Ma kicsit tovább maradtam az irodában az MySQL és Solr lekérdezések világában és arra ocsúdtam fel, hogy hihetetlenül villámlik. Gondoltam mielőtt elindulok haza, csinálok végre egy villámos fotót, mivel legalább azóta akarok, amióta fényképezőgépem van.
A beállítás a következő volt: 5 másodperces záridő, a rekesznyílás ƒ/10, a film ISO 250-es, a kamera egy állványon és 1 másodperces időzítéssel sülte el magát (még mindig nem szereztem távkioldót, vicc). A dolog lényege igazából a türelem, az ember csak áll és nyomkodja a gombot, aztán ha mázlija van, pont abban az öt másodpercben pörköl oda, amikor nyitva a zár.
Nem tudom, hivatalosan hogyan kellene villámokat fotózni, ezt nagyjából saját kútfőből gondoltam ki, és az első próbálkozáshoz képest nem lett rossz a végeredmény, persze, lehetne fokozni izgalmasabb helyekkel vagy egy esernyővel, valamint ablak helyett a tetőterasszal.
Az én esetemben 366 volt, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez nem sarkallt az elkezdésre, de nem biztos, hogy négy év múlva lesz a következő.
No de, csapjunk a közepébe. Rögtön kiterellek titeket a csőből, és jelezném, hogy nagyon jó a témában, mindenképpen ajánlom elolvasásra.
Habár közeledünk az év harmadik napjához, ez semmit nem jelent, simán lehet kezdeni holnap is egy 365-ös projektet. Sokaknak ez arról szól, hogy minden nap, és szigorúan aznap készítenek egy képet, amit aznap fel is töltenek. Másoknak csak az a lényeg, hogy aznap legyen valamelyik, és olyanok is vannak, akik a számra mennek. (Nem, nem az én számra.)
Nálam a katalizátor az volt, hogy a tavalyit leszámítva az elmúlt három év során nem készítettem annyi fotót, mint amennyit 2012-ben. Azt akartam, hogy mindennap húzza a hátamat a fényképező, és akármilyen nyögvenyelős is, vegyem elő a gépet, és fotózzak.
De te, kedves olvasó, rögtön megjegyezhetnéd, hogy igen, a képek fele semmi extra, és persze menjek a fenébe, hogy egy vagyont érő fényképezővel csináltam, amúgy is csak azért jó, mert a gép jól fotóz. És persze, lehetséges, de ha a 366 képből egy volt jó, akkor már megérte az egészet. És szerintem nem csak egy volt.
A projektet sikerrel zártam. Rengeteget fotóztam, és örülök neki, hogy kialakult bennem olyan gondolkodásmód, amelyben nem az volt, hogy minek vigyek gépet, hiszen csak dolgozni megyek vagy nem veszem elő a gépet, mert még baja lesz, hanem egyszerűen az általam leszarompolitikának nevezett jelenséggel élve szinte mindig elővettem, és mindig fotóztam. Januártól márciusig, amíg nem vettem egy kompakt fotótáskát (Lowepro Pro Messenger, ajánlom, egy gép obival és még egy obi, de akár egy könyv vagy vaku is befér), amivel sokkal könnyebb mozogni, a gép egyszerűen a nyakamban lógott, sokszor csak a fix ötvenes üveggel. És mentem, és ha kellett, ha nem, fotóztam. És nem lett baja.
Nagyon sokat lendít az ember kedvén egy ilyen projekt, és ha a felénél abbahagytam volna (bár nem szeretem az ilyesmit más tekintetben sem), akkor is sokat változtatott volna a hozzáállásomon. Másrészt nagyon jó visszanézni az előző évet, minden napról van egy fotóm, és minden fotóról azonnal eszembe jut az egész nap. Ez pedig maga a fotózás lényege is: megfogni valamit, ami abban a pillanatban, hogy exponáltunk, talán már nincs is többé.
Csinálj 365-ös projektet, fotózz, vidd magaddal mindenhová a gépet és készíts minden élményről egy képet. Ne érdekeljen, hogy más azt mondja, hülyeség vagy fölösleges, egy kép sosem az. Nem tudhatod, hogy évekkel később melyik lesz az a kép, amit más kiakaszt a szobája falára, vagy amit mindennap megnézel, és mindig elmosolyodsz.
A tematikus projektek nagyon nehezek, illetve a havi-heti akármit nem ajánlom; utóbbit egyszerűen elfelejti az ember a saját tapasztalataimból kiindulva, az előbbi pedig nagyon-nagyon nehéz, bármilyen témában könnyű lőni (nekem is volt olyan, hogy csak egy macskás képre futotta), de ha köt a téma, és közben vizsgád van, meg a beadandódat is kéne csinálni, és a meló is csúszik, akkor morcos leszel.
Idén nem csinálok 365-ös projektet, de gondolkodom, hogy a 366 képet tavalyról kinyomtatom valami albumfélébe, vagy kirakom a falra plafontól-padlóig. Terveztem, hogy lesznek hetek, amiket tematikusan fotózok, volt is egy gasztro-hét, de a végén elfelejtetődött, illetve pár projektből nem lett meg a hét kép; ilyen például a Kinszki Budapestjét idéző sorozat is. Ezeket idén fogom megvalósítani és remélhetőleg publikálni.
Mi a terv idén? Van egy listám nagyjából háromszáz fotóötlettel. Szeretnék stúdióban is lőni pár divatfotót és mindenképpen ki akarom használni a gép videó adottságait. Ezzel már voltak kísérletek, és nagyon baba, de sokat kell fejlődni és beruházni.
Három (szökőév miatt más?) nap híján pontosan négy évvel ezelőtt vettem meg életem első digitális, tükörreflexes fényképezőgépét, a jelenleg 180 000 expó körül járó »Canon EOS 40D-t«, amit azóta sem bántam meg.
A 40D még most is nagyon jól működik, persze érezni rajta a négy év porát: az exponáló gomb már kicsit gyengélkedik, tízből egyszer-kétszer nem süti el a zárat, valamint egy komolyabb pucolás is ráférne. Eladni nem szerettem volna, mivel rengeteg emlék fűz hozzá, és mégiscsak ez volt az első gépem.
Eredetileg csak egy objektívet akartam venni, de kitörpöltem, hogy mivel ötéves maga a gép, négy éve van nálam, és hamarosan számíthatok rá, hogy meg fog halni a zár, így ez tűnt jó döntésnek. (Persze, zsíroskenyéren fogok élni pár hónapig, de ez más kérdés.)
Néhány tapasztalat elsőre: brutál-über-fantasztikusan jó. Ötévnyi technológiai különbséget rögtön megérez az ember. A videó funkció fantasztikus, azonnal beleszerettem, végtelen kép van a fejemben, tuti, hogy fogok pár apró mozgóképet összerakni, meg akarom tanulni ezt a részt is. Imádom, hogy live view módban ha átmegyek képnézegetésre vagy törlésre, akkor nem csapja vissza a zárat (mindig zavart ez a dolog, késszúrásként hat minden zárcsattanás). A kikapcsoló-bekapcsoló gomb áthelyezése kényelmes és logikus. A viewfinederben ez a TFT-megoldás nagyon sci-fi, ha akarom semmit nem látok, csak a képet, ha akarom, kis szürke téglalap jelöli, hová fókuszálok, ha pedig akarom, pirosan világít; nagyon elegáns. A gép szerencsére masszív, végül pont emiatt nem a 60D-t választottam: az a váz kevésbé tűnik strapabírónak és érzésre a 40D jogutódja sokkal inkább a 7D. Az pedig, hogy a vakukioldót végre megreformálták, és itt is beépítve kapjuk a kamerával, nagyon jó dolog, de megnézve a Nikont, sokkal korábban meg kellett volna lépnie a Canonnak. Ugyanez a véleményem a Wi-Fi és a GPS beépítettségéről is. Amit pedig még szeretek, hogy a kijelzőn végre látszódnak az apró hibák, nincsen csalódás abból, hogy csak a számcsógépen jönnek elő az apró bemozdulások és hasonlók.
Az új nifty fifty: a régit is nagyon szerettem, de nem véletlen a kettő közti hatalmas árkülönbség, kicsit más élmény ezzel fényképezni. Az 1/4-et ritkán használja ki az ember (videónál azért jól jön), amit igazából nagyon szeretek, hogy hihetetlen gyorsan és pontosan fókuszál még a 40D-n is, a régi 50-esnek ez volt az egyetlen baja.
