, mert hiába éri meg, nem tudok ennyit kifizetni érte.

A mai napra kiírt előadásokon (mérés- és irányítástechnika, számítógépes grafika, vizuális programozás) és egy teszkóban történő nagybevásárláson kívül semmi nem történt, azt leszámítva, hogy »Kázmér« (aki hatalmas lett időközben) magas zajszinttel járó tevékenységére ébredtem öt után harmincegy perccel, ami azért gáz, mert hatkor keltem volna fel, és így egész nap mosottzabkása állagom volt. De mivel kemény vagyok, kitartok.

És végre nekiálltam a szegedi és olaszországi videók vágásának és miegymásolásának. Ezzel kapcsolatban két dologra jutottam: jó volna egy beépített merevlemezzel rendelkező kamera, a másik pedig, hogy amíg az nincs, minden anyagot a DV-kazettán fogok tárolni, és inkább veszem 489 forintért az új kazettát, mintsem hogy gagyi minőségben is elfoglaljon egy perc 8 megabájtnyi helyet. A merevlemezes mindenképpen kényelmesebb lenne, mert egy félórás videót nem fél óra alatt lehetne átemelni a gépre butított minőségben, hanem egy kattintással, és az USB vagy Firewire port sebességének megfelelően. Cserébe viszont kellene valami biztos tárolóhely, mondjuk valami onlájn, vagy egy külső háttértár. Addig meg marad a DV-kazetta, ami ilyen szempontból viszont jó. Csak győzzem címkével.

Továbbá úgy néz ki megkaptam életem első igazi fényképezős munkáját, ami mondjuk úgy hogy a létra alján van, de valahol el kell kezdeni. Erről majd később.

Hoppá, krys most mutatta ezt:

Tudom, tudom: ez egy undorító világ, ahol mindenki a névjegykártyát mutogatja, az igazi tehetség pedig névtelen, és ezernyi hasonló közhely, de még »múltkor« jutott eszembe, hogy mókás volna csinálni névjegykártyát, és akkor dobtam össze ezt a kis semmit, ami gondolom tipográfiailag és névjegykártyaológiailag is förmedvény, de nem igazán érdekel.

Egyrészt néha tényleg jól jöhet, a hátoldalát pedig direkt fehérre terveztem, hogy lehessen rá esetleg írni, másrészt pedig… nem tudom, egyszerűen csak jópofa, és ~ezerötszáz forintot más hülyeségre is elköltene az ember, ennek pedig adott esetben még hasznát is veszem (például ha nincs nálam papír, ha-ha).

Igazság szerint ha ruhavásárlásra kerül a sor, akkor az olasz piacokat és outlet üzleteket részesítem előnyben. Előbbin teljesen jó ingeket, pólókat lehet összeszedni, átlag öt, maximum tíz euró magasságban; utóbbin pedig márkás, minőségi és elvileg divatos ruhaneműket lehet összeszedni, tényleg jó áron. És még arra is kicsi az esély, hogy itthon szembejön a cucc valaki máson. Nevezzen bárki sznobnak, én nem szeretem ha máson is azt a ruhát látom, amit magamon.

Viszont ha már itthon kell ruhát vásárolni, akkor a címben is megnevezett C&A üzlet ami először eszembe jut.

Ezzel viszont az a probléma, hogy akárhányszor benézek (most éppen »Szegedre indulás« előtti este), mindig találok remek áron olyan ruhákat, amiket AZONNAL megvennék, de akkor persze nincs nálam annyi pénz, és én egyébként is egyszerre szeretek ruhát venni, szezon előtt bemenni a bótba, és megvenni az összes ruhaneműt ami kell. Persze ezzel sokszor befürödtem már, mégpedig azért, mert mikor megyek (most ugye alig pár héttel később) már megérkezik az új kollekció, ami nem is tetszik annyira, nem is olyan áron van, és egyébként is. Ma például egy egyébként teljesen jól kinéző fekete színű nadrág verte le a biztosítékot, amit BARNA cérnával varrtak össze. Ezzel még csak-csak megbarátkoznék, de a próbafülkében vettem észre, hogy nem cipzár van rajta, hanem gomb. Gombot pedig női divattervezők raknak a nadrágra, az exférjük idegesítésére. Mert akinek volt már nem női nemi szerv a lába között, az tudja hogy a gombos nadrág nem vicces.

Szóval ruhavásárlás. Gyűlölöm. Minden évben háromszor szervezek ruhavásárlást: tél végén, nyáron Olaszországban, és nyár végén. Pedig annyiszor megfogadtam már, annyiszor, hogy nem egyszerre intézem el, hanem apránként, olyan plázacica módon, hogy nézd vettem egy inget, de sosem jön össze.

Ruhavásárlás. Undorító szó, undorító jelentés. Száz ember bezsúfolva egy meleg helyre, ahol bömböl valami zene, ami igazából senkinek sem tetszik; zakók fölkúrva a vállfákra, össze-vissza számozva, és persze pont az a szám hiányzik, ami kéne neked; a nadrágok közt alig van ami tetszik, mert az egyiknek jó a színe de gagyi a varrás, a másiknak jó a varrás de gagyi a szín és még sorolhatnám; a pólókkal általában kevés gond van, és akkor még nem beszéltem a próbafülkébe rohangálásról. Az egész folyamat undorító, szerintem férfiember nem tudja élvezni. És ha nem vásárolni megyek, csak nézelődni, akkor valahogy mindig jobb a körülmény. Kevés ember, sok áru, halk zene. Aztán mikor belépsz az üzletbe, szerintem valami berendezés kiszimatolja hogy neked pénz van a zsebedben, és azonnal átkapcsol öld meg a vásárlót üzemmódba. Ami sikerül is. Persze azért igyekszem nem sokat nyűglődni, és lezavarni az egészet, de egyszerűen jobban lefáraszt, mint háromszor száz méter lefutása fél perc alatt.

Lényeg a lényeg, azért amit kellett sikerült elintézni, bár ezen az áron két zakót vehettem volna pár héttel ezelőtt, viszont végre vettem egy válltáskát, ami minden ruhához megy, kényelmes, sok zsebe van (sokzsebfétisem van, pakolásmániás vagyok, üss) és még 3 890 forintnál sem került többe. Jelzem, hogy két üzlettel odébb egy ennél gagyibb anyagú és csúnyább és puritánabb táska került 9 890-be. Helló WestEnd. A táska egyébként Daniel Ray márkájú, és nem találtam róla képet.

Szeretném feltenni a kérdést, leginkább férfiú olvasóimtól, de érdekelne a másik oldal véleménye is, hogy másnak is ennyire bajos a ruhavásárlás, vagy csak nekem az?

Összegyűlt egy lista a fejemben, hogy mostanában miket kellene venni. Nem felvágásból, hanem mert nincs, és mert szükséges.

Fényképezőgép

Ezzel konkrétan kisebb-nagyobb melókat is szeretnék majd elvállalni, ezért lehetőség szerint valami komolyabb masinériára gondolok. A technika (pénzügyek) jelenlegi állása szerint a Canon EOS 40D lesz a tuti, mivel az EOS 50D bejelentése miatt rohamszerűen csökkent az ára, és a jelenlegi 198 000 forintos árat nagyon megéri. Bár nem akartam Canon gépet, mert nekem nem igazán áll kézre, és a Nikonok és Pentaxok sokkal szimpatikusabbak, de nem szabad elfelejtenem, hogy a Canon nyújtja a legjobb és legnagyobb objektívválasztékot, úgy árban mint teljesítményben. A másik kiszemelt jelenleg a tízezer forinttal olcsóbb Fujifilm Finepix S5 Pro, ami azért jó, mert egy Nikon D200 tudását foglalja magában, sokkal-sokkal olcsóbban. A probléma vele az, hogy a képminősége viszont jócskán elmarad a Nikon és Canon gépek mögött, valamint többen panaszkodnak a sebességére is. Szóval fényképezőgép fronton így állok, vészesen közeleg az október, amikorra a beruházást tervezem, remélem sikerül valami jó üzletet nyélbe ütni. Ugyanitt fotósember fotózást vállal jóárasítva.

Ruha

Egyrészt szeretnék egy új öltönyt, mert a régi már egyre kényelmetlenebb, és színházba járni szerintem ciki farmerben meg edzőcipőben. Továbbá farmernadrágból sem ártana kettő-három darab, mert döbbenten tapasztaltam, hogy felszedtem 2, azaz kettő darab kilogrammot a nyaralás alatt (de hogy hogyan, mikor egész nyáron gyalogoltam, azt nem tudom). Illetve megpróbálok eleget tenni kielégíthetetlen sportzakó-vágyamnak is, egy kis tételben való, kétszázötvenhét darabos beruházással. De kezdetnek elég lesz egy vagy kettő is a már meglévő kettő mellé. Valamint a szokásos ingmizéria, amiből sosem elég. Apropó, Olaszországban vettem két kalapot, amit már régóta akartam, két nagy csatos övet, amit szintén, és kettő darab bitangjó inget, darabáron 100 € helyett 15 €-ért, éljenek az outlet üzletek. A már meglévő kalapokhoz pedig akarok még egy egész gyűjteményt. (Ezt nagyjából tízéves korom óta tervezem, és most tíz év után eljutottam oda, hogy megvalósítom.) Pulóver van, bár annyira nem kedvelem, cipőből jócskán beruháztam; a már meglévő és remek állapotban lévő »Puma Liga« mellé jött a két »Tisza cipő«, és sikerült még szerválni ingyér egy Nike cipőt is.

Műszaki cikk

Idővel, bár másfél éven belül szó sem lehet róla szeretnék egy Full HD jelzésű televíziókészüléket, hogy a sok sorozatra és filmre 1080p-ben csurogtassam a nyálam. Kövezzen meg bárki, de nekem nagyon bejön ez a HD-láz. A »laptopommal« teljesen elégedett vagyok, bár a klaviatúrája a sok nyomkodástól fényesedik mint a bohóc, és nem duálkóros meg csak másfélgiga RAM van benne, de a következő számítógépes beruházás egy Macbook lesz, mondjuk tizenkét év múlva, akkor úgyis időszerű lesz. És esetleg tervezem az iPhone 3G-re való beruházást, de ezt még ötször is meggondolom majd. Ami viszont égető probléma, az kettő darab optikai egér beszerzése, mert mindkettő egerem haldoklik, és ez egyre zavaróbb. (Azt meg sem említem, hogy az A4Tech egerem idén lesz tíz éves, és még mindig semmi baja, csak ugye nincs hozzá USB-csatlakozó.) Illetve kell nekem egy gofrisütő és egy olyan kávégép, amivel lehet gőzölni. Mert a forró csoki habosan jó!

Bútor

Ez már mondjuk tényleg csak álomvilág, de igazán jó volna berendezni az albérletet valami nem 80-as évekből származó bútoregységekkel; az IKEA PAX tervező remek dolog, de most sajnos nincs háromszázezrem bútorokra, még akkor sem, ha utána magammal vihetem. Majd a lottó ötössel.

Könyv

Csak írókat mondok: Ian Fleming, Isaac Asimov, George Orwell, Ken Folett, Patrick Süskind, Sidney Sheldon; az ő általuk írt összes magyarul megjelent kötet érdekel, legyen szó elektronikus, vagy hagyományos hordozóról.

Zene

Van pár album, amit már régóta meg akarok magamnak szerezni. Első sorban valami Best of 80's jellegű, olyan igazi nagy klasszikusokkal, mert egyszerűen megvesz. Aztán a SZIN-en találkoztam »Barabás Lőrinccel«, akinek annyira megtetszett a zenéje, hogy szintén meg kell majd szerezzem. Illetve van még néhány album, amit a másik komputerben felírtam, és szintén meg kívánom szerezni.

Film

Nem veszek filmet. Avagy, addig nem veszek filmet, míg nem lesznek elérhető áron Blue-Ray hordozón. DVD-n nem látom értelmét filmek vásárlásának, mert drága, és nem egy, nem két bolti DVD ment már tönkre öt lejátszás után. És igazság szerint lenne nagyon sok film és sorozat, amit megvennék, de mindig úgy vagyok vele, hogy tízezer forintnak tudok jobb helyet találni, mint egy lemez, amit uram bocsáss letölthetek kivehetek a videótékából háromszáz forintért.

Hát így ezek gyűltek össze. Mondjuk érdemes még hozzátenni, hogy ezeket nem holnap fogom megvenni egy Gundelben elköltött ebéd után, hanem mondjuk az elkövetkezendő néhány évben. Mondjuk ez az én négyéves tervem beruházások tekintetében. Remélem a végén nem kell lemondanom. És te, mit szeretnél venni mostanában?

Mefi volnék, Budapesttől mintegy ezer kilométerre, a ház egy eldugott szegletéből pislákoló GPRS-jellel írom e sorokat, bámulatos 2 karakteres másodpercenkénti sebességgel. Meleg van, a víz hideg, a nők csúnyák, a kaja isteni, a táj nemkülönben.

És akkor most nagyjából ötszáz forintért megpróbálom a palackot a vízbe dobni, azaz megnyomom a küldés gombot.

Nagy pofája, hatalmas egója, és:

Három darab »SZIN-bérlete«! (Természetesen három külön embernek; nem Mefinek, Mefi nagy pofájának és hatalmas egójának.)

Kiperkáltam hétötvenet hogy másfél óráig egy elromlott háttámlájú ülésbe préselődve magam mögött hagyjam Salgótarján melegét, és Budapest undorítóan borús és esős utcáin sétálgassak. Egyébként meglepően sok turistát láttam, bár jobban belegondolva ez nem is annyira meglepő, elvégre főszezon volna. Ellenben egy japán páron elmosolyodtam, amikor hevesen mutogatva elsétáltak előttem, kezükben egy bécsi várostérképpel, és hát nem tudok japánul, de úgy érzem nem azt magyarázták egymásnak, hogy nézd már, ez a térkép nem jó nekünk.

Két roppant zavaró jelenségről szeretnék most írni. Az egyik kicsit komolyabb, a másik csak olyan szemet szúró dolog.

Az első, ami kifejezetten zavaró, és adott esetben kellően rossz dolog is, az RSS-csatornák korlátozása. Arra gondolok, hogy egy átlagos blog miért kényszeríti ki az olvasót, hogy rákattintson a linkre, és az oldalon olvassa el a bejegyzést? Egy hírportál vagy egy olyan blog esetében, ami nem személyes jellegű, hanem már inkább szintén hírportál kategória (például Sorozatjunkie), vagy bizonyos esetekben megértem, de hogy minden bejegyzést muszáj közvetlenül a blogon elolvasni, az rendkívül zavaró. Mert értelmét veszti az egész RSS. Mert ülök mondjuk a metrón, és szeretném a reggel letöltött bejegyzéseket elolvasni a telefonommal, de nem tudom, mert két mondat után egy […] jel fogad.

A másik ehhez (meg a világ százezer másik problémájához) igazán semmittevő apróság, miszerint: mi az istenért kell végigpofázni a főcímeket? Filmeknél, sorozatoknál egyaránt bosszantó jelenség, mert valószínűleg a készítők nem csak poénból raktak zenét az esetenként néhány perces főcímek alá. És roppant idegesítő, hogy énekelnek hárman, közben pedig azt hallgatod, hogy magyarhangok. Senkit nem érdekel, igazság szerint. Írják ki, mondják be a végén, füstjelekkel közöljék, vagy akármi, de ne pofázzák el a főcímet.

Ezek vannak.

No, hát eljött ez a nap is, most már nem csak »egy híján«, hanem kereken húsz. Nem érzem magam sokkal jobb-szebb-ügyesebb embernek (ennél jobban már hova ;]), nagy banzáj se volt, nem is rúgtam be és még az ajándékok csomagolópapírjaiba sem fulladok bele. Ez mondjuk nem is erről szól.

Persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem kocogtatja meg a szélvédőmet a gondolat, hogy hallod, húsz éves vagy.

Eredetileg úgy volt, hogy lesz össznépi családi-baráti összejövetel, mint »két évvel ezelőtt«, de aztán kicsit átgondoltam a dolgokat, és úgy döntöttem, hogy az erre szánt forintalapú összeget inkább egy-az-egyben a fényképezőgép-vásárlás alapjába helyezem át, ami egy kisebb vagyon lesz, de ha bejönnek a terveim, megéri majd a beruházás. (Azt mondjuk már végképp nem tudom, hogy milyen fényképezőt veszek, mert az először kiszemelt »Pentax K10D« már nem kapható, nem is éri meg igazán beruházni rá; a másodiknak kiválasztott Nikon D80 októberig valószínűleg eltűnik a polcokról, a Pentax K20D nem fér bele a keretbe, Canon EOS 400-450D nem szimpatikus, kényelmetlen stb., ami pedig jó lenne, az szintén nem fér bele a keretbe. Marad tehát a gőzömsincs szituáció. Tudom, Etiópiában meg éheznek.)

Innen is köszönet mindenkinek aki felköszöntött, meg annak is, aki nem, ezt az utolsó szülinapos tíz percet meg arra használom, hogy kiürítem egy bizonyos hólyagomat, és az ágyban elnyúlva olvasom át magam a holnapba.

»Kázmér« (aki egyébként pont ma kilenc hónapos) tegnap kihagyta szokásos éjjeli szórakozását, mely a tapéta és egyéb lakberendezési elemek lebontásával egybekötött szúnyog- és rovarirtást jelent. A szobában egy vérszívó tehát életben maradt, és meztelen, nyári leégéstől enyhén hámló bőrű vállamat vette célba, majd többször is beleeresztette fullánkját, és méreganyagját vérre (az ÉN véremre) cserélte. Tette mindezt az én beleegyezésem nélkül, súlyosbító körülmény. Reggelre persze már likvidálva lett egy határozott konyharuhával mért csapással, de azért öt kis emlékajándékot itt hagyott maga után.

Ezt pusztán azért éreztem fontosnak, mert július vége felé járunk, és idén még nem csípett meg szúnyog, ha jól emlékszem. Pedig általában már májusban megtörténik a nemes esemény, de idén ezelőtt még csak pók kóstolgatta feltehetően ízletes véremet.

És láttunk két kismacskát az Andrássy út egyik kis utcájában, meg a Dózsa György úton egy egészen apró sündisznót, ami átlag méretű számítógépes egérnél nem volt nagyobb, még a tüskéi is inkább finom kefe sörtéihez hasonlítottak. Szegényt nem tudom, hogy az anyja-családja hagyta el, vagy hogy tévedhetett oda.

Valamint nemrég vettem a Media Marktban »képkereteket«, aztán kinyomtattam belé néhány képemet, és most a konyha falán díszeleg:

Balról jobbra: Julcsa, Orosz-magyar barátság, Kázmér és Titanium.

Találtam a táskámban egy személyiségtesztet, amit még középiskola utolsó heteiben kaptam nagyjából egy éve, hogy töltsd ki fiam, aztán persze nem töltöttem, mert nem érdekelt. Most meg rátaláltam összegyűrődve kis morzsaszemek valamint egy rongyos ellenőrzőfüzet kíséretében, és gondoltam miért ne: kitöltöm. (Nagyjából ötven A-B-C-D ikszelős kérdés volt, tíz percnél többet nem vett igénybe.) Az eredmény szerint kulcsszavakban én biztonságot jelentő, hűséges, segítőkész és szerény jellem vagyok. Szerintem korrekt.

Bár a szerénységgel nem annyira értek egyet, mivel tavaly még kicsit beképzelt voltam, ellenben idén már tökéletesnek érzem magam. (Ez egy ironikus mondat volt.)

A mai nap legjobb szövege: használtweblap beszámítás.

Hajnal háromkor kicsit nehézkesen tudtam megállapítani, hogy mi történik most, vagy hogy hol vagyok, de aztán szép lassan összeállt a kép, hogy a saját ágyamban fekszem, a hátam még mindig irgalmatlanul ég, ha álmomban megfordulok, és a hatalmas villámlást követő dörgéstől kicsit megemelkedett a pulzusom, valamint a véremben száguldozó adrenalin mennyisége. Cserébe még négyszer keltem fel, és az igazság az, hogy egyáltalán nem örültem ennek a rossz időnek.

Persze a másik véglet nettó 42°C sem az igazi, de a 30°C melegben legalább elmegy az ember tekerni, teniszezni, tollasozni, csobbanni valahová, vagy akármi.

Ehelyett itt a július, pár hét és vége a nyárnak, és szakad az eső, egyre jobban hűl le a levegő, és babapiskóta. Persze holnap megyek 'pestre, akkor biztosan negyvenfokos kánikula lesz ismét.

A mai napomat leginkább a sorozatnézés, az olvasás, a takarítás, a számlarendezgetés, és a salgótarjáni szomszédjaim napi utálatadagja tette ki.

Valamiről még akartam írni, de ez most nem jut eszembe, úgyhogy ezek vannak.

Mostanában két hozzám eléggé közelálló ismerősöm is olyan hírt közölt, ami nem is tudom milyen reakciót váltott ki belőlem; döbbenetet, szomorúságot, sajnálatot, könnyeket és még sorolhatnám. Így megint rá kellett jönnöm a klisés igazságra, hogy akármilyen sablonosan hangzik is, de az élet roppant törékeny. És mindig akkor sújt le, amikor egyáltalán nem számítasz rá, és amikor talán épp vigyorogsz, mint a tejbetök, és netalántán kezded úgy érezni, hogy végre jól mennek a dolgok, és esetleg egy kicsit is vidám vagy. Majd jön egy telefon, kapsz egy levelet, átjön egy ismerősöd, két mondat, arc lesápad, vidámság tovaszáll.

És hiába nyár, hiába kellene ilyenkor vidámnak lenni, és nem ezekkel törődni, de megint rá kellett döbbenjek arra, hogy mindig úgy kell elköszönnöm valakitől, akit kedvelek-tisztelek-szeretek, hogy talán az lesz az utolsó mondat, amit mondhatok neki.

Sikeresen jegyet foglaltál a Wall-E című film 2008. július 19-én (szombaton) délelőtt 10:30-kor kezdődő, zártkörű vetítésére!

Most ennek úgy istenigazából örülök. Egyébként akárcsak a »Caspian herceget«, ezt is a Plastik media jóvoltából fogjuk megtekinteni, annyi különbséggel, hogy én konkrétan teljesen rá vagyok izgulva erre a filmre, míg a Caspian herceget – bár kellemes csalódás volt – biztosan nem néztem volna meg magamtól. Szerintem viszont a Wall-E-nak megvan minden esélye, hogy a Szörny Rt. vagy mondjuk a »L'ecsó« utódja legyen, de mindenesetre 2008 legjobb animációs filmje lesz, ebben biztos vagyok. Akit érdekel, és esetleg nem tudná: a fentebb linkelt blog tetején ott van a böszme nagy banner, amire kattintani kell, és nagy eséllyel lehet nyerni. Ha pedig valaki nem tudná mi az a Wall-E, akkor ide.

Ha valaki más is megy esetleg, akkor lehet pacsizni.

*Heppifész.*

Végre vettem lámpákat a pesti cangára. Igazából régóta szeretnék, de valahogy sosem jött össze; vagy nem volt nálam pénz, vagy elfelejtettem vagy-vagy-vagy. Aztán ma végül szóba jött az esti biciklizés, és Anyum mondta, hogy vegyek már egy átkozott lámpát. Valami teszkós-háromezerforintos ledes akármit, első és hátsó. Aztán Gigivel végül körbetekertük párszor az Andrássy utat és környékét. (Gigi, köszi itt is, hogy éjfélkor kirángathattalak a gép elől! :])

És megint arra jöttem rá, hogy imádom ezt a várost, és pontosan ezért esik mélyen legbelül rosszul, amikor valaki szidja-gyűlöli Budapestet. Persze sok minden miatt nem szerethető, ezt én is tudom, de ha valaki végigsétál este az Andrássy úton, az Operaháztól a Hősök teréig, vagy látja kivilágítva a Parlamentet és a Lánchidat, és ezek után is azt mondja, hogy utálja Budapestet, az… hát nem tudom, valószínűleg tényleg utálja.

Én viszont imádom, és pontosan ezért bánom, hogy tíz-húsz év múlva pontosan azok a dolgok fognak hiányozni, amiket most imádok. A pékség két saroknyira, ahol mosolyogva kapok finom meleg zsömlét; a hentes három saroknyira, ahol bár még nem voltam, de sokszor látom hogy szintén mosolyogva és kedvesen szolgálja ki a vendégeket az igazi hentes-alak, nagydarab, bajuszos bácsi; a kis magyaros étkezde pár utcával odébb, megbújva egy pincehelyiségben; vagy mondjuk egy hangulatos piaci séta.

Szokás szerint persze a régies dolgokról beszélek, amik igazán széppé teszik ezt a környéket, és amit trehány és roppant felelőtlen módon hagynak elrohadni. A jellegzetes, hangulatos épületek helyét az üvegpaloták veszik át, és az egész belvárost így kezd átalakulni. Lehet, hogy Londonnak ez az előnyére vált, és sikerült megőrizniük a régies darabkákat, de úgy érzem, itt ez sem az előnyünkre nem fog válni, sem a régi darabkák nem lesznek megőrizve.

És például ha lesz egy gyerekem évekkel később, hogy sétáljak vele el a pékségbe, megmutatni, hogy húszéves koromban itt vettem a zsömlét; vagy hogy mutassam meg neki a régi épületet, ahol laktam, és amivel szemben anyám lakott gyermekkorában. Vagy-vagy-vagy. Cserébe láthatja majd az üvegpalotákat, idegesen rohangáló öltönyös emberekkel, meg dudáló hajószerű fekete autókkal.

És ez viszont tényleg bánt.

Már több számot hallottam, ami nagyon tetszett, de a végső löket ma este jött. Vacsorázás közben azt hallottam, hogy valahonnan elképesztően kellemes szaxofondallamok jönnek. Kinyitottam az ablakot, és a szemben lévő ház legfelső emeletén szólt az élő zene. Hamarosan rákezdett egy csaj is az éneklésre, és itt jött az igazi orgia, valami fantasztikus volt. Mondjuk az bátor hogy mindezt este fél tizenegykor kezdték el, elég hangosan ráadásul. Nem sokkal később valami szomszéd leállt az utcára üvöltözni hogy felháborító idióta hípháposok, majd rendőrt hívott, és néhány perccel később elhallgatott az isteni muzsika. (A rendőrség nagyjából öt perc sétára van innen.)

Az egésznek valami leírhatatlan hangulata volt, ahogyan kinéztem az ablakon, és a több évtizedet megélt házak sárgás fényében terebélyesedtek, a háttérből tompán hallható autózúgás mellett pedig színtisztán lehetett hallani a kellemes muzsikát. Leginkább valami régi maffiafilmre hasonlított az egész. Felejthetetlen és leírhatatlan.

A gyors nyári zápor után a felhők olyan furcsán rendeződtek, mintha valami fal lenne a kert elé húzva, magasra fel, és okkersárga árnyalatban engedné át itt-ott a fényt, földöntúli hangulatot festve így. A kutyák a nedves flaszteren szaladgálnak ide-oda, »Kázmér« a konyhaablakban ülve, a függönyök mögé rejtőzve nézi őket, lapítva, nehogy kiszúrják.

Aztán egy hangos dörrenés, a sárgás fény helyét ezzel egyidőben kékes sötétség veszi át; a kutyák elszaladnak fedezékükbe az eső elől, a macska kissé rémülten, de mindezt igyekezve nem nagyon mutatni besétál a szobába, és elnyúlik a fotelben.

Ma kicsit elszontyolodtam annak láttán, hogy hamarosan véget ér a nyár, pedig úgy istenigazából el sem kezdődött, bár korábban »indult«. Ez már megint egy fura mondat lett, így megy ez ugye errefelé.

Azon gondolkodom egy ideje, hogy jó volna ellátogatni valami fesztiválra. Eleinte úgy volt, hogy Sziget lesz belőle, de végül arra jutottam, hogy sokkal jobb választás lenne SZIN nevű rendezvény, és legalább az országjárást is kipipálnánk.

Elkészült továbbá idén is a turisztikai felmérés, és most azt mondták az idelátogatók, hogy a magyarok bunkók, a kiszolgálás nem mindenhol jó, és még koszos ország is a miénk. Érdekes, hogy nemrégiben még teljesen mást mondtak a turisták. Ettől függetlenül viszont hét százalékkal többen jöttek ide.

És valahol pofátlanságnak tartom, hogy orrba-szájba reklámozzák itthon a Balatont, hogy menjél és érezd jól magad, de sokan rohadtul nem tudnak menni, egyrészt mert drága, másrészt mert nem feltétlen kapnak szabadságot. És biztosan jó lehet a negyven fokban a munkahelyen nézni a nagy plakátot, hogy Gyere a Balatonra!.

Ma egyébként nyári nagytakarítás volt, házon belül és kívül egyaránt, aminek következményeképpen kellően elfáradtam. Ez gondolom látszik is.

Az amerikaiak ünneplik a kétszáz-akárhányadik függetlenség napját, közben az elnököt anyázzák meg mondják neki hangosan hogy rasszista, miközben a szekuriti rángatja őket odébb. Itthon »vonulnak a melegek« (vitázni annál a bejegyzésnél lehet), mennek az ellenmelegek, dobálják a rendőröket, és hát a szokásos cirkusz. Mondjuk most biztosan kijelenthetem, hogy a rendőrök húzták a legrövidebbet, ha melegek ha nem.

Nem szeretem az erőszakot, sokszor persze indokolt (általában az erőszakot ugye erőszakkal toroljuk meg), de az olyan embereket, akik csak erőszakkal képeseik elérni dolgokat, megvetem.

Ez a szombat meg annyira nem is tudom milyen, leginkább a nyomott szó illik rá, egész nap nem tudtam mit kezdeni magammal, pedig nem tétlenkedtem, volt is dolgom bőven. Mondjuk ahogy nézem, nem csak nálam ilyen a helyzet.

Ennyi meg egy bambi, ja, meg annyi, hogy ettem főtt csöves kukoricát.

Ami az igazat illeti, a vérszerinti apámat egyáltalán nem ismerem, ezalatt a majdnem húsz év alatt egyszer sem láttam, bizonyos okokból kifolyólag, melyeket itt nem részleteznék. Ezzel egyébként semmi gond nincsen, nem tépázta meg lelkivilágomat, kivált, azt az embert tekintem apámnak, aki velem van, nevel, segít, támogat, nagyjából négyéves korom óta. Más ez a szituáció, és más az, amikor valaki tizenévesen veszti el az apját.

Ami viszont zavar, hogy apai ágról egyetlen rokont sem ismerek, és anyai ágról is csupán két rokon házaspár van, ő velük ritkán tartjuk a kapcsolatot, mivel az ország másik végében laknak (igen, szar kifogás). Viszont ugye manapság (még mindig 2008, internet) nem jelent különösebb nehézséget egy kisebb nyomozással kideríteni, hogy kik az ember rokonai. És ami igazán meglepett (bár sok dolgot meg is magyarázott, például hogy mért csorgatom a nyálam egy fényképező, mikrofon, kamera, stúdió, színpad vagy hasonló láttán), hogy rengeteg művész rokonom van apai ágon.

A vérszerinti apám egy időben iparművész volt, mindenféle bőrből készült díszeket, könyvkötéseket, és egyéb dolgokat készített, valamint ha jól tudom, manapság lovakkal foglalkozik. A nővérét ismerem, utoljára hatévesen láttam, de amikor külföldre költözött megszakadt a kapcsolat, egyébként az Old Boys nevű zenekar énekesnője. A fia, aki három évvel fiatalabb nálam szinkronszínészkedik, rengeteg filmben és sorozatban kapott szerepet (egy ismertebb szerepe például az Apafej című filmben a kissrác magyar hangja, de ha jól tudom kapott szerepet a »Heroesban« is). A legérdekesebb a nagyapám, aki színész, de sajnos már akkor nem élt, mikor megszülettem, pedig szívesen megismertem volna. Olyan klasszikus filmekban játszott, mint például A Tenkes kapitánya vagy mondjuk a Lúdas Matyi. Nagyanyám énekes, ő vele is hatévesen találkoztam utoljára. Dédinagyszülőkről kevés az információ, a dédnagyapámról annyit sikerült megtudnom, hogy író volt.

Érdekes dolog, hogy bár ezek közül az emberek közül csak hármat ismerek, mégis rengeteg dologban magamra ismerek, ha olvasok róluk. A vér nem válik vízzé, ahogy mondani szokták. Nem bánkódom amiatt, hogy nem ismerem a vérszerinti apámat, soha nem is bánkódtam, viszont az már kicsit jobban zavar, hogy a többi rokon közül sem ismerek senkit, pláne, hogy többségük olyan ember, akit igazán jó lenne megismerni, független attól, hogy ismert-e a neve.

Az mondjuk tényleg érdekelne, hogy ennek van-e köze ahhoz, hogy elég családcentrikus személyiség vagyok. És pont emiatt rossz kicsit, mikor mesélik az ismerősök, hogy ilyen unokatestvér, olyan rokon, olyan családi látogatás. Ezekből a javakból nekem sajnos nem jutott, bár lehet előnyömre vált.

Találkoztam ma (négy év után először személyesen!) smv-vel, barátnőjével kaméleonnal, ő neki a húgával Pézsmatulokkal és barátjával Godzillacival. Aztán smv-vel megnéztük a várost, már amennyire három óra alatt meg lehetett.

Megjött ma a szokásos számlakivonat; általában nem szoktam megnézni, maximum egy évre elrakom, aztán megy a kazánba, hiszen 2008-ban a webbank idejében sok értelme nincs a papírnak, pláne nem egy lakossági junior számla esetében. Most viszont belepillantottam, és ezen a soron elmosolyodtam:

KAMATJÓVÁÍRÁS: Bruttó kamat (HUF): +4; Kamatadó (HUF): -1; Összes jóváírás (HUF): +3.

Ami a kerekítés miatt mondjuk öt, persze ez itt nem számít. Oké, hogy sok kicsi sokra megy, de érted.

Az hanyas, hogy a közelben lévő török gyorsétteremben – más magyarosnak csúfolt éttermekhez képest – sokkal finomabb, már-már majdnem olyan gyümölcslevest kapok, mint otthon? Vagy például az, hogy az éjjel-nappaliban hajnal kettőkor finomabb-puhább-több pékárut lelek, mint a környéken lévő közértekben bármikor?

Valamint napok óta zaklat egy privát szám, és akárhányszor felveszem a telefont, ő lerakja. Ma végre sikerült a félperces hívást lebonyolítani, és mi volt? Na mi? Hát persze hogy egy telemarketinges. Ráadásul nem is engem keresett, hanem valami Beát. Mondtam neki hogy ezt kicsit bukta, de legalább nem fog többet hívni (remélem).

Jelenleg ezek foglalkoztatják kicsinyke agyacskámat hatalmas agyszerkezetemet.

Annyira eseménydús napom volt, hogy azt lehetetlen lenne leírni; azon túl hogy az M3-ason láttunk egy katonai kísérettel szállított tankot, valamint hogy »Kázmér« lefeküdt a parkettára, én mellé dőltem, és félperc dorombolás után nagyjából 15-20 percet aludtam, illetve még azt leszámítva, hogy most elszaladok vásárolni valami péksüteményt, semmi nem történt.

Leginkább úgy érzem magam ezen a napon, mintha egy távoli bolygón lennék, magam sem tudom miért:

Nemlátom, kattintok, meglátom!

Előzmények: Magyar Posta rulez a mefiblogon

Avagy még mindig rulez, de vannak dolgozói, akik nagyon nem azok. Tíz óra után vagyunk néhány perccel, főhősünk (Mefi az, igen) már kimászott az ágyból, és túl van reggeli frissítő zuhanyzáson. Egy szál rövidnadrágban ül »Sony VAIO VGN-S5XP« típusjelzésű hordozható számítógépe előtt, éppen leveleit és feedjeit olvassa, miután egy plörkbejegyzéssel tudatta a világgal, hogy felébredt. Ekkor váratlanul kopognak az ajtón, Főhősünk (aki még mindig Mefi) tudja, hogy a posta kézbesítője az, hiszen csomagot vár. Jól hallhatóan kikiált egy pillanat szót, felkapja magára pólóját, bezárja »macskáját«, majd kinyitja az ajtót. És ekkor jön a nem várt hidegzuhany: az ajtó előtt nem áll senki.

Ekkor főhősünk (ugye már tudjuk ki?) előtt lepereg egész élete egy harminc-egynéhány fokban elkövetett séta a Nyugati Pályaudvar felé, amit szeretne kihagyni. Képzelődéséből a bejárati kapu hangos kattanása rángatja vissza a valóságban. Hirtelen bezárja az ajtót, és egy jól irányzott sprinttel a kézbesítő után ered. Hiába, még csak helyét sem találja. Talál viszont egy aranyos kis hivatalos papírost postaládájában, miszerint nyolc óráig átveheti küldeményét a Teréz körút 51-53 szám alatt.

Nincs mit tenni, főhősünk öltözik, megeteti-megitatja macskáját, elbúcsúzik tőle, és nyakába veszi a várost. Nagyjából húsz percig tartó utazása közben rengeteg kellemes megjelenésű hölgyeményt lát, majd mikor megérkezik a – szerencsétlenségére nem légkondicionált – régimódi, ám felújított épületbe, felsétál az első emeletre, és néhány perc várakozás után sorra is kerül.

Kedves, tanuló szőke hölgy kérdezi mosolyogva, hogy miben segíthet. Főhősünk udvariasan elmondja, hogy csomagja jött neki, átvenné ő azt, és odanyújtja a kísérőlapot valamint személyi igazolványát. Rövid várakozás után szőke hölgyemény megjelenik szomorú arccal, hogy még nem ért ide a csomag, valószínűleg a kézbesítőnél van, és elvileg rá szokta írni, hogy hat után menjenek érte, de most nem tette.

Ekkor főhősünk egy igazán nagy lélegzetet vesz, és lemond arról, hogy az egész épületet a levegőbe repíti, udvariasan elköszön a hölgytől, és az azóta már valamennyit emelkedett hőmérsékletben hazacaplat. Útján ismét rengeteg csinos hölgyet lát, ám egy pulóvert és hosszú nadrágot viselő fiatalember teljesen lelombozza őt.

VÉGE.

Még nincs vége, olvasd tovább »

Kár, hogy előbb-utóbb megszűnik. Most adtam fel egy csomagot, értékbiztosítással, ajánlottan, időgaranciával, ami azt jelenti, hogy holnapra megérkezik a címzettnek – elvileg. Mindezt 1 890 magyar váltóért. Szerintem korrekt ár, egy futár többet kérne érte, igaz, az még ma odaérne, meg kéz-a-kézben és így tovább.

Az jutott eszembe, hogy vajon tényleg annyira kihalt forma a hagyományos levelezés, és ehhez kapcsolódóan a kérdés: te átlagosan mennyi nemhivatalos levelet adsz fel egy évben? És csomagot? Én általában egy levelet és egy csomagot szoktam.

A drága »Kázmér« sikeresen rátenyerelt a laptop ki- és bekapcsoló gombjára, aminek következtében a gép bekapcsolt, majd rögtön utána ki. Gyanús volt az érdekes kattanás amit a merevlemez adott, sejtettem, hogy nem lesz jó vége, így nem kicsit parázva kapcsoltam be a gépet, és aggodalmam nem volt alaptalan, ez a hibaüzenet fogadott:

NTLDR is missing
Press CTRL+ALT+DEL to reboot.

Miután tizedszerre is ugyanez történt, beindult a paravan funkció. Megint rádöbbentem, mennyire függünk a gépektől. Nem az a probléma, ha újra kell telepíteni, vagy szervizelni, nem azért halok meg, mert mondjuk két hétig nincs gépem, hanem a sok-sok kép- és egyéb adatveszteség miatt. DVD-re backupolni olyan, mint vécépapírral megállítani egy repülőgépet. Egyre közelebb van egy USB-s vinyó beszerzése, és akkor röhögök az ilyen eseményeknél.

Nade, a hibát valahogy orvosolni kell, és konkrétan azt sem tudtam mi az az NTLDR. Azt sejtettem (és reméltem is), hogy valami boothoz közeli dolog lesz. Naiv, de tapasztalt gyerek létemre első utam kedvenc keresőmhöz, Google atyánkhoz vezetett, aki az első találatra ezt dobta ki nekem: Simple "ntldr is missing" fix with boot floppy, CD-R, or USB flash. Felcsillant a remény szikrája, közben a macska olyan édesen játszott az egyik plüssállatkával, hogy nem volt szívem haragudni rá.

Szóval, végig követtem az ott leírtakat, CD-t írtam, bútoltam (a német nyelvű, harmadik sor volt a nyerő), beindult a gép, adatok rendben, *fellélegez*. És akkor átmásoltam a CD-n található fájlokat, CD-ki, újraindítás. Még mindig nem megy. A hiba az volt, hogy az E partíciót jelölte aktívnak, a C-t csak bootnak. Kis hezitálás után bátran átraktam a C-t aktívnak, így azt írta, hogy System. Újraindítottam, és kifogástalanul működött.

Azért egyrészt az éjféli lefekvést likvidálta, meg egy kis extra adrenalint is juttatott a szervezetbe az esemény, de a lényeg hogy működik.

Hasonló hibánál egyébként érdemes átnézni a BIOS-menüben a boot sorrendjét is, hátha az a probléma. Nálam mondjuk egy korábban telepített »Hackintosh« rendszer volt a probléma, avagy inkább az azt követő bootloaderes hercehurca. Közben smv és GazVezir támogattak lelkileg, hehe.

Viszont érdekes, hogy egy ilyen ki-bekapcsolás hogy megbolygatja a rendszert, illetve amire már sokszor rájöttem, és azt hiszem nem csak én: mennyire függünk a gépektől. De még szerencse, hogy a gépeknek az internetnek, és azon embereknek, akik más segítségére megírják ezeket az oldalakat, gépekkel javíthatunk gépeket.

