mefiblog

Valalaki múltkor kérdezte, hogy mennyibe kerül havonta az, hogy macskája van az embernek. Nos, ha nem számoljuk az idegi és bútorzati amortizációt, a karmolások és harapások okozta sebek miatt szükséges kötéseket és fertőtlenítőket, valamint a vizet, amit iszik az állat és elhasználunk a takarításáért, akkor nagyjából havonta ki lehet jönni egy darab Széchenyi István arcképből.

A kis állatkereskedésekben meg lehet kapni a Royal Canin macskaeledelt 1 500 forintos áron, kilóját, ami elég jónak számít, mert a boltban a 400 grammos tasak akciósan kerül ennyibe. A Whiskas és hasonlók 800 forint körül mozognak. Kázmérnak, aki viszonylag egy nagy étkű és viszonylag vastag csontokkal rendelkező jószág ez bőven elegendő szokott lenni egy hónapra. Ő finnyás, így ezen kívül csak és kizárólag a csirke- és pulykamellet eszi meg; ezt külön sosem veszek neki, viszont mindig kap, amikor a menü részét képezi valamelyik húsféle. Illetőleg tegnap megkóstolta a gulyáslevest is, úgy véltem ízlett neki, de nem csinálunk belőle rendszert.

Az alom az olyan, hogy ha »a szilikátos« változatot veszem, akkor az szintén megoldható barátságosabb áron az eldugott állatkereskedésekben, olyan nagyjából háromezer forint körüli összegért. Mint múltkor írtam, lehet kapni olcsó almot, viszont én örülnék neki, ha nem szedne össze semmit az állat miközben székel.

Aztán jön még az, hogy néha kap valami nasit, amit meg is eszik, néha előfordul hogy kap valami új játékot, mert az előzőt eltünteti, satöbbi.

Szóval igen, luxusmódon fenntartható egy macska havi ötezer magyar pénzből. Ennél lehet lejjebb menni (például ha a macska megeszi a húsos tápot), de én úgy vagyok vele, hogy inkább a vese- és májvédő száraztáp, és a minőségi cuccok, amennyire lehet, mintsem hogy négy-öt évvel kevesebbet legyen velem.

Bementem múltkor a Fressnapfba. Egy állati áruházról van szó, és bár ilyen tekintetben jobban szeretem a kis eldugott helyeket, ahol például Kázmérnak ajándékot küldenek, de összességében kellemes csalódás volt az üzlet. A neten minden fent van, árakkal és képekkel, az utolsó macskalabdáig; segítőkészek és udvariasak az eladók; nagy a választék és viszonylag olcsóbban kapni meg sok terméket, mint máshol.

Egy Katzor nevezetű macskaalom-márkát használtam ezidáig. Négyesszáz magyar forint az ötkilós kiszerelés, ez nagyjából két napig elég, ha lusta vagyok három, de akkor már csúnyán néznek rám bizonyos állati lények a lakásban, amolyan te belemásznál egy dobozba amibe ma már négyszer szartál arckifejezéssel. Meg voltam elégedve az alommal, de múltkor kétszer is előfordult hogy cigarettacsikket találtam benne, úgyhogy úgy döntöttem, ideje új márkát választani.

Nem hittem a varázslatban, hogy kémiailag szagtalanító és fertőtlenítő izé, de mikor megláttam ezt az akciós példányt (kettőezer forint volt), gondoltam egy próbát megér. Elvileg két hónapig elegendő, annyi a tennivaló, hogy naponta ki kell szedni a keményebb termékeket, a sárgáját az apró gyöngyszerű kristályok magukba szívják, többször is, és szagtalanítják. Beszarás (haha) de tényleg hatásos a cucc. Azóta nincs pisiszag a dobozban, Kázmér sem húzza annyira a száját, kevesebb vele a munka, és számoljunk csak: a másik alom havonta átlag négyezer forintra jött ki, ez annak a fele, így még a nem akciós áron is jobban járok.

Macskagazdák, vegyetek ilyen kristályos szarfogót, mert jóféle!

Kázmérról rég volt már itt bármilyen matéria, úgyhogy embeddálnám a nemrég készített negyvenkét (42!) másodperces videófelvételt, melynek megtekintése hangerő mellett javallott:

Nemlátom, kattintok, meglátom!

Könyveket szoktak írni. És könyvekben szokták írni, hogy ha egy könyv lenne az élet, és visszalapoznánk néhány oldalt, akkor. Nekem kicsit közelebb áll az a hasonlat, hogy ha lenne egy időgépem. Ha lenne egy időgépem, és visszautaznék egy februári éjszakába, amikor 2004 állt a naptárak bal alsó sarkában, és még a napra is emlékszem, hogy harmadikából léptünk át negyedikébe, mikor a nappali sarkában a világ legkedvesebb németjuhász kutyája, az a barna szemű kutya, akit talán minden kutyánál jobban szerettem, életet adott hét lurkó kutyagyereknek. Négy fekete volt, kettő tigriscsíkos, mint »az apjuk«, egy pedig zsemlebarna színű, egyféle jelzésként, hogy ő bizony más, vegyük őt észre. Ezt a gyönyörű németjuhászt egyébként nem sokkal, egy évvel később kellett elaltatnunk egy súlyos fajtabetegség miatt. Sosem fogom elfelejteni azt a szempárt, és azt a reszkető csontsovány állatot, amint érezte, hogy hová viszem, mikor finoman lehúztam magam mögött az állatorvosi rendelő csigalépcsőjén, ahová néhány évvel később egy dobozkában a legkedvesebb macskalánnyal, »Julcsával« érkeztem, de azokat a lépcsőket már egy üres dobozzal a kezemben, könnyeimmel küszködve tettem meg felfelé.