Nagyon sok fotós projektet szeretnék még idén megcsinálni, rengeteg ötlet van a fejemben, csak egy nap kellene, amikor nyugodtan be tudnék vonulni valamelyik stúdióba, vagy csak a szabadba. Na de majd!
Pontosan »tegnapelőtt« írtam a Metro idei fotópályázatáról, ma pedig az én képem lett a kiválasztott, így megjelent az újságban és ki is emelték a főoldalon:
Nagyon király, köszi mindenkinek, aki szavazott, nem győztem ma mondogatni, hogy az igazi gratuláció őket illeti. :)
Már többször (azt hiszem talán kétszer) beneveztem a Metropol újság fotópályázatára, de idén először az egész tetszett is, és ez főként annak köszönhető, hogy nagyon elegáns weblapot hoztak össze, amin rendkívül gyorsan és kényelmesen lehet fotót feltölteni. Ez a korábbi évekhez képest hatalmas előrelépés, emlékszem, hogy sokszor azért nem töltöttem fel képet, mert elakadtam valahol a felületen, és egyszerűen elment tőle a kedvem. Emellett most a képek böngészésének felülete is nagyon elegáns, gyors és kényelmes.
Továbbá, idén először éreztem azt, hogy csak ebből az évből legalább egy tucatnyi képem van, amit szinte azonnal be tudnék küldeni, hezitálás nélkül, és talán még esélyesnek is tartom őket. Ebben egyébként nagyon sokat segített a 365-projekt, mégha sok kényszer-fotó is van közöttük (de erről majd egy másik bejegyzésben).
Ezt a fotót küldtem be, ha van rá fél percetek, és ti is a Világ Legjobb Arc Emberei Klubjának tagjai vagytok, egy lájkot/szavazatot megköszönök – ha nem szeretnétek bejelentkezni, nagyítóra kattintva lájkolás is szavazásnak számít:
A H&M reklámplakátjaival tele a város, meg az összes üzlet is, nézegetem már pár hete, és eleinte azon a véleményen voltam, hogy nem tetszenek a fotók, olyan okokból kifolyólag, amelyeket indokolni nem tudnék. Viszont jobban megnézve, illetve olvasgatva a fotókról, van bennük egyszerűen fotós szemmel (a csaj nem jön be) valami, ami miatt megnézi az emberfia, arról nem is beszélve, hogy ha napokig-hetekig nem tudom eldönteni, mi van ezekkel a képekkel, akkor valamilyen hatást már elért. Érdemes megnézni a , vannak köztük még hasonlók.
Anno a New Yorker csinált egy nagyon jó fotósorozatot, azt azóta is vadászom, de nem igazán találni.
Oké, a vakus fotózás legnagyobb rákfenéjét szeretném bemutatni, személyesen:
Egy mezei vakutartótól abban különbözteti meg, hogy van egy kis luk rajta, amibe bele tudjuk tolni az ernyő rúdját. Itthon a különböző üzletekben ezért a kis vacakért három-négy-öt-hatezer forintokat is képesek elkéregetni, és azok még nem is ilyen extra változatúak, hogy gömbfej, meg háromféle képpen rakható fel rá a minden, csak egy egyszerű műanyag, ami még el is törhet, aztán jól tönkremegy a vaku, amit rátesz az ember.
Szerencsére az eBay-en egy kedves hongkongi eladótól megvettem darabját három dollárért, és még rátettek kemény három dollárnyi szállítási költséget (vicc, a posta drágábban hozza Pesten belül). Két és fél hét után meg is jött a cucc, izgatottan raktam fel az állványra, erre mit veszek észre? Na mit? Hogy vagy elnézték vagy én néztem el, de eggyel nagyobb menet van az alján, így nem lehet felrakni az állványra. Persze nem vész, mert van átalakító, ami filléres költség, és még így is sokkal nagyobb minőséget kaptam sokkal kevesebb pénzért, de akkor is bosszantó, amikor nem tud az ember ráugrani az új játékszerre.
Az eBay pedig jóság, érdemes ott körülnézni, tucatnyi hasznos (és haszontalan) kütyüt lehet sokkal ügyesebben beszerezni, mint itthon.
A nagy földrengés balhéról ma lemaradtunk mert éppen tekeregtünk és vásárolgattunk. Ekkor történt, hogy gondoltam lefotózom a C&A-ban a próbafülkék körül lévő tükröt, mert roppant művészinek tűnt, belőlem meg előtört a roppant művészi véna, szóval értitek. Aztán jött a biztiőrbácsi, és mondta, hogy nem szabad az áruházban fotózni. Amit azért nem értek, mert ha kém vagyok, akkor megoldom a mai technológiával simán az egész áruház 3D körbefotózását úgy, hogy észre sem veszi. A termékek fent vannak a neten, szóval ez sem lehet probléma. Persze bele lehet magyarázni bármit, de mért nem lehet fotózni egy üzletben?
A nevű térkép és egyéb turistafüzetek bécsi szekciójába. A kép csak a következő kiadásban jelenik majd meg, mert januárban írta a hölgyemény az e-mailt, amit én akkor nem láttam, időközben meg elfelejtődött, hogy a flickrön vannak üzenetek is, ettől függetlenül azonban jóleső érzés. Persze írták hogy pénzt nem tudnak adni, de ez nem is zavar.
Hamarosan jön a Canon EOS 1D Mark IV, a Canon digitális tükörreflexes felhozatalának fel-fel-hozatala, az adu-ász, amivel na mit lehet csinálni? Hát persze, hogy fotózni, de azon túl akár HD-videót rögzíteni is. És na vajon ki volt az, aki az elsők között csinálhatott ilyet? Hát persze, hogy a Canon mérnökei, de azon túl , aki most is kiváló, talán az »előzőnél« is jobb anyagot állított össze:
Kedvenc képfeltöltő szolgáltatásunkban, a van egy úgynevezett funkció.
Arról van szó, hogy egy szupertitkos eljárással kiválasztanak minden nap ötszáz darab képet, az ötszáz legeslegérdekesebbet. A dolog lényege, hogy az Explore oldalán, valamint a flickr főoldalon is megjelennek véletlenszerűen ezek a képek, így egyrészt új rajongókra lehet szert tenni, több helyre eljut a fotónk, másrészt pedig ha több ezer (töb tízezer?) képből kiválasztanak egyet ami a miénk, arra már mondhatjuk hogy elismerés. Tényleg nem tudni hogyan csinálják; egyrészt egy szigorúan algoritmus mind üzletileg, mind fejlesztés tekintetében, másrészt ugye ha tudnák, kijátszható lenne és az egésznek nem lenne értelme.
Az ötszáz képet általában a fejlesztők (vagy egy erre szakosodott gárda) is átnézi, és a tévesen beválogatottak (értsd: azok a képek, amelyek az eljárás szerint érdekesek, de valójában nagyon feltűnően rossz minőségűek, minden szempontból) törlésre kerülnek az explored képek közül. Viszont van néhány tulajdonság, ami szinte az összes ilyen képnél megfigyelhető:
helyi idő szerint délelőtti feltöltés: a legtöbb kép nem késő este, éjfél előtt, hanem napközben, lehetőleg délutánig bezárólag kerül feltöltésre;
kevés group: egy kép maximum öt-hat csoportba legyen beküldve, a túl sok csoportba való beküldést valami miatt nem szeretik (persze utólag az explore valószínűleg csoportokba való meghívással jár, talán emiatt is);
sok, jól beállított címke: ha egy kép jól van felcímkézve, azt mindenki szereti, már csak azért is, mert a flickrnek elég komoly statisztikája van, ami többek között a címkékre is építkezik;
érdekes kép: ez a legfontosabb és legérdekesebb rész, ugyanis honnan tudná egy algoritmus mitől érdekes? Tudja. Egyrészt a rövid idő alatt elért nagy forgalom (sok favorit, sok komment és ugye itt jön a képbe a kevés group), másrészt fene tudja, honnan tudja. Ha pedig téved, akkor jönnek képbe a moderátorok. Fontos még, hogy nem elég az, hogy egy kép technikailag tökéletes legyen és még talán szép is, valami egyedit, érdekeset, újat kell ábrázolnia. Nagyjából. Persze sok explored képre ez nem igaz, tény.