Legyen ez a mai nap tanulsága, én pedig most megérdemelt maratoni hatórás alvást tartok, hogy reggel kialvatlan fejemmel ijesztgessem az gyanútlan járókelőket.

Ennyi itt a hőmérséklet most Celsius fokban mérve, ezzel nem is lenne probléma, de mióta überjó szigetelése van a szobámnak, azóta télen kellemes meleg van, nyáron meg elviselhetetlen, nagyjából plusz öt-hat fok. Kellene egy redőny, úgy érzem, mert a vörös sötétítőfüggönyt csak »Kázmér« kedveli, aki bebújik mögé, és ott napozik. Én meg döglök az árnyékban, lehet mindjárt telepítek két ventilátort is magam mögé.

Szóval ilyen melegben általában csökkenni szokott a posztok száma (és minősége is, hehe), és ami van, az is filmről, vagy arról szól, hogy mennyire meleg van. Meg ugye ilyenkor buli, tollas, kerékpár, vízközel (még én is), meg most a »tenisz« ügye. Egyébiránt a jobb karomat nem érzem, de majd lesz ez még így sem.

Szóval szánsájn hepinessz, lecgó a szabadba és élvezni a kánikulát. Akinek pedig még vizsgája van, annak sok sikert hozzá.

Az bizony. Voltunk Tigivel több mint három órát teniszezni (mondjuk ebből nagyjából három óra volt a játékidő). Egyelőre nagyon bejövős a dolog, a probléma csak azzal van, hogy mindketten a tollaslabdához szoktunk, és eszerint is játszanánk, ami a tenisznél nem feltétlen jó. Majd lesz ez még jobb. Olyan szinten izomlázam van, hogy azt leírni képtelenség. Derék, kéz, láb, minden megmozdult most. Szóval a tenisz jóság.

Most pedig elfogyasztom vacsorámat, mely különféle gyümölcsökből, valamint szendvicsből és a hozzátartozó zöldségköretből fog állni, hideg szörppel leöblítve.

Hát, kicsit érdekes cím, de rendhagyó bejegyzés, és jobb nem jutott eszembe. Rögtön is egy kép:

Az én drága Julcsa macskám. Tizenhárom gyönyörű évet volt velünk, néhány nappal több mint egy éve, hogy veseelégtelenség miatt el kellett altatnunk. A világ legaranyosabb-legszebb-legokosabb macskalánya, még most is könnybe lábad a szemem, ha csak rá gondolok, vagy a helyekre ahol járt, vagy az időkre, amit együtt eltöltöttünk a tévé vagy a számítógép előtt, esetleg az erkélyen elnyúlva a negyvenfokos kánikulában. Sosem lesz még egy ilyen macskám. Aztán itt egy másik kép:

Kázmér macsek. Lassan fél éve már, hogy velem van. Szintén imádom. Nem akarok (nem is tudok) rangsorolni. Valaki azt mondta, hogy nem rossz érzés-e, hogy alig egy évvel Julcsa után új macska van a háznál. Egyáltalán nem. Mindkettőt egyformán szeretem. Ő a világ legokosabb-legszebb-legaranyosabb macskafiúja. Ugyanaz mint Julcsa, csak kandúrban. Imádom a kis kék szemét, ahogy rámkacsint, imádom ahogyan mindig nyávog és körbetekeredik a lábam körül dorombolva, amikor megérkezem több nap után is, imádom ahogy okosan fekszik a kis kosarában és több órát kibír az autóban, imádom ahogy lebontja a tapétát, tönkreteszi a szék háttámláját, ahogy »tízcentis karmolásokat okoz«, ahogy rohangál, ahogy púposodik, ahogy fúj, ahogy pattog és ahogy alszik. Hát azt látni kellene. A fejét a kezemre hajtja, vagy körbetekeredik a karomon, vagy csak odabújik és dorombol, vagy összegömbölyödik a lábamnál. Addig alszik, amíg én, ha felkelek dorombolva hízeleg, megnyalogatja az államat, néha meg is rágja kicsit. Most éppen a fotel karfáján fekszik, és a semmibe réved, mintha gondolkozna. Nem tudom mi járhat a fejében.

És már most rossz belegondolni, hogy egyszer, egy, öt, tíz de remélem csak húsz év múlva eljön a pillanat, amikor búcsút kell vennem ettől a két gyönyörű kék szempártól, nem tudom hogyan és milyen körülmények között, de azt tudom, hogy rendkívül rossz lesz.

Persze nem akarok szomorkodni, mert minden másodpercét kiélvezem a vele töltött időnek, csak eszembe jutott, hogy mennyire féltem. Úgy mint egy apa a gyermekét. Ha egy másodpercig szem elől tévesztem, rögtön keresem rémülve, ha egy kortynál több vizet iszik, azonnal aggódom, ha máshogy nyávog, rögtön a kezembe veszem és még sorolhatnám. Szerintem nem lenne badarság kijelenteni, hogy hasonló a helyzet ha valakinek gyereke születik.

Az egyiptomiak isteneknek tartották a macskákat. Ha a macskájuk meghalt, leborotválták a szemöldöküket, és gyászoltak. Az egyiptomiak okos emberek voltak.

Még egy videót azért beraknék így hétfő reggel (aludtam nagyjából tizenhat órát, most teljesen kipihentnek érzem magam), aztán nem zaklatok senkit. Ezt is csak azért, mert le szerettem volna írni, hogy biztosan nem néznek hülyének, amiért két napja mindig-mindenhol azt éneklem, hogy megyek és veszek, valamit neked, sőt, sokszor még táncolok is hozzá, mint egy »banán«.

Nemlátom, kattintok, meglátom!

Nos, reggel hét óra múlt pontosan hét perccel, én meg egy olyan huszonnégy-órázáson vagyok túl, amit valószínűleg Jack Bauer is megirigyelne.

Tegnap este megcsináltuk a »Médiagetszik 1×03-at«, amivel kapcsolatban vegyesek az érzelmeim. Egyik szeme nevet, hogy átlag 40, a csúcson pedig 56 néző volt, másik szemem sír, hogy hosszas tervezés-tesztelés után az élő adást ismét nem bírta el a technika. Egyrészt úgy látszik este az összes streamakármi kevés sávszéllel bír (modemes idők, szevasztok), másrészt menet közben megfagyott a szájbaverdesett telibekúrt kettékcseszett műanyag szardarab laptop, aminek köszönhetően – akármilyen ciki is ezt már harmadszor leírni – nem sikerült a felvétel. És akárhogyan is, de ezt biztos több ember úgy könyvelte el, hogy gáz.

Aztán miután Zsuki és Reja távozott, csapot-papot itt hagyva rohantam a Margit hídhoz, és pontosan is értem oda, amikor kiderült, hogy igazából Petőfi híd, ahol lennem kellene. Ekkor már az eső is rákezdett, hazajöttem egy zakóért, és erősen gondolkodtam rajta, hogy itthon is maradok, de nem tettem, s milyen jól tettem, hogy nem tettem.

Először általános lerészegedéssel kezdtük a programot. Én ismét józan maradtam, bár ittam kb. három pohárnyi vodkanarancsot, meg valamilyen házi áfonya-akármit. Az egyik csaj nem hitte el, hogy józanul is durvábban küldöm, mint bárki részegen a társaságból, de aztán megváltozott a véleménye, hehe.

Utána elnéztünk a Rio nevezetű szórakozóhelyre (ez a ZP-vel szemben található), amiről úgy gondoltam, hogy biztosan negatív élmény lesz, de szerencsére tévedtem. Egyrészt meglepett, hogy a marcona drágaöltönyös-drágaórás-drágacipős biztonsági őrök teljesen kulturáltak, nem a máshol megszokott aggyászemélyit stílust követik, másrészt a hely is elég kifinomult, leginkább filmekben látni hasonlót, a vécében meg volt cukorka. Mondjuk egy Bacardi Beezerért 1 250 váltót elkérni kicsit erősek érzek, de hát valamit valamiért. A zene mondjuk irgalmatlan távol állt tőlem, mondtam is poénból, hogy dízséj bobóra kellett volna jönni, aztán visítani, hogy ájmö szketmeeen.

Ekkor hajnal egy körül járt az óra, és felugrottunk Petiékhez, ahol nagyjából öt óráig beszélgettünk az élet nagy dolgairól, majd miután végignéztük a napkeltélt, elindult az nagyvilágba.

Mire ezt megírtam lett hét óra tizennyolc perc, és bár én nem igazán vagyok fáradt, a szemem nagyon értékelné, ha lehajtanám kicsit fejem, de nem fogom; még le kell bontanom a stúdió maradványait, aztán valami korai busszal eltávozom.

Mefi voltam a vasárnapi blogger.

Szóval az van, hogy nemrég hazaértem egy baráti kocsmázásból. Itt gyorsan megjegyezném, hogy Mefi a kocsmázások alkalmával általában kólát vagy tonikot fogyaszt, esetleg nagyritkán Bacardi Breezert vagy netalán mégritkábban egy kevés 12-es Chivas Regalt, és bizony a félliter kóla sokszor drágább, mint mondjuk az azonos mennyiségű Breezer, de hát most nem erről akartam beszélni.

A kérdés, a pont, a nyom zseniális – a keresőember szentimentális!

Hanem arról, hogy most nyolc perc múlva lesz hajnal kettő, vagy mire megnyomom a gombot, már el is múlt ugyanennyi perccel (jaj de nehéz témánál maradni). És iszom a jéghideg vizet, közben Kaukázustól szól a 10 000 mérföld, és be kell vallanom, a Kaukázus összes száma roppant addiktív, képes vagyok naponta végighallgatni az összeset, és nem unom meg. Mondjuk zenét nem szokásom, mi sem bizonyítja jobban, hogy Guns N' Rosest hallgatok, ami hát nem a legaktívabb banda, ha értitek.

De megint eltértem a témától, hajnal kettőkor így megy ez.

Bár most már nem is tudom mit akartam írni. Ja igen, azt hogy nyár van. Imádom a nyarat. Ez a huszadik, és mind a tizenkilencet kiélveztem, az utolsó cseppjéig. Nyáron megmozdul bennem valami. Egészen a tavasz első jeleitől folyamatosan tekernek bennem egy potmétert, és mikor elérkezünk a júniusi-júliusi napokig, amikor valami lekúrja az egyébként sem masszív leccgó biztosítékot, és egyszerűen eljutok oda, hogy mindent akarok. Persze általában is olyan ember vagyok, aki szinte mindenre kapható, és ha hajnal kettőkor ráüzennek, hogy nincs kedved találkozni, akkor igent mond. Na de nyáron!

Egy olyan ország kellene nekem, ahol mindig nyár van. Persze-persze megunnám, és nem élvezném és egyébként is, pedig de. Minden este séta a kivilágított utcákban, leülni valami kerthelyiségbe meginni egy koktélt, nézni a szép lányokat, hallgatni a zenét. Mondjuk latin zenét. Mondjuk Miamiban, még mindig. De szép is volna.

Körül, az éjszakába, egyedül lenni kell!

Ha Miami nem is, de marad az Andrássy út, a Váci utca és társai. Vagy az Oktogon. Most is gondolkodom hogy kisétálok, aztán veszek egy shéket a mekiben, leülök egy padra, és bambulom a semmit.

Várom a jövő hetet, több okból kifolyólag is. Most meg ülök, és olvasgatom a holnapi »Médiagetszik« műsortervének részleteit, meg közben remélem, hogy Zsuki nem fog lebetegedni, mert egyedül vagy mással nem lenne jó. Közös dolog ez ugyanis, Mefi-Zsuki projektnek indult ez, nem másnak, és bár nem tudom mennyire látszik, szeretnénk szívvel-lélekkel csinálni, és egészen addig csinálni is fogjuk, amíg egy néző lesz, akinek tetszik, és egy néző lesz, akit megnevettet, vagy csak kellemes kikapcsolódást jelent. Mert ez a lényeg. Meg persze ott van a mi kedvenc háttértündérkénk, Rejjuska drága, aki egyrészt üde színfolt közöttünk, másrészt tényleg hatalmas segítség.

Például a médiában is. Vagy a vendéglátóiparban. Egy ismerősöm, aki éttermet vezet, azt mondta: ha valaki nem képes arra, hogy a legrosszabb napján is mosolyogjon, és kedvesen bánjon a vendéggel, az ne menjen vendéglátóiparba. Ilyen (kéne legyen) a média is. Azért kellene csinálni, hogy az emberek információhoz jussanak, hogy az emberek röhögjenek, nem pedig más dolgokért.

Kázmér közben idejött és összegömbölyödve elaludt az ölemben.

Hm-hm, már megint írtam egy viszonylag hosszú és viszonylag mély bejegyzést, aztán nem lesz senki, aki megérti. Vagy egyáltalán végigolvassa. De hát ez van, legalább leírtam, és ez a lényeg. Meg talán az, hogy lesz valaki, aki megérti.

Szóval eseménydús éjszaka volt a tegnapi. Először is arra lettem figyelmes, hogy valahol a távolban egy hölgyemény »nagyon élvez valamit« (egy férfi nemi szervről van szó konkrétan), majd miután kinéztem az ablakon láttam, hogy az utca végén egy nyitott ajtajú autóban megy az orgia. Ezt nem kommentálnám. (Egy roppant silány videófelvétel van róla, de a lényeg nem kivehető.)

Aztán nem sokkal később hallottam, hogy megérkezik Jenő, akinek nagy fehér furgonja van, szakadó esőben is rövidnaciban szaladgál, és mindig ott van a mappa a kezében meg a hedszet a fülében, mert hát fontos ember a lelkem, és éjfél után pár perccel is szállítania kell a csomagokat. (Utóbbi mondat ironikus volt!) Szóval jön Jenő, és hallom hogy bömböl az mr2, amivel egyébként semmi bajom, de azért éjfélkor gondolhatna arra, hogy – bár én ébren vagyok –, de van aki szeretne mondjuk aludni, és ebben hangyányit zavarja esetleg. És akkor Jenő bal rövidnacis lábával kitolta a kuplungot, jaj bocs, tengelykapcsoló-pedált, és bevágta a rükvercet, majd néhány másodperc után egy fülemnek izgató csattanással beletolatott a lámpaoszlopba. És érted kiszáll, a zene meg bömböl, és hangosan káromkodik. De a fején röhögtem legalább. És nem azért, mert genyó vagyok (azért is mondjuk), hanem mert aki éjfélkor bömbölő zenével közlekedik, az nyaljon kecskefülzsírt.

Az este tanulsága tehát, hogy a belvárosban kevesebb mint egy órán belül biztosan találsz pornót, zenét és akciót is.

Belvárosi szerény fészkem egyik rugós ám kényelmes fotelében ültem, az eső halkan szemerkélt, az ablakok nyitva, áradt be a friss finom levegő (már amennyire a belvárosban létezik ilyen). Kezemben Robin Cook egyik könyvével, mellettem bodzaszörppel, hasamban az isteni ebéddel (mely rántott sajt, rizs, tartármártás volt, én csináltam, és az egyik sajt nem volt jól bepanírozva, így elfojt) éppen egy kehely fagylalt körül jártak a gondolataim, a háttérben egészen halkan Péterfy Bori & Love Band - Délelőttök a kádba' című nótája duruzsolt, már-már idilli volt a hangulat, egészen addig a pillanatig, míg ezek a mondatok be nem szűrődtek, mit szűrődtek, be nem rúgták a kitámasztott bukóablakot:

HÁ A FASZOMAT HOGY ÉN MINDÉG LERENDEZEM A JÓ PROGGRAMOKKAT TI MEG MINDÉG ELKÚRJÁTOK NEKEM MINT GYÚRCSÁNY AZT A GETCITT BASSZADMEG!

A finom hölgyemény éppen mobiltelefonált, gondolom egyik partiarc ismerősével. Helló, szombat délelőtti idill!

Petivel megint elnéztünk fotózni, most estefelé, és hát a zaj még mindig az én örök ellenségem. Majdnem megáztam hazafelé jövet, de gyorsabb voltam mint az időjárás, jó vagyok.

Zsukival ma wiiztünk is, mondta hogy poénból »közvetítsük élőben«, de pont akkor ment el a net, szóval ez nem jött össze. Összecsaptunk mondjuk egy tízperces viccesvideót; pontosan tizenegykor kezdtem el átvenni a kameráról, megvágtam, exportáltam, feltöltöttem a »vimeóra«, még konvertálják, 50 perc múlva lesz kész, most hajnali kettő múlt negyven perccel, ez egy tízperces videó, valahol súlyosnak érzem az arányokat.

Úgy gondolom, hogy hajnali kettő óra után negyvenkét perccel lefekszem most aludni, már csak azért is, mert holnap nem ártana korán kelni. Meg mondjuk azért is, mert leragad a szemem.

Azt álmodtam, hogy valaki el akar ütni, és futok előle. Aztán kiderült nem is elütni akar, hanem szólni, hogy jöjjek vele, én meg rémületemben fejbe rúgtam. Aztán egy Lamborghinit vezettem, ő ült mellettem, a járgány automata volt, de én kerestem a kuplungot, aztán valaki üldözött minket, és menekültünk. Innen homályos a dolog.

Egyébként teljesen rákaptam a címkézésre, nem csak onlájn, hanem a gépemen is. Leginkább a képeknél, zenéknél és videóknál van ennek értelme, és kivételesen ezt a Windows beépített keresője is tökéletesen kezeli. A képeket rejtő könyvtárszerkezeteket egyébként is igyekeztem logikusan felépíteni (példa: \állatok\kázmér\200806\ vagy mondjuk \fotózás\macskák\flickr\ és így tovább) így viszonylag hamar megtalálok bármit (nagyjából négy gigabájtnyi képnél ez nem hátrányos dolog), a címkék, vagy ahogyan a Windows hívja: kulcsszavak segítségével pedig még könnyebb a dolog. Az ebben rejlő remek lehetőségeket meg ugye nem kell fejtegetnem.

Valamint teljesen jó, hogy az iWiW egyetlen, eddig úgy-ahogy hibátlanul működő, ám annál lényegesebb szolgáltatása is megadta magát. A kereső. A legújabb, hogy bármit írok be, kiírja, hogy Túl nagy eredményhalmaz, próbáld szűkíteni a feltételeket!. Namost ebben az a legszebb, hogy a saját ismerőseim között kerestem, konkrét névre (egy ilyen ismerősöm van csak). Aztán megadtam a kort, a lakhelyet és a nemet, de még így sem volt jó neki. Erősen gondolkodtam a fiók végleges törlése gombbal való interakción.

Kellően fárasztó volt. Miután végigbuszoztam két órát Sörös Kolompár (mármint sört ivott, a buszon, azért sörös), felesége, és sörszaga társaságában, melyet a borsodi szántómezőkről érkező árpaszemek, és a tízezer éve érlelt ásványvíz közreműködésével készítettek, szóval mindezekután én megérkeztem országunk gyönyörű fővárosába, Bukarestbe Budapestre, majd bementem legkedvencebb iskolám legkedvencebb enyhén szocializmusízű épületébe, ahol közölték, hogy igazából nem kellett volna, de még jó, hogy feljöttem.

Főhősünk ezután a város másik végébe igyekezett papírmunkát végezni, majd mivel befejezésekor már hét óra is elmúlt, aznap viszont még nem evett, úgy gondolta, hogy betér egy gyorsfagyasztott, helyben sütött zsíros húsféleségeket zsömleutánzatokba gyömöszkölő gyorsétteremlánc egyik egységébe (McDonald's Astoria), ahol egyrészt a kiszolgáló csaj (végre mosolygott és végre kedves volt, mostanában de ritka is ez) közölte, hogy szereti az olyan határozott embereket, mint Mefi, aki ezután leült elfogyasztani táplálékát, és félig elégedetten félig bosszankodva tapasztalta meg, hogy nem csak ő küzd hangyaproblémákkal a házon belül, hanem a vendéglátóipari-egység úgyszintén. Ezután fáradtan, kis séta és kis megázás után felszállt a Földalatti Vasútra, mely egészen a Kodály Körönd állomásig szállította őt, ahol hazaért, békességben, és most kigombolt ingben, jeges teát kortyolva írja elvont bejegyzését.

A forgatókönyv a való életben megtörtént események alapján készült. A történet forgatása alatt négy (azaz 4) melltartót nem viselő hölgyet, és egy (azaz 1) melltartóval rendelkező urat sikerült látni; egyiknek sem esett bántódása.

Annyira jellemző, hogy ha itthon döglök majdnem egy hétig, akkor hétágról süt a nap, átlag 34°C-os hőmérséklet uralkodik és bizonyos nyomdafestéket nem tűrő kifejezésekkel tudnám jellemezni, hogy mely testrészeimről csurog a víz; de persze itt a csütörtök, mennem kell, és – pesszimista mondat jön – mivel mennem kell, undorító idő van. Ebben az esős-hűvös-saras akármiben csak egyetlen jó dolog van: a rendkívül finom levegő.

Egyébként azt vettem észre, hogy egyre nehezebben viselem el a meleget; míg anno 30-32°C-ban teljesen jól éreztem magam (sőt, élveztem), most ha 28°C fölé megy mutató, már megmozdulni sem esik jól. Lehet hogy a korral jár, nem tudom.

És most következzék egy újabb fantasztikus Salgótarján-Budapest buszutazás, a Nógrád Volán Zrt. támogatásával.

– Hát, gyerekek, itt a nyár! – jegyezte meg bölcsen Mefi, miután durván háromórányi folyamatos kerékpározás, és folyadékkészletei jelentős részének elpárologtatása után betolta járművét helyére, és beállt a zuhany alá. A rekordhőmérséklet 32°C volt.

Szóval, a magyar emberek még mindig nem tudnak közlekedni, bár sokkal jobban tudnak, mint mondjuk más országokban. E szintén bölcs elméletet – újra – az alábbiak alapján sikerült felállítani:

• gyalogosok össze-vissza, ha rájuk szólsz, vagy finoman csengetsz-dudálsz, elküldenek a kurva anyádba, így;
• hétméter magas, szőrös karú, aranyórás, Izom Jenő névre hallgató egyed áll az egyméteres út közepén, látja, hogy három kerékpár érkezik nagysebességgel, de nem húzná be izmos karját, inkább még kiteszi, hogy lásd, ki is az úr a háznál;
• negyvenes asszonyság kikúrja eléd a babakocsit, aztá állj meg ahogy tudsz (nem tudom, amikor én babakocsival közlekedtem, sosem toltam magam elé átkelésnél, mindig leléptem, aztán húztam magam után, biztos én vagyok a hülye);
• Megvettem Az Első Autómat Hitelre Géza jól megnyomja a dudát, igaz te már rég hatméterrel odébb vagy, ő meg attól is hatméterre, de azért a kurva anyádat, te köcsög biciklis;
• napszemüveg nélkül meghaltam volna;
• irányjelzés minek;
• jobbkéz-szabály minek;
• pöttyös az inged?

De azért jó volt. A Margitsziget meg jó hely, bár vannak furcsa arcok (pláne női arcok). Fényképezőt meg sikerült otthon hagynom. És képzeljétek, láttam egy emóst (én [emós]-nak ejtem, mert megtehetem). Szegény olyan szomorú fejet vágott, hogy majdnem megkérdeztem tőle, adjak-e neki egy szikét, vagy meghal magától. Komolyan, Isten ezeket azért teremtette ilyen arcberendezkedéssel (szomorú szem, sírásra álló száj, tudod), hogy emósok legyenek, és pattogatott kukoricát ropogtatva röhög rajtuk, hehe.

Kemény; fűnyírás előtt találtam a kertben vagy negyven(!) darab hangyatojást, gondoltam ha befejeztem a melódiát összeszedem a »teknősöknek« (mivel azok imádják, és a friss csak jobb, mint a szárított). Durván egy óra múlva mentem vissza, a sok hangyának meg a tojásoknak hűlt helye se maradt. Nem gyenge. Persze egyértelmű, hogy megsejtették galád szándékomat, és tették a dolgukat, de ettől függetlenül is le a a kalappal. (Pedig gyűlölöm a hangyákat.)

Kettőkor feküdtem, fél hatkor keltem, nyolcra Budapesten voltam (újfent baleset volt az M3-ason, kettő is), kéz zárthelyi az iskolában egy villamosságtanból és egy analízisből, ebéd otthon, sorozatnézés, szokásos kockulás a komputer előtt, majd mentünk McCafé-ba (egész korrekt hely, rengeteg ehető és iható finomság kapható; a profiterole-lal nagyon szemeztem, de aztán valami miatt mégse), utána egy darabig Hoffman Mónia koncertjét bámultuk a Jam Pub előtt (szintén remek hely, egyszer mindenképpen kipróbálom, bár ez a szingliparti baromság elég nagy idiótaságnak tűnik), legyalogoltunk-lemetróztunk a Deák Térig, vettük Pizzát a Hátban, amit elfogyasztottunk a Gödör környékén, figyelve az embereket és az éjjeli nyüzsgést. (Ismét egy negatív magyar pizzaélmény: úgy megörültem, mikor kérdezték, hogy vastag vagy vékony legyen-e a tészt, bólogattam, hogy utóbbi, és rendeltem egy natúr sonkásat, ehelyett kaptam egy szalámisat, vastag tésztával; persze egy dolgot utálok a pizzán: a szalámit, és mivel elvitelre vittük, sajnos későn vettem észre.)

Most néhány perc múlva háromnegyed tizenkettő, és én pedig szeretem a pörgést. Most viszont alvás.

Átlagos mit-csináltam-ma bejegyzésünket olvashatták. Steve Ballmer megdobálója pedig monnyonle, de erről majd holnap.

– Helló, a Barnabás itthon van?
– Helló, öh, nem igazán ismerem őt.
– Van cigipapírotok?
– Hm, bocs de nincsen.
– Öreg hiba!

Ez hazafelé történt a ház udvarában, gőzöm sincsen ki volt a kérdező fél.

De nem is erről akartam beszélni, csak megzavartak. Belvárosi házhoz híven két sarki közért van a környéken; az egyik közelebb, a másik távolabb kicsit. Általában a közelebbibe szoktam járni, ma valamiért a távolabbiba mentem. És az állam majdnem leszakadt, amikor lekaptam a szokásos visszaváltható kétliteres szprájtot a polcról, és megláttam az árcédulát: 375 magyar birodalmi váltó. Hát komolyan meglepődtem, pláne hogy általában 200 forint körül mozog.

Sikerült kettő után nem sokkal ágyba kerülni, és fél hatkor kelni. Nem tesz jót a néha fel-felfedezhető agyműködésnek, az van.

Kattintásra jön a többi kép is!

Voltunk ma mindenfelé a Belvárosban csavarogni. Az megvan, hogy a Budavári Siklóra egy felnőtt jegy kemény hétszáz magyar birodalmi egység? Diákjegy nincsen, csak 14 éves korig kedvezményes négyszázforintos. Azért kemény.

A Váci utcában meg valamit forgattak, de nem lehetett túl komoly, mert a képen látható Elvis-jelölt terelgette az embereket; egy német csoportot jó bunkón odébbküldött, azok meg németül szidták mint a bokrot. Az mondjuk vicces volt, ahogyan magyarul mondta a németeknek, hogy értem én ám a nyelvet, nem kell itt osztani. Újabb tíz turista, aki megtapasztalta, mennyire bunkó is néhány magyar. Köszönjük, Elvis!

Az hanyas, hogy egy weboldal 1400×1050-es minimum felbontást ajánl az oldal megtekintéséhez? De legalább már Firefoxot, nem Internet Explorert, és ez jó. Mindegy.

Egyébként »tegnap« a könyvesboltban tolvajnak néztek. Ugyanis vittem egy majd' húszéves könyvet, a »Mutációt«; egy nagyjából kétéveset, amit Tigi adott kölcsön, valamint lekaptam egyet ott a polcról. Hétméter Tibor biztonsági menedzser főbiztos úr ugye éppen nem volt a helyén, így megmutatni se tudtam neki, gondoltam nem lesz baj. Gondoltam. Kifelé menet a húszéves darabot értelemszerűen nem akarták kifizettetni, a másikat meg direkt mutattam is, és mondtam, hogy ezt hoztam, de nem hitték el. Amikor kérdezték, hogy látta-e az őr, mondtam hogy nem volt ott. Na itt aztán jöttek a bizalmatlan pillantások. Érted, mutatom, hogy sárgább, rongyosabb, lazább, néhol gyűröttebb az egész könyv, se ármatrica nincs rajta, se lopásgátló. Végül nem kellett kifizetnem, de azért jól esett a három nő lekezelő pillantása. (Persze sok könyvre rá tudják tenni a lopásgátló vijjogtató lószőrt, úgy, hogy a borítő kellős közepére, leszedni meg csak szakadással tudod.)

Azon beszélgetünk MSN-en smv-vel, hogy ha most újraszületnénk, és választhatnánk országot, hová mennénk. És ahogyan jobban belegondoltam, a válasz az, hogy ide, Magyarországra. Persze valószínűleg elmegyek majd (egy időre), és valószínűleg vannak ennél sokkal jobb helyek, de mégis, magyar volnék, vagy mifene.

Szép nyelv a francia, de hiányozna a magyar. Szeretem a pizzát, de hiányozna a marhapörkölt. Szeretem New Yorkot, de hiányozna Budapest. Szeretem az angol metrókat, de hiányozna a Kisföldalatti. És így tovább. Hiányoznának a magyar emberek, hiányozna az a megmagyarázhatatlan, és ugye sokszor pokolba kívánt érzés, amit lehet akár magyar mentalitásnak is hívni. Hiányoznának a magyar emberek, barátaim, családom. Hiányozna a magyar történelem. Hiányozna az ízes káromkodás. Meg még egy tucat más dolog, esemény, érzés.

Jó dolog magyarnak lenni, és nincs az a pénz, amiért változtatnék ezen.

Kaptunk ismerőstől ukrán csokit. Lévén hogy egy árva szót nem értettem a csomagoláson található feliratból, tartottam tőle, hogy »konyakos meggy« lesz, és meg is ijesztett a szirup, de szerencsére nem az. Étcsokoládéban ilyen karamell-szerű töltelék, és ebben valamilyen gyümölcsszirup. Szerencsére nem radioaktív, és nem is világítok a sötétben, tehát nagy baj nem lehet.

Valamint Tigivel lövöldöztünk airsoftos Glockkal, és hát egész jó dolog, gondolkodom is egy böszme elektromos M4-es beszerzésén, csak most konkrétan nem akarok kiadni erre harmincezret. Inkább a jövendőbeli gépre, ami vagy »Pentax K10D«, vagy az új szerelem, egy Nikon D80 lesz.

Most pedig pirított krumplis tésztát fogok fogyasztani, kovászos uborkával, miközben »kedvenc doktorunk« legújabb kalandjait figyelem. További kellemes szombat estét kíván a mefiblog interaktív média vezetősége (és nem szerkesztősége, mert az mostanában annyira trendi lett).

Legyalogoltam a lábamat, meg körbejártam a fél hetedik kerületet, mivel a metróépítés miatt sikeresen nem tudtam arra menni, amerre szerettem volna. Hát ez van. Viszont találtam két hangulatosnak tűnő kifőzdét, valamint egy régimódi hentest, ahol lehet kolbászt-hurkát enni. Big sziti lájf, helló!

Azon gondolkodtam, hogy sokszor nem is kéne GPS, meg térkép, elég lenne egy iránytű ahhoz, hogy pontosabban tudjak közlekedni. Mondjuk ritkán megyek olyan terepre, amit nem ismerek, de azért előferdül.

Valamint az tűnt még fel, hogy olyan emberek, akik nálamnál sokkal jobban vezetnek, legalább egyszer biztosan megbuktak valamiből (KRESZ, rutin, forgalom), míg én, aki hát nem vagyok egy Sumájer, elsőre átmentem mindenből, és még a vizsgabiztos is megdicsért. Tényleg nem értem. Viszont a legnagyobb probléma az, hogy a jogosítvány megszerzése alatt nem vezetni tanítanak meg, hanem felkészítenek a vizsgákra.

Hm, ez a Magyar Informatikai Egyház egész értelmes kezdeményezésnek tűnik. Mindenesetre értelmesebb, mint teszem azt a Szcientológia Egyház, ami körül óriási hájp van, sztorik, legendák, és közben mégsem ér semmit. Ráadásul az Informatikai Egyházhoz való csatlakozással sokat nem is veszt az ember, mivel:

• nem szednek semmilyen pénzt;
• nem a megfoghatatlannal kábítják el az embereket (soha sem látott személyekkel és szimbólumokkal bűvölve);
• nem utasítanak el más vallásokat, mondjuk ez konkrétan nem hat meg.

Szóval küldtem egy levelet, hogy mi-hogy-merre, kíváncsi vagyok, mi sül ki majd belőle.

Na, küldtek egy válaszlevelet, hogy köszönik az érdeklődést, és ha tényleg érdekel, akkor hamarosan lesz majd egy összejövetel, amire szeretettel várnak. Majd küldenek körlevelet, hogy mikor. Nem rossz.

Jaj nekem, bekapcsoltam a gépet, megszegtem a sátán akarom mondani shátdándéj. Hozzáteszem magasról nem érdekel a dolog. És most itt nem arról van szó, hogy mennyire vagyok vagy nem vagyok gépfüggő (nyáron általában egy hónapig még gépet sem látok), nem emiatt kapcsoltam be. Hanem mert szól a zene, megy a le- és feltöltés, a bográcsolós képeket folyamatosan töltöm át a fényképezőről, néha ránézek a csetablakra is, hátha valaki beírja, hogy nudli.

A számítógép – mindamellett, hogy sokszor tényleg megkeseríti az ember életét, és csak a baj van vele – egy remek eszköz, fölösleges köntörfalazni, az ember sehol nem lenne a technológiája nélkül, sőt kimondom: ez a világ sokkal rosszabb hely lenne számítógépek és mindenféle más eszközök hiányában. Vagy legalábbis kényelmetlenebb.

És akinek ebből az jön át, hogy én egész nap izzadva rohadok a gép előtt, soha nem megyek ki a kertbe, soha nem kerékpározom, soha nem olvasok vagy foglalom el máshogy magam, és mind-mind ezek ellen tüntetek, az vessen magára!

Azon gondolkodtam tegnap, hogy rég volt már ennyire semmilyen szombatom, aztán eszembe jutott, hogy csütörtök van. Ma pedig azon gondolkodtam, hogy rég volt már ennyire mozgalmas szombatom, majd eszembe jutott, hogy péntek van. Holnap nem merek belegondolni, hogy min fogok gondolkodni.

Ma többek között meghámoztam kétkiló újburgonyát, valamint apummal összefogva letekarítottuk a kertibútorokat (két sörpad asztallal, egy ráadás asztal és egy hatalmas kondér), holnap ugyanis bográcsozni, jabocs kertipartizni fogunk, idén először. A menü marha- és vaddisznópörkölt, sztrapacskával és krumplival, ízlés szerint aláhúzással kell jelezni, én az utóbbit fogom választani.

Hát ezek történtek többek köztt, így ezen a mozgalmas szombaton pénteken.

Szeretek végigsétálni a hosszú-hosszú belvárosi utcában, késő este, amikor a város zajai távolinak, tompának tűnnek, és a neonok villogva hirdetik az olcsó hajvágást meg a legjobb szoláriumot. Mintha egy versben, filmben vagy valamilyen más képzeletbeli világban lennék. Csak a nadrágom suhogását hallom, és azt, ahogy a cipőm talpa furcsán cuppan a nedves úton. A csendet egy-egy távoli klímaberendezésből csöpögő vízcsepp betonnal való ütközése töri csak meg. Közben a kulcsomat is előveszem, meg-megcsörren a kezemben; a jelzőlámpa – mely egyébként mindig pirosat jelez, mikor odaérek– most csak bágyadt sárga színnel villog rám, ő is sztrájkol, ugyanis, úgyse jön most autó sem. Én belépek a kapun, a lámpa még villan egyet, mielőtt végleg elsötétülne, a távolban valahol egy autó hajt el, majd az utcára újra csend borul.

Na szóval, »Mozifanatikusok éjszakája«. Hát kicsit idiótán rakták össze az időrendet, és ráadásul nem hogy 52, hanem egy moziban durván 22 filmből lehet válogatni, megnézni persze csak ötöt-hatot. Mondjuk azért így is sikerült remélhetőleg jó, vagy legalábbis olyan filmeket betervezni, amik érdekelnek minket. A menetrend valahogyan így fest:

Szerintem viszek kávét. :]

Tegnapi csetfoszlány:

[20:43:57] ::: (mefi)  vagod, hogy human beleirt posztba
Sorozatjunkie-n?  :D
[20:44:19] ::: (Zsuki)   :D
[20:44:43] ::: (mefi)  RaveAir - 2008. 04. 09. 16:25
[20:44:43] ::: (mefi)  Human Insect: Mi az a mefi, amit említesz
a bejegyzésben?
[20:44:46] ::: (mefi)   :D
[20:44:50] ::: (Zsuki)  ideje lenne beletorodnod, hogy
magyarorszag egyik legolvasottab bloggere vagy baszki
[20:45:05] ::: (mefi)  :$
[20:45:11] ::: (mefi)  ja, látom!  :D

Valahogy mégsem tudok beletörődni; nem tartom magam népszerűbbnek vagy jobbnak más bloggereknél (na jó, van kivétel persze), és mindig jól esik, ha valaki rám hivatkozik vagy engem említ (kivált, ha jót mond rólam ;]).

Ezek a napok valami misztikus tulajdonsággal bírnak, vagy mifene? Ugyanis kapásból öt olyan rendezvény, buli, akármi van ezen a két napon, amin nagyon szívesen ottlennék:

• »Mozifanatikusok éjszakája«; ezen mondjuk ott leszek;
• Sorozatjunkie-féle sorozatjunkiek találkozója;
• Critical Mass;
• Road koncert Salgótarjánban a Bányászban(!);
• Dumaszínház Salgótarjánban.

És akkor válassz egyet. Persze úgy, hogy szinte mindenhol van valaki, aki nem örül neki, ha nem oda mész. Szeretnék ötfelé szakadni.

Ötvenkét film, kétezer forintért, este hattól reggel hatig. Persze ennyi idő alatt csak öt-hat filmre van ideje az embernek, de ettől függetlenül jó bulinak tűnik, én ott leszek. A filmek pedig, amiket tervezek megnézni:

• Amerikai gengszter;
• Hipervándor;
• Macskafogó 2;
• Michael Clayton;
• Nem vénnek való vidék.

Illetve amire még esetleg jut idő.

Vettünk a »Frei Caféban« (Aréna, Libri) Shanghai zöld névre hallgató teafüvet, száz grammos kiszerelésben, ami nagyjából sokliter teára elegendő, éshát az igazság az, hogy isteni, és sokkal jobban megéri, mint a filteres teának nevezett izék. Takonykórra meg aztán pláne zseniális, szabályosan simogatja a torkomat.

Valamint azt vettem észre tegnap, hogy a Tesco nagyon belehúzott. Konkrétan a Színes névre hallgató termékeikre gondolok. Múltkor ugye a »macskaeledelről« volt szó, tegnap pedig azon döbbentem le, hogy minden második terméknél megálltam, hogy jé ez mi, ilyet még nem is láttam, milyen márka, és legtöbbször azt hittem, hogy valami német cuccról van szó, közben meg mindegyik a Tesco Színes akármi volt. És a fura, hogy nem verik nagy dobra. Poénból bedobtam egy vaníliás joghurtot, csokis rizsgolyókkal. Száz darab magyar forintba ízlett, és meglepően jó volt, semmi műanyag íz, nem volt telekúrva E-méreggel és még sorolhatnám. Persze valahol biztos kibújik az, hogy nagyjából kétszer kevesebbe kerül mint márkás társai, de nem igazán érdekel amíg finom, és amíg újdonságokat tud bemutatni, amit sok esetben más gyártótól nem biztos hogy látok.

Meg még azt is elmondom, ha már, hogy tavaly Olaszországban ettem olyan rágót, amiben ilyen mentolos zselé volt töltve. Isteni, meleg nyári napokon pláne, lehűti az ember arcát. (Kis közbevetés: az olaszoknál nagyobb hagyománya van a kis papírdobozban húsz drazsénak, mint a papírba csomagolt tíznek itthon.) És tegnap – szintén a Teszkóban – láttam ilyen kis töltött rágókat, dobozos kiszerelésben. Szintén remek, bár ez nem teszkó gyártmány.

Szombat délutáni bevásárlási tapasztalatainkat olvashatták, most pedig következzék az időjárás-jelentés.

Annyira jó érzés másodszor is összeszedni a takonykórt kevesebb mint három hét leforgása alatt, hogy azt inkább le se írom most ide.

Azt viszont igen, hogy tegnap vonatoztunk, csak a móka kedvéért, a Keleti Pályaudvartól egészen Kelenföldig. Igazából kellemesen csalódtam, mert általánosságban mindenki szidja a vasútközlekedést, és nem csak a sztrájk miatt, hanem mert piszkosak a szerelvények, kevés az ülőhely, az is kényelmetlen, sok a késés és így tovább. Nos, mi tegnap ezek közül egyet sem tapasztaltunk. Szépem megnyomorgattuk a hájtek jegykiadó gépet (teljesen logikus a kezelése egyébként), 125 magyar pénzér kiköpte a vonatjegyet, megkérdeztük, hogy most akkor melyik vonat is jó nekünk (a győri volt az, egyébként), fölszálltunk, és óramű pontossággal a kiírt időpontban elindultunk, majd nem sokkal (14 perccel pontosabban) később megérkeztünk. Így nézett ki a szerelvény belülről:

Persze nem azt mondom, hogy az összes vonat jó, de ezzel konkrétan nem volt probléma, sőt. Azzal viszont már több a gond, hogy itthon szerintem nem biztonságos vonattal közlekedni. A Salgótarján-Budapest távot is szívesen megtenném, de nem teszem, egyrészt mert a busz gyorsabb, másrészt mert tényleg nem biztonságos. Meg nem biztonságosak a gyönyörű aluljárók a pályaudvarok környékén (Kelenföld, Nyugati – ugye nem kell mesélni). És valahol annyira bosszantó, hogy ott vannak a szép pályaudvarok, van egy-két szép vonat is, de az utasok (én legalábbis) nem érzik magukat biztonságban. És ezen változtatni kellene.

