Mindenféle előszó nélkül: nagyon tetszett. És nem csak azért, mert Christopher Nolan egy olyan rendező, akinek az összes alkotása ott figyelget a polcon Blu-ray lemezek formájában; még csak nem is azért, mert Matthew Mcconaughey (főként a »True Detective« óta) az egyik kedvenc színészem; de még csak azért sem, mert Hans Zimmer tökéletesen tudja, hogy kell három hanggal borzolni a néző idegeit három órán át. Úgy általában a film hangulata, felkészültsége, történetvezetése és látványvilága együttesen fogtak meg.
Hiába három órás a film, annyira jól bántak az idővel, hogy ez nem igazán érződik, egy jelenet volt csak, ahol kicsit gyorsnak éreztem a váltást, de sokakkal beszéltem erről, és igazából mindenkinek bejött; nekem inkább értéksemleges volt, csak felkaptam rá a fejemet.
Anne Hathaway szerintem nem sokat adott hozzá, nem volt vele baj, de nekem Sandra Bullock alakítása a »Gravitációban« sokkal jobban imponált. És ha már itt tartunk, csak egy gondolatra muszáj egy lapon említenem a két filmet: a Gravitáció is nagyon tetszett, de az főként az érzékszervekre hatott, mintha tényleg azt akarta volna átadni, milyen lehet ott fent; emlékszem, hogy szinte kapaszkodtam a mozi karfájába, és olyan érzésem volt, mintha tényleg repkedtem volna az űrben. Oké, gyenge volt a sztori, de ezzel szemben pont ebben volt erős az Interstellar, hogy habár itt is volt látvány, de főként mégis az emberi vonatkozású problémákra, gondolatokra és az ennek nyomán való történetkibontásra mentek rá.
A látvány miatt külön piros pont, hogy a legtöbb jeleneten kifejezetten érezhető volt, hogy a makettes megközelítést preferálták, szemben a CGI-jal. Persze volt azért számcsógépes grafika is bőven, de valahogy sikerült megtalálni azt az egyensúlyt, amivel például »A nagy Gatsby« esetében a ló túloldalára zuhantak.
Sokan próbáltak tudományos oldalról belekötni a filmbe, de ebbe azért nem szeretek belemenni, mert a történet tudományos alapja voltaképpen egy-az-egyben Kip Thorne elméleti fizikus munkájára épül, és veszekedhetünk egy sör mellett arról, hogy szerintem milyen egy féreglyuk belülről
, de valószínűleg Kip és a mögötte álló gárda kicsit közelebb áll a valósághoz. (Máskülönben meg senki sem tudja, pont ez a lényeg.)
Még két dolog: itthon csak szinkronosan és eredeti nyelven vetítik (ráadásul lehetetlen időpontokban), ami azért kicsit gáz, lehetne felirat, de nem volt érthetetlen felirat nélkül, talán csak azok a jelenetek, amelyekben az űrhajó zúgása amúgy is elnyom minden egyéb hangot. A másik pedig, hogy nem tartom magam elméleti fizikusnak, egyszerűen csak olvasgattam a témáról, mert érdekel és ennélfogva nagyon sok idő- és űrutazás témájú filmet-sorozatot láttam már, így nem volt nehezen érthető a tudományos magyarázat, viszont szerintem ha valaki nincs legalább a hollywoodi sci-fi szintjén otthon ezekkel a dolgokkal, akkor lehet kicsit nehezebben rakja össze a teljes képet.
Nolan kézjegye végig kíséri a filmet, az utolsó húsz perc szinte teljes egészében olyan volt, mint az »Eredet (Incepció!)«, nem tudnám pontosan megfogalmazni, hogy a zenén kívül még miért, egyszerűen csak ugyanazt éreztem, mint akkor. Több interjún is mesélte, hogy melyik filmek ihlették, és hát igen, kár is lenne tagadni, hogy a 2001: Űrodüsszeia is nagyon sok képkockán felüti a fejét. (Persze mivel megkajáltam a filmet, ezért nálam ez is inkább a pozitív rész felé billentette, de sokak pont ezeket sorolták a negatív tulajdonságok közé.)
Az Interstellar a legjobb sci-fi, amit valaha láttam? Nem. A legjobb sci-fi, amit idén láttam? Igen. Fogunk rá emlékezni évekkel később? Szerintem igen. Pontosan úgy, mint ahogyan emlékszünk a 2010-ben megnézett Eredetre is. Nolan és csapata nagyon odatették magukat, sikerült egy viszonylag kevés hibával küzdő, nagyon látványos, még inkább drámai (néha túl drámai), azonban mégis ízig-vérig sci-fi filmet lerakniuk az asztalra.
Eredeti cím: | Interstellar |
Műfaj: | sci-fi |
Időtartam: | 169 perc |
Megjelenés éve: | 2014 |
Főszereplők: | Anne Hathaway, Matthew Mcconaughey, Mackenzie Foy, Michael Caine, John Lithgow |
Lacxox
2014. december 13. — 13:27:49
Na végre, megvolt. Látványos, néha szájtátós.