Nagyjából nekem ezeket sikerült leszűrnöm. Hogy van-e explored képed, azt a nevű oldal segítségével tudod ellenőrizni. Egyébként néhányat az én képeim közül is , éppen tegnap az alábbit, ami a spottr-ön a (igen, most fényezem magamat mert nem elég zsíros az arcom):
Valamelyik nap fotózás közben arra gondoltam, hogy milyen jó lenne egy vakcélzó a fényképezőgépekre. Ki is fejtem mire gondolok.
Biztos mással is előfordult már, hogy olyan helyről szeretett volna lefotózni valamit, ahová épp befért a fényképező, de semmilyen módon nem volt lehetőség arra, hogy látni lehessen vagy a keresőben, vagy a gép hátsó kijelzőjén megjelenő képet. Erre lenne jó a vakcélzó, ami úgy működne, hogy a gép vakupapucsára rögzítve, ETTL-en keresztül kapott információk szerint egy az adott gyújtótávolságnak megfelelő négyzetet, és azon belül az autofókusz segédpontok helyét kivetítené, mondjuk lézerrel vagy valami más technológiával, ami nagyjából látható lenne minden helyszínen. A sikeres fókuszálást csipogás jelzi ugye, távkioldóval pedig még kényelmesebb lenne.
A dolog valószínűleg teljes mértékben kivitelezhető, és bár egy halszemobjektívnél már lehetnek problémák, az általános objektívekkel (28, 50, 85, 135, 200 mm-es gyújtótávolság) használható lenne. Persze sok minden mástól is függ ez, meg aztán amennyiért megcsinálnák és gyártanák, nem lenne kifizetődő megvásárolni arra az egyébként nagyon kevés alkalomra, amikor nagyon nagy hasznát vehetné az ember.
Szeretném bemutatni nektek Treczkó Csaba munkáját, mely 5 577 szavazattal a győztes képe lett:
Nyilván például fotója nem érdemelte meg csak a harmadik helyet emellett a mestermű mellett; jómagam is kezdek azon gondolkodni, hogy más elképzeléseim vannak a fotózásról, mint a nagyoknak. Remélem egyszer eljutok arra a szintre, ahová Treczkó Csaba is.
Mikrosatéknál nem olyan régóta lehet kapni egy rakás , ernyőtartó foglalattól a rádiós kioldókon keresztül a képen látható mikroszoftboxokig mindenféle jóság beszerezhető, nagyjából korrekt áron, ami azt jelenti hogy nem sokkal drágább mint az ebay, de sokkal drágább a csináld magad megoldásoknál, vagyis korrekt.
A kiegészítők kompatibilisek »Villanj-körtével« és az összes rendszervakuval.
Az van, hogy Handrásék heteket dolgoztak egy projekten, mely a fotózás műhelytitkait, amolyan kulisszák mögött stílusban, valamint a Canon EOS 5D Mark II fényképezőgép képességeit hivatott bemutatni egy néhány perc hosszúságú kiemelkedően magas színvonalú mozgóképben. A projekt az nevet kapta, már valószínűleg mindenki látott-hallott róla.
Személy szerint nekem részben tetszik az iNISGHT, részben pedig nagyon-nagyon nem.
Mint látható, Handráséknak megvannak a lehetőségeik (kamerák, objektívek, számítógépek, eszközök, pénz, tudás stb.) hogy készítsenek egy wow hatást keltő, tényleg roppant színvonalas anyagot. Az iNSIGHT ilyen lett, de az én bajom az, hogy nem azért let wow, mert van benne valami extra, hanem csak azért, mert egy szép nőt, szép sminkkel szép minőségben mutatnak. És tény, ebben a szemgyönyörködtető kategóriában ez egy csillagos ötös munka, van akinek ennyi elég is.
Ne értsen félre senki, én tisztában vagyok vele, hogy az iNSIGHT csakis ezért, és nem másért született, és nem az irigység beszél belőlem vagy nem pikkelek Handrásra. Egyszerűen tőlük azt várnám el – ha lehet ilyet mondani – hogy lerakjanak az asztalra egy mondjuk tízperces kisfilmet, sztorival, néhány szereplővel, durván jó fényképezéssel, még durvábban jó zenékkel, ütős befejezéssel, amit ha végignézek, akkor nem hogy azt mondom magamban hogy wow, hanem rögtön azt hogy aztabüdös, miután persze megmutattam kismilliárd embernek és írtam róla itt meg élőben is arról beszélek, hogy figyeljmár, menj fel ide meg ide és nézzed ezt meg.
Jó dolog az eyecandy, de már hónapok óta piacon vannak a HD-videót rögzítő kamerák és mindenki csak a fókuszgyűrű tekergetésével játszik, meg minden második videóból valahogy csak az jön át, hogy höhöhö, videógomb. És én ezeknél kicsit többre vágyom.
Sztorira, pezsgésre, kalandra, izgalmas (kis)filmekre. Nem csak gyönyörű sminkekre gyönyörű lányokon.
Megmondom őszintén, nem igazán vagyok nagy újságos, mióta az RSS-t megismertem, és mióta az RSS és az onlájn tartalmak ennyire elterjedtek. Sokáig olvastam Computer Panorámát, de már erről is leszoktam, napilapot nem találni jót és igazából mire bekerül az újságba, már elolvastam a neten a cikket. Arról nem is beszélve, hogy az angol nyelvű források még előbb közlik az újdonságokat például technikai vonatkozású hírekben. Szóval maximum az újságolvasás hangulata miatt kapok el néha ezt-azt, tömegközlekedés közben vagy hasonló.
Ellenben mutatta a , átfutottam néhány számát, és meglepődtem, mennyire jó anyag. Persze a fotózással kapcsolatban is hihetetlen mennyiségű információt talál az ember a hálón, még keresni sem kell, de ez az anyag mégis megfogott. Ezerkétszáz forint harminc oldalért, vannak benne (tényleg) érdekes és jó képek, objektív- és géptesztek, újdonságok, valamint amin pláne meglepődtem, nagyon jó minőségű magyar Photoshop segédletek. Valahogy az ilyesmiket magyar nyelven mindig sutának, összecsapottnak éreztem, ez az újság viszont minden betűjét megéri, nagyon komolyan gondolkodom az előfizetésen.
Minden fotósnak ajánlom, sőt, talán kötelező, de azoknak is elnyerheti tetszését, akik csak éppen ismerkedni, tájékozódni akarnak a digitális fotózás világában.
Szóval, megjött a Hongkongból rendelt csomag, az előírt 10-16 nap helyett négy nap alatt ideért, kereken kilencezer forintba került, kettő darab vevőegységgel, Canon vakukhoz. Kellemesen csalódtam egyébként, rengetegen szállítanak itthonra ingyenesen, vagy néhány dolláros áron az Ebayről, nem is értem eddig miért nem néztem meg ott. Tominak pedig ezúton is köszönet a segítségért.
Szóval, vakukioldás. Miből él az, aki Canon géppel, nem stúdióvakukkal vagy nem olyan vakukkal dolgozik, aminek van szabványos jackdugós szinkronkábelhez való bemenete? Nikonosoknál például az egész rémesen egyszerű, mert a gépbe van építve az elsütéshez szükséges technológia, Canonéknál viszont ez annyira nem dívik. Szóval, mi az alábbi dolgokból válogathatunk:
Canon vakukábel-hosszabbító: akit nem zavar a kábel, annak ez a legjobb, ugyanis így minden ugyanúgy működik, van E-TTL, nem probléma a záridő, ellenben egy kétméteres kábel kerül nagyjából tízezer forintba, nem túl előnyös;
Canon ST-E2: a Canon hivatalos vakukioldója, képes bármilyen Speedlite vaku infravörös vezérlésére, a záridő és az E-TTL nem akadály. Ez a legjobb megoldás, viszont az ára miatt annyira nem, hatvanezer forintért már egy Speedlite 430EX II-t kap az ember, nem hogy csak egy kioldót;
Canon Speedlite 580EX: a nagyobb vakuk képesek ugyanezzel az infravörös technológiával elsütni több másik Speedlite vakut, de ez a vaku ugye majdnem 130 000 forint, aki enélkül játszik, szintén kiesik;
fotocellás kioldó: elég tré megoldás, egy kis fotocellás kioldót (~3 000 forint) rácsatlakoztatsz a vaku aljára, és utána bármilyen egyszerű infravörös kioldóval (~10 000 forint) vagy egy másik vaku villanásával elsütheted. Tré, de ez is egy megoldás;
X-kontaktos csatlakozó, rádiós vakukioldó: egy átalakítót (~3 000 forint) csatlakoztatunk a középérintkezős vakura, amin van PC-csatlakozó, ebbe dugjuk a rádiós kioldót (~16 000 forint) és már mehet a móka. E-TTL nincs, leggyorsabb záridő általában 1/250 másodprec;
Pocket Wizard: az amcsi strobistok kedvelt eszköze, E-TTL infókat is közvetít, záridő nem akadály, nagy hatótávolság, rádiós technológia. Csak szintén az ár, elég magas, sőt, nagyon magas, de tegyük hozzá hogy ez inkább megéri, mint az ST-E2.
