Múlt hétfőn egyébként betöltöttem a huszonötödik születésnapomat. Ez a szám önmagában semmivel nem mond többet mint a húsz vagy a tizenöt, de amikor találkoztam egy tizenkét éves rokonunkkal, akit utoljára négyéves korában láttam, hirtelen mind a huszonöt évet súlyos kilónak éltem meg, és megértettem a Nógrád megyében honos mondást, miszerint öregszenek az unokák.
Az idő múlását amúgy a »365 fotó« projekt szemlélteti a legjobban, nagyon durva végigpörgetni és kicsit újraélni néhány perc alatt egy év eseményeit.
Ez volt egyébként a legeseménydúsabb születésnapom: vasárnap szüleim »meglepibulit« rendeztek, ahol rádöbbentem, hogy rengeteg embert szeretek, és talán jópáruknál kölcsönös az érzés; utána céges kocsmázás; koncert-hegyek; ismét egy éjszaka a HelloBabyBarban, újabb napfelkelték az Andrássy úton és minion a McDonald’sból.
Amit az egészből amúgy ki akarok hozni, az nem más, minthogy imádom azt a már nem is olyan kis maréknyi embert, akik a közelemben lebzselnek. Akik tudják, kikről van szó, azok meg úgy is olvassák majd ezt. 🙂
Tetszett a bejegyzés?
Megköszönöm, ha nyomsz rá egy like-ot vagy megosztod másokkal:
Anya
2013. augusztus 01. — 08:22:26
Valóban van súlya a 25-nek, ez kicsit vízválasztó, hiszen visszafordíthatatlanul felnőttél. Ettől még nekem a kicsi fiam mardsz. :))
Azért az unokák öregszenek, hogy ne kelljen tudomásul vennünk, hogy eljárt felettünk az idő.
mancs
2013. augusztus 01. — 16:22:10
:)))))))
saxus
2013. augusztus 03. — 03:47:18
Like az elso hsz-re 😀