SPOILER
Mivel egy hónappal a bemutató után láttam, talán már lehet némileg beszélni a tartalmáról. Ugye, ez egy Spielberg-projekt volt, amihez annak idején felbérelte Jonathan Nolant forgatókönyvírónak, aztán ő kiszált, Jonathan meg rábeszélte a bátyót. Most az egy dolog, hogy ez hány ponton érződik (a gyerekeit otthagyó apafigurát keresd szinte mindegyik klasszikus és kevésbé klasszikus Spielberg-filmben, de a Harmadik típusú találkozásokból is több dolog megidéződik), de nekem a befejezés volt nagyon spielbergi (még ha el is tért a Spielberg-időszakban felvázolttól.
Spielbergnek ha megnézed a 2000-es évekbeli sci-fijeit (gondolom, láttad mind), mindegyiknél érezni fogsz egy kicsit giccses, kicsit túl szép, hogy igaz legyen befejezést, amelyet ha akarsz, teljességgel befogadsz, mert hiszel a mesében, de azért nem hagy nyugodni (engem legalábbis), hogy van B, olvasat is.
– Az A.I. – Mesterséges értelemben ez nem is kérdés: jövőbeli robotok csak újrakreálják a szülőkép és szülői ház virtuális valóságát a happy end kedvéért Davidnek.
– A Különvéleményben, amikor Tom Cruise figuráját elkapják és bezárják a sci-fi börtönbe, azt mondja neki a börtönőr, hogy odalent az ember azt látja, amire vágyik. Mi van, ha a film hátralévő része már csak ezt a vágyat mutatja? Erre utal nekem több dolog: a Szökevényt idéző befejezés (a Szökevényre utaló korábbi, metrón utazós jelenetben cameóban megjelenik a szintén ilyen témájú Vanília égbolt stábja), Cruise furcsán csillogó szeme az utolsó előtti snittben és a szintén ilyen témájú Solarist idéző befejező kép.
– War of the Worlds: nem emlékszem pontosan, hol volt a vége felé a töréspont, ami szintén pont ilyen jellegű volt, hogy aztán valószínűtlen happy endbe fulladjunk.
És akkor itt az Interstellar. Itt is alapvetően logikus, szépen felépített a befejezés, de azért felmerül: mi van, ha az egész a féreglyuktól kezdve már csak képzelet? A sci-fi tudományosság, ugye, ebben a pillanatban szűnik meg (hiszen senki nem tudhatja, milyen egy féreglyuk belülről), és az élvezethez mindenképpen kell egy adag “suspension of disbelief”, de azért csak elhangzik korábban a filmben, hogy mi az, amit akkor látsz, amikor meghalsz – igen, a gyereked az. Szerintem legalábbis nagyon valid olvasat az is, hogy hősünk itt meghal, és már csak a fejében rakja össze, akár “5D-ben gondolkodva” a happy endet. Úgy, ahogy Cobb az Inceptionben. Vagy Leonard a Mementóban.
Hogy melyik az igaz? Fontos ez egyáltalán? Ezt a kérdést teszi fel válaszként Christopher Nolan szinte minden filmjében. (és hogy a Nolan-univerzumon kívülre is kacsintsak, vajon a Pi életének melyik változatát nézzük/hallgatjuk szívesebben?)
Lacxox
2014. december 13. — 13:57:53
Ja, megvan, a szuicid tripodba kerülős jelenetet tekinthetjük Cruise potenciális halálának.
Ugyanakkor az egésznek van egy olyan, pozitívabb olvasata is, hogy Spielberg mindig a hős utazásán megy végig (mint Lucas is a Star Warsnál), amelynek az egyik legősibb prototípusa Jézus sztorija, aki feláldozza magát a nemes cél érdekében, de feltámad és happy end lesz mégis. Ugye, E.T. kapcsán nem is kérdéses a Jézus-allegória (igen, E.T. is meghal a filmben, majd feltámad), de Christian Bale karaktere is egy atomrobbanás letaglózó látványa után egyesül újra a szüleivel A Nap birodalmában…
Mefi
2014. december 16. — 22:51:14
[re=6067712]Lacxox[/re]: nekem a Pi élete is nagyon tetszett, bár az egy sokaknak nem szimpatikus film volt. Neked a végén nem volt olyan érzésed, mintha az Inceptiont néznéd?
Lacxox
2014. december 19. — 00:37:48
Nem igazán, bár annak idején olvastam olyat Nolantől, hogy az Interstellar olyan, mint az Inception, csak míg az egyik az emberbe befelé tett utazás, ez itt kifelé, az űrbe megy – és tény, dimenziók és újabb dimenziók nyílnak meg, végül odapottyan egy befejezés, ami látszólag egyértelmű, de igazából nem biztos, hogy egyértelműen értelmezhetjük a mi dimenzióinkban – talán mert nem is ez a célja.