És ezekkel nagyjából kimerültek a lehetőségek. Lehet kapni Vaterán és egyéb helyen Japánból behozott rádiós kioldókat nagyjából tizenkétezer forintért, egy vevővel, ezeknek viszont a hátránya hogy elég instabil, és ugye nem igazán szeretnénk ha a drága vaku háromfelé törne; ráadásul ernyőtartó foglalattal már nem igazán működnek együtt, ami miatt szintén sokak számára kiesik.
A Cactus-féle olcsó rádiós vakukioldó egyébként többféle változatban létezik, a fentebb említett a PT-04N, a PT-04CN elég ritka, de 1/1000 a leggyorsabb zárideje, a PT-04GY pedig alacsony, így masszívabb, és ernyőtartó foglalattal is együttműködik, de sima állványmenet is van rajta, így minden helyzetben tökéletes. Egyelőre elég jól működik, kettő darab vevővel jött, az adóban volt elem, négy csatornás, kettő darab kapcsoló kombinálgatásával váltható a csatorna, a legnagyobb záridő 1/250 másodperc, extrémebb dolgokra természetesen nem jó, de amire én fogom használni, arra tökéletes lesz.
Ennyit szerettem volna. Mostanában a létező összes elérhető onlájn anyagot átnyálztam rádiós vakukioldók terén, szóval ha van valakinek kérdése, szívesen válaszolok legjobb tudásom szerint.
A Searching for Sonny címet kapta, a aláírást gyűjtenek, hogy elkészülhessen a film. Én aláírtam, és nem csak azért mert fényképezővel készítik majd a filmet, hanem mert a rövid előzetes alapján tetszetős.
Na mit nem lehet az új Canon géppel csinálni? Kenyeret pirítani!
Ellenben lehet vele HD-minőségű videókat rögzíteni, ejnye. Megnövelték picit a szenzor méretét, természetesen az új DiGiC 4 processzor dolgozik benne, a 15,5 megapixeles, 4752×3168 px felbontású a legnagyobb kép, amit lőni lehet vele. Vannak benne még olyan nyalánkságok hogy ISO 12 800, és egy majdnem kétszer akkora felbontású kijelző mint az előző változatban. Viszont egy tizedmásodperccel lassabb lett a sorozatfelvétel, de nagyobb a készíthető képek száma.
800 USA-dollár, azaz mintegy 180 000 forintért lesz elérhető, a tengerentúlon Canon EOS Rebel T1i néven.
Kis hazánk egyik legjobb onlájn fotós közössége, a , azon belül is kelemenbandi és TcT jelentkeznek egy csináld magad videóval, melyben egy körvakut fognak házilag elkészíteni. Jelenleg is zajlik a processz, sör és egy Canon EOS 40D társaságában, itt vagy a spottr-en nézhető az élő közvetítés.
Egyáltalán nem számít újdonságnak, különösen fotós berkekben, hogy egy-két új, egyébként is meggyőző digitális tükörreflexes fényképezőgépet a nagyfelbontású videórögzítési lehetőséggel próbálnak még szimpatikusabbá tenni. Ilyen például a Nikon D90 és a Canon EOS 5D Mark II. A D90-nel is elég meggyőző videókat lehet készíteni, de azért lévén az 5D-ben full-frame az érzékelő, egy fokkal talán lenyűgözőbb. Gyakorlatilag 600 000 forintért (drága most az euró, ez majd zuhanni fog remélhetőleg) nem csak egy profi fényképezőgépet, hanem egy félprofinak, de objektívparktól függően akár majdnem-profi HD-kamerát kap a vevő. Persze aki 5D-t vesz, az valószínűleg vagy profi fotós (vagyis egy kétnapos munkáért kap annyit mint mondjuk más háromhaviért) vagy csak nagyon sok pénze van, és megteheti.
Aki esetleg még nem látta, kötelező darab az 5D Mark II-vel rögzített videó (nem igazán számoltam hányszor élveztem el a megtekintése alatt, kocka értelemben, mármint) és mindenképpen érdemes megnézni az első magyar(?) anyagot is, melyet , szintén elég meggyőző. Akit pedig a D90 tudása érdekel, nézze meg . A D90 mondjuk sokkal több embernek elérhető.
Egyrészt nagyon remélem, hogy a Canon EOS 60D-be is kerül majd videó funkció (bár ugye egy már szinte minden LiveView-képes géppel tudunk videózni), másrészt pedig nagyon kíváncsi vagyok, mennyire fogja a későbbiekben ez megbolygatni a fotográfia nem éppen állóvizét. Gondolok például arra, hogy egy hírlapnál nem videóst és fotóst, hanem két fotóst küldenek, akik közül az egyiknek a kezében egy 5D Mark II figyel. Persze nem valószínű, de nem lehet tudni. Ha egy fotósnak harminc évvel ezelőtt azt mondják, hogy 2009-re ő egyedül fog fényképezni, utómunkákat csinálni és előhívni, biztosan hangosan röhögne.
Olvasom itt a Pixinfo.com-on megjelent Szigetváry Zsolttal, és azért több megdöbbentő rész is van benne. Vagyis nem igazán megdöbbentő, mert mindenki tisztában van vele, hogyan is mennek a dolgok felénk, ám amikor így a pofánkba tolják az igazságot, akkor azért megáll egy pillanatra az ember, hogy hm, tényleg ennyire gáz itt minden? Idézném például ezt a részt:
Amikor két éve megnyertem a World Press-t, azt hittem, fenekestül felfordul majd a világ, de rá kellett jönnöm, hogy Magyarországon ez sokmindent nem változtat. Eleve úgy működik, hogy nincsenek itthon olyan fórumok, ahol az ember meg tud jelenni olyan képekkel, amiket külföldön díjaznak. A szóban forgó képsorozatot a magyar sajtófotó-zsűri első körben kiszórta, aztán persze mondta mindenki, hogy nem kellett volna. […] Ha belegondolunk, azért igazából szomorú dolog: kétszer nyerek a World Pressen, és semmi sem változik – de nem vagyok meglepődve, ez itthon normális dolog. Inkább globálisan nézve furcsa, ha egy amerikai nyert volna, őneki alapvetően megváltozott volna az élete. […] Hitelből vettem az új felszerelést. Harmadik éve fizetem vissza a kölcsönt […] Nagyon nehéz itthon komoly egzisztenciát kialakítani a fotózásból.
Érdekes és egyben szomorú is. Ajánlom az írást, nem csak fotósoknak, mert több hasonló elgondolkodtató részlet olvasható benne.
Ami az igazat illeti, eddig a fotóimat mindig Photoshop CS2-vel piszkáltam. A CS3 és a CS4 annyira nem igazán jött be, erőforrás igényes is, drága is, fotóbuzerálásra pedig a CS2 is tökéletesen megfelel. Akik RAW-fájlokat Photoshoppal kezeltek, azoknak a Lightroom biztos nem újdonság, ez volt a Camera Raw kiegészítésnek is a neve, mellyel a RAW fotókat lehetett Photoshopban kezelni. Ezek az opciók, az általános képfeldolgozási eljárások és a szoftver digitális utómunkálatokhoz hasznos részei kicsit kényelmesebbé téve kerültek bele a teljesen különálló Adobe Photoshop Lightroom szoftverbe.
Az alábbi dolgokat szeretném az én drága »fényképezőgépemhez« beszerezni, mondjuk végső határidőként jövő ugyanekkorra, fontossági sorrendben:
Canon BP-511 akkumulátor (ebből három darab);
Canon BG-E2N portrémarkolat;
Sigma 10-20 F/4-5.6 EX nagylátószögű objektív;
Canon Speedlite 430EX rendszervaku;
Canon EF 70-200 F/4 L USM teleobjektív.