Emlékszem mikor utaztunk Velencébe vonattal, mesélte a kalauz, hogy félúton felszállt néhány putris jegynélküli tróger az elsőosztályú kocsira(!), majd késsel fenyegették, hogy ha nem fizet, megölik. Mivel sok pénz nem volt nála, a fülkében található teákat, vízmelegítőt és párnákat vitték el. Természetesen ez sem mindennapos, de akkor is, egy biznisz klessz járaton, amin akár külföldiek is lehetnek, meg úgy egyébként sem szabadna ilyennek megtörténnie.

Ez a párnapos szünet pontosan tökéletes arra, hogy áttanulmányozzak négy fejezetnyi szart. Mármint nem a barnábbikat, hanem az informatikus hallgatók között viccesen (mert az informatikusok ilyen vicces gyerekek, ha-ha) szarnak rövidített számítógép-architektúrák nevezetű tárgyat, ami egyébként teljesen érdekes, bár vannak kifejezetten unalmas részei is.

A macska meg sikeresen beletenyerelt egy tál hideg zsíroldóba, ami kicsípte(?) a talppárnáit, így most kicsit necces neki a közlekedés; ezt napi húszórás alvással orvosolja, a napi átlag tizenhat helyett.

Ezek mennek, meg a bárányviharfelhők, szép kis húsvéti időjárás ez, nem mondom.

Egyébként teljesen jó ötlet volt a mefiblog klub megalapítása iWiW-en, jónéhány olyan emberke is belépett, akiket eddig egyáltalán nem ismertem (nem szóltak hozzá például a bejegyzésekhez), valamint néhány névhez végre arcot is tudok kötni.

Egyébként írtam anno, hogy »ha megérjük az ötödik évet, szuperbuli lesz«. Nos, ha nem is az ötödik blogszületésnapon (ez 2010 lenne), de jövő nyáron tervbe van véve egy háttálmás párti, valami rendezvényhelyiségben, piával, kajával, meg persze sok-sok mefiblog olvasóval; átlag napi ezerötszáz egyediből gondolom tíz-húsz vendég biztosan ott lenne. Meg persze sztárvendégekkel (DJ Bobóra gondoltam így kezdetnek, meg már folynak az egyeztetések, talán Pákó is elvállalja).

Itt is esett a hó. Sétáltunk Kingával vígan az Andrássy úton, és szakadt a hó, mindeközben pedig hétágról sütött a nap.

Egy ilyen vas beruházását tervezem. Bár valamilyen szinten ezáltal segget csinálok a számból, de úgy döntöttem, hogy szimpatiksabb egy all-in-one gépezet, meguntam ezt a külön PDA, külön telefon dolgot. Ráadásul anyumnak haldoklik a telefonja, tehát.

Valaki nem akarta, hogy powerballt vegyek, így végül sikerült beszerezni egy roller ballt (ez egy olcsóbb modell, nem lehet rá fordulatszámmérőt szerelni). Elmentem a Westendbe, tíz percet álltam a bezárt üzlet előtt, mire jött egy csaj, aki közölte, hogy leltároznak, és egész nap nem nyitnak ki. Dehogy van a Váci-Dévai sarkon egy hegymászós bolt, ahol szintén kapható. Oké. Ott meg ki volt írva, hogy felújítás alatt. De! Hátul bemehetsz. Nagynehezen megtaláltam a hátsó kaput (igazából a kapu elég nagy volt, de nem gondoltam volna, hogy ott kell bemenni). Powerball itt sem volt, csak a roller ball. Gondoltam teljesen mindegy.

2990 forintba fájt, egyelőre jól elköltött forint kategória. Először voltak gondok a beindítással, de azért sikerült, a srác az üzletben jól meg is mutatta, hogy lehet meg hogy nem szabad használni. Kicsit nehéz elsőre ráérezni, ugyanis nem úgy néz ki, hogy csak rángatja az ember ide meg oda; lehet érezni, hogy mikor jó a mozgása, és mikor nem.

A kütyüben máskülönben meglepően nagy energia van, poénból felpörgettem olyan gyorsra, amilyenre csak tudtam, és olyan érzésem volt, mintha egy 15 kilós súlyzóval csinálnám ezt a műveletet. Érezni, hogy az egész kara kihat, megmozgatja stb. Az előbb húsz percig csináltam, mikor letettem, és megfogtam a poharat, olyan volt, mintha forogna. Van róla egy kép is:

»Kázmér« elsőre ki akarta tépni a kezemből, aztán pár perc után megunta a dolgot.

Sikerült ma lejárni a két lábamat, meglátogattam kínai barátainkat (kettőesszehöccá), és vettem egy rahedli alsónadrágot meg zoknit, valamint egy darab pulóvert, ami mint utólag kiderült, részben magyar. Akartam még mást is, de az a bolt, amit kiszemeltem sikeresen háromkor zár, én meg pont akkor értem oda. Azon mondjuk már nem is morzsolom el a szokásos napi anyázásomat, hogy háromkor bezár egy ruha- avagy bocs, divatáru üzlet.

Elmentem »powerballért« is, de pont az a modell nem volt, amit kinéztem, nekem meg nem kell villogó-fordulatszámjelzős akármi. De legalább csütörtökre jön, remélem akkor sikerül elcsípni egyet.

Ritkán nézek tévét, abban az értelemben, hogy ami jelenleg megy műsoron. Inkább más úton szerzem be a dolgokat, a híradó az egyetlen, amit nézek. Viszont az érdekes, hogy háromszor futottam bele eddig a Liptai (ex Szulák) showba, és mind a háromszor Szebeni István volt az exkluzív vendég, érted exkluzív. Az elmúlt egy évben Barátok Köztbe is ugyanennyi alkalommal futottam bele, és szintén mindig ugyanaz volt a téma: Tóni haldoklik, meghal, meghalt. (Apropó: láttuk őt múltkor, éppen a tragacsával döcögött a Móriczon.) A Barátok Közt is, régen egészen tűrhető volt, de mikor bevették a sok fiatalt, olyan szinten hígult az egész, hogy az botrány.

De legalább jön a HDTV, ami jóság, és havi kétezer forintot négy csatorna (két film, egy ismeretterjesztő és egy sport) simán megér.

Viszont van Plastik Media Live, ami vicces:

Sylverdevil írt egy rövid kis összefoglalót a Powerball nevezetű játék- és sport(?)szerről. Megmondom őszintén, a bejegyzés olvasása előtt halvány lila nyálbuborékom nem volt arról, hogy mi az a powerball, de ahogyan elolvastam, megnéztem a weboldalt, rákerestem a videókra és minden ilyenkor elkövetendő alapművelet után arra jutottam, hogy nekem kell egy ilyen.

Mostanában egyébként is divat a gyúrás (nem kell hélózni, tíz ismerősömből nyolc konditerembe jár, pár hete), én is gondolkodtam rajta, járnék is, de ahhoz először zsír kéne, ugyanis hiába eszem rengeteget, egyáltalán nem hízom, családi örökség ez, amit nem bánok, de a fogpiszkálókat izmosítani fölösleges. Jó persze lehet, hogy ez így hülyeség, de nekem nem tetszene. Meg egyébként sem szeretem annyira a konditermet, a kerékpározás meg lábra gyúr, ez látszik is. Maradna tehát az otthoni gyakorlás, meg ez.

Ez a kütyü viszont remek: álá nátúr, tévénézés, »darálás«, tömegközlekedés közben is használható, ráadásul a videók alapján eléggé addiktívnak tűnik. Szóval, lesz ennek még folytatása!

Múltkor »írtam róla«, hogy a tévécsatornák szeretik elrejteni a Google logót, amikor annak térképszoftverét használják. Erre ma a Tényekben (TV2 híradója) szépen ott volt alul hogy Tények Grafika mellette pedig a cuki Google logó. Biztos olvassák a blogot; mindenesetre sokkal jobb így.

Némi számszerű adat: 15.00 óta 32 tüsszentés, 21 papírzsebkendő, fél liter takony és sok-sok szavazó.

Előbb kiéltem magamból mindenféle alkotmányos jogot, és a »múltkor leírtak« szerint két egymás útját keresztező vonallal fejeztem ki véleményemet, tettem mindezt csöpögő orral, és még egy egy szál virágot se kaptam, pedig ez volt az első szavazásom (bár nem vagyok 18 éves, meg biztos nincs rá keret, azért kell majd tandíjat fizetni).

Szerintem nem lesz meg (vagy az 50% +1 szavazat részvételi arány, vagy a szükséges igenek száma), de erről majd később.

Az viszont vicces volt, ahogyan a szavazóhelyiség parasztbácsi – akit az Ördög tudja ki tett oda mint vezetőt – egy guszta turházás kíséretében megkérdőjelezte az igazolás valódiságát. Ugyanis nem a kijelölt lakhelyünkhöz tartozó irodában szavaztunk, ergo igazolást kellett vinni. Kérdésére, miszerint Emez hamisítvány-e? már a nyelvemen volt, hogy Az bazmeg, éppen most nyomtattam!, de aztán inkább orrot fújtam. A baj ugyanis az volt, hogy a választási iroda vezetője filctollal írta alá a papírt. A filctoll igazából aláírásbélyegző volt, mint erről a bácsit is tájékoztattam volt, ő meg csak annyit tudott hozzáfűzni, hogy Hát igeeeeeeeeeen?!. Izgalmas, mi?

Már tegnap este éreztem, hogy valami nem oké, reggelre meg bedugult az orrom. Kapar a torkom, ki vagyok a száradva, köhögök, tüsszögök és 2 zsebkendőt használok el 15 perc leforgása alatt. Nem vagyok infuenzás, szimpla nátha, de akkor is. Szerencsére lázas nem vagyok.

Viszont ami most sokkal jobban izgat, hogy vajon miért náthának nevezzük a náthát? Honnan jött ez az elnevezés?

Az van, hogy sok esetben egyre kevésbé van meg az a tűz, hogy leüljek ide, és írjak valamit. Félreértés ne essék, nem akarom abbahagyni, pusztán három évnyi onlájn naplóírás után néha van olyan, hogy egyszerűen nem esik jól a bejegyzést megírása, nem jár azzal a szokásos szerzői-alkotói örömmel, amiért ezt az egészet csinálom. Még ha volna is miről írni, de persze az is előfordul, hogy az ok ennek az ellenkezője.

Amikor belekezdtem ebbe az egészbe, volt egy fogadalmam, miszerint nem fogom azt eljátszani, hogy egy hétig nem írok ide semmit, aztán beböfögöm, hogy jajbocshogynemvoltblog. Ennek ugyanis nem lenne így értelme; én legalábbis nem látnám értelmét, mert számomra a blogolás mint olyan, más jelentéssel bír.

Szeretném azt hinni, hogy ez a blog sokáig velem lesz, szeretnék hinni abban, hogy tíz év múlva esetleg ugyanúgy írok itt – vagy máshol – az akkori dolgokról, 30 évesen, mint most itt, közeledve a húsz felé.

Ezt pedig minőségromlás (és nem -változás!) nélkül szeretném elérni. Nem zavarna, ha tíz év múlva már csak öt állandó olvasóm lenne, és nem tudom mit hoz a jövő, ezt a bejegyzést is ilyen érdekesen tudom csak lezárni, hogy.

Imádom a belvárost. Imádom a belvárosban található réges-régi bérházakat, körfolyosóval, lent helyes kis udvarral, mosolygós öreg nénikkel és kedves szomszédokkal. Bár sajnos utóbbi három már nem igazán van meg. A házak rohadnak, mert szarnak rájuk, majd lebontjuk és építünk irodaházat alapon, nem is beszélve a lakókról, akik csak tovább rontják (a házmester múltkor panaszkodott, hogy valaki az emeletről csirkebelet szór az udvar közepére). A szomszédok sem köszönnek már messziről, és ha köszönsz, akkor is gyanakvó arckifejezést kapsz cserébe. Persze van kivétel.

A minap az utca túloldalán sétálva azt vettem észre, hogy a mellettem lévő ház mennyire szép. Persze omlik a vakolat, rozsdásodnak a különböző elemek, koszosak az ablaküvegek és így tovább, de elképzeltem, hogyan nézhetett ki ötven évvel ezelőtt, és arra gondoltam, hogy ezt a fajta építészeti stílust kellene követni.

Szépek a felhőkarcolók és az üvegpaloták is (apropó, a Teve utcában végre kicserélték az ablakokat, nem tudom mikor tették, de most vettük észre), de ezeket nem Budapesten, kivált nem a belvárosban kellene erőltetni. Építsenek felhőkarcolót, én leszarom, de akkor az jöjjön vissza, hogy ez egy budapesti felhőkarcoló, ne az, hogy ilyet látni minden második fejlődő országban.

Ott van például London, ahol hirtelen egymás hegyén-hátán épült-épül a sok-sok modern épület, ami szép, nem mondom hogy nem szép, de köze sincs Londonhoz.

Nem tudom érti-e valaki mit akarok mondani.

Most éppen a tandíjjal, mint az a tovább mögötti képen látható. Nem titok: én a tandíjra igennel, a vizit- és a kórházi napidíjra pedig nemmel fogok szavazni. Köpjetek le, szegény öreg néni nem tudja kifizetni a 300 forintot, nagyon sajnálom (tényleg sajnálom), de ameddig szegény öreg nénit nem szúrják le a rendelőben, és ameddig a sok hipochonder néni nem megy oda a rendelőbe, hogy elvigye mások elől az összesen tíz-tizenöt sorszámot, amit egész napra kiraknak, mondván a szomszédja majd délután érkezik (megtörtént eset), addig én igenis egyetértek azzal, hogy fizesse ki az ember azt a pénzt. Az persze megint más kérdés, hogy maga a rendszer működőképes-e, ebben kételkedem. Félreértés ne essék: tudom miért kell vizitdíjat fizetni, nem ennek örülök és nem ez az, amivel egyetértek, sokkal inkább a fizetésével. Ezért már előre látom, hogy sokan leszólnak majd. A tandíj nem-fizetése sokkal fontosabb számomra, mint a vizitdíj fizetése. Biztosan azért, mert előbbi jobban érint. Biztosan.

Még nincs vége, olvasd tovább »

Mai napon a produktivitás jegyében a gépemen található összes zenét kategorizáltam, elláttam albumborítóval, módosítottam az infókat (ahol szükséges volt persze), szépen elrendeztem, átneveztem és minden más. Elvett nagyjából két órát ebből a borús pénteki napból, de megérte, így legalább a média lájbröri is normálisan néz ki. És most a jól megérdemelt káposztáscvkedeli elfogasztása lesz műsoron.

Éreztem én, hogy van a jó öreg Tiszának is valami mókás reklámja. Szóval mióta Zsukov mutatta az új Tiszákat, azóta szemezgetek velük. Pláne szimpatikus ez a fiatal dizájnereket támogató szöveg, még ha nem is igaz, legalább nem támogatom az indonéz rabszolgakölykök munkáltatását.

Mostanában úgyis esedékes volt egy cipővásárlás, és mivelszintén Zsukov mondta, hogy a Tangó kódnéven futó termékek akcjósan, majdnem féláron vihetők el, így gondoltam jobban járok, ha kapásból kettőt veszek. A mókás az volt, hogy pont abból a két darabból volt, amelyik kettőt korábban kinéztem (mefiblog kék, és vörösnarancs), az egyik az Astorián található üzletben, a másik pedig a WestEndben. A kiszolgálás nagyon korrekt volt, az Astoriáról áttelefonáltak a WestEndbe, és eltetették (mindkettő pont az utolsó darab volt a méretből). Van lentebb két kép is, szar fotó, szar kivágás, szar háttér, szar a cipő is, ezekre utaló megjegyzésekre kár pazarolni a biteket. (Úgyis gyémánttal kimoderálom a gecibe. ;])

Még nincs vége, olvasd tovább »

Most már biztos, ami eddig csak »sejtés volt«: itt a tavasz. Az ítélet jogerős, fellebbezésnek helye nincs. Nemrég értem haza a kerékpározásból, konkrétan egy szál vékony pulcsiban és pólóban majd meg gyulladtam, valamint a tavasz további biztos jelei: a kutyák roppant erősen vedleni kezdtek; ma legalább darázzsal találkoztam (egyiket »Kázmér« majdnem meg is falta, úgy kellett kivennem a szájából), illetve csiripelnek a különféle színes-szagos madárkák (ezt Kázmér szintén nagyon érdekesnek találja, most épp egy galambnak udvarol az ablakon keresztül).

Ha tart a jó idő délutánig, a Hősök terén keresztül megyek haza, és nem metrózom. A héten pedig megyünk Zsukival venni »cipőt«. És mindjárt itt a nyár, ója.

Végül mégis metróval jöttem; ebben semmi izgalmas, viszont láttam egy öreg bácsikát, aki a mozgólépcső bal oldalán a botjával tört magának utat, többen föl is voltak háborodva, ő meg mutatta a táblát, hogy Jobbra állj!. Jól küldte. Meg egy öreg nénit is láttam, Nokia Bluetooth hedszettel. Vicces volt.

Valamint fontos lehet sokaknak, hogy éjféltől, azaz holnap ismét sztrájkol a VDSZSZ, gondoltam leírom, hátha van aki nem tudja (a drága szervezet egy nappal a megmozdulás előtt időben bejelentette szándékát), mégse induljon el fölöslegesen.

Nem nagyon bátorkodom magam elszólni, de tényleg egyre jobb idő van. Már múltkor is érezhetően javult az időjárás (mármint számomra a jó idő meleget jelent, sokaknak nem), bár akkor beütött az a mínusz egy-néhány fokos kaland, jeges széllel, ami kicsit lelombozta a hangulatomat, de tegnap konkrétan olyan jó idő volt, hogy kedvem lett volna napozni. Ha tartja ezt a szintet, jövő héten megyek tekerni. A téma be van zárva.

Nem is tudom melyik volt viccesebb: amikor hajnal kettőkor telibehánytam a konyhakövet, két lépéssel a fürdőszoba előtt, vagy amikor fél órával később fel is takarítottam azt. Vagy mondjuk amikor háromkor megint jött a kraft, de az legalább a rendeltetésszerű helyére ment. Szákk.

Azt vettem észre ezzel a hányás dologgal egyébként (bár lekopogom, ritkán szoktam), hogy először lehetetlen időben odaérni a slozi/mosdó/kád elé. Egyszerűen mindig egy lépéssel előtte kapja el az ember grabancát. Vagy ami mégjobb, a vödör az ágy mellett, amit meg sikeresen kikerül az anyag. Szákk.

Az egészben a legidegesítőbb az, hogy nem holnap, vagy mondjuk pénteken jött ez a frász, hanem szerdán, amikor bentlennék a suliban ötig, három új tanárt és órát megismerve. Szákk.

Remélem mondjuk madárinfluenza. Szákk.

Egyébként – bár ez köztudott, mégis – mindig meglep, hogy a nyelvkörnyezet mennyire elősegíti a nyelvtanulást. Soha nem tanultam olaszul, de minden nyáron kint töltök pár hetet, sokszor egy egész hónapot, és néha jobban megértek egy írott vagy hallott olasz szöveget, mint az angolt, amit (két nagyobb kihagyással, ez sajna látszik is) óvoda óta tanulok.

Terveim közt szerepel, hogy irgalmatlanul ráhajtok most az angolra, mondjuk egy nyelvvizsga szintjén, mert azért az nem buli, hogy tökmag korom óta tanítanak, mégis alig bírok megszólalni vagy egy értelmes mondatot leírni. A kiejtésről nem is beszélve. Szóval.

Aztán mindenképpen szeretném bevállalni az olaszt, mint második idegennyelvet, egyrészt mert könnyű, másrészt mert tetszik, harmadrészt meg mert utálom a németet.

És ha még nem unnám meg, jó lenne bevállalni valami érdekes nyelvet, mondjuk az oroszt (azt egyszer akartam tanulni, két óra után rájöttem, hogy ez nem egy tízéves gyereknek való).

Sylverdevil írt róla, hogy miért szeret vidéki gyerek lenni. Ez a bejegyzés végül is egy hosszabb válasz lett volna bikerrr kommentjére, annál a bejegyzésnél.

Még nincs vége, olvasd tovább »

Ma pedig itt volt Lev aljasz Gémboj valamint Zsukov aljasz Tiszamen és a szupertitkos projektünkön dolgoztunk, több-kevesebb sikerrel. Meg persze megismerkedtek »Kázmér« macsekkal. – Utálok minden macskát, kivéve Kázmért! – Ezt mondta a Zsuki, én pedig nem vitatkozom vele.

Valamint vásároltam pulykahúst, meg rizsát, ezekből pedig finomságot fogok készíteni vacsorára, desszertnek albán krémessel. Üres volt a hűtő, valamit tenni kellett, na.

A Móriczon »tényleg jó a gírosz«, de nem az Ekerben, hanem a másik oldalon valami nem tudom milyen nevű helyen, ahol van mindenéle más is, de a lényeg: normális áron (öccá'ötven), nagy adag, borjúhúsból, pitában, nem abban a palacsinta-utánzatban. És van olyan is, hogy gírosz csak hússal, amit biztosan ki fogok próbálni, de most ződbaffőzeléket (!) eszem, tojásval, mindezt teszem majd a »Prison Break« legújabb epizódjának megtekintése közben.

Igen, ezt most csak úgy idehánytam.

Szép dolog az IMAX, meg jó dolog a klimax, tervezem én is, hogy elnézek oda, csak majd akkor, ha több lesz a választék. Ugyanis én nagyon szeretem a dokumentum (vagy legalábbis ilyen jellegű) filmeket, de nem moziban. Nem szürcsögés, meg »pattogatott kukorica rágcsálásának zöreje« mellett, és nem sikítozó JUJ ANYUCI ÚSZIK A HALACKA! gyerkőcök társaságában.

Persze biztosan a halak úszkálása, és a dinoszauruszok ordítása is egy igazi élmény, én nem mondom, hogy nem, de én ha már moziba megyek, akkor vagy sírni akarok a röhögéstől, vagy pedig másodpercenként ötszáz lövést látni és hallani. A dráma tökéletes otthon a fotelból, egy csomag papírzsebkendővel.

Szóval ha majd mondjuk lesz olyan, hogy Mátrix vagy Harry Potter, vagy valami bármilyen más film, azt nagyon szívesen beülök megnézni, a halacskákat meg hagyjuk csak a Discovery Channelre. Mondjuk kíváncsi vagyok, hogy arra is ilyen áron küldik-e majd a jegyeket.

Kedves moikboy!

Szerintem roppantul gyenge, ahogyan erőlködsz a blogodban, és minden második bejegyzésed arról szól, hogy mennyire gáz is vagyok én, hol finoman utalva, hol pedig konkrétan leírva. Sokkal gázabb vagy te, szerintem. Tudod miért? Nincs annál undorítóbb, mint amikor valaki a barátja ellen fordul. Nem véletlen az idézőjel, bűn volt barátnak nevezni valakit, aki párévnyi ismerettség után (még ha nem is személyesen) mondhatni a hátamba szúrta a kést (mégha csak szavakkal is). Egyszerűen gusztustalan dolog ez. Kivált, hogy anno nem is tudom ki volt az, aki megvédett téged, másokkal összevesze.

Kérdezted korábban, hogy én elfelejtettem-e egy bizonyos oldalt, akartam válaszolni, hogy nem, te viszont úgy látszik elfelejtetted, hogy kivel voltál jóba, és kivel nem. Hogy ki nevezett a barátodnak, és ki nem. Tudom, persze, megint én vagyok a gáz, hogy egyáltalán írok neked választ, hiszen Jézus: hát reagálni volt képem, hát felveszem amit más ír, hát mégis csak foglalkoztat, hát mire nem vetemedek én, és egyáltalán! Oh, én szerencsétlen pára, akinek semmi szórakozása nincsen, meg semmi stílusa, meg egyébként is, könyve sincsen, biztos azért ír ilyeneket, hogy csak gizduljon; ha érdekel majd készítek neked fényképet arról, hogy mennyi könyvet tartok itthon, bár tényleg én vagyok a hülye, hogy egyáltalán foglalkozom még veled. Veled, aki ha úgy tetszik elárultál (igen, ez eleinte egy picikét rosszul esett, de most már rájöttem, hogy ilyen emberért nem kár). De ha ez a te kicsiny szívedet élvezett tölti el, ám legyen, örömmel írom ezeket a sorokat.

Anno Balázs csinálta ezt velem; rosszban volt veled is, velem sem volt a legjobb viszonyban. Aztán egy idő után ti kibékültetek, és verted erre a melled (ha csak úgy szolidan, magadban is). Aztán idővel mi is kibékültünk Balázzsal, találkoztunk is, és tudod: inkább legyen csak egyetlen olyan barátom, mint Balázs (pedig nem egyetlen barátom van, akármilyen hihetetlen is ez), mint egyetlen olyan ismerősöm, mint te.

Menjél szépen, olvass még sokat, alakítsd ki az egyedi és teljes mértékben stílusos moikboy-figurát, légy büszke arra, hogy tudsz sok mindent, közben pedig egy nulla vagy emberileg. És nem azért, mert drogozol, vagy azért, mert bulizni jársz, sem pedig azért, mert most én hű, de utállak téged. Nem. Szimplán azért, mert aki egy barátját elárulja, abban semmi emberi nincsen. Persze túlzás is, hogy utállak. Ha valaki utál egy embert, akkor még érez iránta valamit, én már túl vagyok az utálaton: szimplán nem ignorállak; nem érdekel mit írsz, mit mondasz, és egyáltalán. Ha találkoznék veled az utcán, elmennék melletted.

Leírtam őszintén mi a véleményem az egészről, és e bejegyzéssel bezárólag pedig befejeztem veled mindennemű kommunikációt. Még mindig szar vagyok, tudom én is.

Tisztelettel;
Nádai Gábor Mefi

Egyébként a konyhai ügyködés közben a legjobb dolog a vágás. Ezen áll vagy bukik az egész. Egy szar késsel nem lehet dolgozni, elvágod a kezed, elmegy a kedved a mókától. Egy igazán jó konyhai kés azonban olyan, hogy amikor a kezedbe veszed, kedved lenne mindent és mindenkit feldarabolni, meghámozni, filézni a környezetedben. És itt jön a képbe a »rezidencia«, ahol van egy tízéves közepes méretű kés, meg egy nagyobb fajta, amit el kell vinnem késeshez (ez nagyjából két hónapja figyelget a PDA todo listáján), így mindenféle késes művelettől elmegy a kedvem. Ennek pedig valószínűleg az igen bejövős az IKEA SKÄRPT névre keresztelt késcsaládja fog véget venni. Elmegyek megnézni milyen, mert ha ezek a kések nem gagyik (ránézésre egyáltalán nem), akkor biztosan beszerzem apránként a képen látható darabokat (húsbárd, konyhai kés, szeletelő kés, kenyérvágó kés). Először mondjuk a kenyérvágót, mert az a legundorítóbb vágási meló, kivált hogy a manapság kapható tökjó kenyerek szétesnek mint Gizi a dizsiben.

Igazából azért nincsen cuki film- és sorozatgyűjteményem DVD-n, mert nem szarom a pénzt. Példának okáért, a tíz évados Jóbarátok belefájna nagyjából nyolcvanezer pénzbe, ezt azért sokallom érte. Egy filmért persze nem sok a két-háromezer forint, de hát úgy vagyok vele, hogy tudom máshová is tenni, inkább elmegyek kétszer moziba. Mert ritkán veszek le a polcról DVD-t, hogy na akkor most ezt megnézem én. Csak a Mátrix, »A Keresztapa« és a »Vissza a jövőbe« hármas-hármas, amit igen. Meg úgy egyébként is, a DVD szerintem halott dolog, inkább valami óriási tárhelyű vas kéne, amin csak rábökök, hogy akkor most ezt, és nem kell betenni. Persze akkor nincs meg az illúzió, hogy ott integetnek a dobozok a szekrényen.

Szóval azt hiszem, jó ideig nem lesz sokdarabos DVD-kollekcióm.

Vagy ha nem is oda, akkor Miamiba. Az ég kellemes narancsos-lilás színben pompázott, és az egész utcának olyan rózsaszín hangulata volt, a poén, hogy mindezt délután öt előtt pár perccel. A nap is egész nap sütött, az idő is kellemes volt, a hó elolvadt (maradt utána jó kis latyak, amit utálok mint a bűnt), szóval talán végre lehet azt mondani, hogy kicsit jön a jóidő, szánsájn, vidámság. Komolyan, nem értem azokat az embereket, akik odavannak a télért. Én is szeretem a szobából nézni ahogyan kint esik a hó, de ennyi. Amikor ki kell menni, és szétfagy mindenem, na azt már utálom. Meg amikor takarítani kell a havat, a gennyes latyakot, szintén. Ennél már csak az ősz a rosszabb, a maga búslakodós hangulatával (szakadó eső is olyan kellemes, az embernek kedve lenne felvágni a saját ereit, annyira vidám). Szóval tavasz és nyár rulez, még mindig. Ezért is fogok elnézni egyszer Miamiba, csak a fránya Malév weboldalán nem lehet jegyet foglalni (nekem még soha nem sikerült, mindig váratlan hibával kidobott), a menetrendben pedig nincs benne Miami.

Ezek vannak.

Apropó, Zsoc említette, hogy én követtem el a százezredik kommentet Sorozatjunkie-n. Vicces, nem is gondoltam volna ott és akkor. Véletlenek márpedig nincsenek. Ellenben ez a komment aranyos:

Hiába, szereztem egy barátot! Bár azért jelezném az illetőnek (gondolom hogy olvassa a blogot; általában a legnagyobb ellenségek azok, akik félpercenként csapkodják a refresh gombot, és ötmásodpercenként frissítik az RSS-t), hogy a név, amivel kommentált helyesen úgy néz ki, hogy: Kensei Takezo, nem pedig Kensei Takeso.

Puszi.

Tulajdonképpen az is annyira jellemző, hogy amikor felveszek pulóvert és rá zakót, akkor biztosan meggyulladok, ha pedig csak az egyiket, akkor biztosan lefagy a vesém. A nap tapasztalata pedig, hogy bár a Burger Kingben kapható kapucsínó nem a legfinomabb, a cuki papírpohár miatt mindenképpen megéri kipróbálni (tényleg, az amcsi filmekben és sorozatokban a legjobb amikor isszák a kávét és shéket azokban a dizájnos papírpoharakban).

Vettem valamint 3250 magyar forintért tanuló-havibérletet, és amit nem értek, az nem más, hogy ha vidéken a postán vidéki bérletet tudok venni, akkor pesten a póstán pesti bérletet miért nem? De legalább mosolygott a csaj a pénztár mögött. Az új bérlet előnye, hogy egy hónapra szól, bármikor is veszed. Tehát elég gázos lett volna ma vennem egy bérletet a régi áron (2950 forint), ami csak ötödike éjfélig (húsz nap) érvényes.

És: ha esetleg egy átszállással utazol valahová, akkor sokkal jobban megéri átszállójegyet venned, mert az 420 forint, ellenben a két darab vonaljeggyel, ami pedig 540. (És ne ijedj meg, ha az újságos nem árul; a metró forgalmi ügyeletén mindig kapni, és általában a legtöbb megálló közepében van olyan hely, ahol szintén. Ha persze mégse, az szimplán szar ügy.) Call me jew, de szerintem ilyen dolgokon kell spórolni, nem a kenyéren.

Sétálgatott egy fiatal srác aktatáskával a Stadionok metrómegállóban, lent az egyik vágányon, a két sín között. (Ott ugye összesen négy vágány van.) Akartam is neki szólni, hégy te állat, elcsap a metró. Aztán eltűnt az alagútban, a metró meg jött. Nem kürtölt, nem villogott a fényszórókkal, pusztán fékezett, de azt láthatóan és hallhatóan nem gyengén tette, de már késő volt. Lehetett hallani a hátborzongató csattanást. Egy pár másodpercig – mely egyébként nekem óráknak tűnt – szinte hallani lehetett az emberek rémülettel vegyes döbbenetét: elütött egy embert a kettes metró, déli tíz óra után néhány perccel. Aztán a vezető kinyitotta az ajtókat, bemondta a hangosba, megkér mindenkit, hogy bámészkodást és pánikot mellőzve hagyják el az aluljárót, úton van a segítség. A tömeg kiment, én is. A mentők néhány percen belül meg is érkeztek, én meg magam sem tudom miért, követtem őket. Nem szóltak. Időközben már áramtalanították a peront, kialuldt az ennek ellenkezőjét jelző kék kijelző az alagút bejáratánál, a tükör felett. A mentősök lementek; persze sokat nem tudtak már csinálni, ami megmaradt szerencsétlen bolondból, azt különféle dobozokba kanalazták össze. A metróvezetőt kicsit megrázta a dolog, kapott is nyugtatót. Rossz érzés volt, hogy ha talán szólok neki, akkor kimászik, és ez nem történik meg.

Eztán jött egy Wartburg, a vágányon, bene cigányokkal. Kiszálltak, bezárták az autót, aztán kimentek az aluljáróból. Itt már azért kezdett gyanús lenni a dolog.

Én pedig felébredtem, fél tizenegy volt, és az ágyamban feküdtem. Érdekes álom volt mindenesetre, »nesze neked álmoskönyv«

Azt álmodtam, hogy valahová éppen indulni készültünk, aztán odaszóltam anyumnak, hogy Várjál, veszek kabátot, hátha találunk egy macskát. – ezt így utólag én sem értettem. Elindultunk és végül tényleg találtunk; kis vörös cirmoskölyköket, nagy nehezen le is vadásztam egyet, meg ott volt még egy fekete Audi is, amiben ült egy kopasz csávó, ő szintén levadászott egyet.

Mikor hazaértünk, a macska valami átmenetet képzett a tojásból éppen kibújó fióka és egy most született cirmos között, ráadásul úgy nézett ki, hogy halott. Aztán egyszercsak felkelt, lenyalta magáról a trutyit, majd nyávogott egyet.

Ha megrémítenének az álmaim, akkor már a pincében ülnék, nagyjából egyhétre elegendő hidegélelemmel, és kellően felfegyverkezve, várva a földönkívülieket.

»Ellen« nevű teknősöm az előbb majdnem megfulladt. A lelkem a kelleténél nagyobb iramban kapkodta befelé a halakat, aztán félrenyelhetett. Kicsit ijesztő látvány volt ahogyan dülledtek ki a szemei, és spriccelt a víz az orrából, de végül sikerült addig csiklandozni, hogy egy csipesszel ki tudtuk húzni a haldarabot. Hát az infarktus kerülgetett, azt azért hozzáteszem.

És egy biztos: nem az utolsó. Vajon meghatározza-e az első poszt a a rákövetkező többit, és az évet? Nos, a »tavalyi első poszt«, sőt inkább annak oka befolyásolta az évet, remekül méghozzá. Elsütök egy ilyenkor szokásos jajdevicces mondatot: tavaly megnéztem a »Dexter« befejező részét, ütött, mondhatom. Valamint kicsit megnyugtattam a két házőrző kerti vadállatot, mert a szomszédok tűzijáték és petárda akcióitól teljesen meg voltak rémülve. Érted, egy vérszomjas vadállat, és remeg a félelemtől.

Tegnapelőtt leborotváltam a kis bozontot az államon, amit szakállnak csúfoltam. Nos, a következmény egyértelmű: nekem szakáll kell. Nem mondom hogy jól áll, de biztos, hogy a meztelen áll nem nekem való. Zavar is, csúnya is. Persze szebb nem lesz. ;]

Éjfélkor meg ittam orosz vodkát (genyó vagyok, nem pezsgőt ittam), ami finom volt.

Naszóval, lencsefőzelékben, kocsonyában és tanulásban (hehe) gazdag január elsejét!

Mindenki (legalábbis sokan, és ennek tényleg örülök) olvasnak, sokan régóta, sokan már találkoztak velem, és így tovább. De hányan tudjátok, hogy indultam el a blogolás rögös ösvényein (be szép), míg el nem jutottam idáig? Ez bizony Doomocska barátom érdeme. Történt ugyanis, hogy egy unalmas napon iskolánkba érkezett Doomocska, aki nálam egy évvel volt idősebb, és krisnás volt, és ez nekem teljesen új volt. Copi barátom mutatta be, beszélgettünk, aztán szóbajött ez az izé, ez a blog. És akkor Doomocska küldte a szakszavakat, hogy blogolt, blogger, blogban, blogring, komment, én meg néztme. És ő teljesen fel volt háborodva (jogosan), hogy én nem tudom, mi az. Aztán elkezdtem őt olvasni. Meg elkezdtem mások blogját is, például valami Cséfi nevűét, amit kétszer láttam, aztán megszűnt. Vagy Shamaltét, akinek azóta sajnos szintén megszűnt a blogja; mindkettő (akárki akármit mond) komoly veszteség a hazai blogszférára nézve.

És akkor gondoltam, miért ne. Eleinte nem volt publikus, csak egy szöveges fájlba írtam, hogy most szartam egyet, most lefekszem aludni, most megyek és kutyázom. Aztán – még mindig szigorúan szöveges fájl, semmi kategória, vagy adatbázis – csináltam egy egyszerű kinézetet, és elkezdtem az ipart. Ez volt 2005-ben. Most pedig 2008 közeleg, a sztorit innen, mint ahogyan azt fentebb leírtam: sokaknak ismerős.

Az ünnepekkel az a baj, hogy teljesen eltolódik az időérzékem. Lefekszem háromkor, felkelek délben, fogmosás, arcdörzsölés, csipázás, tanulás, kaja, eközben böngészés, tanulás, és most veszem észre, hogy szombat van. Egyre jobb.

Ami viszont jelenleg roppant mód zavar, hogy tél van. Hamar sötétedik, az ég olyan sötét mint az alagútban lévő néger szájában a negró, hideg is van, meg egyébként. Napfényt akarok, szánsájnt, negyven fokos meleget, és egyszál nadrágban menni biciklizni, föl egy domb tetejére, és ott tanulni. Azt. Ehelyett itt rohadok a szobában.

Ha már így belelendültem kis életem kitárgyalásába, akkor jelzem, hogy jelentkeztem a HÖK-be, külügyekért és kommunikációért felelős elnökségi tagnak. Izgalmas.

Valamint megtaláltam az óvodáskori nagy szerelmemet iWiW-en, kíváncsi vagyok mit reagál majd.

Csináltam IQ-tesztet, angol nyelven, és 75 lett, szar vagyok. 18 kérdés lett jó a 30-ból. Ez egyébként annyira nem lepett meg (egyrészt nem hajnal egykor kéne nekiállni, másrészt az angoltudásom az khm, harmadrészt több mint fél óra alatt oldottam meg a 15 perc helyett), igazából csak azért bosszant picit, mert anno még óvodában vittek minket IQ-tesztre, kétszer is, és mindkétszer nekem lett a legjobb, majdnem maximális pontszámmal. Persze az magyar nyelven volt. Feszinéting.

Csináltam magyarnyelvűt is, az meg 136, egyre feszinétingebb.

Úgy döntöttem, hogy lesz egy macskám. Igazából anno azt mondtam, hogy »Julcsa« után nem lesz többet macskám, de ezt kár volt mondani. Egyszerűen hiányzik a macska a háznál, hogy nem rohangál itt virnyákolva vacsoraidőben, hogy nem fekszik rá a leptopra, hogy hát meg kéne vakargatni a hátát, meg hogy nem nyaggat sorozatnézés közben, hangosan dorombolva. Szóval a Király 2008. évének január havában, és annak is huszonegyedik napján be fogok szerezni egy macskát, méghozzá most egy kandúrt. Valószínűleg szürke csíknélküli, vagy vörös lesz. Pénzt nem akarok rá költeni (nem azért mert smucig vagyok, hanem mert nem szeretek egy állatért fizetni, az valahol olyan, mintha megvenném a szeretetét), inkább menhelyről hozom el. Azért csak hasonlító, mert hatvanezerért nem akarok egy tenyészállatot venni, nekem nem egy mutogatni való porcelándarab kell, hanem egy macska.

Szóval január 21-én, ha csak valami egetrengető dolog nem történik (és remélem, hogy nem), akkor macskám lesz. Remélem, hogy a szüleim, és a kutyák is ennyire örülnek ennek az információnak, mint én. ;]

Írtam egy rövidke életrajzot (vagy ilyen bionak is csúfolt akármit), amit »itt lehet megtekinteni«, jól. Az, hogy miért nem lett három mondatos, bennevan a szövegben, akit érdekel, olvassa el.

Valamint kicsit buherkodtam a motorban, vagy hogy jobbat ne mondjak, endzsájban, és kijavítottam a bejegyzések alján látható számlálót (az Érdekességeknél), és néhány fölösleges sortól is könnyes búcsút vettem. Mivel a csúcsszuper újmotor fejlesztésére se időm, se energiám, se kedvem, ez meg már szúrta a szememet.

Most meg ágybazuhanós technológiával le fogok fekszeni hálni, mert holnap olyan leszek, mint az centrifugázott, mosott majd szárított papírzsebkendő.

Egyébként mindig szerettem, amikor olyan emberek alkotnak rólam véleményt, akik nem ismernek, legfeljebb a blogon megjelent írásaim alapján. Kivált, ha ezek alapján rosszul. Mert ugye sokat meg lehet tudni valakiről az írásain keresztül, de én például teljesen más vagyok személyesen. Mások a reakcióim, máshogy beszélek, máshogy gondolkodom és így tovább. Ennél fogva az olyan vélemény, amit valaki úgy épít fel rólam, hogy se nem beszélt velem (interneten, élőben, akárhogyan), se nem találkozott, csak néha elolvassa amit írok, biztosan téves. Az engem érintő téves véleményekkel pedig leginkább az a problémám, hogy – ellenben másokkal – én tudom milyen vagyok, tudom mik a hibáim, és tudom milyen akarok lenni, vagy ha ezt nem is, mindenképpen tudom, hogy milyen nem.

