Ellen

Képzeljétek, tizenegy éves voltam 1999 júliusában. Akkor jöttem haza Olaszországból, és kaptam ajándékba néhány eurót, amit jó gyerekhez híven gondoltam majd szépen elverek. Idióta gyermeki agyacskám aranyhalakat diktált, szép gömb alakú akváriumban, meg minden. Gondoltam jól mutat majd a könyvespolcon, még világít is a sötétben (mármint az akvárium, nem a hal).

Aztán elmentünk a közelben lévő hüllőboltba, ahol egy mogorva eladóbácsi lebeszélt a halakról, mondván hogy semmi extra nincs velük, úsznak mint a hülyék egész nap, takarítani kell rendszeresen meg egyébként is. Ellenben a teknőssel! Mert nézzék csak, féléves pirosfülű ékszerteknősök vannak itt az akváriumban, egy ötven forintosnál éppen nem nagyobbak.

És hát igen, kis piros fülük volt, meg zöld páncéljuk, és tátogtak hogy helló, vigyél haza. Nevetségesen olcsók voltak, néhány-száz forint volt egy darab, az még akkoriban is viccesen kevés pénz volt ilyesmire. Persze az akvárium, a víztisztító, a lámpa és az egyéb dolgok azért elvitték az ajándékpénzt, de talán még egy fagyira jutott.

Aztán hazahoztuk a kis dögöket. Tényleg nem voltak nagyobbak ötven forintnál, jófejek voltak, rohangáltak, kivettük néha a szőnyegre, emlékszem, egyszer eltűntek a kanapé alatt.

Ennek tizenkét éve. Sosem volt bajuk, kapták mindig a vitamint, büszke is voltam rájuk, hogy míg a legtöbb ismerősnek elég hamar, néhány héten, hónapon de legfeljebb éven belül elpusztult a teknőse, addig bezzeg Egon és Ellen milyen jól bírták.

És tényleg, ma 13 évesek. 13 év. Több mint egy évtized, ezt még azért kimondani is jelentőségteljes. Kis tökmag voltam, mikor még ők is kis tökmagok voltak, és mint »Julcsa«, »Mephisto« vagy mondjuk »Gina«, végigkísérték az életem egy szakaszát. Mondhatnék érzelgős dolgokat, hogy mellettem voltak jóban-rosszban.

De persze mondhatnátok, hogy ugyan már, ez csak két hüllő, két díszállat.

És igen, sosem puszilgattam őket, meg nem aludtak velem, maximum néha megkocogtattam a kis fejüket miközben enni adtam nekik. Még az is lehet, hogy utáltak, elvégre ők csak azt látták hogy én vagyok az, aki belerakja őket egy üvegbe, ahelyett hogy akár szabadon is jöhetnének-mehetnének a világban.

Mégis, én imádom a két teknősömet.

Tegnap magam sem tudom miért, de egyik pillanatról a másikra elment az életkedvem. Nyilván mindenkivel volt már ilyen, velem is, azonban alapjáraton szeretem egy életvidám embernek tartani magam, igyekszem keveset szomorkodni és depizni, mint olyan. Tegnap azonban világvége hangulatom volt, pedig ezt semmi sem tette indokolttá.

Néhány óra múlva már hazatelefonáltam, hogy minden rendben van-e.

Akkor jött a hír, hogy nem akartak vele zaklatni, de úgy néz ki, Ellen beteg. Ő a nagyobbik, lányteknős. Sajnos vasárnap délután kezdődött az egész, ilyenkor vidéken állatorvost találni lehetetlen. Persze nem volt komoly baja, csak nem evett és nem mozgott túl aktívan, illetve, Egon a fejével felnyomta a víz alól az ő fejét.

Néhány órával később kaptam egy SMS-t, hogy szegény Ellen itt hagyott minket. Anyukám vele virrasztott, azt mondta az utolsó fél órában már mozdulatlan volt, és jéghideg.

A lányteknős képes egy párzás után elraktározni a hímivarsejteket, és azokat bármikor felhasználhatja, ha úgy gondolja. Fogságban akkor raknak tojást a teknősök, ha nagyon jól érzik magukat. Azonban előfordulhat, hogy a tojás lerakása közben valami miatt megakad, ezért a tojás félúton beszorul.

Szavakkal nem tudom leírni, hogy mit érzek. Szerencsétlen állat nem elég, hogy szenvedett élete utolsó óráiban, még azt a tojást sem tudta lerakni, amely gyakorlatilag a halálát okozta.

Ma reggel otthon találtak egy kis tojást az akváriumban, megpróbáljuk kikelteni, lehet, hogy lesz belőle valami.

Szomorú vagyok, mert egy teknősnek nem 13 évet kellene élnie, hanem húszat, és nem abba kellene belehalnia, hogy életet akar adni egy másik lénynek, amely belőle származik.

Szomorú dolgok ezek. Kis vackok, néhány-száz forintért vesszük őket adott esetben, morgunk ha éjszaka zörögnek a kaviccsal, nem is látjuk őket hónapokig, aztán amikor ez történik, akkor döbbenünk rá, hogy mennyire szeretjük is őket. Egy nyálkás, főként vízben úszkáló kis lényt, aki ha benyúlsz az akváriumba leharapja az ujjad.

De ettől függetlenül az én kis teknősöm volt, aki most valahol máshol úszkál. Képzeletemben, valahol a könnyeimben.