Bár az utóbbiban nem vagyok biztos, mert egyrészt ez a legdrágább, és azt leszámítva is elég húzós kör lesz, valamint egyelőre a teleobjektív annyira nem hiányzik, ha nagyritkán mégis, akkor meg a célra megfelel a Sigma 70-300, ami gagyi, de annyi pénzt megért. Valószínűleg a belem kidolgozásával és jobb esetben ösztöndíj segítségével fogom összeszedni ezt a cirka négyszázezer forintot.
Azt is néztem, hogy vegyek-e inkább L-es objektíveket, de arra jutottam, hogy fölösleges. A 40D tart míg tart, utána valószínűleg egy 50D-re (vagy az éppen azt követő modellre) ruházok be, de az is lehet, hogy csak ebben cseréltetem a zárat, ha eljön az ideje. Persze jó dolog a fullframe világ, mondjuk egy Canon EOS 5D Mark II, de ez jelenleg megfizethetetlen kategória számomra, nem csak a gép, hanem az objektívek miatt is. És valószínű hogy az elkövetkező két évben is az lesz. Utána pedig meglátjuk, bár egyelőre tényleg nem vonz annyira a dolog.
Vettem ma végre egy táskát a fottóapparátnak, mert a hátizsákban való cipelés bár különösebben nem rossz megoldás, de annál kényelmetlenebb. Először úgy volt hogy egy Hama Defender 160 lett volna, aztán megtaláltam ezt a Deja márkájút Vaterán. Nagyobb mint a Hama, 30×33×24 cm-es a belső mérete, összesen a gép az ötvenes obival, és még négy másik objektív vagy vaku fér be kényelmesen, plusz az alsó része megtoldható egy nagyjából hat-nyolc centiméter magas extra kistáskával. Van még benne rengeteg rekesz, elemtartó, tolltartó, kábeltartó, szűrőtartó és kártyatartó. Az egyetlen dolog ami fura, hogy álló téglalap alakú, inkább egy hátizsákra hasonlít, de viselés közben egyáltalán nem zavaró, csak látványra fura. Cserébe viszont könnyedén lehet belenyúlni. Le is fotóztam, így néz ki belül:
Mindez hétezer forintért jó biznisz volt számomra. A Hama picivel több mint kétszer ennyi, kisebb, de adnak hozzá valami esőkabát-félét, meg egy törlőkendőt. De azt hiszem ezek hiányába nem fogok belehalni. Ha mégis, akkor ugyanitt műszaki berendezések és fotótáska jóáron eladó.
Vásároltam ma az Extreme Digital Visegrádi utcában található egységében (az összes budapesti boltban voltam már, és ezt ajánlom leginkább, ugyanis a munkatársak segítőkészek, és nem viselkednek úgy, mintha ők tennének szívességet azzal, hogy kiszolgálnak). Kicsit féltem tőle, hogy bruttó tizenkétezer forintért milyen minőségű és teljesítményű lesz a készülék, de kellemesen csalódtam.
A csúnya kartondobozban van egy kiváló minőségű állvány (fotózásra is használható), egy fehér áteresztő ernyő, egy szabvány E27-es foglalat, melybe csatlakozik a szabvány E-77-es menettel rendelkező villanófej, valamint egy szinkronzsinór. A cucc nem egy stúdióvaku persze a maga 45 Ws teljesítményével, de nagyjából egy órán át fotózgattunk vele, és ezalapján teljesen meggyőző, tablófotó-jelegű képekre tökéletes, de ha valaki megtoldja esetleg plusz egy-kettő darabbal, akkor rendkívül olcsón összeállított egy magyar-német-kínai gyártmányú stúdiófelszerelést, amivel már bátran lehet koptatni a zárat.
Tervezem még fotós háttér és háttértartó beszerzését is, de most erre nincs ötvenezer forintom (kábé ennyibe fáj), úgyhogy addig megelégszem az IKEA-ban vásárolt olcsó textilanyagokkal és ezek cellux illetve ruhacsipesz segítségével történő rögzítésével.
A van egy részletes leírrás, és néhány tesztkép tárgyfotóról, én pedig bedobnék a közösbe egy általam készített portrét. Ilyen (és ennél akár jobb) minőségre képes a Villanj-körte, mely szerintem kiváló vétel volt:
No Country for Old Man (Canon EOS 40D; Sigma 70-300 APO DG Macro; ISO 100; F/14; 1/332 mp)
Videófelvétel egy tükörreflexes fényképezőgép-vázzal? Helló, mi? Ezt mondták nemrég a Nikonnál, amikor bejelentették a D90-et, a világ első DSLR gépét, ami képes videót is rögzíteni, , de akkor jött a Canon, és közölte hogy itt az EOS 5D Mark II, Full-HD(!) videórögzítéssel, és nem ám holmi 24 FPS, hanem kereken 30, ami a csövön kifér. Vagy be. Persze a két kategóriát már csak az ára miatt sem szabad összehasonlítani. Igen, egy fényképezőgép, amelyre ráraksz egy komolyabb teleobjektívet, és van egy 1920×1080 pixel felbontásban rögzítő mondjuk úgy hogy félprofi videókamerád. És azért az nem gyenge. A legnagyobb korlátot persze a hely jelenti; egy 4 GB kapacitású memóriakártyára nagyjából húsz perc VGA és tízperc HD videót rögzíthetünk, ami mondjuk nem akkora probléma, hiszen nem elsősorban videózásra lett kitalálva, de nagyobb kapacitású kártyával, akkor viccesebb lesz a dolog. Azt hiszem, ezzel a DSLR-videózással lesznek még érdekes dolgok a fényképezőgép-piacon.
Azt mondjuk nem értem, miért nem javítottak néhány értéken, mert például sorozatban lenne mit erősíteni azon a 3,9 másodpercenkénti lövésen. Gondolom direkt van így, hogy legyen miért 1D-t venni, bár az meg ugye dupla ennyibe kerül. Az mondjuk érdekes, hogy a 40D és a 30D sokkal jobb sorozatképekben, mint az 5D. A 21,1 megapixeles felbontás ellenben jól hangzik.
November vége felé érkezik az amcsi üzletekbe, hozzávetőlegesen 2 700 dolláros áron (ez mondjuk félmillió forint), ami hát borsosnak elég borsos, de nem szabad elfelejteni, hogy egy profi, nem pedig egy belépő szintű fényképezőről beszélünk.
, hogy az (állványról való) fotózásra Angliában eléggé harapnak. Nekem sajnos volt egy kalandom, mikor is a hármas metrót szerettem volna lekapni, állványról, és két biztonságiőrtibi megjelent, hogy legyek kedves elhagyni a metró területét. Hiába izmoztam a BKV-bérlettel, megvárták míg összecsomagolom az állványt, majd ki is kísértek. És sokáig nem értettem teljesen, miért nem lehet állványról fotózni (ezt nagyon sok helyen egyébként a szabályzatban is kiemelten fontos dologként kezelik), míg aztán megérdeklődtem több helyen, és nagyjából az alábbi magyarázatokat kaptam:
a metrós példánál maradva, a vezető a sötét alagútból hirtelen kiérve a fényes megállóba, nem tudja eldönteni, hogy te most épp egy páncélököllel szobrozol, vagy csak a kompakt géppel izmozol;
szintén a terrorizmussal magyarázzák még azt is, hogy állványt használva feltehetőleg rendkívül precíz képeket szeretnél készíteni, és ugye aki precíz, az valószínűleg arab is, az arabok meg terroristák, és a következő célpontjukat készítik elő;
az állvány elvileg veszélyes is lehet, mert mondjuk felkapod, és törsz-zúzol vele, például orrokat. Ez persze inkább zárt helyekre vonatkozik;
sok helyen úgy vannak vele, hogy aki állvánnyal dolgozik, az feltehetően profi fotós, a képekért pénzt fog kapni, az meg milyen már;
még több helyen nem hogy állvánnyal, hanem egyébként is tiltják a fotózást. Persze közterületen a fényképek és videófelvételek készítése nagyjából nem ütközik semmilyen jogszabályba (de vannak kivételek);
és akkor még jöhetnek olyan nyalánkságok, mint például a személyiségi jogok megsértése, vagy mondjuk kémkedés.