Azért az is elgondolkodtató, hogy a hozzávetőlegesen félóráig pohárban hagyott csapvíznek miért van tömény algaszaga. Tiszta víz, aha.

Az jutott most eszembe pont, hogy a régi lakásunkban a szobám ajtófélfájára mindenféle filctollakkal voltak ilyen vonalak, hogy épp mikor hány centiméteres az magasságom. Félévente-évente rajzolgattuk, már nem emlékszem, de azt tudom, hogy a testvéreimnek is jelölve volt, szinte majdnem addig, míg a végleges magasságukat el nem érték. Valamint a konyhaszekrényben volt egy műanyag pohár, amiben meg a kiesett tejfogaimat gyűjtöttük. Feszinéting.

E két dolgot mindenképpen fontosnak éreztem leírni.

Nem is meséltem, hogy valamelyik reggel arra ébrettem, hogy egy nagyjából félméter átmérőjű nedves folt van az ágyamon. Első gondolatom az volt, hogy kicsúszott valami sárga vagy barna, de ennek ellenkezőjéről rögtön meggyőződtem, hiszen semmilyen szag- és színhatást nem észleltem. Második gondolatom az éjszakai magömlés volt, de mivel az ilyen jellegű tapasztalat már évekkel ezelőtt megvolt, valamint a folt mérete azonnal kizárta ezt a felvetést is. Aztán hamarosan meglett a bűnös: egy 1,5 literes kiszerelésű Szentkirályi ásványvíz, amit éjjel nem kupakoltam vissza. A sztori valszeg úgy nézett ki, hogy hajnal négykor szokás szerint felébredtem, nekiálltam inni, aztán a processz közben elaludtam. Tea Water can do that. Vicces volt azért ezt így reggel hétkor, álmos fejjel konstatálni.

Ez is letudva egy évre. Mondjuk nem sok embernek kell vásárolnom, de én nem szoktam sírni, hogy ez jaj mennyi sok gonddal jár, pontosan azért nem, mert a karácsony szerintem nem az ajándékozásról szól (értsd: nem köplek le, ha nem veszel nekem plazmatévét), nekem konkrétan sokkal jobban esik, ha valaki őszintén azt kívánja, hogy legyen kellemes az ünnep. És ha már ebből is csak a problémát csinálja az ember, akkor fölösleges az egész. Kaja, család, pihenés, meghittség, fenyőillat, ez a karácsony.

Apropó fenyőillat. Sokan – többek között például az én szüleim is – azért nem vesznek karácsonyra műfenyőt, mert nincsen finom illata (aki azt mondja, hogy azért, mert nem szép, annak nem hiszek, mert olyan műfenyőket lehet kapni, amelyek lazán szebbek, mint egy valódi; meg havat fújnak, meg lótúró), szóval erre a fenyőillat problémára mondott Balázs egy jó tippet: néhány fenyőág, egy kis olaj, és kész is a meghitt fenyőillat. Nem teszteltem persze, de ezek az olajos illatosítók általában jók szoktak lenni, akkor ez éppen mért ne.

Hehe, nem azok a fogak.

Mostanában sehol nem láttam 'pesten, ezért mikor hazaértem vettem magamnak vagy három zacskót, és tegnap annyit ettem a kedvenc »Snehulky« névre hallgató cukorkámból, hogy a torkom vagy fél évig biztosan nem fog fájni. Ez mondjuk nem mondható el a fogaimról; csodálom hogy nem ugrott ki valamelyik, hogy Helló, megyek és gyökérkezelem magam, egy óra múlva itt vagyok!.

Avagy majdnem. Mindenki ellenem van. Még a posztot sem sikerült elküldeni, szákk. Szóval gondoltam kicserélem a kapcsolót (apropó: háromszáz forint egy kis kétcentis műanyag darab, hadd ne mondjam, hogy mim szakadt le, és honnan, amikor közölte a csávó a villanyboltban), csatlakoztatom a kis félcentis foglalatba, bedugom a lámpát a konnyektorba, felkattintom, semmi. Lekattintom, vissza, semmi. Vártam egy kicsit, és már épp akartam lekapcsolni, amikor egy cuki szikrázás, és egy olyan hangos pukkanás kíséretében, melyet még »Walter« is megirigyelt volna, lekúrta a villanyórát. Hát nem vagyok egy beszari gyerek, de azért majdnem dobtam egy Kálmánt.

Tisztelem az elektromosságot, de hát a kurva anyját így hétfő este nyolc óra körül. És még káromkodtam is, óbocsánat.

A-a-a-a lényeg, hogy me-e-e-egúsztam minden b-b-b-baj nélkül.

Ma pedig csodálatosan kiöltöztem, csini öltönybe, meg olaszos ingbe, meg még a hajamat is bezseléztem, jól, aztán mentem vizsgázni, mert hát meg kell adni a módját. Majd karácsony környékén derül ki, hogy most mi lesz. Amit igazából mondani akarok, hogy ritkaelegáns vagyok (igazából a ritka helyett egy k betűs szalonképtelen szavacskát szoktam említeni), és öltönyben kéne járnom. Csak az a gond, hogy nagyon hidegben belefagyok, meg macerásabb a tisztítása, estébé. A kisgéppel csináltam képet, de inkább nem tőtöm fel.

Mefi ma egész nap derivált, integrált, defibrillált, meg kereskedelmi görbéket és jószágokat olvasott, szóval olyan az agya, mint egy mosott lukas zokni (apropó, kéne zoknit venni, mert kezdenek tönkremenni a jó zokniaim, hű de izgalmas).

Valamint az van, hogy Mefinek végre beugrott a nagy ötlet, hogy mit fog csinálni, ha nagy lesz, és ha majd lesz konkrétum, akkor el fogja mondani, de azért annyit leszögez, hogy nagyon nagyot fog ütni! (Vagy csődbe megy, és hómlesz lesz.)

Holnap vizsga meg zéhá, sálállá.

Most, hogy néhány levelet meg kellett írnom, arra jöttem rá, hogy még mindig szörnyen szarul megy az angolul való fogalmazás. Szóval egyrészt sokat kell még mindig szótáraznom, másrészt alapvető dolgok nem jutnak eszembe, olyanok, amiket hallva vagy olvasva megértek. Erre szokták azt hiszem mondani, hogy passzív nyelvtudás, vagymi.

Ezzel pedig az a baj, hogy én jövőre el szeretnék kezdeni egy második idegen nyelvet (konkrétabban az olaszt). Ellenben egyelőre nem tanulok angolt iskolai szinten (elvileg felvehető lesz majd), de mindenképpen szeretnék szerezni egy nyelvvizsgát belőle.

Szóval most az lesz, hogy jól meg kell tanulnom az angolt, hogy aztán elkezdhessem az olaszt. Az angol előrelépéshez viszont már egyre jobban érzem, hogy szükséges lenne egy kis idegen nyelvkörnyezet. Mert a film- és sorozatnézés is eléggé beindította a nyelvtudást, egy-két hét angol nyelvterületen való kiruccanás valószínűleg méginkább ezt tenné. Aztán lehet, hogy mégsem, nem tudom.

Reggel nyolctól este nyolcig iskolában lenni igazán nem vicces dolog, pláne, ha az ember különböző folyó ügyeit intézné (eszembe jutott az a kis idézet, amit kukac7 blogján olvastam anno, hehe) de hát ez van, ezt kell szeretni.

Esett ma a hó, és ritka nagy hideg volt ebből kifolyólag, még az arccsontom is lefagyott, ez pedig azért nem túl kellemes, mert amúgy is kapar a torkom napok óta.

A csodás EMKTV-féle internet pedig nem működik, ejnye.

Most, mivel egyéb érdekes és izgalmas sorokkal szolgálni nem tudok sajnos, inkább becsukom ezt az ablakot, és megyek melegedni, tegyétek ti is ezt!

Szóval ma a busz nagyjából -5 °C-os lépcsőjén ücsörögve eldöntöttem, hogy – bár imádom, és szeretem, valamint büszke vagyok arra, hogy itt lehetek, de – el fogom hagyni Magyarországot, előbb, vagy utóbb (bár inkább utóbb, ha valamilyen papírt sikerül arról szerezni, hogy semmihez nem értek). Nem mindegy hová, és nem mindegy minek, de nem félek: ismerek ahhoz elég külföldön élő embert, hogy ne adjnak el kurvának, jaj bocsánat.

Lehetne most ecsetelni, hogy miért, de teljesen fölösleges; aki érzett már így, biztosan érti, aki pedig nem érzett még így, az meg úgy sem fogja megérteni.

Most így röviden: macskát akarok. Mondjuk brit rövidszőrűt, de bármilyen mással kiegyeznék. Kedves Jézuska, vagy Télapó, vagy akárki, remélem olvasod. Puszi.

Most így hosszabban: érdekes, hogy Haszprus Maszat névre hallgató macskája mennyire hasonlít az én »Julcsámra«. Eszméletlenül. Majdnem sírva fakadtam. Mondjuk általában mindig, ha szóba kerül az én egyetlen macsekom. (Nem az ő helyére akarok egyébként, pusztán van egy bizonyos terület a lelkemben/szívemben, ahogy tetszik, ami megszokta a macska és egyéb állatok jelenlétét. És 13 év után nagyon rossz, hogy nincs körülöttem egy négylábú doromboló jószág.)

Pirosra váltott a lámpa. Az imént, itt a ház előtt. Egy sportautó elegánsan fékezett, majd megállt. És hangosan hallani lehett az egyik legjobb számot a »Driver - Parallel Lines« játék hetvenes éveiből. Teljesen olyan érzésem volt, mintha a játékban lettem volna; kedvem lett volna lesétálni, úgy, mintha az egész világot én birtokolnám, mint az igazi godplayer, beülni egy autóba, aztán hadd szóljon, át a Lánchídon, maximális sebességgel. Beülni a legdrágább étterembe, megvenni a legdrágább főételt, a legjobb baráti kör társaságában, dupla annyi borravalót adni, mint amenyibe az egész került, aztán kimenni a reptérre, felszállni egy Miamiba tartó repülőre, és folytatni. Egy kellemes koktéllal a kezemben, hawaii-mintás ingben végigsétálni a tengerparton, megbámulni a csinos lányokat, beülni egy kabrióba, és egyszerűen csak élni, nem törődve azzal, hogy mi lesz másnap. A legdrágább hotelben szobát foglalni, kiüríteni a minibárt, délen felkelni, beállni a tükör elé, és szimplán elmosolyodni, hogy igen: ez kell nekem! A lámpa közben zöldre váltott, a sporatutó finom doromboló hang kíséretében tovább állt, a zene pedig elhalkult. Én pedig felébredtem az ablakon beáradó kellemes, de ugyanakkor csípősen hideg levegő hatására.

Gyakorlat, LAN-party fíling (sötét meg minden), és hát üvöltözik szegény tanár, mert a .bat fájlokkal való műveletek bizony a nehéz feladatok közé tartoznak. (Igen, ez a mondat ironikus.)

Ma elájult egy bácsi a 47-49-es villamospótló autóbuszjáraton. Persze rögtön mindenki pánikolt, néz rám egy öregasszony Jajsegítség, elájult, jajsegítség!, egy másik csávó üvöltött a megállóba éppen erős fékezéssel beálló sofőrnek, hogy ÁLLJON MEG, SÉRÜLT A BUSZON!, és mindenki néz, hogy micsináljanak, jaj, micsináljanak. Mondom talán hívni kéne a mentőt, épp ezen voltam, mikor szólt a sofőr, hogy mindenki szálljon le, mert ő mentőt hív. Oké, fönnmaradt egy ápolónő, az ott rendezgette szegény embert, meg egy öregasszony (ma értettem meg a turbónyugdíjas fogalmat igazából), aki nézte szegény emberünket. Sofőr úr szól neki udvariasan, hogy távozni kéne. Nő csak mosolyog, mondja nem. És akkor így alakult a párbeszéd, amin én röhögtem:

– Hölgyem, nem megkértem mindenkit, hogy hagyják el az autóbuszt?
–De nem a mikrofonba mondta!
–És ha nem a mikrofonba mondom, akkor az már nem számít?!
–De nem ám!
–Hölgyem, jól van, vagy hívjak magának is egy mentőt? Mert ha jól van, akkor szálljon le a buszról!

A néni még ekkor is csak mosolygott. Én azért félhangosan megjegyeztem, hogy takarodjék már a 'csába onnan.

Meg ittam finom vaníliás izét, amit egy automata adott nekem 90 egységnyi magyar forintosért. Finom volt.

Minap pedig hirtelen felindulásból töröltem az MSN-kontaktlistámról azon személyeket, akikről a lentebb felsorolt állítások közül legalább egy elmondható:

• legutoljára fél éve köszöntem rá (kivétel ha elutazott, nincs állandó netkapcsolata stb.);
• legutoljára fél éve köszönt rám (kivétel mint előbb, szintén);
• gőzöm sincs, hogy ki ő, sőt, ezen állapot rendezésére feltett kérdésemre nem tudott kielégítő választ nyújtani;
• megutáltam, megutált, elváltunk, akármi;
• nem tetszett a neve.

149 kontaktból így lett nem tudom mennyi, de most ötven onlájn. Ezzel az ötvennel viszont legalább hetente tartom a kapcsolatot. Puszi.

Az előadás. Meg valaki arcán valami, ahogyan Zsukov elvtárs szokta volt mondani. Meg az eső is, meg is áztam, erősen. Pedig reggel gondolkodtam rajta, hogy beteszem az ernyőt, de aztán bizakodva indultam el. Jól rá is bizakodtam.

Az analízist pedig nem szeretem, mert sok benne a szám, a betű és a törtvonal. Meg a függvény is. Meg deriválni nem vicces dolog. Ellenben a számítástudománnyal, ami kezd megtetszeni. Merthogy az automata felismerte az 10101110 szót, tökjó.

Viszont ami vigasztal, hogy kedden jönnek bekötni a' zinternetet. És akkor reszkess Amerika! Üzbegisztán, Mefi visszatér!

Rég volt ennyire eseménydús az életem, mint amilyen azóta, hogy 'pesten töltöm az időm nagyobb részét. Kezdve azzal, hogy Salgótarján – mocskos kommunista-maradvány város lévén – nem igazán nyújt sok szórakozási lehetőséget (van egy mozi, ami átlagosan két hónap késéssel adja a filmeket, van egy színház, erről nincs infóm, meg van diszkó, ahol ha makid van, nem késelnek meg a nemcigányok), valamint megmondva az őszintét nekem az emberek sem valami szimpatikusak (általában jellemző a nógrádi emberekre, hogy zárkózottak, nem igazán nyitottak új emberekre, új helyzetekre stb.). Errefelé a legnagyobb szórakozás az volt, hogy pénteken mindenki ment inni, jól bebasztak, aztán belehúgyoztak a szőkőkútba. Értelemszerűen ez eléggé a másik véglet, de azért elgondolkodtató.

Ellenben Pest, ami nagy város (az ország is eléggé fővárosközpontú, vagy hogy szokják ezt mondani), többféle ember, többféle szórakozási lehetőség, értelemszerűen jobban megtalálja az ember azt a társaságot, amellyel jól érzi magát, és azokat a helyeket, ahol szintén. Ha pedig a hely és a társaság is megvan, az ugye über.

Meg ugye 'pesten nincs internet (tényleg, elvileg a szerződés már meg lett kötve, három héten belül jönnek kötögetni), és amíg 'tarjánban (normális baráti kör, normális helyek hiányában) tökjól elvoltam-elvagyok otthon, addig ez 'pesten olyan tekintetben változik, hogy egyfolytában mehetnékem van. Már csak azért is, mert például buzulok az éjszakai életért (most nem feltétlen a kurvázásra, kocsmázásra és hasonlókra kell gondolni, pusztán szerintem az éjszakai város a legszebb város).

A nyüzsgés pedig most sem áll meg, ma takarítok mint állat, aztán színház, aztán holnap Terror Háza. Gó.

Hát gyerekek nem akarok okoskodni, de a leszakadt derék az kurvára fájdalmas dolog, így szolidan. Még nyáron történt valami a derekammal (meghúztam, eltörtem, kitekertem, nem tudom), és azóta néha-néha előjön, például ha sokat állok egy helyben, vagy takarítás után (hajolgatás miatt, gondolom) mindig. Ma meg valahogy sikerült mégjobban meghúzni, és most konkrétan annyira fáj, hogy mozdulni sem bírok. Lehet ebből orvos lesz.

Hm, írtam egy viszonylag hosszú bejegyzést, beposztoltam, és mégsincs sehol. Érdekes, biztos a sors akarta így, hogy ne jelenjen meg.

Viszont a T-Mobile volt kedves küldeni egy SMS-t, hogy mától tiszteletbeli aranykártyás előfizetővé váltam, és ez annyira, de annyira jó lesz nekem, hogy azt el sem tudom képzelni. Tényleg nem.

Egy pók beépült a régi leptop szóközgombja alá, hát ezért nem működik rendesen. Viszont amiről írni akarok, az néhány könyv, amit a közeljövőben be kívánok szerezni (ha az összes Robin Cook megvolt).

• Hugh Laurie – A balek: a két lényeges pont: »House«, angol humor, tehát ezt mindenképpen;
• Jeff Lindsay – Dexter dühödt démonai: mert szeretem a hasonló témájú könyveket, és mert »Dexter«, ugye;
• Frank Schätzing – Raj: mert jókat hallottam róla, és mert tetszik a borítója.

Van több is, de most ezek élveznek elsőbbséget.

Az egy ilyen kis csokoládés kekszes istenverése, én utálom. Viszont a Neszkávé három az egyben jó, mert ha nem kapsz a bótban tejet, akkor sima vízből is tudsz kávét csinálni. Rohadt szenvedélybetegségek, és még reggel is van, jáj.

Háziasságom bizonyítván, és mivel úgyis fennmaradtam a hétvégére 'pestnek az nagy városába, kitakarítottam a »rezidenciát« úgy olyan minden részletre kiterjedően. Meg kimostam a szennyest, most nézem meg, hogy mit sikerült alkotni (lesz-e rózsaszín csíkos ingem, hehe).

Meg akartam menni közértbe, de négyből négy zárva volt, úgyhogy inkább összeütöttem egy adag sajtos tésztát magamnak, sok sajtból.

Holnap meg kocsmázás (elvileg, de én csak tonikot, esetleg alkoholmentes koktélt fogok fogyasztani), holnapután földalatti-múzeum (elvileg), aztán szünet (biztosan), ója. Az Úrnak 2007. évében, s azon évnek is december havának harmadik napján számtechből, ötödik napján pedig programozásból lesz vizsga, szóval nyüzsis lesz a világ karácsonyig.

Ma megvolt a szokásos évi temetőlátogatás, és én még mindig »nem szeretem a temetőt«, ez van. Egyszerűen zavar, hogy valaki, aki mellettem lehetne, a föld alatt rohad. Morbid poén, de a temetőbejárás akár családlátogatás is lehetne (tényleg: a szüleimen és testvéreimen kívül alig van rokonom). Meg az egész hely olyan, mint ha pofánvágnának, hogy hé, üdv a való világban: te is ide kerülsz egyszer!. Persze tudom én, hogy senki sem halhatatlan, de azért nem szeretem, ha az orrom alá dörgölik.

Jaj, nem is meséltem: tegnap már éppen indulni készültünk, mikor jött egy szemüveges csóka. Szépen bemutatkozott, és mondta, hogy a Fidesztől jött (itt már akartam mondani, hogy nem érdekel), majd azt is mondta, hogy aláírást gyűjt (itt meg vettem ki a kezéből a tollat) a vizit-, a tandíj és a kórházi fekvőbetegellátás napidíjáról szóló népszavazásra. Az utóbbi időben igyekszem kimaradni a hazai politikából (sem a gyurcsányozás, sem az orbánozás nem érdekel, köszi, és ne is legyen politikai ökölharc a téma kommentekben se, köszi #2), de a tandíjjal nagyon nem értek egyet, a vizitdíjjal pedig nagyon igen. Szóval én ott leszek a szavazáson. És nagyon remélem, sőt: nagyon ajánlom, hogy sokan tegyenek így, kivált azok, akik lengetik magasan az öklüket, és »tojással dobálnak«, hogy mennyire rossz nekünk, és mennyire kéne a változás. Hát most talán itt a lehetőség egy darabkája.

Zahola Tamás elvtárs úr felkért engem, hogy számoljak be táskámnak tartalmáról. Egyébiránt nem vagyok oda ezekért a továbbadós dolgokért, de konkrétan a táskás téma bejövős, »írtam is hasonlót«. Szóval, egy ilyen Samsonite táskával rohangálok, és ezeket tartom benne:

• svájci bicska: mertcsak;
• MP3-lejátszó: még mindig a »Samsung YP-Z5«;
• papírzsebkendő: szevasz szoftisz, bármikor jól jöhet, legalább két tízes csomag;
• pénztárca: mani-mani-mani;
• kulcsok, már nekem is van, szexi teszkós műszázassal, meg kisbakancsos kulcstartóval, megmeg egy hülye alakú kampóval, meg egy szexi karabínnyerrel (gyerekkoromban kulcsbuzi is voltam, volt vagy kétszáz kulcsom);
• iratok: ilyen kis bőrtokban, szépen minden egy helyen, hogy ha elhagyom, akkor szívhassam a fogam;
• 2 GB-os pendrájv: ezen kapom a »Prison Break« legújabb részeit osztálytársam jóvoltából, pölö;
• CKM-es nyakbaakasztó: ez hivatalosan a pendrájvhoz, de külön van;
• iskola-belépő: reggelente kötelező felmutatni
• Metro újság, mert olvasni jó;
• könyv, ha épp nem e-bookot olvasok;
• tankönyv, füzet, A/4-es fehér lap, sok, toll három mert zéhánál jól jönnek ;];
• laptop, a »Sony VAIO« csudavas, de nem mindig, mert féltem;
• továbbá notesz helyett már egy cuki Pocket PC figyelget, cuki kis tokban, mert cuki vagyok. De erről majd részletesebben később.

A telefonomat a bal zsebemben hordom. Továbbá leszek oly galád, és rögtön három embernek is átadom azt a statizés botot, mert kíváncsi vagyok, hogy ők mit hordanak maguknál (de leszek oly kedves (oh), és elfogadom feleletként (oh #2) a kommentet is), szóval ők ábécésorrendben: Human Insect, suexID és Zsukov cimbora. Persze ha más nem bír magával, és meg kívánja osztani perverz személyemmel, hogy mit hord a tatyóban, akkor nosza.

Fáradt vagyok, tudom én is.

Úgy néz ki, hogy durván egy hónapon belül lesz internet a »bérelt palotámban«, kemény 2/1 megabájtos sebességgel, viszont ezt elvileg biztosan teljesíti, nem úgy, mint T-Onlájnéknál, hogy fizessél hétezret négymegás internetér', aztán persze nem biztos, hogy lesz egyáltalán két megás (mert ezt mondták, a régi vezetékekrendszerre hivatkozva), a nevetséges feltöltési sebességről nem is beszélve. Ez pedig jó, mert akkor nem lesz a szenvedés ezzel az átlag 5 kbps sebességű jósággal, pláne a jegyzetek és előadásvázlatok letöltéséhez.

Ennyit akartam, meg azt, hogy holnap analízisből lesz zéhá. Olyanokból, hogy vektoralgebra, komplex számok, sorozatok és függvények. Mert az izgalmas, meg jó.

Az úgy volt, hogy nagyjából két éve kaptam meg az első bankkártyámat, amit aztán sikerült egy automatának jól benyelnie. Telt múlt a time, és eközben el is felejtettem a régi PIN-kódját, ki is dobtam a papírt, jól, mondván nem lesz rá szükségem, kártya nem lévén. Aztán jött a' zúj kártya, merthogy 18 éves lettem én, de annak az volt a kódja, ami a réginek. Kódcsere meg nem lehetséges, ha nem tudod a jelenlegit, ugye. Oké, kártyát elvették, és mondták, hogy majd jön az új, postázzák-e? Mondom persze, kényelmes vagyok én. Ez volt egy éve. A kártya azóta sem jött. Aztán ma utánajártam kicsit, és végre meg is kaptam.

És ami kicsit kapcsolódik a címhez: van egy ilyen Hydalam nevű német cucc, ami ilyen szupertitkos PIN-kódos borítékot jelent. Ebben az a jó, hogy még a legjobb lézerszemmel sem lehet átlátni a borítékon, és az benne a rossz, hogy még a legjobb szemű ember sem tudja kivenni, hogy mi a kódja. Az egész úgy néz ki, hogy ilyen pöttyök vannak egy kis fólián, és némelyik pötty erősebb, ezek adják ki a számot. Egy 90 éves öregasszony (mert azoknak kártyájuk van, igen) alig tudja például elolvasni. Rólam nem is beszélve. Pedig nem vagyok sem 90 éves, sem öregasszony.

Azért így visszagondolva, a »Halló, halló!« alkotói ritka bátrak voltak. Pár évtizeddel a második világháború után, amikor mondhatjuk, hogy még nem egészen sikerült túllépnie a világnak (még most sem igazán), képesek voltak egy teljesen új oldaláról ábrázolni az egészet: vicces, ironikus formában, ráadásul mindegyik nemzet kapott jócskán, a németek, az olaszok, a franciák, sőt, még az angolok is, akik a sorozatot készítették. Ezt még megfűszerezték egy kis akcentussal (értsd: a német karakterek német akcentussal, a franciák franciával beszélték az angolt, és így tovább), ami még rátett egy lapáttal a sikerre. Nekem nagyon tetszett, bár én imádom az angol humort, mint olyat, valamint – ez már többször is bebizonyosodott – olyan dolgokon is nevetek, amin mások nem tudnak.

Nem szeretem a fizikát. De úgy is mondhatnám, nem szeretem az olyan dolgokat, amiben sok szám, sok csúnya jel, és hasonlók vannak (gyk.: matematika, matematikai analízis, számítástudomány és társai). Ebben csak az a csúnya, hogy jelenleg ezeket a tárgyakat tanulom főállásban. Például ilyen jellegű feladatokból lesz az első zárthelyi (és ez még tényleg a legkönnyebb változat):

Az erkélyen állva egy teniszlabdát feldobunk az öt méterrel felettünk lévő erkélyen álló társunknak. Mekkora a labda repülési ideje, ha a társunkhoz 6 m/s sebességgel érkezik meg?

És leginkább az a baj az egésszel, hogy sokan úgy érzik, pályát tévesztettek. Mert most őszintén: ha én programozóként, vagy esetleg rendszergazdaként szeretnék elhelyezkedni (úgy, hogy az OKJ-s papír ehhez nem elég, tehát felsőfokú végzettségre van szüksége), akkor annak a valakinek erre a világ életben nem lesz szüksége. Persze lehet jönni azzal, hogy semmilyen tanulás nem fölösleges, és így tovább, de azért a lényeg akkor is ez. És ezt a gyakorlatot tartó előadó is kijelenetette.

Persze, aki komolyabban, az informatika világában mélyre hatolóbban tervezi az elhelyezkedését, annak erre lehetséges, hogy feltétlen szüksége van.

A lényeg, amit mondani akarok, hogy szerintem lazán lehetne olyan nagyjából tízféléves képzést indítani (és osztottat, nem ilyen BSc mókát), hogy általános programozó, vagy hasonló, ahol sokkal inkább erőltetnék a programozás részét, mint sem a fizika-matek részét. (Oké, tudom: van olyan hogy progmat, de szerintem a matek ott is kellően húzós.)

Csak pár lényegretörő kulcsszóban mutatnám be a péntek estémet: »Prison Break«, »How I Met Your Mother?«, »House«, »Heroes«. Puszi!

Valamelyik este sétáltam az Andrássyn, és jött felém egy erősen hajléktalan(nak tűnő) idős fószer, az a tipikus szakállas, teszkós-zacskós satöbbi, és kezdte mondókáját a címben szereplő szóval, amire én már rutinosként kontráztam, hogy bocsánatnincsnálampénz (tényleg nem volt). Amire szegény megállt, mint akinek valamelyik testrésze tele van, és kicsit morcosabban kezdett neki mondókájának, hogy 'sszázötös busznak nemtudod merre van a megállója?, mondhatom picit furi volt.

Ma meg sétáltam a Keleti Pályaudvartól egy utcányira, a fülhallgatóval babrálva, és a tükörsima betonon majdnem pofára estem. Persze biztosan senki nem szakadt a röhögéstől, de azért igyekeztem olyan nyugodtan tovább sétálni, mint ha mi sem történt volna.

Mától tényleg megkezdődött a sorozatszezon, bár aktív és gyors internetkapcsolat hiányában ebből nem sokat tapasztalok. Viszont osztálytársam volt olyan kedves, és elhozta nekem a »Prison Break« 3×02-t, aminek ugye örülök. Meg elvileg ma kezd a »How I Met Your Mother« harmadik évadja is, de ez marad péntekre, csillag szefész csillag.

Elvileg egy hónapon belül lesz internetnekemittendejó.

Egyébként a »kékmetróval kapcsolatban« (ami majdnem piros volt ugye), jutott eszembe, hogy nem csak a kettes metrón, hanem sehol nem jön be a néni hangja. Tényleg nem a hímsoviniszta disznó beszél belőlem, de egyszerűen zavaró, ez az erőltetett, mosolygós, legyél vidám mert békávézhatsz stílus, arról nem is beszélve, hogy gyakorlati problémái is vannak: például nem érteni. Próbáld csak ki, hogy a hetes buszon mennyit értesz, amikor a busz befarol a Ferenciek terére például. Tehát a konzekvencia az, hogy a bácsinak sokkal jobb a hangja, sokkal jobb lenne a bácsi. Kéretik az összes beszélő buszra a bácsit beszéltetni. Mert én szeretem az erőltejes hangot, ami figyelmeztet, hogy Tessék vigyázni, az ajtók záródnak!, és közben egy inside joke-ként küldi, hogy velkam tu dö ríl vörld, nem pedig a rózsaszínszitis néni hangja.

Jaj, apropó mátriksz: osztály-, csoport-, évfolyamtársam, ahogy tetszik, vett M&M's-et. A számtudomány izgalmas előadása közben olyan arccal fordult felénk, mint ha felfedezte volna a hétmagos processzort, és kinyújtotta a két kezét. Ugye nem kell mesélnem, hogy milyen színű két darab drazsé volt a kezében, és hogy mennyire röhögtem. Ezt az amúgy sem izgalmas bejegyzést ennél egy fokkal jobban sikerült megírni, de valahogyan eltüntettem.

Fantasztikus ám, hogy reklámozzák orrba-szájba, hogy neked internet kell, aztán amikor be akarod köttetni, akkor nyolcezer papír kell hozzá; de olyan szinten, hogy lassan már magától az építésztől kell engedélyt kérnem. Jaj. Meg arról nem is beszélve, hogy nem olyan jók ám a kondíciók, mint mondják. Most például 2/1 megabit/másodperc le- és feltöltési sebesség lesz, aztán ha sikerül gyorsítani, akkor ez 10/10 re, ami viszont nagyon jó lesz. Már ha sikerül bekötni.

»Átkozott bürokrácia.«

Durva leszek: AZ IDEEEG! Le lehetne tölteni a »Prison Break« 3×01-et, ha lenne internet (mert ugye »lopottwifi« van, de az sem sebességben, sem elvekben nem teszi lehetővé a torrentezést, ugye. Plíz, kerüljétek a szpojlereket, mert ha még olyat is látok, akkor morcica leszek. (Mármint ennél jobban.) Cserébe most nézegethetem a vektorfüggvényeket, amik ugye nagyon izgalmasak.

Legyen itt egy rendkívül igzalmas bejegyzés arról is, hogy hol tengetem pesti életem mindennapjait, amikor épp nem tekerek (bicklit), vagy nem iskolában vagyok, képekkel, mert úgyis kérték páran.

Még nincs vége, olvasd tovább »

Tehát mentem, és »tekertem egy jót«. Rögtön fél perccel azután, hogy elindultam (és tapasztaltam, hogy szinte nincs fékem, olyan gyenge), isteni beavatkozás által sem történhetett volna mókásabban, ahogyan belefutottam Zsukovba. Ő hívott engem. Háromszor, három számról. Mielött hívott volna, hívott még valaki, aki cseszett beleszólni. Aztán Zsukovval alig hallottok egymást (én nem is tudtam hogy ő az), majd egy ötödik számról érkező hívás futott be, azt már fel sem vettem (ez is Zsukov volt, egy utcai fülkéből). Tekerek mint az ökör, pont arra gondolva, hogy még lehet a Zsukival is összefutok, erre nézem, hogy ez a szakáll, ez a szemüveg és ez a haj nekem ismerős a Kodály Köröndnél. A telefonfülkében. És Magellán biciklivel. Mondanom sem kell ki volt ő.

Még nincs vége, olvasd tovább »

Korán reggel például azért is jó intézni az ügyes-bajos dolgokat, mert ilyenkor száz, hogy kevés helyen fogad tömeg. Meg szép a napkelte. Le akartam fotózni, aztán eszembe jutott, hogy a fényképezőm már 'pesten van. Sebaj. Viszont a neten is kevesen vannak, ami azért jó, mert frankón gyorsabb. Mint régen a modemes időkben, hehe. Mondjuk ittam egy kávét (ilyen neszkávét, sokkávé, sokcukor, kevéstej), amit nem szoktam, de 1.40 körül sikerült elaludni, és 5.25-kor keltem, tehát álmos sem vagyok.

Eddig összesen négy telefonom volt. Az elsőt nyolcadikos koromban kaptam, mikor elkezdtem utazgatni az iskola miatt, ő egy Siemens M35i volt, ami akkor csúcsszupernek számított, mert T9, mert net meg ilyenek. Aztán ő két év után meghalt, de úgy teljesen, és kaptam egy Siemens MC60-as csúcsmobilt, ami azért volt csúcs, mert kamera és színes és polifónikus és GPRS és egyébként is. Ez már az első nap hibás volt, négyszer vagy ötször volt szervizben, de én szerettem, nagyjából három évig volt az enyém. Már csak azért is kedveltem, mert olyan mélyrehatolóan megberheltem, hogy öröm volt nézni (moikboy szomszéd tudna erről az időszakról mesélni, hehe). Aztán ezek után, mikor az MC60 teljesen meghalt Samsung SGH-E330 volt a következő versenyző. Szerettem, csak egy baj volt vele: lehetetlen volt PC-vel összehozni.

Aztán, mikor a Samsung is végét rúgta, valamint volt egy fantasztikus akció, beszereztem az én »SonyEricsson W300i« típusú csodamobilomat, ami persze cseppet sem népszerű, csak minden második embernek van ilyen a tízből, de engem nem hat meg. Mégpedig azért, mert ez az első olyan telefon, amit lassan egy év után is imádok. Mindenre használom, telefonálásra, SMS-küldésre, távirányítónak, naptárnak, e-bookot olvasni rajta, játszani, és mégs sorolhatnám. Egyszerűen mindent tud, amit tudnia kell, és amit elvárok tőle, gyors, okos, kényelmes, és csak egyetlen hátránya van: picit zörgős rajta a műanyag. Most először nem azon gondolkodom, hogy milyen lesz a következő, ha ez meghal, hanem hogy hogyan kéne ugyanilyet szerezni, ha ez meghal. De legalábbis egy biztos: telefonból csak SonyEricsson lesz a következő.

Egyébként nem sokkal ezelőtt vettem észre, hogy – akárcsak Shamalt – egyszerűen nem érdekel már az a bizonyos szám, ami a statgép első sorában, a ma mellett látszik. Egyszerűen túl vagyok azon.

Még nincs vége, olvasd tovább »

Amúgy az írásaim nem ütnek meg egy szintet. Erre – minden sértődés és morc nélkül – azon egyszerű tény alapján jöttem rá, hogy küldtem egy bejegyzést a Sorozatjunkie-ra, de meg már nem jelent, és ugye a vendégbloggerkedésnél az van írva, idézem:

Szóval, ha van kedved, írj, szerezz 1-2 képet és küldd el. Ha megüt egy szintet, akkor pedig dobjuk is kifele a blogra.

Persze nem fogok összetörni, csak érdekességképpen.

Vettem négyadagnyi mikrohullámú sütőben elkészíthető pattogatott (még nem az, de majd) kukoricát, fogok még három-négy zacskónyi csipszet, sok szörpöt, hideg kaját, és akkor kezdődhet a móka, hogyaszongya:

Így jobban megnézve, nem is olyan sok sorozatot nézek. :D

Halál nyugodtan (mondhatnám nyugottabban, mint akit a halál ért) álltam a trolira várva (bár annyira nyugodt nem voltam, mert egy csúnya cigány állt mellettem) amikor mellettem nem messze állt meg két csaj, és németül nyomták a vakert, hogy Fehrenszjüek terre, még át is futott az agyamban, hogy megkérdezhetném angolul, hogy kell-e nekik help, de a csaj el?bb gondolt erre, és bájosan odajött, hogy Excuse us, could you help us please? és én meg hát mint aki tizenkét éve h?en tanul angolt bárgyú mosoly kíséretében válaszoltam, hogy Yes., de hogy mib?l gondolták, hogy én biztosan beszélek angolul, nem tudom. (Azaz sejtem: a mérhetetlen jókiállásom és szexi testalkatom mellett – melyet az öltöny csak mégjobban hangsúlyozott – bizonyára imponáló volt a szemüveg és az öltöny is, így valami bizniszmen-félének nézhettek. Vagy csak tudták, hogy én vagyok a Mefi. Megeshet. ;])

E bizarr jelenet után odajött a mellettem álló el?bb már említett és csúnya cigány (ekkor már megugrott picit a pulzusom), és megkérdezte, hogy Excuse me, is this the stop of bus number 76?, hát képzelheted hogy meglep?dtem, mikor kiderült, hogy nem is cigány, hanem valami teljsen más országból (a kiejtéséb?l, és hatévadnyi »huszonnégy« végignézése után arabra mertem tippelni) érkez? turiszt volt, de ekkor már a terroristák jártak a fejemben, és az, hogy mi lehet a hátizsákjában (nem), és hát mondtam neki szintén, hogy jessz. De el?ször véletlenül igent mondtam, amire bólogatott vidáman, hogy The word »yes« I understand., mondom okay.

Szóval ezek vannak.

90%How Addicted to Blogging Are You?

Én legalábbis biztosan. E teszt szerint (melyet amúgy adrinankoooonál találtam) 90%-ban vagyok blogfüggő. Ez van.

Azt hiszem hivatalosan is kijelenthetem, hogy Robin Cook-rajongó vagyok; erről tanúskodnak például a Robin Cook nevének, valamint a különböző műveinek címére való keresési találatok, melyek között az első tízben szerepel a blog. És ez nem csak kereősoptimalizálás tekintetében jó, hanem azért is, mert sem magyar, sem pedig külföldi szájtok között nem igazán lelni semmit Robin Cookról.

Éppen ezért kezdtem el összegyűjteni a regényeit, és a magyar Wikipedián szócikkeket írni belőle, lassan, de biztosan.

&helip; fő a suli (lehet kéne ilyen témát nyitni, majd eldől): szombaton évnyitó (kiderült, hogy nem is 16-a, küldtek elsőbbségi levelet, meg nagy betűkkel kiírták a weboldalon, zsír. Aztán szeptember 17-én lesz az első tanítási nap, fizika és számítástechnikai alapismeretek tárgyakból. Mégzsírabb.

Vettem dejákbérletet majdnem cirka háromezerér'. Szerintem – ahhoz mérve, hogy Salgótarján és környékén fele ennyiért 15 km-es körzetben utazhatok, meghatározott megállóhelyeken, ezzel pedig Budapest egész területén, a BKV összes járatán utazhatok – rendkívül olcsó volt, majd rögtön meg is mutattam az ellenőrbácsinak, úton a pirosmetró felé.

Apropó pirosmetró. Gyönyörűek lettek az új megállóhelyek, én nem mondom, tényleg tetszik, sokkal jobb érzés egy ilyenben várni az orosz szerelvényt (bár a réginek is megvolt a hangulata), de az milyen már, hogy lecserélték az M2-esen a bácsi hangját annak a néninek a hangjára, aki buszokon meg ilyenek beszél, és nincs az ő hangjával semmi gond, de a bácsi sokkal jobb volt. Sőt, a bácsi már a magyar metrózás velejárója volt, tehát én a bácsit akarom hallani, hogy Tessék vigyázni, az ajtók záródnak! A Deák Ferenc tér következik.. Arról nem is beszélve, hogy a tumm-tümm-ből umm-tüm lett (rövidebb, levágottabb – kaki).

És egyébként találtam egy WiFi-csatornát, amely ugyan nincs titkosítva, cserébe ingyér' jön a net. Remélem nem haragszik meg a tulajdonosa, de ha még is, akkor elmesélem neki hogyan kell házi WiFi-csatornát csinálni, jól.

Most egy pár napig nem, vagy csak nagyon ritkán leszek netközelben; mozit ünneplünk, eszünk, iszunk, biliárdozunk, pókerezünk és mindenféle ilyen mókás frítájm ektivitit végzünk, mielőtt beköszönt a szeptember, és széttanulnánk az agyunkat (ahah). Szóval, pár napig nem lesz blog (azt se gondoltam volna, hogy ezt leírom egyszer), de cserébe kaptok egy bejegyzést Balázstól és v1rushtól, hev fan!

Nincs is jobb annál, amikor már alig vagy ébren az ágyban, és várod, hogy érkezzen az Álom, és óriái furkósbotjával fejbekúrjon, mikor egy idegesítő hang rángat vissza a valóságba, ami valahogy úgy hangzik, hogy nüzüüüüüüüüzüüzzzszp és akkor vagy rángatózol, mint az ökör, vagy hagyod, hogy össze-vissza csípjen, és véredből lakomázzon Drakula legnagyobb konkurenciája, a szúnyog.

