Ruhavásárlás

Igazság szerint ha ruhavásárlásra kerül a sor, akkor az olasz piacokat és outlet üzleteket részesítem előnyben. Előbbin teljesen jó ingeket, pólókat lehet összeszedni, átlag öt, maximum tíz euró magasságban; utóbbin pedig márkás, minőségi és elvileg divatos ruhaneműket lehet összeszedni, tényleg jó áron. És még arra is kicsi az esély, hogy itthon szembejön a cucc valaki máson. Nevezzen bárki sznobnak, én nem szeretem ha máson is azt a ruhát látom, amit magamon.

Viszont ha már itthon kell ruhát vásárolni, akkor a címben is megnevezett C&A üzlet ami először eszembe jut.

Ezzel viszont az a probléma, hogy akárhányszor benézek (most éppen »Szegedre indulás« előtti este), mindig találok remek áron olyan ruhákat, amiket AZONNAL megvennék, de akkor persze nincs nálam annyi pénz, és én egyébként is egyszerre szeretek ruhát venni, szezon előtt bemenni a bótba, és megvenni az összes ruhaneműt ami kell. Persze ezzel sokszor befürödtem már, mégpedig azért, mert mikor megyek (most ugye alig pár héttel később) már megérkezik az új kollekció, ami nem is tetszik annyira, nem is olyan áron van, és egyébként is. Ma például egy egyébként teljesen jól kinéző fekete színű nadrág verte le a biztosítékot, amit BARNA cérnával varrtak össze. Ezzel még csak-csak megbarátkoznék, de a próbafülkében vettem észre, hogy nem cipzár van rajta, hanem gomb. Gombot pedig női divattervezők raknak a nadrágra, az exférjük idegesítésére. Mert akinek volt már nem női nemi szerv a lába között, az tudja hogy a gombos nadrág nem vicces.

Szóval ruhavásárlás. Gyűlölöm. Minden évben háromszor szervezek ruhavásárlást: tél végén, nyáron Olaszországban, és nyár végén. Pedig annyiszor megfogadtam már, annyiszor, hogy nem egyszerre intézem el, hanem apránként, olyan plázacica módon, hogy nézd vettem egy inget, de sosem jön össze.

Ruhavásárlás. Undorító szó, undorító jelentés. Száz ember bezsúfolva egy meleg helyre, ahol bömböl valami zene, ami igazából senkinek sem tetszik; zakók fölkúrva a vállfákra, össze-vissza számozva, és persze pont az a szám hiányzik, ami kéne neked; a nadrágok közt alig van ami tetszik, mert az egyiknek jó a színe de gagyi a varrás, a másiknak jó a varrás de gagyi a szín és még sorolhatnám; a pólókkal általában kevés gond van, és akkor még nem beszéltem a próbafülkébe rohangálásról. Az egész folyamat undorító, szerintem férfiember nem tudja élvezni. És ha nem vásárolni megyek, csak nézelődni, akkor valahogy mindig jobb a körülmény. Kevés ember, sok áru, halk zene. Aztán mikor belépsz az üzletbe, szerintem valami berendezés kiszimatolja hogy neked pénz van a zsebedben, és azonnal átkapcsol öld meg a vásárlót üzemmódba. Ami sikerül is. Persze azért igyekszem nem sokat nyűglődni, és lezavarni az egészet, de egyszerűen jobban lefáraszt, mint háromszor száz méter lefutása fél perc alatt.

Lényeg a lényeg, azért amit kellett sikerült elintézni, bár ezen az áron két zakót vehettem volna pár héttel ezelőtt, viszont végre vettem egy válltáskát, ami minden ruhához megy, kényelmes, sok zsebe van (sokzsebfétisem van, pakolásmániás vagyok, üss) és még 3 890 forintnál sem került többe. Jelzem, hogy két üzlettel odébb egy ennél gagyibb anyagú és csúnyább és puritánabb táska került 9 890-be. Helló WestEnd. A táska egyébként Daniel Ray márkájú, és nem találtam róla képet.

Szeretném feltenni a kérdést, leginkább férfiú olvasóimtól, de érdekelne a másik oldal véleménye is, hogy másnak is ennyire bajos a ruhavásárlás, vagy csak nekem az?

« »

mefiblog logó

Írja és rendezi Mefi, avagy Nádai Gábor © 2005-2024

A blogot büszkén pörgeti a WordPress motorja, Anders Norén sablonjának átbuherált változatával.