Persze aki egy hangyányit is tájékozott a fotózásban, az tudja, hogy a mai világban ezek a szabályok nevetségesek, már csak azért is, mert fillérekért lehet olyan mini kamerákat venni, amelyeket nem szúr ki semmilyen biztonsági berendezés, vagy őr, és kényelmesen körbekattogtathatja az egész területet. Ráadásul ha én terrorista volnék, biztos nem állvánnyal készíteném a fotót, ez majdnem olyan, mintha kiírnám hogy Terrorista vagyok, előkészítem a terepet.. Nem is beszélve arról, hogy ma már a legolcsóbb mobiltelefon is digitális kamerával van felszerelve.
Elszomorító, hogy ha esetleg terrorcselekmény célpontjává válna Magyarország, akkor nevetségesen könnyű lenne az egész metróhálózatot a levegőbe repíteni, hiszen se fémdetektor, se szimatoló kutyák, se semmi. A biztonsági őrök és ellenőrök pedig sajnos inkább egy tizenéves fiatalhoz mennek oda keménykedni, hogy ne fotózzon már állványról, mintsem egy gyanús kinézetű emberhez, akinek piros kapcsoló van a kezében. (Szívesen megnézném, mit csinálnának ha valaki lemenne hátizsákban, kezében egy kicsi, de azért jól látható kapcsolóval, amit egy vezeték kötne a táskához.)
Még elszomorítóbb, amit egyes oldalakon olvasni-látni lehet. A blogon például egy mozdonyvezető mutatja a nemzetközileg elfogadott ujját a fotósnak, a blogon pedig buszvezető kollégája teszi ugyanezt. És sajnos én is rengetegszer tapasztaltam, hogy fotózás köben úgy kell éreznem magam, mintha valami főbenjáró bűnt követnél el, mert az emberek úgy néznek rám, mintha legalább meztelenül vakargatnám a hónaljamat délben a Váci utcában.
Vagy például a kedvenc példám (ami hozzáteszem valahol érthető, de bosszantó) a Közlekedési Múzeumban volt, ahol közölték, hogy a fényképezőgépet akkor használhatom, ha vásárolok egy fotóengedélyt, ami ezer forintba kerül. Itt még legalább van lehetőség, a Terror Házában például egyáltalán nem lehet fotózni, és nagyon komolyan rád is szólnak, ha csak előveszed a fényképezőt. Valahol persze érthető, hiszen ha lefotózod, és felrakod az internetre, akkor más nem megy el, mert megnézte ott, de szerintem ez hülyeség, mert az átlagember azért fotózza le, hogy öt év múlva majd megnézze, hogy igen, itt is jártam. Vagy például egy turista, aki nem jár évente Magyarországon, biztosan szívesen megmutatná egy ismerősnék. Vagy mondjuk te is szívesen megmutatnád egy ismerősödnek, aki rajta kívülálló okok miatt (kerekesszékben ül mondjuk) nem tud az életben eljutni oda. Vagy-vagy-vagy.
Szóval egy szó mint száz: az amatőr fotósoknak – pláne ha állványt is használnának – nehéz dolguk van. Már sokszor a mostani felszerelésem miatt is megnéznek, mely egy »Fujifilm FinePix s5600« jelzésű bridge típusú gép, valamint egy fillérekért megvásárolható, recsegős-ropogós-nyekergős, profinak egyáltalán nem nevezhető »Hama Star 63«állvány.
Egyszer talán írok arról is, hogy mennyire van nehéz helyzetben az ember, ha videózni szeretne.
Végre nálam volt a gép, lefotóztam az idei kerti szépségeket, , ezek már a flickrre mentek, »ahogy ígértem«. És ezzel kapcsolatban még valami: az új stratégia az, hogy ezentúl igyekszem a képeket nagyobb (minimum 1024×768 pixeles) felbontásban adagolni, hátha valaki örül ennek. Kérésre pedig küldök nagyobbat is. Ha.
Viszont növényszakértő olvasóimtól kérdezném (Balázsra gondolok konkrétan, de bárki jöhet), hogy mi a neve ennek a jószágnak itt lentebb, és mik a jellemzői, én ugyanis buta vagyok hozzá, és csak három dolgot tudok:
durva kinézetű hangyák vannak rajta, amik kiszívják a gyantaszerű anyagot a bimbókból, és megeszik a különféle rovarokat;
Pár hete már kapható kishazánkban (is) a címben említett két masinéria, ami nekem azért jó, mert a kiszemelt »Pentax K10D« így várhatólag olcsóbb lesz (igazság szerint már most csökkent kicsivel az ára), valamint hosszú távon azért mert úgy látszik egyre nagyobb igény mutatkozik a Pentax gépei felé, amiből az következik, hogy egyre több objektív és egyéb alkatrész lesz kapható, ez pedig jó.
A Pentax K20D az előző modell továbbfejlesztett változata, szerény 15,1 megapixeles valós felbontással, legújabb CMOS érzékelővel, a Pentax már jól ismert Shake Reduction rázkódásvédelmi technológiájávál, valamint a Dust Removal és Super Protect tisztító és tisztán tartó rendszerekkel bír, 2,7"-s kijelzője pedig LiveView funkcióval büszkélkedik. Mindezt egy időjárás-biztos anyagba csomagolták bele. Nem gyenge kezdés. A váz nagyjából bruttó 270 000; 18-55-ös kitobjektívvel pedig 300 000 magyar pengőért szerezhető be. Elkérik az árát, na, de legalább kapunk is érte valamit.
A Pentax K200D szintén az előző verzió továbbfejlesztése, és majdnem olyan tökéletes, mint az egy nullával kisebb nagytestvére, ám a valós felbontás itt csak 10,8 megapixel, tegyük hozzá ez sem rossz teljesítmény, értelemszerűen attól függ, mire akarjuk használni. Méreteit, felbontását, kezelőszerveit és a LiveView képességet leszámítva megegyezik a K20D-vel. Ennek objektív nélküli ára nagyjából 140 000; a szokásos 18-55-ös jószággal pedig 170 000 forint. A számok szerintem teljesen barátságosak, ha belegondolok, hogy én a »saját gépemet« anno 70 000 forintért vettem, igaz 512 MB-os xD-kártyával.
Fontos, hogy mindkét gép a színes-szagos PRIME névre keresztelt fícsörrel érkezett, amely elvileg az eddigi legeslegjobbabb képminőséget produkálja; ez persze használat közben fog kiderülni, vagy esetleg a tesztképekből, .
Nagyjából egy hete egyébként sikerült huzamosabb ideig fárasztanom egy Pentax K10D-t, és azt kell hogy mondjam, lenyűgöző vas. Persze nem egy másfélmillás szerkezetről van szó, nem is ezt várja az ember, de tényleg meglepő, hogy mennyire kényelmes (szoftverileg, kezelőszervileg, fogás tekintetében, egyszóval mindenhogy), mennyire massív és így tovább. Amatőr szemmel persze professzionál fényképezőnek tűnik, többek között a méretei miatt (a gép sem kicsi, ehhez még egy Sigama 70-300-as obi volt rajtva, kitekerve harminc centiméter, plusz a fényvédő), és ehhez még hozzájön esetleg a portrémarkolat. Ami legeslegjobban tetszett (nekem ez is fontos), hogy nem egy olyan gyerekgép látszatát keltette, mint például a Canon EOS 400D. És itt nem arra gondolok, hogy más mit lát, hanem hogy én, mint jelen esetben használó mit látok. Nekem masszív, kézbeillő, kényelmes gép kell, nem pedig egy turistáknak tervezett apróbb jószág. Nem lesajnálás ez, tényleg nem, pusztán mások az igényeim.
Alig tudom már kivárni, hogy október legyen (mondjuk egy könnycseppet majd elmorzsolok, ha meglátom a végösszeget, az szent).
Az mostanában a legnagyobb bajom a fényképezőgépekkel, hogy a számomra elérhető árkategóriában (értsd: az alapgép nem cirka egymillió, objektív nélkül) kapható már-már profi gépek egyszerűen butulnak. Ezt a butulást leginkább úgy tudnám egy mondatban leírni, ahogyan a Nikon marketingesei tették a D40 reklámplakátján: Elég egy gombot megnyomnod, és a fényképezőgép elvégez helyetted mindent!. Nem vagyok digitálisgép-ellenes, hogy is lehetnék, ezzel a vonallal viszont nagyon nem szimpatizálok. Én már annak sem örülök, hogy a saját gépemen nincsen fókusz- és zoomgyűrű. Persze jó dolog az automata funkció, használom én is sokszor, de ha én igazából fotózom, akkor én akarom beálltani a blendét, a záridőt, a fehéregyensúlyt, a fókuszt, és egyebeket. Nekem ne a gép végezze ezeket el. Én vagyok a fotós, én állítom be; ő pedig az eszköz, akinek megmondom, hogy mi van, és mi legyen. Nem pedig fordítva.