És persze mikor is ne lehetne kapni a boltokban elektromos szúnyogirtót (azt a folyadékosat), ha nem nyáron, amikor szezonja van a szúnyognak. Cserébe van Raid nevű irtószer, amitől én előbb halok meg, mint a szúnyog.

A legnagyobb baj az, hogy a szúnyogcsípés viszket. Ha nem viszketne, engem csipkedhetne ahogyan akar (vagy legalábbis nem igyekeznék annyira irtani).

Megjöttem, megvolt az esküvő, ami nos hát érdekes volt. Tudniillik én ilyen templomi eskövőn, lagzival mindennel együtt még nem voltam (egyszer egy polgármesteri hivatalban tartott ceremónián igen, de az más kaliberű volt teljesen). Tulajdonképpen jó buli volt, mert haverok, buli és fanta, de volt pár dolog ami azért szúrta a szemünket. Például a zene. Mulatós Miklós elvtárs nyomatta a zenét egy kanfasztikus Kázió szintetizátorral, és minden szám után úgy nézett körül, mint legalább egy karmester, várva a tapsözönt, ami viszont nem volt, mert az emberek inkább beszélgettek volna, semminthogy kellemes sej-haj muzsikákat hallgassanak. A másik meg egy apró jótanács: a reggel nyolckor elkészült kirántott húst kicsit ciki szerintem este tíz körül, mikrózva tálalni. (Mármint ha én szakács/pincér lennék akkor a pofám lesülne konkrétan, nem csak a hús.)

Ma egyébként 'pesten loptam a napot (azaz lopom még most is, a most már úgyahogy én ízlésemnek megfelelően átalakított és kényelmes albérletben), ötször leizzadtam, míg körbejártam a fél várost, de se baj.

Ittlétem célja egyébként egy holnapi eskövőn kívül (nem, nem az enyém) egy ma tartott találkozó, melyen a jövendőbeli főiskolás csoporttársak vettek részt, legalábbis egy részük, pontosan hat ember. Elég pozitív a vélemény, nem gondoltam volna, hogy jól fogom érezni magam (általában társaságban ritkán szoktam, pláne vadidegenek között, ilyen helló, ismerkedjünk jellegű megmozdulásokban), de tény, hogy sokkal jobban sült a dolog, mint terveztem.

Vacsorára meg sütöttem magamnak tarját, krumplipürével, ami általában rágós, de finom (mármint a tarja rágós, de mindkettő finom persze).

Egyebet nem.

Mókás egyébként, hogy az egyik USB-kábellel nem működik a »fényképezőm«. Minden más eszköz hibátlanul megy vele, de a fényképezőre azt írja ki, hogy sérült eszköz. Feszinéting.

Ma dióhéjban az volt, hogy berendezkedtem az albérletben (vettünk kikába' tizenötér' asztalt, ilyen üvegből meg alumájniumból készültet, amit én raktam össze, jól, meg lámpákat, mert kell a fény nekem, sok) ahol szeptembertől napjaimat fogom tengetni, meg elintéztük, hogy kedvenc »biciglim« (így!) is ott legyen velem, aztán reszkess Amerika Budapest, mert jövök, kétkeréken!

Nem aludtam már nagyjából huszonnyolc órája. Ezt azért Jack Bauer is megirigyelné ám! Na de majd most…

Ami nagyon jó az olaszoknál, amiért érdemes hozzájuk menni:

• Fagyi – egyrészt amit ugye Shamalt említett, másrészt mert olcsó, mert finom, és mert a legkisebb adag is akkor mint itt a legnagyobb méretű gombócból kettő.
• Pizza – vékony a tésztája, nem sajnálják le róla a feltétet, nagyjából olcsó (a legdrágább pizza 15 euró körül mozog), nagy, és szinte mindenhol isteni finom.
• Környezet – gyönyörű táj, kellemes hangulat, vidám emberek (bér én nem nagyvárosban voltam, hanem vidéki környezetben).
• Olyanok vannak még, amik jók, hogy Mirabilandia (ez egy ilyen óriási vidámparkizé, ahová reggel négykor kell elindulni, és akkor sem biztos hogy beférsz); Italia In Miniatura (Olaszország nevezetességei kicsiben, mókás). Piac, karnevál, ferragosto stb.

És amiért nem:

• Drága – egy euró alatt nem igazán lehet semmit vásárolni, nem olcsó hely, az egyszer biztos.
• Ha hazajövök, teljesen elfelejtem, hogy milyen érzés is blogolni, meg internetezni. ;]

A héten egyébként elutazom szokásos évi olaszországi vakációmra, és amíg nem leszek (augusztus 19-én érkezem), újfent GazVezir és smv veszik át a blog uralkodását. Szóval legyetek jók, élvezzétek a nyári szünet utolsó hónapját; nem tudom fogok-e még bejegyzést írni augusztusig.

Nagyjából több mint két hete nem borotválkoztam. Ez már csak azért is érdekes, mert minden vasárnap este szoktam, de most két hete mégsem. És ennek következtében még olyan helyeken is szőr nő az arcomon, ahol még eddig soha. Feszinéting.

Kellene egy elektronyos borotva. Kinéztem egyet múltkor a MédjaMárktban, de mikor megláttam, hogy majd' százezer', gyorsan visszatettem, és odébbléptem (érdekes, ez kb. két hete volt). Mór feszinéting.

Ma hangyányit mozgalmas napom volt, mely mozgalmas nap keretében kitakarítottam a szobámat, de úgy igazából; volt minden: portörlés, porszívózás, felmosás, szekrénymosás, géppucolás, könyvek és lemezek letörölgetése, ágy rendberakása, valamint a leghárdkórabb szórakozás: az akváriumtakarítás, csak ez nagyjából két és fél órát vett igénybe.

Valamint megrendeztem a szokásos évi darázsirtást, mert itt a kertben szeretnek elkanászodni, olyan szinten, hogy beköltöznek a postaládába például, és amikor én óvatlanul venném ki a hatkilónyi reklámot, akkor picit nevetséges látványt nyújt, ahogy egy kisebb fészeknyi darázzsal viaskodom. És ami igazán felemelő élmény, hogy idén csípés nélkül sikerült megúszni, pedig most nem is éjjel csináltam. Tavaly egy nagy füstölőbe költöztek bele, tele volt vele, de ilyen félméter átmérőjű fészkek szintjén, na akkor azért egy elkapott – úgy látszik nem szereti a tűz érzését.

Majdnem két évtized. Azért odavág.

Jaj, apropó fagyi, elmesélek egy vicces történetet, ami akkor történt, mikor tavaly »Olaszországban voltam«. Szóval, majd én a nagymagyar elmegyek várostnézni, gondoltam. Bebotorkáltam egy tipikus olasz bárba, hogy én majd fagyizom. Rögtön meg is lepődtem, mert fagyispult, mint olyan sehol sem volt. Rámnézett a bajszos olasz kocsmáros, és nyomta nekem a vakert olaszul, majd miután közöltem, hogy turisztikó vagyok, rögvest rákérdezett, hogy dzselátó-e. Mondom az. A dzselátó ott volt a pultban, ilyen kis fedelek alatt, és közös nyelv hiányában végigmutogatta. Gondoltam eszem vagy három gombócnyi vaniliát. Második meglepetés: nincs gombóc. Van a kis papírdoboz, műanyag kanálkával, nagyjából 80 centért, van a tölcséres, 1 €-ért, és van az óriási, kábá 1,5 €-ért. Gondoltam majd eszek egy óriásit, elég lesz az. Hát hadd ne mondjam, hogy egy olyan hosszúkás lapáttal addig pakolta a tölcsért, míg tele nem lett, és még tovább. Nagyjából tíz-tizenöt percig szopogattam, és azon kívül hogy tényleg finom volt, még az adag sem volt kicsi. Bár az ára sem, de olasz viszonylatban ez nem sok.

Az a bajom például az ilyen képekkel, hogy egyszerűen nem természetes. Hatliter olaj, szép műcicik, ügyes fodrászok, vad műköröm, de közben maga a nő, akit szépítenek, és akinek szépnek kellene lennie teljesen üres, műanyag, semmitmondó. Most őszintén, nem sokkal jobb a természetes, és belülről fakadó szépség, ami a fentebb sorolt dolgok minimális alkalmazása, vagy alkalmazásának teljes hiányában is tényleg, és őszintén szép? Nekem igen.

Jó-jó, tényleg sok a melegből, pláne hogy én is erről beszélek, de kicsit azért megcsapott a 42°C(!) 'pesten (a Népligetnél), az az igazság.

Csináltam vaníliashake-et; vaníliás fagyiból (ez az Algida dobozos tényleg finom), tejből, tejszínből, tejszínhabból, és a tetejét meghintettem kakaóval és nyakonöntöttem szörppel, csak hogy fokozzam az élvezeteket.

Én amúgy lájk dö szánsájn, ne értsen félre senki, de amikor 35-36°C-t mérek a szobámban, akkor azért elmegy az életkedvem rendesen. Persze míg volt redőny, addig jobb volt, mert azt szépen leengedtem, és pont kellemesen hűvös időjárás volt. De most nincs, szóval más ügyes megoldásokhoz kell folyamodnom a kedélyek lehűtésének érdekében.

Például a ventilátor. Sokan azt hiszik, hogy az semmit sem ér, amiben lehet, hogy van valami igazság, viszont ahogyan keveri a levegőt, sokkal frissebb érzés, mintha csak ülne az ember a kánikulában. Aztán az ablak. Hát azt reggel első dolgom becsukni, mert egyszerűen beömlik a meleg odakintről. Még azt a galádságot is elkövettem, hogy csak egy takaróval alszom! Egyébként hárommal és egy ráadás pokróccal szoktam (sőt, még azt a rendkívül intim információt is megosztom a néppel, hogy minden egyéb ruhaneműt mellőzve), de azért ismerjük el, hogy ez ilyen időjárásban eléggé te normális vagy? kategóriába lenne sorolható.

Aztán én még nagy melegben szoktam olyat is, hogy (az alap legalább egyliternyi jéghideg itóka mellett), hogy egy jó adag hidegvizes borogatást hintek gyöngyödző homlokomra.

Persze, akinek légkondicionáló van a házban, az csak mosolyog, de hát ez van, meg kell mindenért küzdeni. Még a hűvösért is.

Tulajdonképpen már akkor beletörődtem, »abba, amitörtént«, amikor történt, de egyszerűen mai napig képtelen vagyok nem gondolni az én egyetlenemre. Amikor leülök a gép elé, és döbbenten tapasztalom, hogy nem is olyan vidám dolog, hogy nincs kétkiló szőr az asztalon; mikor leülök tévézni, és senki nem mászik az ölembe murrogva, amikor reggel felkelek, vagy este lefekszem, és senki nem kéreckedik ki-be az ajtónál, és amikor róla álmodom, majd fölkelek, és szomorúan kell tapasztalnom, hogy nem a vidám, biztonságos és nyugodt álomvilágban vagyok, hanem a zord és kegyetlen valósában, ahol már nincs velem egy olyan társam, aki eddig végig kísért az utamon.

Görögdinnye. A nyár tulajdonképpen egyik legjobban kedvelt és várt gyümölcse, legalábbis nálam. Persze a többi nyári téma is legalább ilyen jó, de azért megvan annak a fílingje, amikor a negyvenfokos kánikulában az ember a lédús dinnyét falatozza. Idén ráadásul a szezon is hamar kezdődött, ami jóság. Kár hogy télen nem lehet enni, pedig »néha jólesne«.

Ugyancsak ennyire izgalmas és érdekes információ, hogy mostanság kedvet kaptam a keresztrejtvények fejtegetésére, ami remek szórakozást nyújt, bárhol és bármikor (hogy az ultimét és hivatalos fejtőhelyet (a klotyót) ne is említsem).

Na, voltak a UPC-től, »mert a net még mindig lassú«, és megvan valszeg a ludas. A sztori egyszerű: a rendkívül spéci, vastag és drága kábelek rendkívül spéci, bonyolult és fontos kütyüi kis dobozkákba vannak betéve, és az egyik ilyen doboz nem megfelelően szigetelt, vagy nem volt becsukva, akármi. Kis fantáziával el lehet képzelni, hogy mennyire tett neki jót a sok esőzés…

És akárki akármit mond, az UPC egy teljesen korrekt szolgáltató (vasárnap írtam e-mailt, és ma már jöttek is, elvileg a héten javítás is lesz), azt nyújtja, amit ígér.

Mivel szegény elektrongyos fűnyírónk hatévnyi hű szolgálat után egy kis amperszag, és feketés füst kíséretében végleg búcsút mondott a családnak, a szép ződ gyep pedig (ami igazándiből szép ződ gaz, kis fűvel keverve) továbbra is nő, így muszáj volt beszerezni egy fűnyírót, és ha már úgyis, akkor legyen benzines, meg fűkasza, mert a széleknél se árt nyírni, és mert »az elektromos fűnyíró gáz«. Vad játékos amúgy; a lábaimat meg a pofámat el kell takarni, olyan erővel löki a dolgokat, és néha felfelé is. Ami mókás, hogy a gyárban a kedves alkalmazott elfelejtette a szívató csövét csatlakoztatni, és eleinte nem vágtuk, hogy miért ömlik belőle a benzin, és miért füstöl. De aztán megügyeskedtük a dolgot.

Mármint ebbe a sütés témába. Ma ilyen nyuszi alakú (nemröhög, húsvéti ajándék volt valami magazinban, mármint a forma) sós süteményt csináltam, anyum segítségével. Talán úgy hívták ezt régen, hogy tévésüti, ilyen négyes megoldásban nézett ki, tehát négy hasáb egymás mellett, meghintve sajttal. Na olyat. Fotó az nincs, mert az akksi épp a 230-ban figyelget, anélkül meg nem igazán tudok energiát varázsolni a masinériába. Ez a sütögetés amúgy bejövős elfoglaltság, tényleg.

Kár, hogy nem nőnek születtem, milyen hamar össze tudnám szedni egy Fujifilm Finepix s9600 árát, magyarul igen: összekurválkodnám. (Nem.)

Persze, telhetetlen hülyegyerek, sőt, még el is van szállva magától, de hát ez van: egyszerűen elértem egy olyan szintet, hogy érzem az én (egyébként imádott és kedvenc) »Fujifilm Finepix s5600« gépem korlátait, legyen szó akármilyen fotózásról.

A DSLR a nagy szerelem, de hát azt hobbi szinten nem lehet olcsón megúszni. Már az alapgép is 130-150 ezer pénzmag (jobb esetben!) egy egyszer 18-55 mm-es kitobival, ami azért elég gyengécske. És ha makrofotót szeretnék, akkor makroobjektív ötvenezerért, ha telét, akkor teleobjektív hatvanezerért, vagy 10 mm-es nagylátószögű, sok-sok-sokezerért, és nem ártana egy komolyabb vaku, akkumulátor (DSLR gondolom nem négy darab AA-s akksival vagy elemmel zümmög), memóriakártya, lófasz, és akkor már majdnem egy kocsi áránál vagyunk. Erre meg azért keveseknek futja.

És ilyen téren remek egy komolyabb (pl. a fentebb említett) bridge-gép: viszonylag okos, van benne egy objektív, ami ugyan nem cserélhető, de három-négy objektív tudását mondhatja magáénak, és mellesleg árban is versenyképes. Már ha.

Azért bizonyos tekintetben örülök, hogy annyi mindent megörökítek (videó, kép vagy szöveg formájában). Mert az idő múlásával azért jó dolog, hogy ha elfelejtek dolgokat, akkor van hol visszakeresnem. Például ha negyvenévesen beszélgetek az érettségiről, akkor tudni fogom, hogy mikor érettségiztem, azt, hogy hány tétel volt, és én melyiket húztam. Vagy hogy mikor kezdett nőni a bölcsességfogam. Vagy mikor voltam ritka szarul, ritka jól. Ezek pedig értékes dolgok, szerintem.

Kicsit gáz visszaolvasni egy-két régebbi bejegyzést. Kicsit gáz nem visszaolvasni egy-két régebbi bejegyzést. Kicsit nem gáz visszaolvasni 1-2 régebbi bejegyzést.

Lefutottam egy kilométert kb. nyolc perc alatt. Figyelembe véve, hogy nem tudok futni (mármint futni tudok, csak a légzéstechnikán lenne mit finomítani, két perc után megfulladok), ezt egész szép eredménynek tartom. Aztán majd minden nap ennyi futás után csak jobb lesz ez. Azt azért hadd ne mondjam, hogy milyen illatom van, meg mennyi folyadékot választott ki a szervezetem a bőrömön keresztül, szóval most megyek, és úgy hatodszorra is megfürdöm – csak most vízzel és tusfürdővel…

Én nem szenvedek olyan gondokban ám, hogy a nyári szünidő címen rámszabadított rengeteg időt nem tudom mivel eltölteni: kapásból tízkor keltem, ami hát mostanában nem igen fordult elő, mert tanultam, vagy mifene. Fotóztam; aztán heggesztegettem (így, két g-vel!) a fotóblogot, bár ezt még nem fejeztem be (fogom majd a blogot is, fel van írva minden apróság, ami anno meg lett említve); csináltam mojzát, az apjó szájított kenyéjdajabkák ledajálásával, amit szüleimnek már hetek óta ígérek, de hát tényleg nem sok kedvem és időm volt hozzá eddig; meg takarítottam konyhát, és végül megint fotóztam, most pedig fürdök a saját izzadságomban, úgy hogy megnyomom gyorsba' a posztolós gombot, és megnézem a zuhanyfüggöny másik oldalát.

Pereszlényi József anyagmozgató, CO 75-14 rendszámú Wartburg kocsijával megállt a sarki újságárusnál.

– Kérek egy Budapesti Híreket.
– Sajnos, elfogyott.
– Akkor egy tegnapi is jó lesz.
– Az is elfogyott. De véletlenül van már egy holnapim.
– Abban is közlik a moziműsort?
– Az mindennap benne van a lapban.
– Hát akkor adja ide azt a holnapit – mondta az anyagmozgató.

Visszaült a kocsijába. Föllapozta a moziműsort. Némi keresgélés után talált egy csehszlovák filmet – Egy szöszi szerelmei –, melyet dicsérni hallott. A Stáció utcai Kék Barlang moziban játszották, és fél hatkor kezdődött az előadás.

Éppen jókor. Még volt egy kis ideje. Továbblapozott a másnapi újságban. Szemébe ötlött egy napihír Pereszlényi József anyagmozgatóról, aki CO 75-14 rendszámú Wartburg személygépkocsijával a megengedettnél gyorsabban haladt a Stáció utcában, és nem messze a Kék Barlang mozitól belerohant egy szembejövő teherautóba. Az elővigyázatlan anyagmozgató szörnyethalt.

– Még ilyet! - mondta magában Pereszlényi.

Órájára nézett. Mindjárt fél hat. Zsebre vágta az újságot, elindult, és a megengedettnél gyorsabban haladva belerohant egy teherautóba a Stáció utcában, nem messze a Kék Barlang mozitól.

Szörnyethalt, zsebében a holnapi újsággal.

Örkény István – Az autóvezető (Egyperces novellák)

Örkény azért tudott valamit, na.

Hakkni ajánlotta, ma pedig pont wing kolléga írt az NBH-nál lévő állásajánlatról. Szerintem egy próbát megér.

Tulajdonképpen nem mondhatnám, hogy a Az utóbbi idők legszerencsésebb embere díjat magaménak érzem. Többek között a mostanában történt rengeteg negatív dolognak, meg azért is, mert amihez mostanában nyúlok, abból sok nem marad.

Erre ma, teljesen fiatalosan, felkészülten (tényleg, felkészülten), kiöltözve, kinyalva bemegyek informatika-érettségire, szóbelizni egyet, kiválasztok egy borítékot, és vidáman nyitom ki, tudván, hogy mindent tudok. Aztán amikor megláttam, hogy Számábrázolás, rögtön leolvadt a mosoly a pofámról, még a tételszámot is elfelejtettem bemondani. Egyrészt sikerült belenyúlni egy olyanba, ami még az eredeti tételsorban sincs konkrétan ilyen formában benne, valamint a kidolgozott tételek közt sincsen. Igyekeztem az előadásmóddal kompenzálni a dolgot, hát nem tudom mi lesz.

Az igazán lol-fíl akkor jött amúgy, mikor az előttem lévő srác a perfériákkal szenvedett. Tulajdonképpen az összes kérdésre tudtam volna válaszolni (már ilyen mentőkérdéseket dobtak, hogy milyen csatlakozási lehetőségek vannak a laptopon (ami máskülönben ott volt), meg hogy ide mit dugna (a srác közölte, hogy monitort, a vizsgabiztos meg lesápadt kicsit), és majd megölt az ideg a padban, hogy ekkora szerencsétlenség hogy érhet. Az eztán következő srác az internetes adatvédelmet húzta, azt hiszem számomra ez sem lett volna nehéz. Mókás, hogy a srác meg matekbarát, és pont azt a tételt szerette volna kihúzni, amit én, és két boríték közül vacilált, míg a másikat választotta. Én meg azt, ami ott maradt.

Hát ezek vannak, csak hogy az élet ne legyen tök vidám. Azt hiszem valaki nem akarja, hogy én informatikus legyek. És nem kell jönni, hogy én basztam el, mert úgy érzem, hogy maximálisan mindent megtettem a sikeres vizsga érdekében.

Tehát végső búcsút kellett vennünk Julcsától, az egyetlen és legkedvencebb macskánktól. Biztos van olyan, aki nem érti meg, hogy egy állat elvesztése mért jelenthet ekkora tragédiát. Ez a macska születése után pár nappal került hozzánk. Egy öreg néni németjuhász kutyája találta meg egy vödörben, a dunaparton, pár másik testvérével. Nyakába vette a vödröt, és odavitte a néninek, aki szerencsére nem letette őket, hanem hazavitte, és feladott egy hirdetést az akkor még népszerűbb újságokba. 1994-et írunk. Ekkor hatéves forma szerkezet lehettem, nem sokat tudtam a világról, de a macskákat imádtam. Pár héttel azelőtt vesztettünk el egy befogatott macskát, Cirmit, akit a belvárosi körfolyosós házban, a lift mellett találtunk, nyakörvben. Ránknézett, ránéztünk, és vittük is haza. Sajnos pár hónappal később kiderült, mért rakták ki: agydaganata volt – el kellett altatni.

A család teljes szomorúságában eleinte nem akarta másik macskába folytani bánatát, ám nővérem meglátott egy hirdetést az újságban: Dunaparton talált, néhány napos kiscicák gazdit keresnek!, és a végén úgy döntöttek, hogy elhoznak egyet. Foltosra esett a választás, mivel – nővérem elmondása szerint – ez egy kívülálló macsek volt: nem játszott a többiekkel, nem járta körbe az emberek lábát dorombolva, inkább egyre csak azon fáradozott, a csukott szemeivel, és piszkos-váladékos bundájával, hogy fölálljön, és megtegye első lépéseit. Mondanom sem kell, hogy ez aztán ritka vicces kombinációkat eredményezett, minek következményében egyértelmű volt a döntés: ő lesz a mi macskánk.

Én eközben otthon várakoztam az új jövevényt, mert hát Cirmi volt az első cica, és – azt leszámítva, hogy nyúztuk egymást – tetszett a dolog. És megjöttek. Valami undorító kis gombóccal édesanyám kabátjának vállán. Piszkos, ragacsos, vékony, és ráadásul büdös is volt, az a valami, amit én patkánynak néztem. Mint kiderült macska volt. Hát gyorsba megfürdették, aminek hát hadd ne mondjam, mennyire örült, és a művelet végén már egész macska-fazonja volt. Fekete alapon fehér foltokkal, hamar meg is kapta a Foltos nevet, találóan.

Első nagy attrakciója édesapámmal történt: leraktukt a lelkemet a nagypárnára, és azon nyomban ott hagyott egy nagy barna valamit, ami körülbelül háromszor volt akkora, mint ő (bár lehet, hogy ezt az évek felnagyították emlékezetemben). Az állatorvos – aki egyébként nem szerette a macskákat – azt mondta, hogy két napot nem ad neki, olyan férges a bele, aztán mikor egy év múlva visszavittük, onnantól imádta. És nőtt, és játszott, és ugrabugrált a bútorokra, és néha elvertük, mikor gyanúsan húgyszagú volt a cipő, vagy le volt szaggatva a függöny, de megtanulta, hogy kell lakásban viselkedni.

Egyébként a kapcsolatunk elején nem igazán kedvelt engem az akkor már Ribizlire átkeresztelt lélek (a foltjait azóta elhagyta a növés során, amit előszeretettel művelt), mivel kisgyerekhez illően kergettem, húztam, vontam, ijesztgettem, és hát ezt hamar megunta szegény. De azért oda-oda jött néha, hogy doromboljon kicsit, bár inkább a család női tagjaihoz vonzódott.

Aztán 1997-ben új egyed lépett életünkbe: a »Mefisztó« (Mephisto, igen) névre hallgató óriási tigriscsíkos kutya. Na, ez volt az ekkor már Julcsa névre hallgató macsek életének – akit édesapám nevezett át, mondván olyan Júliannás feje van, és rá is ragadt ez – legnagyobb traumája. A tévé tetején gubbasztva, undok arckifejezéssel figyelte, hogy mi ez a nagy lihegő izé, ami zabálja a kaját, és mindenkinek tetszik. Aztán végül is idővel összebarátkoztak, néha még közösen is feküdtek, hízelegtek egymásnak.

Közben történt szegénnyel egy kisebb baleset: felugrott egy faliszekrényre, ami nem igazán örült a dolognak (egyébként a macskakaja volt ott tárolva, amacskákviszkasztvennének), és lezuttyant. Ez nem is lett volna gond, de a lelkem kiugrott, és menet közben elkapta a lábát, amiről szépen lehúzta a dolgokat, szőröstül-bőröstül. De persze túlélte, semmi baja nem lett.

Az első költözésünk után kerültünk közelebb egymáshoz, ez 1998-ban volt. Az új bútorok révén a macsek semmi ismerős szagot nem érzett, csak az én szobámban, ahol a szőnyeg, meg a saját régi bútoraim voltak. Nem volt más választása: ott volt egy darabig. Aztán mivel ki nem mert merészkedni, én etettem, én maceráltam, én fésülgettem, estébé. Végül a költözést is megszokta, és tetszett neki az új hely: az erkély, ahol mindig kidugta a fejét, és nézelődött a tizedik emeletről.

A második költözés soron, mely 2003-ban történt, hasonlóképpen viselkedett, bár eddigre már jóban voltunk, hiszen egy 15 éves gyerek már nem úgy nyúzza a macskát, mint egy hatéves. Aztán édesanyám munkájából adódóan (három napot 'pesten kell töltenie), és abból, hogy nővéreim már elköltöztek, édesapám nagy kedvence pedig Mefisztó, ezért hát hozzám húzta a szíve. Egyre többet volt a szobámban, én etettem, én símogattam, miközben odaült az ölembe tévézés közben, velem aludt, innen járt ki a kertbe (ami nagyon tetszett neki), és itt, a szobámban készült a legtöbb fotó. Így utólag nem is bánom, hogy olyan rengeteget készítettem róla (nagyjából 100-150 kép).

Teltek-múltak az évek, Julcsánk kicsattanó egészségnek örvendezett, és bár 12-13 éves volt, sokak szerint hatnak sem nézett ki. Volt egy kisebb egészségügyi problémája, ami agyvérzésnek nézett ki, de aztán ez elmúlt, teljesen magától.

Később (ez már most, 2007-ben ugye) észrevettük, hogy rengeteget iszik. Először csak két-három decit, aztán ötöt, aztán egy litert, míg végül eljutotunk a másfél literig. Meg is látogattuk az állatorvost, aki közölte, hogy ő veseelégtelenségre gondol. Vérvétel, labor, a sztori talán ismerős. Végül a pesti állatorvosunkhoz (aki egyébként dr. Font Gusztáv, és ezúton is szeretném mindenkinek ajánlani a Belvárosi Állatovosi Rendelőt, ahol az egyik legkorrektebb állatorvosi gárda dolgozik, amivel életemben találkoztam, a korszerű felszerelésekről nem is beszélve) látogattunk el, aki azt mondta, hogy egy infúziós kúrával rendbe lehet kapni, talán egy hétre, talán egy évre. De mikor meglátta a leleteket, az első szava az volt, hogy uhh.

Krónikus veseelégtelenség. Macskáknál és kutyáknál gyakran kialakul az egyoldalú táplálkozás miatt. Jótanács: kevés szárazat adjatok az állataitoknak, mert azáltal még hamarább is kialakul! Van egy bizonyos toxin(?) a vesében, nem tudom pontosan a nevét, valami karmadin, vagy mi, ami jobb esetben tíz-tizenötig megy csak föl. Húsz-huszonöt fölött már halálos. Julcsának 55 volt. A doki azt mondta – ismerve az előzményeket, és azt, hogy a legjobb helyen nevelkedett – ez nem macska, mert ha macska lenne, nem ülhetne itt. Őszintén elmondta, hogy nem látja értelmét a további kezeléseknek, mivel az egyetlen megoldás számára egy új vese, vagy a folyamatos dialízis lenne. Előbbire még kísérleti módon sincs példa, utóbbit pedig Magyarországon egyáltalán nem csinálnak állatoknak.

Így tehát kegyetlen volt, de ki kellett mondani: hagyni kell, hogy egy másik helyre menjen. Valahová, ahol talán jobb lesz neki. Az altatás persze teljesen emberséges körülmények között történik: először kap egy mély altatót, aztán egy méreg-szerűséget, ami megállítja a szívét – ezt már nem érzi. Rossz volt elbúcsúzni, rossz volt látni, ahogy kiterítve fekszik a vizsgálóasztalon, és rossz volt tudni, hogy ezentúl nem fog nyávogni, mikor hazaérek.

Nem fog nyávogni, ha éhes, nem dobja magát dorombolva hanyatt, hogy megvakarásszam, nem fog a kertben vadászni, nem fogja összeszőrözni a ruháimat, nem fog odajönni tévézés közben, és jó hangosan dorombolni, és nem fog a konyhába szaladni, ha meghalja a húsvégó kés élezésének hangját, egy-két falatért.

13 évnyi barátság (sőt, mit barátság: ha ember lenne, egy 13 éves, éppen serdülő lányka lenne, ez már jócskán testvéri szeretet) után muszáj volt elengedni őt. Ami vigasztal, hogy volt boldog tizenhárom éve, és azt hiszem, hogy a macskáknak tényleg kilenc életük van. És neki sajnos ez volt az utolsó. Csak reménykedni tudok, hogy – suexID szavaival élve, akinek ezúton is köszönöm, bár megkért, hogy ne tegyem, és ne linkeljem a bejegyzését – a maradék életében legalább olyan jó helye lesz, és legalább olyan jól fogja magát érezni, mint velünk-velem. És szar leírni ezt a mondatot, szar könnyezni közben, és szar arra gondolni, hogy nem fog felugrani, és ráfeküdni a billentyűre, hogy hát vele foglalkozzak, ne a géppel. De az élet megy tovább. Nélküle. Azaz vele; egy olyan helyen van most, ahol mindenki szereti, és mindenki emlékszik rá: azoknak a lelkében, akik szerették, szeretik őt.

Egy jótanács: ha már blogolsz, és lehet kommentelni, vagy valamilyen formában reagálni a bejegyzésekre, és esetleg még sírsz is, hogy nem kommentál senki, meg könyörögsz, hogy kommentáljon már valaki, akkor talán nem ártana reagálni is a kommentekre, mert egyrészt ezért van a lehetőség, másrészt pedig ha valaki ír valamit, lehetséges, hogy választ is vár. Tehát döntsük már el, hogy most komment, vagy nemkomment.

Na, végre sikerült eljutni az állatorvoshoz a »Julcsamacskával«. Vettek tőle vért, jól be is vadult szegény, most elkábítva fekszik a szőnyegen. A laboreredmények nagyjából két hét múlva érkeznek, addig semmi fejlemény.

Jöhetne már egy kicsit jobb időjárás, mert ez az ingadozó téma eléggé lehozós; egyrészt élni nincs kedve az embernek, másrészt nekem mindig térd- és fejfájást okoz (de tényleg).

Ami még kevésbé jó, hogy a mai napon háromnegyede azzal ment el, hogy tanul(ni próbál)tam, de most legalább eszem körözöttes zsömlét, paprikával, paradicsommal, sajttal, párizsival és téliszalámival, ez meg egy ritka semmitmondó és ritka unalmas poszt, na bumm.

Igen, tudom, szar vagyok, mint »mások«, de: ki az a Drága Lélek (így!), aki tud nekem meghívót adni a Joost nevű fantasztikus cucchoz? ;]

Mostanában bejönnek nekem ezek a fullok egyébiránt. Tegnap este a kocsmában három partit is fullal nyertem. A múltkor meg bementem PartyPokerre, és rögtön az első leosztásban:

Aztán valamelyik nap letöltöttem az Everest nevű onlány játékot, csak úgy kipróbálásként, és rögtön a legelső játék, legelső leosztásában:

Ez meg tegnap, PKR-en:

Szóval éljenek a teltházak. :D

A zuhany egy fantasztikus találmány, de tényleg. Igazából a zuhannyal csak két gond van: rohadt nehéz beszállni, aztán rohadt nehéz kiszállni. Mármint, este úgy kell magam elvonszolni a fürdőszobáig (ami körülbelül két lépésre van a szobámtól), aztán unottan lehajigálni magamról a ruhákat, és beállni a forró víz alá. Utána meg a mosakodós rész után csak állnék vagy két órán keresztül, és folyatnám magamra a forró vizet. Szerintem ez ismerős másnak is.

Tegnapelőtt, meg tegnap ilyen tizenöt-húszperces időközönként égett szagot éreztem. Azt a fajtát, mikor elpukkan valami elektromos berendezés, de lévén, hogy sem az internet nem ment el (kábelmodem, rúter), sem a »Lost 2×01« (ami amúgy mekkora volt már) nem maradt abba (laptop, tévé, Hi-Fi), ezért nem tudom, hogy mi okozhatta a dolgot. Mindenesetre idegesítő.

Ma pedig szerda van, aminek azért örülök, mert ma volt az utolsó írásbeli (jelen esetben gyakorlati, mégpedig informatika) érettségi-vizsga, ez pedig csak jó lehet.

Gondolom feltűnt, hogy az írásbeli időszaka alatt nem nagyon írtam az érettségiről, egyrészt mert nem akartam még itt is ezzel foglalkozni, másrészt már a fülemen is ez folyt-folyik. Na de most.

Még nincs vége, olvasd tovább »

Az a bajom egyébként a fesztiválokkal, koncertekkel etécékkel (mert ugye nekem mindennel van valami :D), hogy rengeteg ember vesz részt rajtuk. Persze, haverok, buli, fanta értem én, csak valahogy nekem mindig sikerül kifognom valamit. Tehát, ahol én vagyok, ott biztosan történik valami. És ha sok ember van jelen, és valami történik (például leszakad egy lámpa vagy ilyesmi) az ugye nem jó. Meg amúgy sem szeretem az olyan helyeket, ahol sok ember van. A buszozást például ezért nem kedvelem különösebben.

Erre vártam már régóta: hogy nyitott ablaknál lehessen aludni! Komolyan, nincs is annál jobb, mikor a melegben kinyitod az ablakot, és a hőség, plusz a kintről jövő finom levegő hatására fél perc alatt olyan mély álomba zuhansz, hogy reggel a szokásosnál kis kevésbé akarsz majd kimászni az ágyból.

Ahah, magamat idézném:

[…] Nem vagyok egy nagy sorozatfüggő […]

Ezt »írtam« nagyjából egy éve. Azóta picit »változott a helyzet«. :D

Tegnap irgalmatlanul akartam írni valamiről, aztán gondoltam mégse, majd holnap. Eszembe is volt, hogy csak föl kéne írni, vagy valami, de aztán arra gondoltam, hogy nagyon akarok írni róla, így nem fontos felírni, mert nem fogom elfelejteni. Mégis sikerült.

Tudom, hogy kevesen nézik, meg szar, meg nekem ilyet nem is szabadna, meg egyáltalán, de: »Jericho« 1×21 mekkora volt már! Kíváncsi vagyok, lesz-e második évad, meg arra is, hogy hány részes lesz az első (22, vagy 24).

A mindenki ellenem van című nagyszabású akció keretében ma eltörött a legfelső könyvespolcot tartó négy műanyag pöcök egyike, melynek következményében a dominó-elv alapos ismereteinek birtokában nem kell ecsetelnem, hogy mi történt az alatta lévő három polccal. Anyagi kár, sérülés nincs &nash; jelentette az MTI. (Pedig nem is voltam ma ideges.)

Előbb amúgy a teljesen beborult ég narancssárgás színt öltött, és hihetetlen sci-fi-élmény volt a narancssárgára festett udvarban mászkálni. Kellemes volt, tényleg.

És szavazzatok rám, mert bölcs véreb veréb vagyok, és győzni akarok!

Igazán blogolnék fontos dolgokról, de jelenleg takarítok, merthát ballagás előtt-után ilyen szociális gyülekezés lesz (tudod, emberek, kaja, stb.), éshát mégsem fogadhatom rendetlenségben azt a kevés embert, aki kíváncsi a pofámra. Vagy mi.

Ma bementem nyolcra suliba, és hazaküldtek, mivel csak én voltam ott. Azért ilyen is ritkán történik meg, na.

Ma eldöntöttem, hogy nekem motor kell. Nem ilyen Szimszon, meg Babetta, meg lófasz, hanem olyan igazi sportmotor, vagy egy böszme állat csopper. Erre úgy jöttem rá, hogy ma osztálytársam bevitt a városba egy hasonló gépsárkánnyal, és hát ómg, pedig nem is húzta neki különösebben. Dehát ez egy istenség volt, azért azt elárulom. Bár mókás volt, mert a menetszél olyan irgalmatlanul kirántotta a könnyzáport, meg az amúgyis távozó félben lévő taknyot az orromból, mint a huzat.

Persze, tudom: rengetegen hallnak (így!) meg motorozás közben, de ismerem magam annyira, hogy én nem húznám neki, csak ameddig kell. Meg azt is tudom, hogy elmebeteg állat vagyok, hogy föl mertem más mögé ülni, de hát egyszer élünk. Meg mióta jogsim van, semmitől sem félek. (Komolyan, ha már be mertem ülni egy autóba, amit én vezetek, akkor mi mástól félhetnék.)

Ma (azaz szombaton) is korán keltem, mert kicsit meguntam, hogy szombatonként délben mászom ki az ágyból, és a fél nap elment úgy, hogy semmit sem csináltam. Ez meg nem jó ez.

És ekkora balfasz is csak én lehetek: odakünn tombol a nyár, hét ágról süti a nap sütnivalóját, én meg bent ücsörgök, és nem tudok nyelni, úgy fáj a torkom, a jobb oroldali orrlikam pedig teljesen be van dugulva. Ója.

Voltunk szerenádozni, amiben tulajdonképpen minden volt, csak éneklés nem, de hát sebaj. Ezúton is köszönöm a vendéglátást pitbullnak (meg a kaját, meg a piát meg mindent).

Én egyébként meg is lepődtem, mert még nem csináltam ilyet, és nem tudtam hogy mi a módi, de valahogy úgy képzeltem el, hogy majd énekelünk, behívnak a tanárok egy italra, kis beszélgetés, aztán csá. Ehhez képest mondhatom, hogy maximális vendéglátásban részesültünk, mindent a seggünk alá toltak, és még jól is éreztük magunkat (én legalábbis, ami elég sokat számít, figyelembe véve, hogy nem vagyok egy nagy partimen).

Szóval jó volt.

Amúgy néha-néha azért van az, hogy nem írok, csak este, mert reggeltől estig tanulok. Ezt persze a kutya sem hinné el, és nem is fedezi teljesen a valóságot, de jól hangzik. Az igazság az, hogy apum felfedezte az internetet (nem, nem úgy történt, hogy leült, és jé, internet), és rájött, hogy azért csak kéne már használni azt a komputert, végtére is nem olyan rossz dolog az. És mivel az én komputeremmel komputál, míg édesanyám az ő komputerével komputál, addig nekem maradna a harmadik gép, de inkább a szabadban töltöm az időmet, olvasással, bambulással, farokveréssel, vagy akármi. Mert azért szeretem én a számítógépeket, de jóból is megárt a sok. A számítógép van értem, és nem fordítva.

A matek kisérettségimet szerintem elkúrtam, nem is kicsit, hanem olyan nagyon, ahogyan azt mostanában mondani szokják. Nincs mentségem, beleugrottam abba a hibába, amitől mindig óvakodom: leragattam egy feladatnál, és mire végéhez értem, hoppá, már negyvenöt van!

Az osztály nagy része meg parázik, mert a testnevelés-, az ének- és a rajztanár helyett mi egy több nyelvvizsgával rendelkező, doktori címet birtokló bácsit kapunk vizsgabiztosnak. Ez nem hat meg, mert az angoltól egyrészt nem félek, másrészt nem lehet tudni, hogy milyen fajta ember lesz.

Fasza lesz a május-június, na.

Na, amúgy két bejegyzést is akartam írni arról, hogy megnéztem a »Casino Royale-t« megint, de aztán mindig más lett belőle. Szóval most ezt is leírtam. És ugyanúgy tetszett, mint múltkor, még talán picit jobban is, mert összeállt pár kocka, ami a moziban nem esett le.

Ma majdnem sikerült elázni, de hál' akárkinek először a buszon kezdett rá, de úgy izomból, aztán mire leszálltam, elállt, és akkor kezdett rá, mikor hazaértem, most meg már hétágról sütögeti sütögetnivalóját szépéséges Napocskánk.

