Videomagnó

Múltkor ültem a metrón és mellettem néhány középkorú emberke arról beszélt, hogy ő nekik még nincs ez a modern dolog, ez a korong, ez a DVD-izé, ők még hagyományos videomagnót használnak, amúgy is van egy tucatnyi kazettájuk, nem fogják lecserélni őket holmi új szeszélyre.

Egyrészt mókásan hangzik ez, úgy, hogy lassan már a Blu-ray lemezekre sem lehet azt mondani, hogy újdonságerejűek; másrészt emlékszem, amikor csillió éve megjelent a piacon a DVD, és tényleg mindenki mint valami mágiaként gondolt rá. Nekünk talán a PlayStation 2-vel volt először a házban erre alkalmas kütyü (mint ahogyan most nálam a »PlayStation 3«), akkoriban valahogy úgy éltem meg ezt az egészet, hogy hihetetlen, milyen éles és szép képpel rendelkezik.

Aztán jött a HD-forradalom, hádétévé, hádéfilm, hádésorozat, hádépattanások. Érdemes megnézni egy néhány évvel ezelőtti filmet, mondjuk a kétezres évek elejéről, még azokban is van valami nem valódi, valami fix, merev dolog. Akkoriban volt egy törés, én sem tudom, mikor, miután egyszerre elkezdtek élethű mozgóképeket fényképezni. A film már nem arról szól, hogy egy állványra felrakják a kamerát, és néha van egy-két vágókép. Mozgatják, repültetik, autókra rakják, dobálják, futnak a kamerákkal. És nem azt mondom, hogy régen nem voltak jók a mozgóképek, mert tudnék mondani filmet a hatvanas évekből, amit kiválóan fényképeztek.

Nagyon érdekes a mozgókép fejlődése, nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi lesz tíz-húsz év múlva, mi lesz akkor, amikor az én unokám kinevet majd, hogy csak FullHD filmeket nézek.

Emlékszem, valaki mesélte, hogy egy nem túl idős rokonát elvitte egy IMAX-moziba. A hölgy kis idő után kijött, és azt mondta, ez túl sok az ő agyának.

És hiába gondolnánk, hogy ennél már biztos nincs tovább, mindig van.