…mégpedig azt, hogy spórolni fogok. Egy ilyen gépsárkányra ni:
Pentax K100D Super
Bár ezzel rögtön segget csinálok a számból, mivel anno kijelentettem (magam sem tudom miért), hogy Pentax gép nem kell. Aztán amikor utánajártam ennek a típusnak, megváltozott a véleményem.
Volt már róla többször is szó, hogy »digitális tükörreflexes fényképezőgép« beszerzésén agyalok, de ugye az anyagiak nem teszi lehetővé, egyelőre. Viszont az anyagiak mellett volt még egy bajom: az igényeimnek megfelelő gépek rendkívül horribilis összegbe fájnak, és igazából nincs egy olyan modell, ami mindent tudna. Ezt pedig a Pentax ezzel a géppel megoldotta, elég ha csak ilyeneket említek, hogy AntiShake képstabilizátor, vagy a beépített érzékelő-tisztítás, a külső státuszkijelző (a gép tetején), a hatalmas, szép színekkel és felbontással rendelkező hátsó LCD, valamint a fényes, megfelelő információt nyújtó kereső, ami egy DSLR gépnél elengedhetetlen. És akárki akármit mond, a 18-55mm-es kitobjektívvel (plusz becsillanás elleni napfényvédő), és ajándék táskával ez a gép kb. 140 000 forintot a hülyének is megér, ugye.
Aztán ha már spórolásra adom a fejem, akkor meg sem állok még egy vaku, plusz egy tele- és makroobjektívig (bár utóbbit későbbre hagynám, mert borsos ára van). Ráadásul még a gép javára szól, hogy elég sok objektív kompatibilis hozzá, még olcsóbb fajták is.
Egyébként volt szerencsém egy rövid ideig próbálgatni ezt a jószágot, és tényleg meggyőző, magába foglalja mindazt, amit elvárok egy fényképezőgéptől.
Gondoltam írok egy szösszenetet, mert rengetegen kérdezték, hogy hogyan lehet jó hátteret, mondhatni házi fotóstúdiót csinálni a beállított fényképeknek, és ezzel tulajdonképpen azóta kísérletezem, mióta kattintgatok, így pár dologra már rájöttem ezügyben.
– na erre nem kicsit kíváncsi lennék. ISO 10000! Bele sem merek gondolni, hogy ha ezt zajmentes, vagy viszonylag kevésbé zajos képeket készít, akkor miket lehet vele művelni. Dzsízösz!
A képen egy Zenit E típusú analóg tükörreflexes fényképezőgép és egy hozzá tartozó Helios 44-es lencsével. Ugyan már nem működik (sajnos a költözködésnél anno megsérült), de film nélkül kipróbáltam, és hogy úgy mondjam, nagyon fílinges egy ilyen géppel fotózni. Kezdjük ott, hogy teljesen manuális. Semmi automatikus fókusz, vagy fénymérés! Szépen mindent tekergetni kell. Lehet hozzá csatlakoztatni vakut, van rajta szenzor, és még olyan picike kis csatlakozó is, amibe talán a lámpákat vagy a külső vakukat szokták csatlakoztatni. Fantasztikus, na.
Az első képen a speciális szúnyogirtóm látható, aki egy nagyjából másfélcenti átmérőjű keresztes pók, az ablakom sarkában. Rengeteg szúnyog vesztette életét speciális csapdájában. A második képen meg… aki kitalálja, az kap egy csokinyuszit csokinyuszifület, mert nem olyan nehéz! ;]
Na nem a színdarab, hanem olyan kerti félék, avagy macskabuzulásunk című fotórovat legújabb epizódja. Egyébként rájöttem, hogy optikai képstabilizátor nélkül eléggé nehézkes mozgó állatokat fotózni, pláne nagyjából hatszoros optikai zoommal, ami mittudjamén hány miliméter. (A hozzá nem értőknek: az optikai képstabilizátor arra jó, hogy az éppen mozgó tárgy kimerevedjen. Ilyet leginkább sportfotóknál tapasztalni.)
Jah igen Julcsa mostanság abban leli örömét, hogy kitúr. De szó szerint; idemászik az asztalra, és addig próbálkozik, míg el nem foglalja a székemet. Szegény macskának a fotel és az ágy már nem felel meg.
A fotóalanyokért pedig ezúton is köszönet illeti Tigit.
az egyik kép. Ez igazából a legelső kattintás, és csak ökörködésből készült, tehát nem ez fog a tablóra kerülni. Vigyázz, nagyobb mint 600k, mert nem szerettem volna (jobban) tömöríteni. És kisképet nem raktam ki, mert gonosz vagyok.
A képen látható hölgy beleegyezett a kép itteni közlésébe. Az Exif™ információban olvasható programmal nem rendelkezem, az iskolai gépek egyikén lett szerkesztve.
Bizony, a egy olyan gép, melyet a legtöbb, hát mondjuk úgy középprofi fotós használ. Egyszer, ha kinövöm az én Fujifilm s5600-as csodamasinámat, akkor már nem ultrazoom, vagy bridge gépet, hanem sokkal inkább egy DSLR-t szeretnék. A 350D tökéletes választásnak tűnik, mivel viszonylag elérhető áron (khm. mármint a DSLR-ek között; 190e, csak a váz) kapható, és eléggé pozitív általános véleménnyel rendelkezik. Viszont van egy probléma: nekem személy szerint nem tetszik. A kialakítása, a gombok és a kijelző, a formája, a fogása, semmi. Nem hat meg!
Ellenben a , ami egy csudajól kialakított masina, és a kompaktok között bizony überel (elég csak a 10,7×-es optikai, manuális zoomot, a fókuszgyűrűt, a fényvédőt, és a 28mm-es nagylátószögű állást említenem) minden másikat, még ha ISO 1600-on zajos is. És az ára is sokkal elérhetőbb, jelenleg kb. 120 ezer forint, de ez karácsonyra 80 is lehet akár. Persze, mire én még lecserélem a sajátomat, az odébb lesz.
Ma nagyjából nyolc órától egy részleges holdfogyatkozásnak lehettünk tanúi (az információért köszönet Balázsnak és Copinak). Imádom a holdat, és ez az előadása is nagyon tetszett, örülök neki, hogy lehetőségem nyílt megörökíteni, s talán egyszer az unokáimnak mesélhetem, hogy hát bizony mi ilyen digitális ősrégi izékkel ilyeneket fotóztunk, és virultunk, hogy láthatjuk a holdat, holott lehet, hogy ők már utazhatnak is oda. Mindenesetre szép volt.
Néhány kép, mert épp most van egy kis időm kilencig, tegnap meg hulla voltam. Erről egyébként egy bejegyzés is született, de az valahová elillant…
Egyébként tegnap telihold volt (és szerintem ma is az lesz), érdemes egy percet rászánni, és a finom levegőn csodálni – már ha más is kedveli nézegetni a holdat, nem csak én. A telihold jó dolog, csak egy baja van: nem tudok miatta aludni.
Már írtam a macskámról, de ez a kép kihagyhatatlan volt. Hát nem édes? (Még akkor is, ha rátelepedik a ruhámra, amit gyűlölök, mert csupa szőr lesz, de hát én hagytam ott, ugye.)
Sokan nincsenek tisztában alapvető fotózási fogalmakkal – ezzel nem lenne gond, az igazán ott van, amikor a fotós, de mondjuk inkább úgy, hogy a személy, aki fényképez, úgy gondolkodik, hogy „ott az automata mód, az majd elintézi”. Ez viszont rossz hozzáállás. Ha már van egy gépünk, próbáljuk meg a legjobbat kihozni belőle! Ez a leírás egyszeri, ám ha van rá igény, lehet belőle szokás is, akár. Az elején szeretném leszögezni: a magyarázatok és definiálások rendkívül egyszerűek, sokkal inkább a könnyebb megérthetőség, semmint a pontos műszaki kifejezések jellemzik.
