Arról, hogy

Sokféle szóval lehetne jellemezni, hogy milyen érzés megtenni egy nagyjából tízperces sétát teljesen egyedül, egy közvilágítással nem rendelkező utcában, ahol csak a házakból és a távoli csillagokból enyhén pislákoló fény világítja az ember előtt az utat. Én mondjuk a hátborzongatót választanám, ha valaki kérdezne. De annyira nem féltem, mert előtte egy csaj ment előttem, aki hangosan üvöltette 32 kbps minőségben Gáspár Lacitól azt a számot, hogy járok rám szabott utadon. Legalább volt benne egy kis irónia

Arról szeretnék most viszont írni, hogy egyszer jó volna elmenni Miamibe. Régóta tervezem, sokszor is írtam róla, és azt hiszem ez mindvégig egy olyan álom lesz, amit nem fogok megutálni. Még akkor sem, ha valahogy az élet úgy hozza, hogy kijutok, aztán megkésel egy kubai drogdíler. De szomorú lennék, ha úgy kéne meghalnom, hogy nem sétáltam egyet Miamiban, hawaii-mintás ingben, koktéllal a kezemben a tengerparton.

Aztán még szeretnék zenélni is. Igazából mindig irigykedtem kicsit azokra, akik kiskoruktól kezdve zenéltek. Nekem anno sajnos nem adatott meg, szüleim sem erőltették annyira, most pedig már idősebb vagyok, és nem tudom merjem-e elkezdeni. Avagy ez ebben a formában hülyeség, mert mindig megremegek kicsit, ha elhaladok egy dobfelszereléseket árusító üzlet előtt, hogy most bemegyek, és ha egy hétig nem eszem, akkor is veszek egy dobszerkót, de aztán valahogy mégsem. És úgy vagyok vele, mint anno a fényképezővel is voltam: ha már veszek, akkor inkább jobb minőség legyen, mint valami kezdő gagyi (bár szétpüfölni talán az utóbbi tűnik jobb választásnak). Két számot el tudok dobolni szépen, úgyhogy talán nem vagyok elveszett.

Ez a két gondolat jutott eszembe hátborzongató sétám során, ami egyébként egy osztálytalálkozó, egy kellemes csalódás befejezése volt.

« »

mefiblog logó

Írja és rendezi Mefi, avagy Nádai Gábor © 2005-2024

A blogot büszkén pörgeti a WordPress motorja, Anders Norén sablonjának átbuherált változatával.