Csillagok között

Mindenféle előszó nélkül: nagyon tetszett. És nem csak azért, mert Christopher Nolan egy olyan rendező, akinek az összes alkotása ott figyelget a polcon Blu-ray lemezek formájában; még csak nem is azért, mert Matthew Mcconaughey (főként a »True Detective« óta) az egyik kedvenc színészem; de még csak azért sem, mert Hans Zimmer tökéletesen tudja, hogy kell három hanggal borzolni a néző idegeit három órán át. Úgy általában a film hangulata, felkészültsége, történetvezetése és látványvilága együttesen fogtak meg.

Hiába három órás a film, annyira jól bántak az idővel, hogy ez nem igazán érződik, egy jelenet volt csak, ahol kicsit gyorsnak éreztem a váltást, de sokakkal beszéltem erről, és igazából mindenkinek bejött; nekem inkább értéksemleges volt, csak felkaptam rá a fejemet.

Anne Hathaway szerintem nem sokat adott hozzá, nem volt vele baj, de nekem Sandra Bullock alakítása a »Gravitációban« sokkal jobban imponált. És ha már itt tartunk, csak egy gondolatra muszáj egy lapon említenem a két filmet: a Gravitáció is nagyon tetszett, de az főként az érzékszervekre hatott, mintha tényleg azt akarta volna átadni, milyen lehet ott fent; emlékszem, hogy szinte kapaszkodtam a mozi karfájába, és olyan érzésem volt, mintha tényleg repkedtem volna az űrben. Oké, gyenge volt a sztori, de ezzel szemben pont ebben volt erős az Interstellar, hogy habár itt is volt látvány, de főként mégis az emberi vonatkozású problémákra, gondolatokra és az ennek nyomán való történetkibontásra mentek rá.

A látvány miatt külön piros pont, hogy a legtöbb jeleneten kifejezetten érezhető volt, hogy a makettes megközelítést preferálták, szemben a CGI-jal. Persze volt azért számcsógépes grafika is bőven, de valahogy sikerült megtalálni azt az egyensúlyt, amivel például »A nagy Gatsby« esetében a ló túloldalára zuhantak.

Sokan próbáltak tudományos oldalról belekötni a filmbe, de ebbe azért nem szeretek belemenni, mert a történet tudományos alapja voltaképpen egy-az-egyben Kip Thorne elméleti fizikus munkájára épül, és veszekedhetünk egy sör mellett arról, hogy szerintem milyen egy féreglyuk belülről, de valószínűleg Kip és a mögötte álló gárda kicsit közelebb áll a valósághoz. (Máskülönben meg senki sem tudja, pont ez a lényeg.)

Még két dolog: itthon csak szinkronosan és eredeti nyelven vetítik (ráadásul lehetetlen időpontokban), ami azért kicsit gáz, lehetne felirat, de nem volt érthetetlen felirat nélkül, talán csak azok a jelenetek, amelyekben az űrhajó zúgása amúgy is elnyom minden egyéb hangot. A másik pedig, hogy nem tartom magam elméleti fizikusnak, egyszerűen csak olvasgattam a témáról, mert érdekel és ennélfogva nagyon sok idő- és űrutazás témájú filmet-sorozatot láttam már, így nem volt nehezen érthető a tudományos magyarázat, viszont szerintem ha valaki nincs legalább a hollywoodi sci-fi szintjén otthon ezekkel a dolgokkal, akkor lehet kicsit nehezebben rakja össze a teljes képet.

Nolan kézjegye végig kíséri a filmet, az utolsó húsz perc szinte teljes egészében olyan volt, mint az »Eredet (Incepció!)«, nem tudnám pontosan megfogalmazni, hogy a zenén kívül még miért, egyszerűen csak ugyanazt éreztem, mint akkor. Több interjún is mesélte, hogy melyik filmek ihlették, és hát igen, kár is lenne tagadni, hogy a 2001: Űrodüsszeia is nagyon sok képkockán felüti a fejét. (Persze mivel megkajáltam a filmet, ezért nálam ez is inkább a pozitív rész felé billentette, de sokak pont ezeket sorolták a negatív tulajdonságok közé.)

Az Interstellar a legjobb sci-fi, amit valaha láttam? Nem. A legjobb sci-fi, amit idén láttam? Igen. Fogunk rá emlékezni évekkel később? Szerintem igen. Pontosan úgy, mint ahogyan emlékszünk a 2010-ben megnézett Eredetre is. Nolan és csapata nagyon odatették magukat, sikerült egy viszonylag kevés hibával küzdő, nagyon látványos, még inkább drámai (néha túl drámai), azonban mégis ízig-vérig sci-fi filmet lerakniuk az asztalra.