Hogy milyen buta is vagyok én! Elfelejtettem, hogy a jó öreg Gazala barátomnak is van mit ajánlanom; a Szondi utcán sétálgattam, mikor megláttam ezt a bőr kis- és nagykereskedelmet, aminek cégtábláján ismerős név fogadott:
Valamint a fotózás keretein belül megjegyezném, hogy ritkán sikerül valakinek elérni, hogy elpiruljak (ez legutoljára a születésnapomon sikerült), de a mai napon sikerült a lehetetlen. Amit írt, azt igazán köszönöm szépem, nagyon jól esett.
Mivel elég széles skálán mozognak a ma készített képek stílusai és témái, leszek oly nagylelkű és mindenkinek ajánlok valamit.
Első képem a Hősök terén készült, hét perccel dél előtt; ISO 64, F/8, 1/50 szekundumos záridővel. Ajánlanám Haszprusnak, bár nem sikerült túl szép felhõket elkapnom. ;]
Aztán itt egy kép két virágról, aminek nevét sajnos nem tudom (de talán van olyan kedves olvasó, aki majd kiegészíti hiányos tudásom), Duality nevet viseli; ISO 200, F/3,2, 1/100 szekundumos záridő. Ajánlanám Dorkának.
Van még egy ilyen virág, bár ő szólóban nyomja és a Queen nevet viseli; ISO 200, F/3,2, 1/410 szekundumos záridő. Ajánlanám Balázsnak, mivel tudtommal szereti a virágokat.
A következő képet smv szíves figyelmébe ajánlanám. A Steps nevet viseli, ISO 200, F/3,2, kerek 1 másodperces záridő.
Van itt egy kép rólam, ezt saját magamnak ajánlanám, mert egoista állat vagyok. ISO 64, F/3,2, 1/32 szekundumos záridő.
És a nap fénypontja, az én kedvenc képem, mely a Highway nevet viseli, és véleményem szerint irgalmatlan jól sikerült (bár ilyet nem illik mondani), a Földalatti aluljárójában, a Hõsök tere megállóhelynél, az ellenőr engedélyével (cserébe küldenem kell neki egy példányt e-mailben, bár a címét nem adta meg :D). ISO 64, F/8, 6,5 szekundumos záridő, ajánlanám blognővérem, Athina figyelmébe, mert tudom, hogy szeretni fogja.
Valamint vásároltam egy Hama UV-szűrőt illetve négy darab xEnergy 2600 mAh-s akkumulátort, mert ha a másik négy darab lemerül, akkor legyen tartalék. A hülyeazértnemvagyok meg szégyelje össze magát, hogy pont akkor volt szegényes a választék szűrők terén, amikor én odamentem.
A teljesség igénye, nélkül néhány olaszországi kép. Várható még egy negyven-akárhány képből álló galéria is, ha majd lesz kedvem feltölteni. Ha a kurzorunkat rábökjük a képre, és hagyjunk békében nyugodni, akkor meglátjuk, hogy mekkora volt a blende, milyen az ISO, és mekkora a záridő.
Jártunk tehát Auschwitzben. Különösebb beszámolót nem szeretnék írni, mert az ott látottakat rendkívül nehéz úgy szavakba önteni, hogy más is érezze azt, amit személyesen lehet. A nagy sietségben sajnos csak Birkenaut, azaz Auschwitz II-t sikerült megnézni, az auschwitzi levéltár, valamint a krematóriumok és kiállítások kimaradtak, bár személy szerint mihamarább meg szeretnék tekinteni. Egy kisebb galériát azért készítettem, . (A képek kvalitásáról szóló negatív kommentek nem érdekelnek, ez van. ;])
Valamint kiemelnék két képet, az egyik a kapun túl található vonatút, a másik pedig a szauná-nak is nevezett tisztító és fertőtlenítő kamra (ahol egyébként embereket és ruhákat tisztítottak!).
Mutatnék néhány salgótarjáni képet, amit KRESZ-órák előtt, vagy épp után csináltam. Az utolsó két kép Németországban készült.
A technikai információkhoz kurzort a képre tesz, szövegbuborék elolvas. A virágos tudom, hogy unalmas, de nem érdekel, szerintem szép lett. Aki pedig kitalálja, hogy mi látható az utolsó képen, jelentősen el lesz ismerve erkölcsileg és jogilag, meg mindenhogyan, sőt, még mefiblog-csokinyuszit is kap.
Már régóta gondolkodom egy fotóalbum, fotóblog – vagy ahogyan tetszik – kialakításán. Persze, erre tökéletes lehetőséget nyújt a , de ugye az nem saját, lassú és miegymás. Viszont ha készítek egy saját albumot, arra a kutya sem fog ránézni, ami nem baj, mert nem a népszerűség miatt fotózom, ellenben szeretem, ha véleményt mondanak, vagy – nem tagadom – ha egy nálamnál jobb fotós megdicséri egy képemet. Erre nagyon jó lehetőséget ad a flickr.
A blogot nem akartam elárasztani képekkel. Személy szerint nem szeretem, mikor egy bejegyzésben apró kis képecskék vannak, ámbár ez tűnik a legkorrektebb megoldásnak. Ezzel tehát megnyitnám a fotózás kategóriát, ahol az általam esélyesnek tűnő, vagy egy érdekes pillanatot bemutató képeket fogom prezentálni. A kvalitás persze változó, próbálok mindent megtenni, de senki sem tökéletes, és én sem vagyok profi.
Ma megleptem magam és a gépem egy állvánnyal. Igazából nem volt nagy meglepetés, mert mióta a masina megvan, azóta szeretnék egy állványt. Először benéztem egy fotósboltba, ott közölték, hogy huszonkétezer az állvány, plusz tizenöt a fej, mondtam majd visszanézek. Aztán fölmentem a hülye azért nem vagyok egyik üzletébe, és ez lett a választás:
Egyébként a napokban készítettem néhány képet, de nem nagyon tudom feltölteni flickrre, a blogot pedig szeretném elkülöníteni a fotóktól, így ide csak néhány, nekem tetsző darab kerül be. Van ilyen új keretféleség is, puszi.
A kemény és örök nap úgy ébred az ég és a föld színén, mint az idétlen tyúk éretlen tojása. Vörös és sárga fények ömlenek át rajta, ropogva, a hajnali kék ködbe.
, melyben a fehér lapokkal, lepedővel és két lámpával felszerelt házi fotóstúdióm mai termése található. Szerintem egész elfogadhatóak lettek, a körülményekhez képest. Bár tudom, ez hülye kifogás.
Ha már úgysem találtam képet a cipőmről, és úgyis ilyen fehér lepedővel kísérleteztem… egyébként lesz majd ez jobb is, csak kell még egy másik lámpa, és egy vasaló.
Találtam egy nagyon jó Flickr csoportot, aminek a linkjét az RSS-olvasónak is bemutattam. Két képet szeretnék kiemelni az ott találhatóak közül (amiket egyébként Fujifilm FinePix S5200/S5600-as gépekkel készítettek), az egyik című, amely mellesleg az új háttérképem, a másik pedig a , aminek a hangulatában valami mefoghatatlan elnyerte a tetszésemet.
, összesen tizenkét darab (több is készült, de csak ezek publikusak).
Szeretem Szentendrét, mindig az Olaszországban töltött kellemes nyarakat juttatja eszembe. Kedvenc országaim két végletbe nyúlnak; az egyik az apró város, a girbegurba utakkal és hangulatos kávézókkal, Olaszországban, míg a másik az óriási felhőkarcolók, hatalmas utak, fények és csillogás, Los Angeles-ben. Egyiket rendszeresen látogatom, másikat egyszer az életben biztosan meg fogom – vagy legalábbis meg szeretném.
A linkre kattintva megtekinthetőek , szám szerint harmincegy. Tudom, a minőség ramaty, de a gépemet, és a hömpölygő tömeget figyelembe véve, tökéletes. Azt viszont sajnálom, hogy nincsen xD kártyám, mert elég kevés lett az alkotás. Egyelőre csak a mappából lehet megnézegetni, aztán majd csinálok ide valami képnézegető okosságot.
Mániákus - Kicsit zöld, kicsit kisbetűs, kicsit mániákus, kicsit imádom. És ha negyede olyan jól ír valaki, mint ő, akkor már csak sikeres ember lehet.