Aztán meg tanultam olyan című tételt, hogy Határon túli magyarok nyelvhasználata, meg még fogok másik kettőt. Ezek ilyen rizsák, avagy jobbat nem tudok rájuk kitalálni, mese habbal, elolvasod, elmeséled, ötöst kapsz, örülsz.

Bekapcsoltam a böszme nagy mélynyomókat (szabvúfer, tudod), szomszédok reszkessetek!

Azért néha elgondolkodom, hogy mi értelme ennek az egésznek. Mit tudok eddig fölmutatni, miért megyek előre, mit fogok fölmutatni, miben vagyok jó, miben leszek jó és egyebek. Tényleg, semmiben nem érzem, hogy kiemelkedő lennék. Oké, tudok egy kicsit programozni, amennyire magátol megtanulhat az ember, és úgy nagyjából otthonosan mozgok a számítógépek világában (talán ez az egyetlen olyan dolog, amiben). Szokták mondani, hogy jól fotózom. Ezt nem tudom objektíven eldönteni, szeretem a képeimet, szeretek fotózni, azokat a képeket szoktam föltölteni, amiket szeretek, nem pedig azokat, amiket mások szerethetnek.

Még nincs vége, olvasd tovább »

…levelet hozott a Jóóóska!

Hozott egy másikat is, bár az kevésbé örömteli. Mármint örültem, hogy megjött végre, csak nem örülök hogy van, vagyis izé: május 16-án 8.00-ra kell mennem emelt informatika érettségi gyakorlati részére, az elméletire pedig június nyolcadikán 11.00-re. Kemény a világ, na.

Ez mennyire fáj, mennyire igaz:

Talán eltűnök hirtelen,
akár az erdőben a vadnyom.
Elpazaroltam mindenem,
amiről számot kéne adnom.

Már bimbós gyermek-testemet
szem-maró füstön száritottam.
Bánat szedi szét eszemet,
ha megtudom, mire jutottam.

Korán vájta belém fogát
a vágy, mely idegenbe tévedt.
Most rezge megbánás fog át:
várhattam volna még tiz évet.

Dacból se fogtam föl soha
értelmét az anyai szónak.
Majd árva lettem, mostoha
s kiröhögtem az oktatómat.

Ifjúságom, e zöld vadont
szabadnak hittem és öröknek
és most könnyezve hallgatom,
a száraz ágak hogy zörögnek.

Aztat szeretem leginkább a tavaszi (és egyéb) szünetekben, hogy rengeteg időm van, így rengeteg dolgot tudok egy nap alatt megcsinálni. Nincs az, hogy reggel hattól délután háromig iskola, aztán hazaérek hulla fáradtan, és semmihez nincs lelkierőm. Így fölkelek kényelmesen tízkor, és háromszor annyi dologgal tudok haladni, mint általában.

Persze nincs nekem bajom az iskolával, nem is volt soha. Ha meg van, akkor beteget jelentek, hehe.

Egyébként nálunk kicsit hosszabb ideig tart a tavaszi szünet: egészen pontosan április 16-án kell először menni a gyárba. Mielőtt mindenki jönne anyázni, hogy két három nappal tovább punnyadok, azért azt szeretném leszögezni, hogy a mi iskolánkban nincsen érettségi-szünet, ergo valamilyen szinten még rövidebb is a szünet.

Ezt most így csak azért éreztem fontosnak közölni, mert amikor arról van szó, hogy valakinek korábban kezdődik vagy tovább tart egy szünet, akkor mindenki anyázik, és.

A jó időre tekintettel lévő holnapi házi bográcspartira való tekintettel ma megtartottam a 2007-es év első fűnyírását (izgalmas életünk vidéken, avagy a farm ahol élünk, hehe), megkezdve ezzel a fantasztikus szezont. Idén már tényleg kéne egy benzines fűnyíró, mert kezd elegem lenni a folytonos szenvedéssel, amit a kábelek okoznak. Szerintem fele ennyi idő alatt megoldható lenne a dolog, ha nem kéne mindig megállnom, hogy közelebb húzzam a' áramforrást.

Meg ettem ma fagyit is.

Éjszakára mindig bebiztosítom magam. Először is egy üvegbe valami piát (most éppen bodzaszörp volt a szerencsés) öntök, és a párnám mögött elrejtem, valamint egy háromdecis pohárba vizet öntök, ezt pedig az ágy mellet található széken helyezem nyugalomba, ugye.

Éjjel hajnali kettő körül ismét azt álmodtam, hogy szomjas vagyok, mondhatnám kurva szomjas vagyok (ez úgy néz ki, hogy álmomban kiiszom a csapból az összes vizet(!) de még mindig szomjazom, aztán felriadok), és miután fölkeltem, meghúztam az üveg tartalmát, és kezdetnek lehúztam legalább a háromnegyedét. Aztán jött a baki: a bodzaszörp még három vagy négy nappal azelőttről került oda, és hát volt egy kis pálinkás utóíze, amitől legalább rögtön sikerült visszaaludni.

Ebben a bejegyzésben pusztán azt szerettem volna bemutatni, hogy egy mondatról hogyan kell kisregényt írni.

Csak azért tudok annak örülni, hogy nem törekszem különösebben a kapcsolatok kiépítésére, barátkozásra és ismerkedésre, mert ha csalódnom kell valakiben (és az embernek mindig kell csalódnia valakiben), akkor legalább nem tesz tönkre. Persze, hülye hozzáállás, nem kéne mindennek a negatív oldalát nézni. De azt is sokszor megfogadtam, hogy az első megérzésemre fogok hallgatni, emberismeret terén ez tízből nyolc és fél alkalommal bevált, de tízből csak kétszer hittem benne.

Egyszer valaki megjegyezte, hogy magányos leszek, ha így gondolkodom. Ez nem hat meg különösebben, mert soha nem haverokat, spanokat, barátokat, hanem inkább mindig barátot, igaz barátot, akire számíthatok, és aki rám is számíthat, amolyan jóban-rosszban stílusban. Ezt a barátot pedig már megtaláltam. Két igaz barátnak pedig nincs helye egy ember életében, mert van az igaz barát, vannak a barátok és vannak a spanok.

Leírhatatlanul örülök, hogy érzelemmentesen tudok kezelni dolgokat, mert ellenkező esetben egy a fentebb említett span elvesztése is depresszióba sodorna.

Csak a miheztartás végett.

Az a bajom, például az Anjou-kori Magyarország című tétellel is, hogy az 1800-as évek előtti történelem egyszerűen nem érdekel, vagy csak nagyon kevés része. Tudom, ez primitív dolog, el is fogom ásni magam, ígérem, nem kell fröcsögni, de hát ez van, nem tudok mit tenni. Tulajdonképpen, ezért volt az, hogy évekig csak pocsék jegyeim voltak történelemből, mert van egy olyan rossz tulajdonságom, hogy ami nem érdekel, azt szelektíven tanulom meg (ergo egy idő után elfelejtem), ez pedig nem a leghasznosabb dolog, ha az ember tanuló.

Ez van. Mondjuk azért mai fejjel biztosan máshogy csinálnám a dolgokat, de hát késő bánat.

Igen, ma Mefi-nap van, ezt se sokan tudták-tudják (látod efke, nem nagy dolog ez ;]), de különösképpen nem hat meg a dolog, a névnap amúgy sem az a kiemelkedő ünnepek egyike; akkor már inkább születésnap.

Ettől függetlenül a jókívánságokat köszönöm (az ábécé betűinek sorrendjében haladva): axesnek, Tiginek, Zoednek, meg persze a szűk családi körnek.

A nap gyümölcse pedig egy sikeres forgalmi vizsga, ami annyit tesz, hogy pár héten belül tulajdonosa leszek egy rózsaszín kártyának, Vezetői engedély felirattal, és ez határozottan jó. Pláne, hogy szinte biztos voltam benne, hogy elsőre meghúznak, de aztán mégsem ez történt.

Mondjuk, ahhoz képest, hogy mikor kezdtem, ideje is volt már befejezni.

Már csak valami egyszerű kis városi autó kell, aztán reszkess világ! ;]

Ötös lett (két pont veszteséggel) a magyar komcsikról írt témazáró, bár a legtöbb pontszámot érő kérdés a hidegháborúról szólt, ez kicsit váratlanul is ért, mert abszolút nem abból készültem.

Mást most nem akarok írni, mert csak.

Ajánlom minden vonatbuzinak (mást szerintem úgysem érdekelhet) a BVE Metró nevezetű oldalt, ahol a budapesti metróvonalak szimulátorait lehet letölteni. A dologhoz először kell a BVE nevezetű program, utána pedig a különböző vonalak, és a hozzájuk tartozó szerelvények. Nem kicsit jó, fél órája metrózom. :D

Egyébként, a későbbi életem akárhogyan is fog alakulni, egy valamit mindenképpen szeretnék: jogosítványt szerezni valami vasúti járműre. Leginkább a villamos tetszik (egy Tatra T5C5 típusút volt is szerencsém vezetni, kisgyerek fejjel az egyik legnagyobb élményem volt), de metró vagy földalatti is szóba jöhet.

Tudjátok mi tartotta bennem a lelket egész nap? Hogy hazaérve végre ezt láthassam:

Fejlegyzés magamnak: ezeket ne felejtsd el, ha sok pénzed lesz:

• MP3-lejátszó: valami nagyon spéci, nem feltétlen iPod, de legalább olyan hatvan gigás, mondjuk valami iRiver jó lenne.
• PDA-GPS-mobiltelefon: ezt így egyben, valami frankó nyolcszázgés cuccosnak, simán jó lenne.
• DSLR-gép: valami Nikon, legalább öt objektívvel, tíz-húsz szűrővel, táskával, Manfrotto állványokkal, lámpákkal, ernyőkkel meg vakuval, mert fotózni jó.
• MacBook Pro 17": mert jöhet nekem mindenki, hogy hülyeség Meket venni, nekem kell egy olyan dög.
• MacMini: házimozinak, mert csak. :D
• Világkörüli út: biztos proli dolog, de körbe szeretném utazni a világot. Párizs, Róma, Berlin, London, Amszterdam, Koppenhága, Kairó, New York, Miami, Kanada, meg ilyenek.
• Ház: valami kényelmes, szépen berendezett, kerttel, pözsgőfürdővel, medencével meg mélygarázzsal (jó, ezek elhanyagolhatóak, de az első kettő mindenképpen).
• Hummer H2: mert csak.

És te, mit veszel ha gazdag leszel?

Tulajdonképpen két okból kifolyólag nem hordok sapkát: az egyik, hogy az amúgy sem előnyös kinézetű fejszerkezetem megjelenését nagyban rontja, a másik, hogy szeretem az ilyen mellékes kellékeket elhagyni. Így járt szegény esernyőm is, amit egyébként kifejezetten szerettem, annak ellenére is, hogy kicsit noszogatni kellet, hogy kinyíljon, meg hogy szépen összehúzódjon.

Szegényt ma a padban felejtettem, és mire következő szünetben megnéztem, természetesen már nem volt ott. Mivel sem a tanárok, sem pedig a portai dolgozók nem látták, ezért csak arra tudok gondolni, hogy valami pernahajder eltulajdonította.

Hihetetlen, hogy pont arra a retkes esernyőre volt szüksége, de hát használja egészséggel, remélem a legnagyobb hó-, szél- és jégviharban fog szétszakadni a kezében, hogy még egy csepp eső elől se védje.

Azért meglátszik, hogy mennyire nem populáris, hogy jobb szót ne mondjak: trendi az ízlésem (gondolok itt arra, hogy nem feltétlenül azt kedvelem, amit az átlag). Kaptam ajándékba egy táskát, amivel különösebb bajom nincsen, de biztos, hogy magamtól még csak egy hasonlót sem vennék le a polcról. Ehhez képest mindenki dicsérgeti, hogy milyen jól néz ki, és hogy mennyire jól áll.

Ma – a változatosság kedvéért – egész nap tanultam (magyar komcsikról, mert azokról tudni kell sokat; Móricz Zsigmond Barbárok című művéről; meg logaritmusos feladatokat is oldogattam, kész boldogság volt), így most olyan a' zagyam, mint egy kifacsart szivacs.

A hosszú hétvégékben még az is jó, hogy a tanárok (többsége) mosolygós arccal közli, hogy hát annyi időnk lesz, hogy biztosan nem haragszunk meg, ha kétszer, esetemben háromszor több anyagot adnak föl. Az persze más kérdés, hogy van olyan tanár, aki egy megírt dolgozatot két hét múlva sem javít ki. Na mindegy.

A félreértések elkerülése végett: történelem és irodalom az említett tantárgy. ;]

Gondoltuk, hogy ha már munkaszüneti nap van ma is, akkor miért ne látogassuk meg a Fővárisi Állat- és Növénykertet. Az ötlet jó volt, a kivitelezés is, csak azzal nem számoltunk, hogy másik kábé kétezer ember is így gondolja. A sor valahol a trolibusz megállója után nem sokkal kezdődött, és – értelemszerűen – a pénztárig tartott. Mit volt tenni, hirtelen ötlettől vezérelve ellátogattunk a Közlekedési Múzeumba. A diákjegy háromszáz köztársasági rúpiába kóstált, ami a megtekinthető inputokat figyelembe véve bőven megérte. Sajnos fotók nem készültek, mert egyrészt nem vittem állványt, másrészt a fényképezéshez már nyolcszáz rúpiát kell kipengetni (amiért az ember kap egy szekszi kis nyakbaakasztós cédulát), és a mefiblog gazdasági tanácsadói szerint annak a nyolcszáz pénznek lesz jobb helye máshol is. Majd legközelebb; mindenesetre a múzeum megtekintését ajánlom mindenkinek, aki még nem, vagy csak régen volt már ott.

Ezek vannak.

Így néz ki az eleje, szembe (balra) benzinkút, jobbra (szembe) körforgalom:

Voltunk ma tekerni, nem kicsit fáj a lábam, valami hegyes részen voltunk, nem kicsit volt meredek, a község, ahová érkeztünk meg nem kicsit komcsi. Például a főútvonal Lenin út volt, aztán jött a Vörös hadsereg útja, majd Moszkva út, és érthetetlenül, utána dobtak egy Kossuth utat. Vannak dolgok.

Mivel nincs suli, rengeteg időm van, így nekiálltam kitakarítani az egész szobámat. Volt itt minden; portörlés, porszívózás, felmosás, bútormosás. Csak ablakpucolás nem, de az még ráér (gyűlölöm).

Bámulatos, hogy az ember mennyi szemetet tud fölhalmozni egy nap alatt. Ha belegondolok, hogy mióta eszemet tudom, hány kukazsákot láttam megtelve itthon, akkor azért elgondolkodom, hogy mikor nem lesz elég hely a szemétnek. (Persze nagy részét meg lehet semmisíteni, de akkor is.)

A takarításban is azt gyűlölöm, hogy egy hét múlva – hiába vigyázok a rendre – abszolút nem lesz itt semmi rend. Mert egyrészt állatok vannak (kutya, macska), azoknak hullik a szőrük, másrészt a sok por, ami csak úgy árad befelé a jóidővel. Aztán egy- másfél hét múlva ismét ott vagyok, mint ma, takarítás előtt.

A tavaszban egyértelműen az a legjobb (a szép időn, madárcsiripelésen, zöld füvön és egyebeken túl), hogy vetkőznek a csajok. Ez persze néha kifejezetten rossz élmény lehet, de azért túlnyomó részben jó. Mondhatnám yó. Amúgy olyan bodzaszörpöt iszom, amire ráírták, hogy Yo.

Az viszont kevésbé, hogy reggel lefagy minden alkatrészem, hazafelé pedig nem tudom hová vetkőzzek, hogy ne izzadjam ki a lelkem legmélyebb bugyraiban található verejtéket is.

Tegnap – idén először – gyógyszert vettem be. Ilyen algóflekszet, mert olyan érzésem volt, mintha valaki kalapáccsal akarná kettészakítani az amúgy is elhasználódott állapotban lévő agyszerkezetemet. Ez meg ugye nem igazán jó három órán keresztül, szóval bedobtam egy ilyen rózsaszín pirulát. Elvileg gyorsan hat, hát nem tudom. Két óra múlva végül is elmúlt a fejfájás (nem tudom, hogy a gyógyszer tett-e róla, vagy csak a természetes öngyógyító mechanizmusom).

Mostan meg megyek tekerni, nem füvet, bringát, mert süt a nap, szóval ne szomorkodj.

Ma meg nem ment a blog, tudom.

Meg az is ma volt, hogy ettem Copival vegagiroszt. Ez úgy néz ki, hogy jól megpakolják zöldséggel, de a húst már nem viszik túlzásba. Mindezt 620 tanácsköztársasági egységért, mondván hogy borjúhús. Még jó, hogy borjúhús, bazmeg, majd nekem csirkegiroszt fogsz eladni 620-ért. Csak mondjuk fogyasztóvédelem megjegyezte volna, hogy tessék már kiírni, hogy a csirkésgirosz 550, a borjús meg 620. Pesten négyszázért olyan giroszt eszem, hogy finom, és egy hétre jól lakom vele (ez persze így nem igaz, de azért majdnem, és még jól is hangzik).

Ennyit a vendéglátóiparról…

A mai napom teljesen átlagos volt, nem jöttek UFO-k, nem fedeztem föl magamon emberfeletti képességet, nem tört be egy terrorista, és nem akarta felrobbantani a szobámat, sőt, még a gépemet sem törték föl.

Cserébe csodálatos elfoglaltság gyanánt Balzac – Goriot apó című művének történetét és rövid jellemzését próbáltam beleépíteni az agyamban található kisebb kapacitású biológiai tárolóba, amivel nincsen komolyabb gondom, leszámítva hogy két nevet sikerült megjegyeznem (hiába, a névmemóriámnak nevezett izé pocsék, pláne ha fronszia nevekről van szó).

Gondolom mindenkinek ilyen hihetetlenül izgalmas vasárnapja volt. ;]

Ma egyébként boldog tulajdonsa lettem egy pár Puma Liga típusú cipőnek, ilyen egészen világosbarna (krémszínű, kb.) kivitelezésben. Az áutlecc centerbe' 16-ért volt, de maximum 45-ös méretben; itt a tarjáni tacskóban található üzletben meg 13-ért, volt 46-os, el is rakták, és ma hozzámvágták tízezerér', mondván hogy levitték az árát. Oké.

Fotó meg nem nagyon van róla hasonló színben.

Hogy mi történt velem ma? Semmi. Ma egy teljesen átlagos, eseménytelen napom volt. Ilyen átlagos dolgok történte, hogy például lekéstem a buszt, így késtem tizenkét percet. Aztán vizsgabiztossal a hátam mögött vezettem (de nem vizsgáztam), megadva a hangulatot.

Jah meg a busz. Egész nap két dologban fáradok el: a reggeli hajcihő (kelés, unottfej, öltözés (a zoknid a lábadra kéne te barom, nem a fejedre), kutyaetetés, lecgó), valamint a reggeli és délutáni buszozás. Most például leült mellém valami yófejcsávó, lenyalt hajjal, meg trendi cuccokkal. Ezzel nem is lett volna gond, de olyan trendi szaga volt, hogy a borz könyörgne a receptért.

De a legjobb. Találkoztam egy ilyen ősnagymagyarral (történelmi magyarországos felvarró vagy nyolc helyen, betűrt bakancs, fehér fűző és társai). Valami rokkerfajta haverjával beszélgettek (a srác mondta, hogy majd ráteszi hifire a torzítót és jó lesz), aztán szóba jött, hogy bizonyos bőrszínnel rendelkező egyének felszólíthatják a srácot, hogyhát vegye már le azokat a csúnya dolgokat. Nagymagyar barátunk közölte, hogy őt ez nem érdekli. Aztán mikor már a fizikai bántalmazás is szóba került, akkor kihúzta magát, és bátran közölte, hogy akkor majd szólok apámnak. Ja hát igen, akinek jól megy.

1.) Értelmezze a címet! Vonjon párhuzamot a cím és a szöveg tartalma között!

Itt a tavasz, vagy legalábbis már egyre közelebb van. Érezni a levegőben, a napsütésben, a hangulatváltozásban, meg úgy általában. Szóval tavasz van, és ez jó; mert a tavasz egyenlő a színekkel, a színek egyenlőek a vidámsággal, a vidámság meg ugye offkorz, hogy jó.

És tényleg: soha nem tudtam megérteni, hogy mit lehet nem szeretni a tavaszban meg a nyárban. A két legszebb évszak, nekem ott kezdődik az élettelen, morgós hangulat, mikor beköszönt az ősz meg a tél, és ott ér véget, amikor megérzem a tavasz illatát. De frankón.

Poénból megcsináltam a 2006-os érettségi emelt informatika szövegszerkesztéses feladatát, és a javítási-értékelési útmutató szerint csak egyetlen pontot vesztettem (elfelejtettem a bekezdéseket igazítani). Rosszabbra számítottam, mert jóideje nem foglalkoztam wörddel, csak tételkidolgozáskor, de az meg nem valami nagy tudást igénylő hadművelet.

Amúgy anno voltam egy ilyen wördös versenyen, és második lettem. Tökjóvagyok.

Ha már Shamalt úgyis földobta a kérdést, akkor válaszolok. Én mostanában mindig olyat álmodok, hogy teljesen hétköznapi dolgok közben (például olvasok, vagy számítógép előtt döglök) rámtör a szomjúság, összetapadok a csappal, és csak iszom, iszom, iszom, egészen addig, míg el nem fogy az összes víz a csapból. És egyre jobban szomjazom, mígnem fölébredek, és gyorsan megiszom az éppen aktuális mellettem található itókát, majd megnyugodva tapasztalom, hogy nem is vagyok szomjas.

Régebben meg olyan volt rendszeresen, hogy valami ijesztő hangú nő meg akar fojtani az ágyban, én meg próbálok üvölteni, de nincs hangom. Ez egyszer-kétszer úgy végződött, hogy verejtékben vergődve keltem föl, és üvöltöttem (nálam jobban talán csak szüleim ijedhettek meg, hogy most mi a rák baja van a kölyöknek, hehe).

Irene Cara: Flashdance – tessék hallgatni.

Holnap meg olyan dolgokból fogok dolgozatot írni, hogy morfémák, kommunikáció és hangtan. Elvileg ezek érettségi-tételek is egyben, szóval illik tudni őket, így most ilyen izgalmas esti olvasmányom lesz.

Most más dolgot nem igazán tudok írni, esetleg még annyit, hogy viszket a hátam, de lusta vagyok megvakarni.

Ez a mondat biztosan nevetségesen fog hatni, főleg tőlem, de igaz: én imádom az internetet. Az internetet, ahol zenét hallgatok, videót nézek, játszom, az ismerőseimmel beszélek, olyan embereket találok meg, akiket régóta nem láttam, és így tovább.

És azért a nagy webkettes láznak is – ami mostanában kezd lecsitulni, vagy legalábbis nem annyira felkapott téma – volt eredménye, csak néhányat említek, amik például iskolában nagyon jól jönnek: meebo, Last.fm, GMail.

Ma sikerült kifogni a szakadó havat (az időjárásjelentős néni napsugarat ígért, nem hóesést, de sebaj), ami persze undorító latyak formájában közelebbi kontaktust alakított ki a cipőmmel, majd átlépve az ismerkedési határokat, rögtön a zoknimmal és így a lábfejemmel, szétfagyást és -ázást eredményezve szegénynek. Azaz szegénykéknek, mert ugye ketten vannak (ha jól tudom).

Ez viszont valószínűleg senkit nem érdekel, úgyhogy inkább leírom azt, hogy szamóca.

Rájöttem, hogy dobozmániás vagyok. Ez pedig kapcsolódik azzal, hogy kütyümániás vagyok. Egyszerűen lázba hoznak a dizájnos dobozok, amikben van valami kütyü. Hülyeség talán, de szinte az összes doboz, amiben volt valami kütyü, itt figyelget a szekrény tetején. A fényképezőgép, az MP3-lejátszó, az egér vagy például a mobiltelefon. Ez több okból is jó. Egyrészt, ha ránézek, kellemes emlék, eszembe juttatja a pillanatot, amikor kinyotottam, amikor próbálgattam, hogy mit tud stb. Másrészt ugye ha valami baja van, el kell adni vagy hasonló, akkor jól jön az a doboz. És dekorációs elemnek sem utolsó.

A vasárnap egyébként blogírás tekintetében mindig hullanap. Egyrészt hét végére teljesen kimerülök, másrészt ilyenkor tanulok, takarítok, olvasok, és a végén mindenre jut idő, kivéve a blogírás nemes tevékenységére. Most pedig megyek is vissza, és írom tovább a második világháborúról szóló tételt, számításaim szerint még három oldal hátra van.

Nincs is jobb egy tányér tűzforró erőlevesnél, kivált ha az embernek az orra és a füle is egyaránt be van dugulva. A szomszédom meg igazán befejezhetné a dudálást, két perce csinálja, de még mindig nem jött ki senki a kocsija elé (és amúgy is miért nem megy ő be).

És utálom még a náthát is (ami nem influenza), mert fáj a torkom, de köhögnöm és tüsszögnöm kell, amitől még jobban fáj, fáj még a bőröm is, ráz a hideg miközben melegem van, nem érzem az ízeket, sebes az orrom, és még be is van dugulva.

Durva dolog azért ez a szemüveg. Eleinte rettegtem, hogy nem fogom tudni megszokni, meg fájni fog tőle a szemem és fejem (egyszer három-négy éve már kellett volna hordanom, de azzal a szemüveggel pont ezek történtek). Ehhez képest, mára már teljesen természetes. Reggel fölveszem, ha piszkos megtisztítom, este leteszem, ha pedig nincs rajtam, akkor furcsa hiányérzetem van, pont mint az elején, amikor elkezdtem hordani, csak fordítva.

Na jó, de ez az utolsó!

Még nincs vége, olvasd tovább »

Ez ma egy csudás nap; két órával korábban hazaértem, és itthon mindenféle meglepetés várt, méhozzá ezek: Heroes 1×14, Prison Break 2x16 és Csengetett Mylord 3×05. Egy ideig úgy fogom magam érezni, mint a befőtt a nagyi spájzának polcán.

Van egy ismerősöm akinek mindenféle baja van. Végső soron nem komoly bajok ezek, csak nézőpont kérdése. Én például úgy vallom, hogy aki a Sátán hívének képzeli magát, pentagrammákat, és egyéb jeleket éget a bőrébe, szabadidejében temetőkbe jár keresztet égetni, eközben még náci hungaristának is tartja magát (bár ezt már nem ismeri el, csak azért történelemóra kellős közepén hitleres videó- és hangfelvételeket indít be és hasonlók) annak bizony valamelyik kereke nem forog megfelelően.

Persze most biztosan sokan mondanák, hogy kétszínű dolog, hogy leírom ezt ide, de nem: megmondtam-megmondom én ezt az ő szemébe is. Azt viszont nem mondom meg, hogy számíthat rám (mert számíthat rám, mivel minden baja ellenére a barátom, és azon pár ember aki szóba áll velem, az számíthat rám).

A szomszédunk háborúzni akar. Ezt azzal adta tudtunkra, hogy hadüzenetet küldött: följelentett. Előzmények: a kedves kutyája kirágta a kerítést, jónéhányszor átjött, azaz ez nem is így történt, mert én hazug kis disznó vagyok: a mi kutyáink rágták ki (november óta nincsenek is a kert hátsó részébe engedve, ahol ez történt-történik), és azok szoktak átszökni. Volt erre is példa, nem tagadom. Egyszer, talán kétszer, de nem ötször és nem tízszer, mint ahogyan az ő kicsi kutyájával.

Még nincs vége, olvasd tovább »

Előbb átéltem valamit, amit eddig (és remélem ezután) soha: elájultam. Békésen álltam a konyhában, mikor hirtelen eltompult az egész világ, aztán a következő kép, azaz inkább hang, hogy irgalmatlan nagy csörömpölés van körülöttem, nekem meg olyan érzésem van, mint amikor a legszebb álmomból keltenek föl. Még meg is fordult a fejemben, hogy ték it ízi, csak álom, semmi bajod nem lehet. Aztán valahogy éreztem, hogy ez nem is olyan laza, és itt rendkívül gyosran le kéne ülni, vagy valami biztos pontra támaszkodni. Aztán mire minden kitisztult a konyha közepén csücsültem, körülöttem meg tálcák, deszkák, szalvéták és minden olyan dolog hevert, aminek egyébként a konyhapulton lenne a helye.

A szemüvegem belevájódott az orrnyergembe, bevertem az arcom és az állam, utóbbi jól meg is dagadt, most jegelem. És hát azért nem vagyok én beszari gyerek, de kicsit azért na.

Mostanában annyi téma és helyzet volt a környezetemben, amit olyan szívesen lefotóztam volna. De ugye amikor van téma, akkor nincs nálam a gép, fotózni meg – erre már rájöttem – nem lehet úgy, hogy na most megyek fotózni, mert akkor húsz képből egy fog tetszeni. Ez így hirtelen az igazi. Viszont ez a sok téma adott ötleteket, szóval csak idő kérdése az egész.

Ma elvileg megnéztünk volna egy filmet a továbbtanulással kapcsolatos teendőkről, de tulajdonképpen nem volt más, mint egy reklám a különböző továbbtanulás témában megjelent publikumoknak. Ez van, köszönjük a támogatást.

Viszont megnéztünk volna még egy filmet, méghozzá az első világháborúról, de annak meg olyan elviselhetetlenül rossz minősége volt, hogy semmit nem lehetett belőle érteni (kb. tízéves VHS).

Nem panaszkodni szeretnék, csak gondoltam közlöm, hogy megkaptam az év – de számomra biztosan – eddigi legrosszabb órarendjét. Ilyen nyalánkságok, mint hat informatika és egy történelem óra, nulladik órában kezdve, vagy éppen dupla matek, fizika, három informatika, irodalom és történelem.

Ezzel nem is lenne a gond, a gond inkább azzal van, hogy az egész rendszer aránytalan. Egyik nap nyolc óra, második nap kettő, aztán hat és végül kilenc. Mennyivel jobb lenne, ha lenne naponta fixen hat-hét óra, ugyanakkor kezdve, sokkal könnyebb lenne egy rendszerre beállni.

Ma esti műsorunk: Heroes 1×10 – Six months ago; Dexter 1×06 – Return to sender (másfél nap alatt sikerült megvenni, kevesen árulták); és mivel a Prison Break 2×15 – The message epizódhoz még nincs felirat, ezért az marad holnapra. Jó éjt.

Új, szép és gyors gépek, kényelmes környezet, majdnem négymegás internet – azt hiszem kezdem megszeretni az informatikaórákat, még ha péntekenként hat darab is van.

Kéne egy olyat fotózni – biztos meleg vagyok –, hogy valaki egy székben ül, egy zuhanyzóban (például koleszban tökéletes lenne, a középső zuhanytálcánál), rajta napszemüveg, nyakkendő és sapka, a víz meg áztatja. Persze fekete-fehérben. Esetleg meztelenül. Olyan elvont, de szerintem jó kép lenne.

Vagy egy meztelen nő, amint a meztelen – és mellesleg halott – párját átöleli az ágyban, mosolyogva, kezében egy fegyverrel. És kis fotosoppolással lehetne olyat, hogy csak a nő száján a vörös rúzs, meg a párján a vér lenne színes, a többi szintén fekete és fehér.

Csak ezek mind-mind olyan dolgok, amikhez alany kéne.

Ma eszembe jutott, milyen is volt gyereknek lenni.

Nem vagyok én addikt, meg függő, csak napi két-három madárkát hajtogatok, meg Prison Break főcím a csengőhangom, és megkérdeztem, hogy nagyjából mennyiért tetoválnának rám bizonyos dolgokat (egyébként rohadt drágáért).

Nade, jó ez a Heroes is. Ha valaki megkérdezné, hogy miért, akkor annak ilyen tipikus női válasszal tudnék felelni: mert. Mert tessék belenézni, aztán majd eldől.

Mondogatták páran mostanában, hogy beteges ez a sorozatmániám. Tény, hogy az, de hát mindenki rajong valamiért, nem? Valaki a sört szereti, más valaki a csokoládés pudingot, harmadik valaki a meztelen nők kislábujját, és még folytathatnám. Én már csak egy ilyen utolsó sorozatfüggő, kompjutermániás majom vagyok, hát ez van.

Nincs is annál jobb, mikor a mínusz egy-két fokos levegőben, a teljesen szétfagyott fülem (igen, kéne sapkát is hordani) társaságában rohanok, hogy elérjem a buszt – sikertelenül.

Aztán beér az ember késve a nulladik órára (aki azt kitalálta, dögöljön meg háromszor) és netezhet három csodálatos órán keresztül.

• 2007. május 7. – magyar nyelv és irodalom
• 2007. május 8. – matematika
• 2007. május 9. – történelem
• 2007. május 10. – angol nyelv
• 2007. május 16. – informatika

† R.I.P.

Helló, Mefi vagyok és sorozatfüggő.

Most az van, hogy letöltöm a 2×14-et, és szerintem olyan hirtelen lecsapják a sávszélességet, mint a taxiórát. Tényleg, nem tudja valaki, hogy mekkora lesz akkor a sebesség, úgy sacc per kábé pontosságban?

De ez van, nem tudok még egy hetet várni!

Tudom, hogy beteg vagyok, de szeretek beteg lenni. ;]

Imádom a savanyú dolgokat. De tényleg, ez már kóros: néha citromot szoktam enni. Felvágom karikákra, leszedem a héját, és megeszem. Vagy például a limonádé; múltkor valaki megjegyezte, hogy ihatatlan a limonádém, mert ritka savanyú. Meg egyszer ettem zöldbabfőzeléket, ami szintén ritka savanyú volt, és nagyon bejött. Most pedig ilyen savanyú cukorkát fogyasztok, amiből rágó lesz, és lyukat akar égetni a nyelvembe. A savanyú dolgoknál csak a mentolos dolgokat szeretem jobban.

Ez unalmas egy poszt volt, mi?

A mai nap tanulsága pedig, hogy ha az őrölt feketebors csomagolásában turkálunk, akkor közvetlenül utána nem feltétlen kell a szemünket vakarni. Mert csiga.

Mivel csütörtökön megvolt az osztályozó konferencia (egyébként megnéznék egy ilyet, mert mindig azzal fenyegetőznek, hogy ott majd jól elbírálják a deák ügyét, mert összeül a sok tanár, előveszik a filmekből már jól ismert sárga dossziét, benne a komplett biográfiával és jól kivesézik… oké sok krimit nézek és olvasok), tehát most már bátran leírhatom, hogy mire számíthatok. Elöljáróban annyit azért leszögeznék, hogy nem feltétlen géniusz valaki, ha tökéletes jegyei vannak, és fordítva. Tehát a továbbra kattintva egy kis évösszegzéssel turbózott bizonyítvány olvasható.

Még nincs vége, olvasd tovább »

Ma megvolt az első forgalomban való vezetésem. Fogalmazzunk úgy, hogy ha hivatásos sofőr nem is leszek, nem csaptam el egyetlen gyalogost sem, és semminek nem lett semmi komolyabb baja. És ez – figyelmen kívül hagyva, hogy az ember mellett ott ül az oktató, aki bármikor beletapos a fékbe, ha nem úgy megy a szekér, ahogyan kéne – nem is olyan rossz.

Megnézem a két utsó prizonbrék epizódot (Disconnect, The killing box), aztán majd pengét szopogatok, vagy ilyesmi.

Elmondjam mi az igazi OMGWTF LOL életérzés? Hogy négyes leszek félévkor matekból. Én. NÉGYES. Már megcsipkedtem magam, és tényleg. Nem álmodtam. Ha most alkesz lennék, berúgnék mint a kacsa.

Mostanában – meg úgy általában – sokan kérdezték, hogy milyen zenét hallgatok. Bár soha nem szerettem azt mondani, hogy ilyen vagy olyan műfajt, mert ez úgysem igaz, de leginkább a rockzene az, ami közel áll a szívemhez &dnash; és a fülemhez.

Van például egy Tankcsapda nevű zenekar, amit mindenki fikáz, mert divatzene, meg mert csak a pénzért csinálják és miegymás. Na ez az, amiről én magasból csinálok valmit, és inkább hallgatom. Mármint a Tankcsapdát, bár tény, hogy a régebbi albumok sokkal bejövősebbek, mint például az Élni vagy égni, ami egy kalap kaki lett. Ellenben a Mindenki vár valamit már egész élvezhető lett, a régebbi albumokat idézi.

Aztán a magyar előadók között ott van még a felvidéki Rómeó Vérzik, akik olyan igazi rokkzenét nyomnak, pörgős dobbal, zúzós gitárral, érces hanggal meg meztelen nénikről szóló, 18+-os tartalmakkal. A Rómeó Vérzik nagyjából a Tankcsapda határon túli megfelelője, legalább is mi ezt a következtetést vontuk le egy koncert után. Nem tudom miért, talán mert Koppánynak, aki az énekes és basszusgitáros, ugyanolyan gitárja van, mint Lukácsnak, aki szintén énekes és basszusgitáros.

Majd lehet írok még ilyentet.

Most olyat kell rajzolnom, azaz festenem (egyáltalán minek egy érettségizős osztálynak rajz, bőven van más is, amire készülni kellene), hogy hallgatom a zenét, és lepingálom a színeket és alakokat, amiket érzek. Vagyishogy na. Szóval ez úgy fog kinézni, hogy benyomom mondjuk az egyik Cradle of Filth számot, aztán lefestek mindenfélét. Bár most nézem, hogy nincs is festékem.

A poén, hogy tegnap írtam egy hosszú bejegyzést, és valószínűleg nem publikáltam, vagy nem tudom, de nem jelent meg. Jah igen, már látom. Kijelentkezett a szisztem, és nem vettem észre. Se baj, akkor újra.

Tehát megvolt a szalagavató, kaptam szalagot, adtam virágot egy tanárnak, énekeltünk (Máté Péter - Egyszer véget ér…), és én voltam a narrátor. A változatosság kedvéért a műsor előtt új szöveget kaptam. Ebben azért némi túlzás is van, mert csak néhány apró módosítást eszközöltek, de tavaly szabályszerűen a műsor előtt két perccel kaptam meg a szöveget, és úgy löktek ki a mikrofon elé, hogy nesze toljad.

Elvileg ennek most meghatónak kellett volna lennie, de nem különösebben hatódtam meg. Így ebben a formában ez persze nem igaz, de a szalagavató az semmi. Majd ha elballagtam, és a kezemben tartok egy kis könyvet, amin az Érettségi bizonyítvány felirat szerepel, akkor meghatódom. Addig nem. Mert akkor már elmondhatom, hogy letettem valamit az asztalra, akkor majd bulizom, akkor eszem és iszom, és akkor – ha csak egy kis időre is, de – fellélegezhetek. A szalagavató pusztán annyit jelöl, hogy néhány éve egy intézmény tagja vagyok, és ez a tagság most (elvileg) véget ér.

Persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy teljesen érzelemmentes volt az egész.

Nemsoká (négy óra múlva) indulunk a szalagavatóra. Kicsit morcos vagyok, mert minden évben volt valami mókás előadás (kettő a diákok, egy pedig a tanárok rendezésével), idén pedig – pont a mi szalagavatónkon – marad el. Ez van. Azért az éneklés (Máté Péter – Egyszer véget ér…

Még azért két rész prizonbrék, meg kétrész valami lecsúszik. És igen, beismerem: függő vagyok. De nem sikerült leszokni. Utoljára tegnap este néztem sorozatot. Uff.

Igazából régóta szeretnék zenélni. Basszusgitár vagy dob. Előbbi azért, mert biztosan élvezném, ha egy teltházas koncerten a színpadon pattogtatnám a húrokat, a dob pedig azért, mert éjjel-nappal jár a kezem-lábam (meg is szokták jegyezni, hogy idegesítő). Bár ritmusérzékem egy balatoni hínáréval vetekszik, nem adom föl.

Ma például az én legjobb jóbarátomnál gitároztam, éshát elértem, hogy megint fáj az ujjam. Viszont a Tankcsapda Johnny a Mocsokban című számának a basszus részének a felét félig eljátszottam – szólógitáron, hehe.

Tudom, mostanában kicsit lassú a reakcióidőm (komment, e-mail és mindenféle IM-ek terén egyaránt). Amint elmúlik ez a zsúfolt időszak, visszatérek a normál kerékvágásba, akinek pedig nem válaszolnék, attól itt (is) elnézést kérek, nem személy ellen irányul.

Ma aludtam egy keveset – a buszon. Mély álmomból az riasztott föl, hogy egy határozott mozdulattal lefejeltem az ablakot. Ezt egyébként rendszeresen eljátszom, és mikor már mindenféle minták figyelhetőek meg a fejemen, biztos, hogy igyekszem nem elaludni. Múltkor egy kiccsaj be is szólt, hogy ménem moderálod magadat alvás közben. Hát igen, az ember csak ilyen egyszerűen irányítja magát, mikor alszik. Én például alvás közben szoktam házi feladatokat csinálni, vagy enni, de volt már rá példa, hogy tévéztem is.

Láttatok már macskát pukizni?

Csak egy kérdés, aztán leállok: az ciki, ha 1×14 utolsó perceit végigzokogtam?

Me'k aludni.

Holnap angol, matematika és fizika témazáró (az angol menni fog; egyrészt a defining és non defining relative clauses (remélem így kell írni) az megy, másrészt láttam a tesztet fél szemmel, és nem vészes (nincsen benne tetves one word only típusú feladat, mert azt meg utálom)), matekból kell csinálni kétoldalnyi feladatot, és megkaptam a szalagavató szövegét is. Azt hiszem, jól érzem ma magam.

Dexter 1×01, Heroes 1×02, Prison Break 1×15, Csengetett, M'Lord? 2×03; as soon as possible. Fölösleges anglicizmusok, hehe.

Szeretem a Mars csokit. Kevés csokoládé van, amit úgy tényleg szeretek, de a Mars az ilyen. Emlékszem, kiskoromban mindig fölhívtam nővéremet, hogy ha jön haza, hozzon nekem. És hozott is, nekem meg virult a fejem.