A hét állatka közül kettőt tartottunk meg, egy tigriscsíkosat, aki a Junior nevet kapta, és a kis zsemleszínűt, aki gyerekkorában Bumfordinak, ahogy pedig szép nagyra nőtt, Ginának lett nevezve. Az anyja tovább élt benne, ha lehet ilyet gondolni, írni vagy mondani. A két barna szempárban tényleg úgy éreztem néha, hogy az anyja lapul mélyen, és abban az odaadó tekintetben, amit kaptam akárhányszor megsimogattam, egy világ kedvessége rejlett. Néha még én sem tudom elhinni, mennyi szeretet lakozik egy állatban.

Lehet, hogy nem én voltam a legjobb gazda, lehet hogy nem töltöttük sülve-főve együtt az időnket, de tényleg szerelmesek voltunk. Kicsit talán kárpótlás volt az anyja után, és eggyel több tényező, ami miatt nyugodtan aludhattunk, hiszen az egyik legjobb házőrző, akit valaha láttam.

A balatoni nyaralás első napján, az eső miatti rossz időben ültem augusztus 28-án a panzió teraszán. Mindenfélén járt a fejem, főként azon, hogy milyen érdekes a tócsa, mely elhomályosul, majd mindig újra éles lesz, miután egy az ereszről lezuhanó esőcseppet elnyel.

Amikor megtudtam, hogy el kell altatni a kutyát, aki több száz kilométerre van tőlem, és az ekkor diagnosztizált daganata kínozza; akinek az egyetlen megnyugvást testvére nyalogatása-nyűszékelése, és egy számára idegen ember nyugtatgatása jelentette, nem is tudom mit éreztem.

Talán azt, hogy mind esőcseppek vagyunk, akik hosszú utat teszünk meg, hogy aztán végül belezuhanjunk egy tócsába, amely abban a pillanatban mikor hozzáérünk hihetetlenül megremeg, felzúdítva ezáltal önnön nyugalmát, mintha háború lenne, de ha végső helyünket megtaláltuk ott, akkor újra nyugodt és éles lesz a tükre. Mindez egy szempillantás ideje alatt, még ha az út előtte több ember több szempillantását is vette igénybe.

Az én szemem azóta is nyugodt és éles, sírni, azt ugyanis már régen nem tudok. Legfeljebb csak belül, a lelkem mélyén, ott viszont ami van, az üvöltve zokog egy kőpadlón, ahol a tócsák a zuhanó könnyekből tevődnek majd össze, míg végül el nem árasztják az egész területet, megfojtva azt, aki ott él.

Mint az összes állatunk, akit el kellett altatnunk, vagy otthagyott minket, ő is hihetetlenül fog hiányozni. Ott voltam mikor megszületett, de sajnos nem tudtam ott lenni, mikor talán újra találkozhatott anyjával és apjával.

Illetve macskát, de a kettő valójában ugyanaz.

Történt a dolog, hogy »Kázmér« mostanában rákapott a fotel karmolászására. Néha az előző lakásban is csinálta, persze elfenekeltem, de ott igazából nem volt probléma, mert olyan jellegű volt a fotel (ilyen kommunizmus maradványa, drótkefe szerű anyag), amin meg sem látszott. Tényleg. Azonban mikor elköltöztünk vettem egy jóárasított bőr ülőgarnitúrát, amit ő sikeresen szétkarmolászott egy részen.

Ilyenkor persze bekeményít az ember egy idő után, elveri finoman a jószágot, ejnye-bejnye, aztán jön a nehezebb rész, hogy ne szóljunk hozzá, ne simogassuk, ne foglalkozzunk vele.

Akárcsak a gyereknél, a macskánál is roppant fontos, hogy ha rossz volt, akkor valahogy éreztessük vele a dolgot. Ha rögtön utána utyuliciculi lenne, akkor tíz perc múlva megint a fotelon lógna. Az okozat már más kérdés. Lehet azt mondani, hogy nálunk kevésbé értelmes lényeg, elfelejtik hogy mit lehet és mit nem, de három-négy balhé után megjegyzik. Lehet arra is gondolni, hogy bosszúból csinálják és persze az is lehet, hogy szimplán egyszerűbb nekik ez, mint átmenni a másik szobába a kaparófához.

Most egy óráig hozzá se szóltam, a nyávogására nem reagáltam, aztán végül idejött, felugrott az ölembe, és a ne-haragudj-rám nézésével elkezdett dorombolni.

Hogy kevésbé lennének értelmesek? Kétlem. Lehet, hogy beszélni nem tud, sőt, programozni sem annyira, viszont ugyanúgy tudja ha rossz, ugyanúgy tudja ha nekem valami nem jó, ugyanúgy vannak jó és rossz napjai.

Pontosan olyan mint egy kisgyerek.

De azt hiszem írtam már ezt régebben.