Hm

A poén, hogy tegnap írtam egy hosszú bejegyzést, és valószínűleg nem publikáltam, vagy nem tudom, de nem jelent meg. Jah igen, már látom. Kijelentkezett a szisztem, és nem vettem észre. Se baj, akkor újra.

Tehát megvolt a szalagavató, kaptam szalagot, adtam virágot egy tanárnak, énekeltünk (Máté Péter – Egyszer véget ér…), és én voltam a narrátor. A változatosság kedvéért a műsor előtt új szöveget kaptam. Ebben azért némi túlzás is van, mert csak néhány apró módosítást eszközöltek, de tavaly szabályszerűen a műsor előtt két perccel kaptam meg a szöveget, és úgy löktek ki a mikrofon elé, hogy nesze toljad.

Elvileg ennek most meghatónak kellett volna lennie, de nem különösebben hatódtam meg. Így ebben a formában ez persze nem igaz, de a szalagavató az semmi. Majd ha elballagtam, és a kezemben tartok egy kis könyvet, amin az Érettségi bizonyítvány felirat szerepel, akkor meghatódom. Addig nem. Mert akkor már elmondhatom, hogy letettem valamit az asztalra, akkor majd bulizom, akkor eszem és iszom, és akkor – ha csak egy kis időre is, de – fellélegezhetek. A szalagavató pusztán annyit jelöl, hogy néhány éve egy intézmény tagja vagyok, és ez a tagság most (elvileg) véget ér.

Persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy teljesen érzelemmentes volt az egész.