Múltkor ettem Snickerst is, nem rossz, de a Mars az mégis csak Mars. Ez a Delight nevezetű újdonság is finom (hihetetlen, amikor nyomatták a reklámot a tévében, csak hónapokkal később sikerült szerezni egy kis kóstolót). Szóval Mars csokik rulez, csak ennyit akartam.

Ma amúgy egy nénike megdicsért, hogy milyen egy udvarias fiatalember vagyok, a barátnénikéje pedig helyeselt, hogy ritka az ilyen. Mindezt azért, mert átadtam a helyet. Uff.

Az a bajom, hogy sokat gondolkodom. Nem okos vagyok, nem ezt akarom mondani. Sokat jár az agyam. Mi volt, mi lett volna ha, mi van, mi lenne és mi lesz. Lehet, néha nem kéne gondolkodni, csak menni és hagyni, hadd vigyen az út. Vagy valami efféle.

Egész héten várom a hétvégét, közben pedig gyűlölöm. Gyűlölöm, mert rendkívül gyorsan véget ér. Péntek, aztán jön a szombat, délben felkel az ember, máris elment a fél nap, és még nem csinált semmit. Vasárnap egész nap tanulás ezerrel, és mire a végére ér, olyan mint egy rongy. Szellemileg és fizikalilag egyaránt.

Nem panaszkodom, félreértés ne essék, csak azért na. Ez a minden napos 5.25-ös kelés kicsit fárasztó, kivált, hogy kettő előtt ritkán érek haza, ha nem intézek semmit a városban, és valamit mindig kell intézni.

De tulajdonképpen lennék még úgy négy évig középiskolás. Nem akarok új helyre menni, nem akarok kollégiumban vagy albérletben lakni, elszakadva az otthonomtól, és nem akarok hosszú-hosszú évekig tanulni, hogy aztán kapjak egy papírt, amivel lehet, hogy kitörölhetem a hátsó felemet. Persze, a tudás sose árt, de nem mindegy, hogy a befektetett energia (és pénz ugye) mennyit hoz vissza. Mert cseszhetem, ha van tudásom és erről papírom, de cserébe éhen halok.

Most ez van.

Egyebkent neha komolyan ugy vagyok ezzel az egesszel, hogy nincs ertelme es abbahagyom a fenebe, mert az olvasok egy resze egyszeruen fel sem fogja neha, hogy mirol szol egy post, egy masik reszuk pedig olyan szinten mozog, hogy ha egy bejegyzesnel csak annyit irnek, hogy brekeke, mar az is tobbszorosen kielegitene szellemi igenyeiket.

Nem szoktam hűdeigaza van, olvasd el posztokat írni, de ezzel azért egy hangyányit egyetértek.

Oké, akkor öt dolog, amiről még soha nem írtam. Öt nem lesz, csak egy. Az pedig mi másról szólna, mint az univerzum nagy rejtelyéről, azaz a nőkről. Sőt, konkrétan egy nőről.

Ő pedig az exem, ha így tetszik. Bámulatos, hogy a mai napig is teljesen jól megértjük egymást. Személyesen ugyan több mint fél éve már, hogy találkoztunk, de interneten néha-néha egymásra köszönünk, elújságoljuk a jó híreinket, elpanaszoljuk a rosszakat, röhögünk, beszélgetünk és a többi. És utálom, meg nem is hiszek abban, hogy legyünk barátok, de a mi esetünkben ez tényleg igaz. Ez van, kegyetlenül bele tud lépni a távolság egy kapcsolatba. De túltettük magunkat, ő ment az egyik úton, én mentem a másikon, és néha-néha még összeérnek ezek az utak. És ez így jó.

Tulajdonképpen az egyik leggusztustalanabbul kinéző gasztronómiai fogás, amit eddig kóstoltam, és mégis az egyik kedvencem. Már előre látom, hogy holnap a menzán is ez lesz, bár az nem füstölt husival, meg nem ilyen finom hazai stílusban. Emlékszem, kiskoromban az óvodában úgy kellett csipkedni mindenkit, hogy a főzeléket tessék megenni, én meg mindig magamtól bevágtam. Krumpli-, borsó- és sárgaborsó, lencse-, bab- és zöldbabfőzelék, mindegyik jöhet. Egy valami mégse: a répafőzelék. Azzal – és a gombás dolgokkal (pl. egy gombás láb) – kiűznek a világból.

Én is érzem, hogy lassú a' zoldal, de nem tudom miért. Majd elmúlik.

Komolyan megkockáztatom, hogy a Prison Break a legjobb sorozat, amit ezalatt a tizennyolc év alatt láttam. Fordulatos, tele remek színészi játékokkal, zenével, és közben érzed azt az égető vágyat, hogy leköpd a mocskos őrt, a tetves titkosszolgálatist és a többi. Fantasztikus, én mondom. És ez nem az a múló szeszély, mint a tamagocsi. Szerintem aki erre a sorozatra azt mondja, hogy nem jó, az rosszul van összerakva. Persze ez is szubjektív dolog.

Az én smv barátomnak, és az ő élete szerelmének, Dórinak pedig boldog második évfordulót, és még sok-sok hasonló jót kívánok.

Nemrég elkészült az első két bejgli (nekünk minden évben szétesik, a rengeteg töltelék és cukor végett; emiatt egyébként csak anyu szomorkodik, engem nem zavar, bár ahogy látom mást se), és amint megéreztem az illatát, megszállt egy kis karácsonyi hangulat. Nem sok, de megadta az alaphangot.

És komolyan: ha még egyszer meglátom leírva azt, hogy yó vagy hogy beigli, akkor falnak megyek.

Egy ilyen kütyüvel igazán megdobhatna a Jézuska. Azért mert sok zene fér rá, mert bővíthető, mert szép, mert sok cuccot adnak hozzá (hordtáska, nyakpánt, CD, kábel, füles, akkumulátor), mert okos, mert jó gyerek voltam, meg mert nem utolsó sorban haldoklik az MP3-lejátszóm (ezekkel a kínaiakkal mindig kifogom; a régi most harmadszorra van szervizben, az újnak pedig hol működnek az – egyébként logikátlan – gombjai, hol nem, ráadásul olyan lassú, hogy előveszem a zsebemből, öt gombnyomással eljutok a mappákig, visszateszem a zsebembe, és két perc múlva látom a mappákat, ha előveszem), és egy ilyen kielégítené minden kütyüvágyamat az idénre.

De nem fog megdobni, legföljebb kenyérrel. Ez van.

Kérdezték páran mostanában, hogy miért nem vagyok fönt soha MSN-en. Azért, mert mindig Skype-on vagyon fönt, mert ott tudok telefonálni, és. Szóval ha valaki – bár úgyse – akarna velem valamilyen formában beszélni, az mondjuk Skype-on biztosan megtalál, meg néha fölnézek MSN-re is.

Érdekes dolog ez a Barátok Közt. Bevallom, régebben én is figyelgettem; esténként leültem, elbambultam magam elé, aztán fölálltam a doboz elől, és ment tovább az élet. Majd úgy nagyjából fél évvel ezelőtt abbahagytam. Nem tudom miért, ez csak úgy jött, mint amikor a kisgyerek eldobja a cumit. A héten valamikor – tényleg nem tudom, mikor – belenéztem, aztán rájöttem, hogy ebből egy kalap kaki lett. Jelenleg pont azok a dolgok hiányoznak belőle, amikért anno szerettem. Meg ez, hogy teletömték tizenéves hülyegyerekekkel, akik játszani nem tudnak, de a kamerák mögött olyan mértékben vannak elszállva maguktól, mint a kismadár kétdeci tömény után.

Ma meg sztrájkolnak a tanárok, persze ziher, hogy nem ott, ahol én tanulok. Bár nem panaszkodom, a péntek így is király, 10.35-re már itthon vagyok.

Szereztem ingyenes Microsoft Visual Basic 2005 Espress Edition-t, de csak kettes szervizcsomaggal működik, azt meg nem fogom fölrakni, mert gyűlölöm (több okból is). Így viszont ugrott a dolog. A hatosat kéne megszerezni, de az még pízér' van. (Igazából, az a huszonkét amerikai dolcsi nem lenne probléma, sokkal inkább, hogy mire az oda eljut, már sokkal több, mint huszonkettő.)

Meg a magyar ezüst. Az milyen már, hogy egy- másfél éve még lehetett látni a tévében a Piros Arany reklámját, mostanában meg nem. A párizsis vagy a zsíros kenyér például unalmas nélküle. Pedig ez lazán hungarikum lehetne, ha már a förtelmes téliszalámikat gyártó Pick az; mármint, csak a rúd, az ilyen levegős-csomagolt egész jó, csak nem picit drága. Ha rúd téliszalámi, akkor csak és kizárólag Herz, meg tej és kenyér, ugye.

Suliban, ebédlőben, unottan toltuk a tálcánkat, én morogtam (most épp azért, mert valami tapló kiöntötte a sót a sótartóból, valószínűleg véletlenül persze) miközben kiszúrtam, hogy az előttem álló tanár tálcáján egy kis tiktakcukros doboz figyelget, benne valami piros porral. Pofátlanul megkérdeztem, hogy mi az, hát nem házi erős paprika volt benne? Mondta hogy üljünk a tanári asztalhoz, aztán megkínál. Finomabb volt a menzás leves, na.

Kutyafuttában néhány dolgot leírnék. Az első, hogy ma voltam ajándékbeszerző körúton, sikerült talán pont a legjobb időzítéssel, mert túl későn, meg túl korán sem szabad menni, személyes tapasztalataim szerint. Már csak egy ajándékot kell beszereznem, erre még a héten sort kerítek. (Nem, nem untatok senkit azzal, hogy kinek mit, már csak azért sem, mert akik kapnak, abból egyvalaki tudja, a többieknek pedig meglepetés legyen.)

Apropó-apróság, de a retekklub bekaphatja. Egyetlen jó műsoruk van, a XXI. Század, hát ezt is mikor adják? Későeste, mikor már fogpiszkálóval kell kitámasztani a szemhéjamat, hogy ne ragadjon le.

Azt is szeretem, hogy nekem semmi dolgom, csak döglök itt, egész nap csak csetelgetek, nem kell eljárkálnom sehová elintézni ezt-azt, és ha valamit elfelejtenék, az bizonyára direkt teszem, és azért van, mert szarok mindenre.

Szar ember vagyok, na. De mindenesetre fáradt is, úgyhogy alszom egy nagyot pár órát.

Akkor szórakozott-e vagyok, ha reggel fél hétkor, véletlen fölkelés után majd' szívinfarktust kapok, ijedten és kapkodva elkezdek öltözni, hogy ilyen későn még itthon vagyok, és még a kutyákat sem zártam be, nézem az órarendet, hogy bepakoltam-e, aztán leesik, hogy vasárnap van?

Rossz dolog ez, nem kívánom senkinek.

Julcsa az asztalon, még mindig. Ritka aranyos macskám van. Persze az ember mindig a sajátját szereti, de erre ki tudná – aki szereti a macskákat – azt mondani, hogy nem aranyos?

Ezeket hozta a vörös bácsi.

Járt ám errefelé is a Télapó, de már tegnap, mivel sietett, így csak gyorsan bedobta a csomagot, ne kelljen már éjszaka visszajönnie, mikor alszom. Hozott óriási (három doboz egy csomagban) Toffifee-t, mert azt szeretem, és egyébként nem veszek, mert sajnálom rá a pénzt, egy mikulás-csomagot és egy doboz Ferrero Rocher-t, amit még életemben nem mertem megkóstolni – mindig is Raffaello volt a kedvenc, de erre meg szintén sajnálom a pénzt; pofátlanság, három-négyszáz forint három kis golyó, amit bekapok fél perc alatt.

Lesz majd kép is, de lemerült az akku, most éppen a töltőn élősködik. Bódog decemberhatodikát.

Holnap megyek a versmondó versenyre, amihez egyébként semmi kedvem, de olyan jó lesz, hogy képviselem az iskolát, így nem hagyhatom ki. Sebaj.

Mai szerény vacsorám pedig ez lesz: szalonna, marhapárizsi, sajt, paprika, paradicsom és lilahagyma. Jól fogok aludni, hehe.

Mókás dolgok történnek ám itt reggel negyed hét környékén. Például, a szomszéd kutya mindig átjön, ma például beakadt a drótkerítés alján, és valami elképesztően magas hangokat adott ki (pedig semmi baja nem volt szegénynek, csak beakadt). Ez még önmagában nem lenne mókás, de az, hogy a macska fejvesztve ugrott föl az ölemből, és morogva (ami macskáknál elég ritka), felborzolt szőrrel rohant az ablakhoz, úgy kellett megfognom, hogy ki ne ugorjon a kutyákhoz.

Persze, más szemében ez akár teljesen unalmas lehet, de számomra nem az.

Az a rossz aki, rosszra gondol, bár amire sokan gondolnak, nem is olyan rossz. Mindegy. Igazság szerint most nagyon szívesen elfogyasztanék egy kétkilós görögdinnyét. Enyhén meglocsolnám citrommal, és apró darabokra vágva csámcsognék vele, aztán ha elfogyna, kimennék a szikrázó napfényre, elmenni kerákpározni, ücsörögni és nézni a naplementét.

De most tél van, így bent döglök a szobában, bambulok kifelé a fejemből, és azon agyalok, hogy holnap el kéne menni fotózni, valami szomorkás tájképet, mondjuk. Ha más miatt nem is, hát emiatt jöhetne a hó, hogy legalább fotózni lehessen.

Volt már valaki úgy, hogy leült, és csak írt, nem is gondolkodva azon, hogy mit?

Amúgy néha eszembe jut, hogy dzsízösz, fél év, és itt az érettségi. Na olyankor ki tudnék szaladni a világból, de egyébként semmi probléma. Azt szeretem a legjobban, hogy mindenki jön a jaj, hát az könnyű,nekem ilyen-olyan szerencsém volt stb. szövegekkel, ami viszont idegesít. Mert az egyik jóban volt a vizsgabiztossal, a másik a végén volt, és még két betűt sem mondott, és mehetett, a harmadikat meg átengedték, hogy többet ne kelljen látniuk.

Persze tudom, semmi sem lehetetlen, de azért tartani lehet dolgoktól, pláne ha azok ismeretlenek.

Ma meg vasárnap van, ami a tanulás és a takarítás napja (porszívozni fogok csak, a többi piszkos munkát tegnap már elvégeztem). Lesz majd ma egy megleptés podkeszt, amint időm engedi, írok is róla.

A nap találós kérdése pedig, hogy ki mondta azt, hogy Tanulj, tanulj, tanulj!?

Ma korán keltem, és így is hihetetlen gyorsan eltelt a fél nap. Pedig szinte semmit sem csináltam. Takarítottam, honfoglalóztam, kutyáztam, ettem, olvasgattam (Agatha Christie: Holttest a könyvtárszobában című könyvét) valamint kódoltam, vagy hogyan szokják mondani ezt a profik.

És már fél három. Ez meg egy ilyen semmilyen poszt, lehet még ezt sem kéne megírni (de majd ha lesznek időzített posztok, akkor jó lesz).

Egy ilyen kis dobozkát nagyon szívesen elfogadnék a karácsonyfa alá. No de, majd egy-másfél év, és itthon is elérhető áron lesz.

Még mindig köhögök, de lusta voltam elmenni köptetőért – igazából nem is köptető kéne, hanem valami szárazköhögés elleni boszorkányság, így most szenvedek. Megittam e hét leforgása alatt legalább két-három decinyi mézet, pedig azt mondják, hogy rohadtul nem egészséges.

Ha fölvenném ahogyan köhögök, és betenném ide, mint podkeszt, az mókás lenne?

Mókás, iWiW-en megtalált egyik ismerősöm, akit hét éve láttam utoljára. Jó dolog azért az internet, pláne ilyen esetekben.

Szóba jött, hogy zene terén ki mit hallgat. És milyen mókás, hét éve még ilyesmiket (nem röhög!) hallgattam, most meg ugye hangyányit máshol állok zenei stílus terén.

Nosztalgia, meg ilyenek, végül is lapozni is lehet.

Ma ezeket sikerült elkészíteni és -fogyasztani. Természetesen csak a Norbi által ajánlott Update módszerek, és hozzávalók alkalmazásával:

A Chokito reklámszövege megvan még? ;]

No, elhoztam a szemüveget. Igazából már múlt héten készen volt, de most tudtam csak érte menni. Kicsit érdekes, mikor fölvettem az volt az első reakcióm, hogy Dzsízösz, látok!, kicsivel később pedig a második, hogy Hú, de jó lenne ezt nagyon gyorsan levenni…. Egyszer már ugyan volt szemüvegem, de az rosszul lehetett beállítva, mert folyamatosan hányingerem volt tőle, sőt, néha még szédültem is. Ezt viszont röpke fél óra alatt megszoktam. Úgy értem, már észre sem veszem.

Érdekes dolog ám a látás. Az ember lát, különösebb gondjai nincsenek, azt gondolja egészséges a szeme. Aztán elmegy a szemészetre, és mikor mondja a doki, hogy jó, akkor mínusz másfél dioptria, akkor csak pislog. Nekem konkrétan az furcsa, hogy jól látok (élesebbek a tárgyak, teltebbek a színek stb.).

Ugye említettem, hogy találtam egy alkoholos italt, ami tetszik. Ez az ital pedig a Jägermeister, amit poénból kóstoltam meg, és meglepődtem, mert tényleg ízletes. Egyik ismerősöm mondta régebben, hogy az a jó ital, amiből csak egy kis kortyot iszik az ember, és szó szerint szopogatja, mert annyira ízletes, hogy még lenyelni is sajánlja. Na, valami effélét éreztem a jégerrel való első találkozáskor.

Kint Olaszországban ittam egyébként egy ehhez nagyon hasonló italt, ami negyven-akárhány gyógynövényből készült, és zöldes-sárgás színnel rendelkezett. Ittam egy kortyot, és rögtön kivert a veríték, olyan erős volt. Ellenben narancslével pont jó hatást keltett.

De semmi pánik, nem leszek én alkoholista. :D

Nem sokan ismernek, de akik ismernek, azok tudják, hogy imádom a számat. (Kis magyarázat: én nem a hasamat imádom, mert nem ott érzem a finom ízeket.) A sós és édes finomságokat pedig kifejezetten szeretem. Ilyen például a csipsz és a cukorka. Tudom én, az egyik rákkeltő, a másik a fogaimat teszi tönkre, de hát kérem, más alkoholizál, meg cigizik, én meg csipegetek ezt-azt.

Még nincs vége, olvasd tovább »

Úgy néz ki, hogy december hatodikán, mikor a vén Miklós elvtárs érkezik, megyek vers- és prózamondó versenyre. Nem akartam, de az irodalomtanárnőm eldöntötte helyettem, és finoman megjegyzte, hogy olyan, de olyan jó lenne, ha képviselné valaki az iskolát. Hát jó.

Reggel meg baleset volt, Salgótarjántól nem messze. A CSI: Nógrád megye legalább három órán keresztül dolgozott, és olyan dugók voltak, hogy azt öröm lehetett nézni. Azt hallottam, hogy egy Trabanttal próbáltak pótkocsis(!) kamiont előzni. Azért az mókás, na.

Megérkeztünk (kicsit pontosabban 16.14-kor, 5.15-kor indultunk), kicsit fáradtan, kicsit akkorák a manduláim, mint egy tekegolyó, folyik az orrom és kicsit fáj a fejem, de egyben és egészségesen. Majd elvileg lesznek fotók, ha lesz türelmem beböködni ide az összeset. Egy nagy köszipuszi esemvének, amiért vigyázott a mefibogárra.

Most pedig zsíros, fűszeres, egészségtelen, de MAGYAR étket fogok enni, a Neocitrán pedig csodaszer, én mondom.

Na, megvolt a nagy időutazás? Én sikeresen elfelejtettem visszaállítani az órákat, így hajnali öt órakor keltem, hat óra helyett, de sebaj. Kíváncsi vagyok, hogy a szerver átállt-e.

Konkrétan ma vasárnap van, tehát semmihez nincsen kedvem. Döglök (igen, döglök) a gép előtt, és. Tegnap este valamiről akartam írni, de elhalasztottam mára, és sikeresen elfelejtettem, hogy mi az. Botrány, mostanában szörnyű a memóriám. Az érdekes az, hogy régi dolgokra tisztán emlékszem (olyanokra például, amik négy éves koromban történtek), de arra, hogy a kezembe nyomtak egy CD-t, hogy tegyek rá ezt és azt, na arra már nem. Persze, mikor kérdezik, hogy Na, hoztad? akkor beugrik. Be fogok szerezni egy pici fekete noteszt, amibe minden ilyesmit felírok (vagy ha milliomos leszek, egy komoly PDA-t, sőt, rögtön Blackberryt).

Kevés dologhoz értek úgy istenigazából, még kevesebb dologgal tudnak fölidegesíteni. De mikor a pofámba röhögnek, és azt mondják, hogy az márpedig nem igaz, miközben nagyon jól tudom, hogy igaz, na akkor nagyon morcos tudok lenni. És most nagyon morcos vagyok.

A továbblépés után a bejegyzés angolul folytatódik. Gyengébb idegzetűek NE folytassák a bejegyzés olvasását. Tizenkét éven aluli olvasók számára nagykorú, vagy angoltanár felügyelete mellett ajánlott…

Még nincs vége, olvasd tovább »

Give my respects to The Godfather! ;]

Ha már idáig is eljutottam, hát blogolok egyet. Kurva fáradt vagyok, már elnézést, hogy ilyen csúnyát le merek írni. Ma írtunk egy témazárót (és nem TZ-t, mert az olyan egyetemi ZH-koppintós, szerintem) az első világháborúból. Ahhoz képest, hogy egy árva sort nem tanultam (mivel nem tudtam, hogy írunk), szinte biztos vagyok benne, hogy hibapont nélküli ötös lesz. A kérdések itt megtekinthetőek, ha érdekel valakit.

Ma rengeteg dolgot csináltam (takarítottam, tanultam, karbantartottam) mégis olyan, mint ha semmit se tettem volna, csak amikor ránézek az órára, hogy jé, előbb még csak fél kettő volt, most meg már hat óra van, akkor azért érzem, hogy fáradt vagyok.

Október 13-a számomra szomorú emlékeket idéz, legyen az pénteken, vagy a hét bármely másik napján. Ma reggel, de tegnap este, sőt még egy hete, hónapja vagy fél éve tán, már magam sem tudom, úgy véltem, hogy majd ma, a maga idejében szépen leírok mindent. Aztán mégsem, mert. Mert fölösleges. Nem vagyok kíváncsi mások sajnálkozására vagy jelentéktelen – bár sokszor valóban tiszta szívvel kívánt – részvétnyilvánítására. És nem akarom, hogy máshogy tekintsenek rám az emberek, mert átéltem valamit, amit más nem (és amit kívánok, hogy más soha).

És hiába vagyok erős, erősebb mint bárki ebben a helyzetben, én sem felejtek. Ha túlteszem magam, még akkor sem. Október 13-a, 13.21 perc, 2004. Soha nem fogom elfelejteni.

Jön a tél, egyre hűvösebb, sőt mit hűvösebb: reggel azon gondolkodtam, hogy kabátot húzok. Nem átmenetit, hanem a téli vastag bőrdzsekit, olyan hideg volt. Hazafelé persze negyvenfokos kánikula. De nem is ez a lényeg, hanem hogy jön a jóidő, így ma elmentünk, és beszereztünk néhány új ruhadarabot (szám szerint három nadrágot és három felsőt). Egyébként rühellek ruhát venni, mert az egyik kicsi, a másik nagy, a harmadik nem tetszik, a negyediknek gombos a slicce (az pedig undorító, egy slicc az zipzáras legyen). Nincsenek nagy igényeim: egyszerű, kényelmes de azért elegáns ruha, és pl. a szaggatott csillogó farmer nem ez a kategória, de tudom, velem van a baj.

Holnap pedig biztos, hogy nem megyek nulladik órára. Azért, mert informatika. És internetezni itthon is tudok, azért nem kelek egy órával korábban, az előző napi munkát pedig általában be szoktam fejezni.

A mai program leginkább tanulásból, bográcsozásból, tanulásból, takarításból, majd egy csipet tanulásból fog állni. Sőt, még Tiginek is segítek (nyelvi előkészítő osztályban kaptak projektet házi feladatnak, úgy, hogy egy hónapja tanulnak angolul, that's funny), és ha marad időm írok is valami szépet. Puszi.

Hoppá. Kiderült, hogy nekem hordanom kéne szemüveget. Jó, ez annyira nem lepett meg, mert már öt éve is mondták, sőt még szemüvegem is volt, de irgalmatlanul rosszul éreztem magam benne, így elkerült a fiók mélyére, a költözésnél meg anno el is veszett, nem tudom, hogy hová. A nekem bal oldali szememet letakarva a hét számból az utolsó hármat már egyáltalán nem láttam, míg a jobb oldalit letakarva csak az utolsót nem. Volt ilyen lézeres valami is, amibe belenéztem, és láttam egy ilyen AF-kerethez hasonló izét, ami nagyon homályos volt, de izgett-mozgott kicsit és szépen belőtte élesre. Kemény ám a huszonegyedik század, na.

A nap java részét az iskolában töltöttem el (a Homéroszi eposzok tételemből feleltem négyesre, írásban), majd itthon családi program gyanánt megszereltük a kerítést, ami elvileg kedvenc szomszédunk Mariska néni tulajdonában állna, elvileg, mondom. De hát az öreglány már csak ilyen, ha átmegy a kutya, akkor tud balhézni, hogy majd így meg úgy jelent föl minket, de a saját kerítését megszerel(tet)ni… ugyan.

A héten elvileg megyek pestre, jövőhéten KRESZ-vizsga és megyek Debrecenbe, szóval mondhatom, hogy be vagyok táblázva.

A ma este folyamán a szolid vacsora (házi tyúkhúsleves, isteni ragu rizzsel, és fél zacskó gumicukor) elköltése közben televízót bambultam. Az egyik film a Freaky Friday volt. Nem azért írom angolul a címét, mert olyan perfekt vagyok angolból, vagy mert ez trendi, hanem mert két éve Olaszországban láttam ezt a filmet, igaz egy kukkot nem értettem a szövegekből, lévén hogy olaszul – sajnos – nem tudok, és az olaszoknak nincsen egy olyan tulajdonságuk,hogy lefordítják a filmek nevét, sokszor förtelmesen. A sztori nagyon ismerős egy másik filmből, melynek címére sajnos nem emlékszem; anyja és lány helyet cserélnek, ebből lesz aztán a rengeteg bonyodalom. Igazából egy helyes amcsi limonádé, egyszer meg lehet nézni.

Még nincs vége, olvasd tovább »

Ma megyek koncertre, ami ilyen tehetséges zenészeket kutató műsor lesz, és az a neve, hogy III. Fidelitas Tehetségkutató- és Rockfesztivál. A Fidelitas amúgy egy FIDESZ által szponzorált balhé, mely rendszeresen rendez ingyenes koncerteket meg ilyen szubkulturális szórakozási lehetőségeket.

Akarok vinni fényképezőt meg állványt, de hát nem merek, mert még leütnek a végén.

Az lesz az, amit hamarosan elfogyasztok, méghozzá három példányban. Lehet, hogy ebből a reggeli bejegyzésírásból rutint kéne írni. Dzsízösz, még hét óra sincs, mások ilyenkor kelnek, én meg már itt ücsörgök a suliban. Ami nem is lenne gond, sokkal inkább az, hogy negyven percet fölöslegesen ücsörgök, mert nem jön húsz perccel később busz. Dehát lájf iz sit.

Holnap ellenben ügyeletes (haha) leszek, így kelhetek negyed órával később, aminek hihetetlen módon fogok örülni.

Nádai Gábor, a Magyar Vöröskereszt vizsgabizottsága előtt a közúti elsősegélynyújtási ismeretekből sikeres vizsgátt tett.

Dupla ilyen nehéz legyen akármelyik vizsgám, amit a közeljövőben teszek! :)

Jah igen, ma volt egy szerelem első látásra effektus, méghozzá a buszon. A szitu elég érdekes volt; megláttam egy hölgyeményt (aki velem egykorú lehetett), és megtörtént az, ami tízből tizenegyszer nem: megtetszett, méghozzá első látásra. Mit ad Isten, még a zenei ízlésünk is egyezik (Guns N' Roses szólt az MP3-lejátszójából). Sokáig szemeztem vele, és mikor megértettem, hogy mit látok a szemében, akkor magyarázkodni akartam. De persze rájöttem, hogy ez egy vadidegen, elvégre nem ismerem! Hiszen ül előtte szemben egy csávó, ingben, nadrágban és ilyen elegáns lakkcipő-féleségben, és nézi az alternatív stílust képviselő lányt. Ezt az érzést én is sokszor tapasztaltam: mikor úgy néznek az emberre, mint egy csudabogárra. Valószínűleg a lány is ezt hitte. Már-már majdnem elkértem a számát, mikor két megállóval később fölszállt a barátja. Ez az én formám.

De sebaj, az én szívem másé… ;]

Salgótarján este hat óra után egy rendkívül kihalt város, ám a péntek este más, jönnek a faitalok kulturáltan szórakozni (azaz mattrészegre isszák magukat). Megkérdezte ismerősöm, hogy az milyen dolog, hogy 18 évesen otthon ülök péntek este. Nos, ez egy olyan dolog, hogy nem szeretem ezt a várost. Ha Pesten laknék, csavarognék, és nem csak péntek este! Na de Salgótarjánban: a választék kimerül néhány kocsmából, és esetleg egy koncertből, amire általában azért nem megyek el, mert nem tudok hazajutni, a mínuszokba pedig nem szeretek csövezni, egy olyan városban, ahol nincs semmi.

A nap fölfedezése: a leptop tacspadját az orrommal is tudom irányítani. Kezdődik a loszt, nézzétek!

Hát, rég éreztem milyen is az az igazi mosottszar-fíling. Öt huszonötkor kelés, ami azért gáz, mert ma például már délben végeztem, hazajöttem, éppen hogy sikerült egy-két dolgot megcsinálnom, már indulhattam is elsősegélynyújtó tanfolyamra (amiről bámulatos módon tizenöt percet késtem, cserébe az oktató az én fejemen mutatta be a kötést, és megdicsért, hogy nem zselézem a hajam), ami tart fél nyolcig, és nyolcra úgy estem haza, hogy vége, mármint nekem, a napnak még nem. Holnap megint korán kelés, megint korán végzés (nehogy azt higgyétek ám, hogy kellemes négy órára bemenni, úgy, hogy hajnalban kel kezdeni), aztán haza, majd vissza, majd haza.

Csináljak olyan domént, hogy erettsegizo.mefi.be? :D

Háromnegyed óra alatt ennyi csípést sikerült összeszednem, nem beszélve az éjszaka beszabadult szúnyog garázdálkodásáról. Nem leszünk így jóban…

Úgy szeretnék visszamenni a múltba. Nem sokat, pont ennyi évet, bele a nyolcvanas évekbe, elmenni egy Guns N' Roses koncertre, meg a Queenre, persze itt Magyarországon. Ellátogatni Miamiba, sétálni a neonfényes parton, leülni és a tengert csodálni.

Mellesleg ennyi éves is vagyok, bár…

…el tudtam volna viselni, ha kicsit korábban születtem volna. Nem sokkal, csak ennyi évvel.

Holnap lesz a vakáció utolsó napja, és mint ilyet illik úgy tölteni, ahogyan az egész nyarat: szórakozás, pihenés, csavargás. Ennek keretében a mefiblog szerkesztőségének stábja (beleértve a fotográfust is) holnap Budapestre látogat, és egyéb kötelező elfoglaltságok után fényképes és írásos beszámolókkal szolgál Budapest rengeteg helyéről. Ami várható, vagy ami legalábbis tervezett:

• Hosszú záridős, szűk blendés, jól bemosódós kép készítése egy metrószerelvényről (még akkor is, ha a szabályzat és a peronőr ezt kifejezetten tiltja);
• Néhány nevezetesebb épületről csúcsszuper fénykép készítése;
• Ruhavásárlás, mert muszáj;
• Néhány papírmunka intézése;
• Gyógyszerért ellátogatni az állatorvoshoz (nem nekem, a macseknak)
• Hullafáradtan hazaérni és ágyban dögleni, sóhajtozván, hogy ismét eltelt egy nyár.

A képen az új órám látható. Ennek a karórának története is van ám! Nem is tudom mióta tetszenek az órák, de mindenesetre mindig megbámulom őket a kirakatban, megnézem a képeket a neten, elolvalsom a cikket az újságban stb., de úgy voltam vele, hogy iskolában tönkretenni tökéletes az 5€-ért vásárolt kínai óra, ami világít is. Ezt az órát kéz alatt vette édesapám, nagyjából hat éve. Akkor azt mondta, hogy ha kicsit komolyabb leszek, akkor hordhatom – óra bekerült a fiókba és hat évig ott pihent. Ma viszont, miközben hevesen csavarokat kerestem, a kezem ügyébe akadt, és eszembe jutott, hogy hoppá, azért csak komolyodtam – ha keveset is, de – valamit hat év alatt! Így hát ő az új órám, aki nagyon tetszik, és akivel nagyon jó kapcsolatban leszek, úgy érzem. Holnap meglátogatjuk együtt az órást, aki kiszed belőle három szemet, mert picit nagy a kezemre.

Írtam korábban egy helyesírási tesztről, melyet először 71, később 73, most pedig 85 pontos eredménnyel sikerült kitöltenem. Következőre talán 100 is összejön, meglátjuk.

Mivel előreláthatólag szeptember másodikán vizsgázom, méghozzá KRESZ-ből, ezért, és mert kíváncsi vagyok, kitöltöttem a PrimAuto KRESZ-tesztjét. Öt hibapontom lett, leginkább technikai kérdéseket hibáztam el, a hárompontos (kereszteződések, elsőbbségadási kötelezettségek miegymás) kérdések mind hibátlanok lettek, hála az égnek.

Az orromon meg van egy nagy pattanás, és fáj. Ki tud modnani valami jó löttyöt, amitől nem nő másik fejem?

Holnap családostul elutazunk a csodálatos Európába, kicsit közelebbről pedig Németországba, majd hazafelé Lengyelországba. A blog tovább üzemel, (elvileg ahová megyünk, lesz net, de ha nem, akkor is, mivel viszek leptoppot meg netkártyát), tehát (esetleg képes) élménybeszámoló várható.

A blog vezírközpontján keresztül végrehajtandó tevékenységeket a kedves GazVezír barátomra bízom, ezúton is köszönet neki, hogy elvállalta és ha megtisztel, még talán egy bejegyzést is itt hagy emlékül.

Szóval kellemes Mefi-mentes nyarat mindenkinek, smv, neked jó bulizást az Azfeszten! Hétfőn érkezem, puszi, élvezzétek a nyarat, hahoi!

Engedelmetekkel elindulnék az első órámra, mellyel egy lépéssel közelebb kerülök a járművezetés csodás élményéhez. Ennél szebben nem is fogalmazhattam volna meg egy olya negyszerű mondatot, hogy megyek autósiskolába, nem igaz?

Ma egyébként a kertben, a civilizációtól három méterre fogok hálni, a remek rízingelt(!) teszkós sátramban. Ha az időjárás engedi, (tehát nem lesz felhős az ég), akkor fotózok csillagokat is. MP3-lejátszót és laptopot viszek (bár utóbbit csak a képek miatt), meg egy zseblámpát, hogy tudjak kicsit olvasni is. A sátor egyébként zárt, tehát a mindenféle rovaroknak kívül tágasabb lesz (remélem).

Már készen is vagyok; akadt egy kis baki: puha volt a föld, ahol megpróbáltam lerakni, és ennek következtében menet közben szétesett az egész. Most már stabil.

Egyébként nagyon jót beszélgettem tegnap éjnek éjjelén mefi blogtárssal. Azt hittem- a blog, az előítéletek alapján-,hogy egy tipikus,nagypofájú kisember. De aztán kellemmeset csalódtam. Értelmes,normális és ritka egy ember. Örülök,hogy megismerhettem. De a tegnap estét remélem még folytatjuk majd,ha lesz időnk :)

(via Dorka)

Tényleg nem magamat szeretném fényesíteni, de a legtöbb ember, akivel jó (vagy legalábbis az átlagosnál jobb) viszonyban vagyok, azt mondja rólam, hogy egy bunkó senkiházinak gondolt, aztán kellemesen, vagy nem kellemesen csalódott.

Ez olyan, hogy ha meglát valaki egy rokkert, akinek negyven fülbevalója, húsz tetoválása és miegymás van, akkor rögtön levonja a következtetést, hogy hülye rokker. Pedig nincs kizárva, hogy a hülye rokker nem az ELTÉ-re jár, és olvas szépirodalmat ráérő perceiben, ugye.

Már írtam róla, hogy kedvelem Agatha Christie regényeit. Nekünk itthon pontosan hét kötet van meg (sajnos a költözésnél a többi elkallódott; van egy jókora doboz, ami tele van könyvvel, mert nem tudjuk hová tenni, talán abban leledzik). Egyik kedves ismerősöm születésnapomra hozott nekem tizenöt újabb Agatha Christie regényt, aminek nagyon is örültem. Már csak egy dolog van hátra: az egyik polcomat át kell rendezni, hogy az új jövevények elférjenek.

Most, hogy kellően kipihentem magam, írok egy kis élménybeszámolót,mert élmény az volt jócskán.

Még nincs vége, olvasd tovább »

Nos, nem egészen félórája átléptem a bűvös tizennyolcadik évet, immáron elmondhatom, hogy nagykorúvá váltam. Különösebb érzések nem rohamoztak meg ezen tény tudatában, de azért egy kicsit furcsa, ezt elismerem.

Egy kis változás azért legyen: ezentúl nagy M-mel fogom írni a nevem. Nem nagyobbnak, vagy komolyabbnak akarok ezzel tűnni, ez egy olyan gógyim, ha úgy tetszik.

Ezúton is köszönöm mindenkinek a jókívánságokat!

Ma 37°C-ot mutatott a hőmérő higanyszála – ez bár hivatalosan hangzik, eléggé kemény volt. Mint azt már írtam, én jól bírom a meleget, tehát ha én kidőlök, akkor már baj van. A szobámban a ventillátor egész álló nap (sőt még éjszaka is) nyomta az ipart. Ma egyszál rövid nadrágban olvastam és gépeztem. A furcsa az volt, hogy hét óra felé, mikor tollasozunk és kerékpározunk, általában hűvösebb van, de most szinte hőség volt, még így naplementével is.

Egyébként a fejem még mindig fáj, közben eszembe jutott, hogy ez napszúrás is lehet, akár.

Tegnap reggel (talán a kialvatlanság miatt, nem tudom) úgy ébredtem föl, hogy fáj a fejem. Nem kicsit, hanem az a klasszikus, nyilaló, lüktető fejfájás, ami akkor erősodik, ha mozgok, vagy lehajolok, teszem azt. Ilyenkor általában lefekszem aludni, és mire fölkelek semmi probléma. A lefekvés meg is volt, jó sokáig is aludtam (hajnal egytől majdnem déli tizenkét óráig aludtam), de a fejem ennek ellenére is fáj. Ez viszont már érdekes, mert két napon át, hála az égnek még nem fájt. Nem panaszkodni szeretnék, csak azért aggaszt egy picit.

Most pedig megyek, és összeszedem a kertben a kedvenc kutyáim kedvenc kosztjuk földi maradványait, közismertebb nevén a kutyagumit.

Holnap reggel megyek orvosi vizsgálatra. Nincsen bajom, csak a jogosítványhoz szükséges az EKG, a vérnyomás-mérés valamint a szemvizsgálat. Szerdán pedig megyek jelentkezni a gépkocsivezető tanfolyamra. Jót ne halljak felőletek!

Hétvégén egyébként – a még mindig lassú interneten kívül, ami ugye már senkit nem érdekel, mert elérte azt a szintet, hogy unalmas – rokonaink jöttek látogatóba, így elég keveset kerültem gépközelbe, de megmondom őszintén, hogy nem is bánom. Érdekes, hogy gép- és netfüggő vagyok, mégsem zavar, ha hetekig, sőt hónapokig nem ülök gép közelében.

Bár rühellem úgy kezdeni a második bejegyzést, hogy más, mert tartom magam ahhoz, hogy egy bejegyzésben egy témáról kell beszélni, most mégis a közhelyes kifejezéshez folyamodnék; más. Szerény blogom szerény történelmében voltak, vannak és lesznek olyan emberek, akiknek a linkje biztosan szerepel két helyen: az egyik az RSS-olvasóm, a másik pedig az általam olvasott blogok listája. Ilyen ember például Gazala, és az ő új blogja, aminek én örülök, mert anno Gazala notesze (akkor még így hívta) az első olyan blogok között volt, amiket olvastam. Patetikus üdvözlőszöveg nem lesz, üdv újra és jó blogolást, kedves Gazala!

Kiirtottuk a kertben az összes méhkaptárt (ez szám szerint nagyjából harminc és negyven között mozog), ami azért este tíztől tizenegyig elég fárasztó munkának bizonyult. Miközben módszeresen lefújtam rovarirtóval, majd határozottan a kukába dobtam egy óriási kaptárt, amin csak nyüzsögtek az otthonukat féltő rovarok, arra gondoltam, hogy mit érezhetnek ilyenkor. Biztosan nem kellemes, hogy támadás éri azt a helyet, ahol élnek, ahol dolgoznak, ahol az utódaik tartózkodnak, látszólag biztonságban. A sajnálat persze egy dolog, de édesanyám allergiás a méh- és darázscsípésre, ami pedig nem játék kérdés.

Még nincs vége, olvasd tovább »

Egy órától takarítok; körbenyaltam a konyhát, a két előteret, a lépcsőt, füvet nyírtam, gyomláltam (na jó, azt nem sokat, de megerőltető egy meló az), kutyagumit likvidáltam, locsoltam, udvart söpörtem. Az munka.

