Bezárta kapuit az iWiW

2002-ben egy Várady Zsolt nevű magyar történelmet írt. Nem mentett meg embereket, nem nyert csatát háborúban még csak nem is hozott le egy fán ragadt kiscicát. Egyszerűen elkészített egy oldalt, amilyen oldal még nem igazán volt annak előtte az akkor még szárnyait bontogató interneten. És ezt az oldalt ma majdnem minden internetező magyar ismeri. A koncepció egyszerű volt: találd meg az ismerőseidet, jelöld be őket és tartsd velük a kapcsolatot akár csak minimálisan is; elvégre ez is több, mintha sosem látnátok egymást egy költözés, munkahelyváltás vagy csak az elfoglalt dolgos mindennapi élet miatt. Az ember mindig a halhatatlanságot kereste, és sokaknak sikerült is ezt elérniük, bár nem úgy, ahogyan gondolták volna, hanem regényekkel, versekkel vagy festményekkel. Nem fogom az iWiW-et Leonardo da Vinci bármelyik találmányához hasonlítani, de azért a minta jól megfigyelhető: ne vessz el, ne veszíts el másokat, maradjon belőled valami az utókornak.

Az iWiW bombasiker volt, pontosan olyan mint a Nokia telefonok: pár éve mindenki szerint etalon volt, de ha akkor azt mondod valakinek, hogy nem is olyan sokára az emberek nem ezt tartják majd a legjobbnak, kiröhögnek. Ha 2005-ben, amikor a WiW-ből iWiW lett, valakinek azt mondod, hogy ez az egész dolog 9 év múlva egy hűvös júliusi éjszakán be fogja zárni kapuit, szintén kiröhögnek.

Várady Zsolt játszótere azonban az emberek nagy részének nem ma éjszaka szűnt meg. Az a játszótér – amit valószínűleg azért hozott létre, hogy legalább valamilyen minimális kapcsolat legyen az egyetemi haverjaival – két dolog következményeképpen indult el a süllyesztő felé .

Az egyik lépés az volt, hogy az i betű a termék neve előtt és egy adag reklám nem elég ahhoz, hogy tényleg nemzetközi legyen. Az iWiW lehetett volna a Facebook; ezen lehet röhögni, de szerintem ilyenkor kell elővenni híres nagy startupjainkat: a LogMeIn, a Ustream vagy a Prezi is néhány fővel és egy jó ötlettel indult, ha nekik anno azt mondod, hogy világvezetők lesznek egy bizonyos szolgáltatásban, amikor majd az iWiW már nem is lesz, szintén röhögtek volna; most mégsem ők húzzák a rolót. Ha az iWiW-ből tényleg nemzetközi terméket készítenek, ahol tudomásul vesszük, hogy mi magyarok csak a rendszer picit részét képezzük, talán lett volna esély a sikerre. (Meg persze egy életképes üzleti modellel, mert a display hirdetési rendszer nem az.)

Aztán jött a Telekom-felvásárlás. Nem szabad hibáztatni senkit, egymilliárd forint nagyon sok pénz, és kevesen tudnának nemet mondani erre az összegre egy az előző okokból kifolyólag egyértelműen süllyedő hajótól való megszabadulásért.

És mit csinált a Telekom? Fejlesztett? Hozott új gépeket? Készített nemzetközi terméket? Igen, ez részben igaz, de végeredményben csak egy nagy bannertemetőt csinált egy végtelen információt tartalmazó adatbázisból. Az adatok biztos jó helyen zörögnek valamilyen BI-kockában, bevételben tuti behozta az eladási ár többszörösét (mondjuk egy év alatt), azonban a júzerek átcsörtettek a Facebookra, ahol van üzleti modell, értelmesen hirdetnek és a világ háromnegyede használja.

Függöny, mondhatnánk, de azért arra a nehéz, vörös anyagból készült és éppen összezáródó függönyre a tapsvihar közepette a Vodafone bedobta az utolsó csokor virágot, picit talán bele is rúgott a haldoklóba, de annyi baj legyen, pénz beszél:

Legközelebb találkozunk a Facebook temetésén. Az iWiW-ről egyébként először »2005-ben írtam«, vicces visszaolvasni. (Annak a bejegyzésnek 130 az azonosítója, ennek 5394; repül az idő.)