Még nincs vége, olvasd tovább »

Egy dupla adag, házi készítésű fűszerekkel meghintett sajtszószban úszkáló tészta után, és azon szörnyű tény büszke tudatában, hogy az internet sebessége jelenleg 0.8 kbps, valószínűleg lefekszem videózni (Vissza a jövőbe trilógia) aztán olvasom és délig alszom.

Biztos nagyon unalmas, hogy egyfolytában csak a magánéletem izgalmasabbnál izgalmasabb perceiről írok (na jó, vannak ennél sokkal eksztrémebb és izgalmatosabb dolgaim is mostanában, de azt nem kötöm az orrotokra ;]), de ez van, jelenleg egy levél elküldése kemény két percbe telt, akkor mi lenne, ha lekérném az összes RSS-bejegyzést, és mondjuk megírnám, hogy ugyan mi a legújabb webkettes csoda, vagy akármi. Menjetek netezzetek helyettem is.

Tegnap egyébként kerékpároztam, és rengeteget olvastam, még mindig a Digitális erődöt (kifejezetten bejön, korrektek a technikai információk benne, és akárki akármit mond, szerintem jól ír ez a Dan Brown), és majdnem végigvittem a Call of Duty második epizódját. Valami fantasztikus egy grafikája van, majd szándékozom többet is írni róla.

Ma pedig nagyon nagy valószínűséggel tollaslabdázni fogunk, este pedig játék és olvasás, mert az jó.

Egóblog, ehhehe.

Ezt el sem hiszem, több mint huszonnégy óra után végre van netem. Tudniillik még a dögledező sebesség is a nullával lett egyenlő. Egész nap azon paráztam, hogy Jézusom ma nem lesz bejegyzés. Ez kész tragédia lenne (nekem legalábbis), de szerencsére eszembe jutott, hogy van nekünk egy ilyen témobáljos netkártyás izénk, amit röpke egyórás szenvedés után sikerült beüzemelni, így GPRS segítségével száguldozok a világhálón. Nem gondoltam volna, hogy egyszer egy magentás terméknek fogok örülni.

Egyébként ahhoz képest, hogy netfüggő vagyok, egész jól viseltem ezt a másfél napot az internet teljes hiányában, de azért feltűnt, hogy mennyire tud hiányozni. Például, hogy megy busz valahová. Majd megnézem a neten, jah bocs, majd telefonon. Vagy a neten vannak róla képek, majd megmutatom, azaz ha lesz net persze. Furcsa dolog, hogy másnak nem jelent semmit, vagy mondjuk tíz éve még arra használta az ember, hogy leüljön csetelni, most pedig szinte nélkülözhetetlen.

Megpróbálok válaszolni az e-mail-ekre és fölcsatlakozni MSN-re, de nem ígérek semmit. A szolgáltató viszont ígérte, hogy ma vagy holnap jönnek.

Ez kedves, elterveztem, hogy majd ma lefekszem korán, mondván a net úgyis szarakszik, a másik gépem szervizben van, a mai fotókat már rendbekaptam. Aztán megjött az internet, és itt egy mail, ott egy RSS-feed, hopp az MSN is bekapcsolva van, akkor már beszélgessünk ezzel, segítsünk annak, puszi neki, kellemes húsvétot ennek, anyázás annak, és hopp, máris hajnali egy óra, és hat órakor olyan kómás leszek, mint akit leütöttek, pedig kelni kell, mert jönnek csatornázni, és pont a szobám ablaka alatt viszik a csövet, ami ugye hangos lesz. Ezek vannak, jó éjt.

Haszprus bemutatta nyári terveit, gondoltam én is megosztom a néppel, hogy mit tervezek.

• Idén is elutazom Olaszországba, amit már nagyon várok (nővérem ott él).
• Családostul meglátogatjuk Németországot, valamint hazafelé Lengyelországot is; mindkettőre nagyon kíváncsi vagyok.
• A mefiblog roadShow keretében tervezem Debrecen, Győr, Miskolc és Eger meglátogatását, Debrecenben és Győrben találkozom és ezzel-azzal. ;]
• Kirándulás helyi szinten és persze rengeteg tekerés valamint tollasozás.
• Fotózni rengeteget.
• Sokat kodozni, LAN-bulizni és ha sikerül megszerezni, akkor csézni persze.
• Szülinapomon berúgni, és egyszerre két lánnyal egy hálózsákban, ehhehe (ez nem is lesz olyan soká).
• Kezeltetni utolsó likas fogamat.
• Készülgetni a jövő évben rám váró érettségire.

Így elsőre ezek jutottak eszembe. Egyébként a héten (valószínűleg holnap) meglátogatjuk Miskolcot, ha valakinek van kedve, jöjjön. :)

Van már flikkeres akkontom is, de annyira idegesít ez a rendszer, hogy nagyon. Először is, lassú. Aztán kényelmetlen és szerintem illogikus. Ergo, írok magamnak egy hasonló rendszert, persze csak saját használatra, mivel így legalább azt fogja tudni, amire nekem szükségem van. Például teljesen értelmetlennek tartom a weben forgatni meg manipulálni a képet, ha ezt szépen egy erre alkalmas programmal el tudom végezni, és publikussá már csak a kész képet teszem.

Tudom, hogy mindenhol ezt lehet hallani, hogy meleg van, de azért egyet szögezzünk le: ha már nekem melegem van (pedig tényleg bírom és élvezem a kánikulát, olyan 35°C-ig) akkor már gond van. Ez a tegnapi 36°C például kicsit sok volt. Szerencsére éjszaka lehűtötte egy jó kis zuhi, aminek következtében félórás áramszünet is volt, de ez a kisebb probléma, a nagyobb az, hogy be kellett csuknom az ablakot, mert beesett az eső, sőt, még anyagi károm is keletkezett: kiesett az ablakon egy már csak hat darabot tartalmazó tollaslabda szett is, remélem nem ázott el, röstellem de még nem esett jól megnézni.

Jéghideg ital és görögdinnye, sok gyümölcs, hidegvizes borogatás, így kell ezt csinálni. Tegnap amúgy voltunk tekerni, (hét óra után, hogy mégse a tűző napon kelljen) laza ötven kilométert. A poén az volt, hogy oda egy órás volt az út, vissza pedig huszonöt perc – menekültünk az eső elől, sikeresen.

Az értelmes címhez valószínűleg hasonlóan értelmes bejegyzés fog társulni, gondolja ezt a nyájas olvasó, és lehet, hogy nem is téved nagyot. Leírhatnám, hogy milyen meleg van, és hogy a 36°C már mefinek (aki alapjáraton kedveli a meleg időt) is eléggé kimerítő, de nem teszem, mert fölösleges, tudja midnenki, hogy meleg van, de hopp, már le is írtam.

Ma ismét elfogyasztottam fél kiló cseresznyét, a gyomrom még jól bírja a gyűrődést, de kérdés, hogy meddig. Ettem még ezenkívül sóskiflit (amit remélem egybeírunk), kefirrel, mert egészségesen illik táplálkozni.

Feltűnt, hogy vannak olyan zenék, amiket kifejezetten csak nyáron hallgatok. Ilyen például a Junkies, vagy az Ankou, ezeknek van egy olyan nyári hangulatuk, vagy hogy mondjam.

Többen kérték mostanában a Skype-azonosítómat, hát tessék:

mefi.be

Bár bizonyára egy szarral senki nem akar kommunikálni, de hátha mégis.

Igen, egyébként ő az én kicsikém. Az előző kerékpárom egy Hauser modell, nyolc évig szolgált, egy komplett külső-belső, első-hátsó gumicserével megúsztam, még most is utazóképes állapotban van.

Volt szerencsénk bemutatkozni az idei év számunkra első görögdinnyéjének, amit Hevesen vásároltunk, és Görögországból származik. Meglepődtem, mert ahhoz képest, hogy elég korán vettünk, nagyon finom volt. Az egész nyárban három dolog a legjobb: görögdinnye, körte, cseresznye – bár utóbbiból megettem ma legalább fél kilót, és eléggé gyomordolgoztató hatása van…

Megvettem magamnak a már említett cipőt. Olcsóbban jutottam hozzá, mint anno árulták, és 'aszottul kényelmes, bár a bakancs után kicsit fura, máshogy kell benne lépkedni. Most pedig megyek kereket (nem olyan kereket, a drog rossz, értem?) cserélni a kerekpáromon, hogy tudjak száguldozni.

Reggel (mármint kilenc órakor, mikor fölkeltem) letusoltam, mivel hiába a mezítlenül és takaró nélkül való alvás, leizzad az ember. Miután kiugrottam a zuhany alól, fölkaptam a ruháimat, és kodoztunk egyet haverral. Közben feltűnt, hogy nem vettem alsóneműt, hát sebaj, gondoltam, legalább szellőzik.

Egyébként milyen fura, ha most egy szép nő lennék, s kitennék magamról egy meztelen testemet ábrázoló fényképet, akkor mindenki örülne, ha pedig így fiú mivoltomban tenném ezt, valószínűleg elveszteném a fél olvasóközönségemet. :D

Kipróbáltam, hogy ugyan milyet lehet fotózni egy kamerával, és egészen tetszetős eredményt kaptam.

Persze, egy komolyabb fényképezővel (mondjuk egy Fujifilm S5600, ehhe) sokkalta jobb képet lehet készíteni, de azért egy kamerától nagyon is szép teljesítmény. A kép kicsit nagy lett, pedig a tömörítés így is a felénél volt azon a bizonyos méret/minőség csúszkán.

Jah, és el ne felejtsem, Firewire-n keresztül készült a kép.

Egyébként elkezdtem olvasni a címben említett művet, ami tény, hogy nem egy szépirodalmi mű (és ezért sokan alapból nem olvassák el), de az első hatvankét oldal után bátran állítom, hogy nagyon jó könyv. Amint elolvastam, folytatom a Megtvésztés fokával, valamint a Digitális erőddel. Egyébként jól ír ez a Barna Dan, akárki, akármit mond.

Ha van élőhalott, már pedig van, és az én vagyok, akkor forradalmasítom az orvostudományt, muhah. Olyan fáradt vagyok, hogy majd meg halok, megeszem a vacsorámat, lefürdök, és úgy, ahogy vagyok bedőlök az ágyba, majd reggel hatig olyat alszom, amilyet csak lehet. Jó pihenést, mefi!

Jah igen, holnap megyek ide-oda, tehát bejegyzés nem nagyon várható, csak egy. ;] – Mégsem, mert amikor ilyet írok, mindig az ellenkezője történik.

A mai nap az egy híján jegyében telt. Tönkrement a mosógépünk (amit egyébként múltkor csekkolt egy szerelő, és azt mondta, hogy kifogástalan állapotban van, csak el volt dugulva, kitisztította, nyolcezer), de nincs para, mert birtokunkban van egy vadonás új gép, amit örököltünk, és pont egy ilyen esetre tartogattunk. Oké, gyorsan szedjük ki a régit, de várjunk csak, be van építve, akkor illenék lemérni. Negatív, a másik mosógép egy centi híján nem fér be.

Ezután a mindenféle kábel-képződményeket (UTP, hangfalak, telefon stb.) próbáltam rögzíteni, de mint kiderült a laminált padlóba csak géppel lehet szöget ütni (oké, az ilyen dolgokhoz nagyon láma vagyok), és egyébként is, eggyel több kábel van, így nem férne el…

Az meg csak hab a tortán, hogy egy találat híján majdnem nyertünk egy vagyont a lottón, de sebaj, az élet szép, megettem fél kiló cseresznyét, picit fáj tőle a hasam (bezzeg Anyu megmondta!), és most megyek ballagási afterpartyra, szép vasárnapot.

Elruccantam ma a bizonyítványért, mondhatom öröm volt reggel hatkor fölkelni, de sebaj, belefér. Gondolom senkit nem érdekel, hogy milyen jegyeim lettek, ezért majd a bejegyzés végén elmondom azt is. ;]

Még nincs vége, olvasd tovább »

Tegnap (illetve már ma) egykor feküdtem, és kemények kettőkor keltem föl, hiába, a vakációnak vannak bizonyos mellékhatásai. Persze, nem lesz így egész nyáron, de most jól esett ez a pihenés. Már-már attól voltam fáradt, hogy sokat aludtam.

Azt nem is említettem, hogy két két hét sem telt el, miután remekül megjavíttattam a kerékpárom, és a hátsó kerék is defektes lett. Hiába, elöregedett a gumi, ami nem baj, csak errefelé elég kényelmetlen szervizbe vinni, csak úgy, pláne kerék nélkül. De muszáj lesz valahogy, mert jön a jó idő (vagy már itt is van) és megőrülök, ha nem tekerhetem le a napi megszokott x kilométert.

A sárgarépa nagyon egészséges! – mondták Koltai Róbertnek a Hyppolit című filmben, és tényleg, a sárgarépa nagyon egészséges. Nektek is mondták a szüleitek, vagy úgy általában a felnőttek, mikor még kicsik voltatok, hogy edd meg, vagy nem fogsz tudni fütyülni? Nekem a nagymamám mondta ezt rendszeresen, és újra belegondolva a dolgokba, jól tette. Semmi bajom a sárgarépával, és úgy a zöldségekkel általában, bár a hárdkórosabb zöldség-különlegességeket (padlizsánpörkölt, meg brokkoli-burger) inkább köszönöm, de kihagyom. Még Olaszországban etettek velem olyat, hogy padlizsánba padlizsán- és brokkolikrém tölteléket öntöttek. Hát remek volt, mondhatom. A borsóleves viszont az egyik kedvenceim közé tartozik – erről az imént elfogyasztott egyliteres mennyiség is tanúskodik.

Ma volt az iskolában a pedagógusnap; egy kisebb műsorral kedveskedtünk (amiben én a tanítóbácsit alakítottam :) az iskola munkatársainak, akikkel mellesleg jó kapcsolatot ápolok. Egy tanárral tanácsos jó viszonyban lenni, mert csak hasznára válhat az embernek – a jófej és kulturált tanárok pedig lehetőséget is adnak arra, hogy a diákokkal jóban legyenek. Az már más kérdés, hogy sokan nem kívánják ápolni ezt a kapcsolatot.

A vízben kólibaktérium úszkál (ami valjuk be, hogy durva dolog), a madarak megint tüsszögnek (ha jól megfőzzük, nem lesz gond), Homár Laci pedig több mint 2000 nőt csábított az ágyba (valószínűleg aludni). Pörög az élet, kedveseim.

Milyen furcsa, fáradt vagyok, az agyam helyén ürességet érzek, és most jött rám a tanulhatnék. Sokszor voltam így, hogy mikor a legfáradtabbnak éreztem magam, akkor éheztem a legtöbb adatra. Azt például infó tanárom mondta anno, hogy az adat az ismeretlen információ, ergo minden adat információ, de nem minden információ adat.

Egyébként adatbázis-kezelést tanulgatok.

Végre megjött az új székem, ami egyébként főnöki szék. Én, a nagy főnök, mefi. :D

Még nincs vége, olvasd tovább »

A célom felét elértem, azaz ötös leszek irodalomból. Ebben nagyrészt besegített Kosztolányi Dezső életpályájának bemutatása és A szegény kisgyermek panaszai című műnek a részletes elemzése. Ennek csak örülni lehet, szóval mindenki pezsgőzzön velem. Jó vicc volt, gyűlölöm a pezsgőt.

Holnap pedig (ismét) felelek történelemből, méghozzá párizsi kommün témakörben, és nagyon remélem, hogy megkapom az ötöst szintén.

Az én Tigi barátomnak pedig utólag is nagyon boldog születésnapot, mert voltam olyan pofátlan, és a nagy tanulásrohamban tegnap teljesen kiment a fejemből, hogy 31-e van.

Most pedig &ndsah; a jó idő örömére – kivonulok az erkélyre olvasmányaimat tanulmányozni.

Én például azért nem szeretek délután aludni, mert mindig az a vége, hogy fölkelek kómásan, nyűgösen és kapja be az egész világ hangulattal. De mégis, ledőlök olvasni – én naiv – az ágyra, aztán két oldal után arra ébredek, hogy elzsibbadt a kezem. Remek érzés.

Eldőlt, hogy holnap nem megyek koncertre.

Az úgy volt ugye, hogy írtam, hogy nem akarok GN'R koncertre menni, ami részben igaz. Ha az eredeti felállás lenne (tehát Slash-sel, Duffal és a többiekkel) akkor egyértelműen ott lennék, a legelső sorban. Így viszont, hogy az új bandában csak Axl Rose a régi, nem tudom, hogy érdekel-e. A rádióban reklámozzák a koncertet, és a szöveg alatt a régi zenék mennek, de nem tudom, hogy a régi zenéket játszák-e. Az új albumot hallottam, és felejtős, a régit viszont nagyon szívesen megnézném élőben, ami ugye lehetetlen.

Viszont azért ott van bennem, hogy mégiscsak egy GN'R, és mégiscsak Magyarországon, nekem meg (amekkora GN'R fan vagyok) mégiscsak ott kéne lennem. Meglátjuk mi lesz…

Ma voltam megint – egyelőre úgy néz ki, hogy nyárig utoljára – fogorvosnál, és végre elkészült a gyökérkezelt, fertőtlenített és tömött rágóalkalmatosság.

Úton hazafelé újra megerősödött bennem a gyanú, hogy az emberek nem tudnak vezetni. Az egyik kapaszkodik, mint ha szélvihar lenne, a másik negyvennel előzi a hatvannal haladót, a harmadik meg kiteszi az irányjelzőt, mikor behajt a körforgalomba. Pedig ott nem kéne, hiszen más irányba nem tud hajtani, csak egyenesen, akkor meg ugye minek jelez. De bezzeg amikor kihajt onnan, akkor már luxus megbillenteni azt a kis kart, ott a kormány mögött. Persze, én nem tudok vezetni, még jogosítványom sincsen. De azért még is, vannak egyértelmű dolgok, mint például az, hogy ha lehetőségem van rá, akkor áthajtok a másik sávba, ha éppen valaki bekanyarodni készül abba a sávba, ahol haladok, nem pedig megyek, mint vak az anyjának.

Voltunk ma (khm.) tehetségkutatón. Mondhatom remek volt; nagyjából két óra alatt végighallgattam úgy húsz darab népdalt, megnéztem vagy tíz színjátszó előadást és néhány zenészt is, azért, hogy megnézzük, és megörökítsük ismerősöm húgának aerobikos előadását, ami mellesleg első lett.

Elhatároztam, hogy ma a zenéimet fogom kategorizálni, rendezni meg ilyenek, pedig most olyan kocsmázós hangulatom van, mennék biliárdozni egy jót, vagy valami efféle. Ki tart velem?

Volt életem során egy olyan párkapcsolatom, amit soha nem fogok elfelejteni. A lány szép volt és kedves, ráadásul egymásnak voltunk kitalálva; egyszerre szólaltunk meg, ugyanaz volt a kedvenc filmünk, színünk, könyvünk, ételünk, stb. Mégis, a legjobb az volt, hogy remekül éreztük magunkat, ha együtt voltunk.

Még nincs vége, olvasd tovább »

Ma voltunk osztálytársamék bandájával a helyi polgármesternél, mert az utcában lakók – akik biztosítottak minket, hogy persze, nem gond ha zenélnek a srácok, őket nem zavarja a fiatalság – följelentést tettek csendháborítás miatt.

Szerencsére a jegyzőasszony teljesen kulturált volt, s úgy gondolta, hogy ha közös megegyezésre jutunk, akkor nem lesz probléma. Így most korlátozott mennyiségben lehet csak próba, ami azt jelenti, hogy heti négy alkalommal, hétköznapokon négytől hatig, míg szombaton kilenctől délig, vasárnap pedig egyáltalán nem.

Mondjuk, ha a szomszédok továbbra is ugatnak, akkor kijönnek, és megállapítják, hogy a hangszerek nem lépik-e túl a megadott határt, s ha nem, akkor nem szólhatnak, hiszen reggel héttől este hatig szabad a csók, szabad a tánc.

Azért jó tudni, hogy a sok paraszt között vannak olyanok, akik kedvelnek, és néhány vigasztaló szót is mondanak. Jólesik, nagyon jól.

... a szobában állt, szájában elemlámpa, kezében a nyitott akta, amit a fém kartotékfiókból keresett elő. Szemével végigszaladt a nevek listáján, és elsápadt. Ez egy teljes bűnszövetkezet! És mindent a háta mögött csináltak! Akkor tért csak magához, mikor lépteket hallott a folyosó felől. Megbénította a rémület: hová bújjon? Kikapcsolta az elemlámpát, és gyors mozdulattal visszatette az aktát a fiókba. A léptek egyre közeledtek, nem lesz elég ideje elbújni...

Mikor este leültem ide, és bejelentkeztem, legalább három dolog járt a fejemben, amiről írni szerettem volna, de ebből a végén csak egy rövid kis bejegyzés lett. Egyszerűen nem esik jól; fáradt vagyok, de úgy a javából, úgyhogy most az lesz a műsor, hogy belezuhanok az ágyba, és addig olvasok, amíg el nem alszom. Jó éjszakát mindenkinek.

Befejeztem a tanulást, ami röpke négy és fél óráig tartott. Angolból három fejezetnyi témazáró, ez nagyjából egy hónap és kétszáz oldal anyaga. Lesz benne múltidő, igéből való melléknévképzés, valamint levélírás. Irodalomból Móricz Zsigmond életpályája, és a Rokonok című mű részletes elemzése, egy két órás fogalmazás keretében. Még jó, hogy a Rokonok az egyik kedvenc művem. Aztán lesz még egy kis matematika, koordinátageometria, pontok és vektorokkal való műveletek. De csak azért, hogy halmozzuk az élvezeteket, egy biológia felelésre is számíthatok. Évvégi hajtás, ez van.

Ami az egészben a pláne, hogy közölték, hogy én bizony menjek holnap versenyre, mert a négy témazáró nem kifogás. Persze, múltkor egy témazárót írtunk, és volt pofám jelezni, hogy nem leszek egész nap, mert fogorvoshoz megyek, erre rögtön jött a sóder, hogy Dehát ezt ki fogja igazolni?!. A verseny az persze más, azt igazolják.

Valahol persze megértem, hiszen a részvétellel képviselem az iskolát, ha nyerek, akkor az iskola is nyer, és így tovább. Az egyik lány még régebben, nem tudott megjelenni egy versenyen. Próbálta jelezni a tanároknak, hogy nem fog tudni menni, de valahogy nem jutott el az információ a célszemélyeknek. A lány osztályfőnöki megrovást kapott, mivel az iskola színvonalát rontotta.

Most nincsen blog. Majd talán este, ha lesz egy szusszanásnyi időm. Csapó.

Ma úgy döntöttünk az én drága jó barátommal, hogy a jó idő örömén, egész napunkat a szabadban töltjük - jól döntöttünk. Egy háromórás tollaslabda mérkőzéssel kezdtük, majd egy kevés kerékpározás lett a vége, bár utóbbi csak óvatosan, mivel kölcsönbiciklivel mentem; az enyémet hétfőn viszem hegeszteni. Azaz kerékcserére, de ez lényegtelen.

Kellően elfáradtam, és a remek napot egy finom, házias vacsora koronázta, friss libatepertő valamint libazsír, újhagymával, paprikával és paradicsommal, mert az jó.

Most pedig döglök, a jobboldali karom kicsit gyenge, mert erős izomláz kínozza, de sebaj, ez egy szép nap volt. Errefelé az idei legjobb nap , mind időjárás, mind szórakozás terén.

Tulajdonképpen azért nem érdemes mefinek cukrot, csokit, fagyit, sütit, vagy akármilyen mefinek tetsző édességet, mert addig eszi, amíg el nem fogy, vagy amíg nincs tőle hányingere. Ismerősöm vesz magának egy zacskó csipszet, és két napig tart neki, mert a felét megeszi, a másik felét meg elteszi. Én veszek egy csipszet, és nagyjából negyed óráig tart.

Most meg az van, hogy jön két bölcsességfogam, és fáj. Az meg nem jó, ugye. De sebaj, majd egy kalapáccsal rendbehozom.

Visszaemlékeztem milyen volt, amikor kezdtem ezt ez egész bloggerkedést. Anno - mint szinte bármilyen kezdő blogger - én is a freeblogon kezdtem, ott nagyjából két hónapig blogoltam, aztán lett a zöld dizájnos blogom. Erre nem hiszem, hogy emlékszik valaki (talán Devilll), egy statikus és buta HTML lap volt az egész, egy letöltött üzenőfal figyelgetett a jobb oldalt, aztán kész. És milyen fura volt akkoriban, egy sima üzenőfalat beüzemelni akkora nehézségnek tűnt.

Aztán jött a fekete blogom, erre már többen emlékezhetnek a jelenlegi olvasióm közül. Itt már komoly látogatottságot döntögettem, átlag 10-20 egyéni olvasóm volt, naponta. Itt már első PHP alkotásom figyelt, rendkívül primitív módon fájlokban tárolta a bejegyzéseket. Itt már kezdett komolyabban érdekelni a PHP a CSS meg HTML téma.

Ekkor kezdtem el más blogokat is olvasgatni. Azt sosem felejtem el, hogy először Shamalt blogján találkoztam gravatarral, s azt sem tudtam mi az, gondoltam biztos regisztrálni kell.

Furcsa az is, hogy egy éve a <?php if(isset($_GET['i'])) {...} ?> egy zord és rettenetes kódnak tűnt, most pedig bele vagyok bolondulva az egészbe.

Mivan akkor, amikor egész álló nap egy szám jár a fejemben? Na akkor kell meghallgatni a számot. Beindítom a winempet, erre rájövök, hogy egy hete nem hallgattam zenét. Majd most orvosolom ezt a komoly hiánybetegséget.

Szeretem a verseket. Jövőhét szerdán hivatalos vagyok egy versmondó rendezvényre. Mivel ma tudtam meg, ezért gyorsan elkezdtem keresgélni, és azt hiszem, megleltem, amit akartam. Kezembe akadt Pilinszky János egyik kötete, és eme remeket leltem benne:

Az életed kihűlt üveg,
csiszolt és készre alkotott,
hogy rajta át
a szép halált
szabad szemeddel láthatod,
amint a lelked ablakát
elállja minden földi fény elől,
mely megbonthatná
bensőd alkonyát.

Magadba vagy, s csupán a fák,
az áldott, ázott, őszi fák,
csupán a fák a híveid.
A híveid, s te szólsz nekik,
beszélsz nekik, s a lelkeik,
a földben álló lelkeik
megremegnek: - rossz ez itt!

A fák s a tó, az esti tó, -
A csenden át halálhajó
dudája sír a víz alól,
a holt öböl felé, hol állsz.
S a gázos, lepke-könnyű lég:
az ég, - e jelre meghasad.

Fejed fölé bohó csapat
fehér galamb ereszkedik.

Te máshol élsz!
Csodára kész, tenálad minden pillanat!

Tetszik, már meg is tanultam. Szép vers, nagyon jól artikulálható, és van mondanivalója. Csak egy kérdés, ki szokott verseket olvasni?

Gondoltam bedobom már magam a Linktérnek, hadd örüljön a fejem. Erre mit látok, na mit látok? Hát ezt látom:

Az ajánlásért köszönet eXitnek! :)

Most pedig elmegyek, és bulizok egy jót a haverockkal. Az pedig, hogy egyszerre indultunk borotválkozni, egyszerre fejeztük be, és mindkettőnknek egyszerre fogyott el az arcszesze, teljesen meglepődés nélkül ért. Na, vajon kiről beszélek? :)

Heló, meggyógyultam! Na jó, ebben a formában azért ez nemigaz, de mindenképpen jobban érzem magam. Ajánlom mindenkinek a NeoCitran nevű gyógyító bájitalt, tényleg segít. Akármilyen beteg vagyok, én bizony ma koncertre fogok menni, lehet engem irigyelni. :)

Egy jótanács, ha valakinek nem szőrös padlója (értsd: parketta, laminált padló, kő stb.) van, és rendelkezik vezeték-gócponttal, ahol nagyjából ötven kábel található, az mindenképpen takarítsa gyakrabban, mert szombat délelőtt porcicázni nem a legkellemesebb munka. És mivel talán van Mária nevű olvasóm, de ismerősöm biztosan, ezért boldog névnapot kívánok nekik.

Az csak velem fordul elő, hogy megnéznék valamit, erre elkalandozom? Most például a Weblaboron akartam meglesni valamit, erre elolvastam három cikket. Utána visszatértem a szerkesztőbe, és rájöttem, hogy azt nem néztem meg, amit akartam. Múltkor ez a PHP oldalával történt meg. Egy függvény használatát akartam megnézni, erre teljesen elkalandoztam, és vagy négy függvény leírásába belemásztam. Szintén mikor visszatértem a munkához jöttem rá, hogy azt nem néztem meg, amti akartam.

Rohadtul melegem van, bevagyok bugyolálva, iszom a forró teját. A szemem golyózik, de muszáj meggyógyulnom, mert holnap koncert, és nekem oda mennem kell.

Boldog névnapot kívánok minden kedves Gábor nevű olvasómnak.

[19:00] mefi: a sárgarépa nagyon egészséges
[19:00] Bogi: ja, meg tudok fütyülni is tőle, tudod meddig tényleg ezt hittem? :)
[19:00] mefi: én hat éves koromig lazán
[19:02] Bogi: én 15
[19:02] Bogi: senki nem mondta, hogy az csak etető szöveg volt.
[19:02] mefi: jó, hát senki sem lehet olyan okos, mint én
[19:02] Bogi: haha :D

Nem szabad mindent elhinni, ez van.

A világban tombol a madárinfluenza. Ez ugye tény, mindenki ezzel foglalkozik. Azzal viszont kevesebben foglalkoznak, hogy mefi itt rohad betegen. Azaz még nem beteg, de nagy valószínűséggel hamarosan az lesz. Erre utal az egésznap fájó feje, az átlagosnál is morcosabb hangulata, az egésznapos, kótyagos állapota, és. Tehát jobbulást kívánó üzeneteket ide kommentbe, és ímélbe várja. Köszi.

Szeretem a címben említett témájú filmeket. Nagy kedvencem a Kör, de említhetnék más klasszikus filmeket is. Nem, nem a Rémálomra gondolok. Mostanság semmi élvezhető a horrorfilmekben. Nálam az a bejövős film, amin elgondolkodom. Miért így történt? Mi lett volna ha máshogy történik? Amiről merev tekintettel jövök ki a moziból, mert a film hatása alatt vagyok. Nem ezektől a mai híg szutykoktól, amiken röhögni szoktam. Sablonokon alapul az összes új film. A családom, és ismerőseim nem szeretnek horrorfilmet nézni velem, mert lelövöm a „poénokat”, úgy, hogy a filmet még nem láttam soha.

Többek között emiatt nincsen HBO-m sem, lemondtam. Fölösleges, mert tíz filmből egyet lehet megnézni, a többi selejt. Inkább elmegyek nagyritkán moziba. Ekkor viszont megvan a veszélye, hogy kiadtam fölöslegesen a pénzt. Mert mennyi is egy mozi? A diákjegy majdnem egy ezres, a busz oda-vissza szintén egy ezres, és akkor még nem ettem, nem ittam semmit.

Ha megbántottam volna valakit, akkor itt, és most kérek tőle elnézést.

Ma hazafelé jövet megkocogtatta a hátamat valaki. Megfordultam, és Ő állt mögöttem. Köszöntünk egymásnak, és lábujjhegyre állva jelezte, hogy Ő bizony kérne tőlem puszit. Hoppá, gondoltam magamban. Ha nem láttam egy éve, és három SMS után elfogad egy puszit, (ami igazából három puszi volt) az jó jel, nem? Beszéltünk pár szót a busz előtt, majd Ő leült a nagymamája mellé, én meg a busz hátában vesztem el, pedig mindig előre ülök. Na mindegy, majd a koncerten eldől.

Egy nap, két ego bejegyzés. Ilyen sem lesz többet, ez biztos.

Van az iskolánkban egy „nyugalmi zóna”, ami négy óriási, és kényelmes ülőalkalmatosságból áll. Ide elvileg csak szülővel, vagy tanárral ülhetnek be a diákok. Elvileg ugye, de mefi olyan bunkó, hogy a nulladik órák előtti holtidőt, valamint a pénteki üres óráját ott tölti. Történt ez ma is, de amint leültem, osztálytársam jelezte, hogy bizony jön az igazgatóbácsi. Felálltam, és mondtam az érkező emberkének, hogy jókor jött, mert így nem látott semmit. Igen, sok diákkal ellentétben szoktam beszélgetni tanárokkal, és az igazgatóval is. Erre megkérdezte, hogy miért, mi történt, én pedig becsülettel beszámoltam, hogy a fenekemet akartam mereszteni a Nagy Fotelekben.

- És hol itt a probléma? - Kérdezte az igazgató.
- Hát, tudtommal nem lehet odaülni csak szülőkkel.
- Hmm, igazán? Nos, akkor leülök veletek, úgy megfelel? - Rendben, üljünk. - Mondtam én, széles vigyorral orcámon.

Beültünk hárman, és az egész szünetet végigbeszélgettük. Az már csak apróság, hogy azok az emberek (sokan vannak, hiába) akiket nem szeretek, irigykedve nézték, hogy mit csinálok. A legnagyobb poén az volt, hogy jött egy tanárnő, és emelt hangon megszólalt, hogy „Tessék szépen felállni, és távozni!”, majd amikor észrevette az igazgatót, szó nélkül továbbment. Hehe, építeni kell a kapcsolatokat.

Most az van, hogy ma megakartam nézni a Szem című filmet, erre hazaértem, és szépen „bedurrant” a balszemem. Könnyezik, és homályos látóképet alkot. Ez már csak azért is kényelmetlen, mert kifolyik a szemem a gép előtt, és így előfordulhat, hogy nincs kedvem gépezni. De ezt meg nem akarom. A balszerencsét csak fokozza, hogy a jobb szememmel nem látok jól, méghozzá közelre. Elvileg szemüvegem is van, de nem hordom, mert gyűlölöm. Olyan érzésem van benne, mintha bezárnának egy buborékba. Rossz.

Mivel meguntam a klasszik forgószékemet, fogtam egy hatalmas kertiszéket, beletettem egy nagypárnát az alvázam alá, valamint két kisebbet a púpós tetőszerkezetnek. Kényelmes, egy baja van csak: nem gurul. Igazából kinéztem magamnak egy effélét, de pöppet sokallom az árát. Megaztán homemade termékek a legjobbak.

És én nem szeretem, ha esik. Mert errefelé (bár a kép magáért beszél) nem szeretnek hótkotrani. És ha nem kotorják el, akkor reggel nekem kell áttörnöm a térdig érő hóban, és lekéshetem a buszt. Azt meg nagyon, de nagyon nem szeretném, mert akkor elkések az iskolából. És akkor haragszanak rám, és igazolatlant kapok.

[18:25] mefi: úgy lenne poén, ha nem ismerné a számot
[18:25] mefi: szerintem megvan neki is az enyém
[18:25] doom: írjál anyádéról :D
[18:25] doom: aztán majd megmondod, hogy erre ne írjon, holnap töltöd fel a telefonod, vagy
[18:26] mefi: áh, írok sajátomról
[18:26] mefi: valami elterelő szöveget kitalálok
[18:26] mefi: "kaptam telefont, és a számokat nézegettem " :D
[18:26] doom: hehe :D
[18:26] doom: a nőknek jó a szimatuk, ugye tudod?
[18:27] mefi: igen :D
[18:27] mefi: meg ez eléggé kamu szöveg lenne
[18:27] mefi: és ha lazán küldenék egy sms-t, hogy "van barátod?"? :D
[18:27] doom: írd azt neki, "Szia, Ricsi hozd a CD-t holnapra, köszi"
[18:28] mefi: :D :D :D most röhögök

Green Day: Boulevard Of Broken Dreams
I walk a lonely road
The only one that I have ever known
Don't know where it goes
But it's home to me and I walk alone

I walk this empty street
On the Boulevard of broken dreams
Where the city sleeps
And I'm the only one and I walk alone

I walk alone

My shadows the only one that walks beside me
My shallow hearts the only thing that's beating
Sometimes I wish someone out there will find me
Till then I walk alone...

[17:26] smv: hát én folyamatosan 4-5 körül érek haza mostantól :\
[17:28] smv: suli, aztán dob, aztán zeneelmélet. :\
[17:28] smv: plusz drága szivem szerelmével is találkozni kellene
[17:29] mefi: mondjuk a dob meg a csajozás az nem rossz
[17:29] mefi: bár én a kettőt egy laptopos kockulással vegyíteném
[17:29] smv: :D
[17:29] smv: nincs laptopom
[17:30] mefi: nem gond
[17:31] mefi: én úgy csinálnám, hogy csaj az asztalon
[17:31] mefi: közben gépeznék
[17:31] mefi: és ütemre csinálnám a dolgot az asszonnyal

Szeretem a szombati napokat. Későn kelni, heverészni az ágyban egy könyvet olvasgatva, ülni a gépelőtt valami finom édességet majszolva, megnézni valami filmet vagy sorozatot, és átadni magam az önfeledt élvezetnek. Szombat rulz. ;]

• • Hogy a kiegészítésekkel ügyeseket lehet tenni. (pl. Web Developer Tools)
• • Gyors működését.
• • A bővíthető keresőjét
• • Az okos CSS kezelését.
• • Az ikonjait

• • Hogy kiegészítésekkel kell jobbá tennem.
• • Az űrlapok kezelését (ha visszalépek egy lapot ne tűnjön már el amit megírtam, ha valaki tudja hogyan lehet kikapcsolni jelezze nekem, köszöntem ;])
• • Hogy nincsen benne alapból RSS olvasó (tudom, hogy tud RSS-t olvasni, de én olyan megoldásra gondolok mint az Operában).

Még nincs vége, olvasd tovább »

Még nincs vége, olvasd tovább »

Még nincs vége, olvasd tovább »

Még nincs vége, olvasd tovább »

Igen, igen, igen, végre a kezemben a Harry Potter új kötete. Már elolvastam az első tizenegy fejezetet. Nagyon tetszik. Még most sem lehet olyan jeleket észrevenni, hogy az írónő kifogyott volna a történetekből!

Egyrészt nagyon örülök, hogy megvan, és, hogy olvashatom, de más gondolatokat, érzéseket is keltett bennem. Nővérem jut eszembe róla. Ő nagyon szereti(szerette) a Harry Potter könyveket, és filmeket. Ahogy olvasom, egyre jobban áthatol egy szívbemarkoló, rideg érzés, hogy ő most nem olvashatja el. Ő nem tudhatja meg, mi lesz a folytatás. Ő nem élheti át azt az izgalmat, amit az eddigi öt kötetnél mindig átélt. Nem ülhetünk le együtt beszélgetni, hogy milyen is ez a könyv, kivesézni, és jót röhögni a poénokon. Jön a karácsony. A szeretet ünnepe. Ilyenkor sajnos azok a (kellemetlen) érzések, gondolatok is előjönnek, amiket az ember általában le tud küzdeni. Nem hagyom, hogy elhatalmasodjon rajtam ez a rossz érzés, mert abból csak depresszió lenne, vagy magamba fordulnék stb. Most mégis, itt ülök, (könnyekkel a szememben) és olyan dolgokról írok, amiket valószínűleg nem sok ember ért. Leginkább egy valaki érti, az anyukám. Vigyázzon mindenki a szeretteire, és ne csak karácsonykor legyenek szeretteink!

Még nincs vége, olvasd tovább »

Még nincs vége, olvasd tovább »

Alig várom már, hogy megnézzem az új Harry Potter filmet. No, nem vagyok akkora Harry Potter film rajongó.

Sokkal jobban kedvelem a könyvet, de erről a filmről egész jó kritikákat lehet hallani. Mindenesetre kiváncsi vagyok. :) Kár, hogy a premier előtti előadásra nincsen már jegy. Bár én jobban szeretem egy két héttel a premierhét után nézni, mert akkor tele van parasztal a mozi. Mikor kicsit lecsendesedik a szezon, akkor jobb.

Még nincs vége, olvasd tovább »

Kicsit depressziós lettem így hirtelen. Pedig nem szoktam, és rühellem. Meg általában magasról szarok más véleményére.

Ehhez képest most mégis szarul vagyok. Tíz emberből hét azt mondja, hogy az új oldal gyönyörű, meg hogy tetszik neki meg stb. A másik három meg azt, hogy nehezen olvasható stb. Most én mit javítsak ezen? Én tudom jól olvasni, nem nehéz. Más is azt mondja jó. Akkor hol a hiba? Itt nálam, vagy annál aki mondja? Nem értem.. Most akkor jó lett, vagy nem?

A másik dolog, ami szar, hogy a közelemben mindenkinek valami baja van. Az egyik haver szarul van a barátnője miatt, a másik szintúgy, a harmadiknak nincs kedve élni. Mi van a világgal? Depressziós hónap van? Áhh. Utálom ezt az érzést. Elegem van az ilyenből na. De tényleg.

Imádom Agatha Christie regényeit. Amúgy is nagyon szeretek olvasni, de egy Agatha Christie regényt, nem csak olvas az ember de szerintem át is éli.

Annyi fajta könyvet olvastam már, de nagyon kevésnél lehet tapasztalni azt, hogy nagyon nehéz levenni. Az embernek ver a szíve, érzi, hogy most valami történni fog, és akkor történik is. Hajnal egy óra, a szeme már leragad, de azért még olvassa a könyvet, míg az ki nem esik kezéből. Olvasni jó.

Készül a motor a tutorial résznek. Kiszíneztem ahogy tudtam, hogy ne legyen rá panasz. ;) Elvileg szerdáig már készen lesz; a fórum meg még készülőben van. Mivel nem akarok PowerBoard meg egyéb fórumrendszereket, ezért kicsit időigényes megírni.