Itt az összes állati témájú bejegyzést olvashatod; jó szórakozást!


2194

Kázmér tegnap, vagyis október 22-én töltötte be a hatodik születésnapját, így ma 2194 napos (egyébként pedig 2105 napja tengeti velem mindennapjait).

Kázmér

Rég volt vele kapcsolatban bejegyzés, de egyébként királyi életet él a végtelen csirkehús és a száraztáp tengerében, sőt, néha már megeszi a mindenféle aszpikos tápokat is, ami persze nem eget rengető dolog egy macskánál, de ő sosem ette meg ezeket.

Amúgy az új lakásban van nagyjából tíz méternyi hosszú rész, amin egyben végig tud szaladni, és a végállomás az ágyam, így a bejárati ajtó és a hálószoba között szokott krosszolni, amikor pedig elvéti, lefejeli a hűtőszekrényt.

Szóval ezek, meg a bárányfelhők.


Névtelen Macska

Nagyjából egy hónapig hosztoltam egy macskát Kázmér mellé, ilyen volt az idegeskedő tekintete:

Névtelen Macska

A történet úgy nézett ki, hogy április 29-én este tizenegy körül gondoltam leviszem a szemetet. Miközben baktattam tele kézzel a kukák felé, az egyik ablakban láttam, hogy a rácsok közé beszorulva retteg ez az állat.

Behoztuk Tigivel és kiplakátoltam a környéket, hogy találtam egy macskát. Másnap biztos, ami biztos elvittük állatorvoshoz, azt mondták, legfeljebb egyéves lehet. Pár nappal később az egyik szomszéd néni telefonált, hogy egy másik szomszéd nénié lehet a macska, mert eltűnt a négyéves cicája. A nénivel végül nem értük el egymást, különböző okokból kifolyólag, de a lényeg, hogy ma végre sikerült találkoznunk, és kiderült, hogy Névtelen Macska valójában Henci, és ma este már nem kell a mosógép mögött rettegnie, illetve Kázmérral veszekednie.

Kázmér amúgy egyre jobban viseli az új macskákat, voltaképpen semmilyen viselkedésbeli változást nem mutatott a pár hét során, amíg itt volt a másik macs.


Károly

169/365 - Double

A képen a fókuszt nagyobb tekintetben megkapó kis állat június 12-e óta áll a ház kötelékében és a Károly (Karcsika) hívónevet viselő kandúr, jelenleg kicsit több mint másfél hónapos, Kázmér kifejezett jóbarátja, aki ha megunja a hisztit, egyszerűen ráfekszik az állatra, bekebelezve és mozgásképtelenné téve azt.

A dolog úgy nézett ki, hogy ajándékba kerestünk egy kiscicát, de nem igazán találtunk jót, aztán Tomi barátom felhívott, hogy elment futni a rétre, és találta ezt a kis dögöt, aki jött utána. Na, vittük is ajándékba, de pár nap múlva kiderült, hogy az ajándékozott személynek mégsem jön be a macska. A rétre mégse vihettük vissza, úgyhogy jött az én negyven négyzetméteres pesti luxusvillámba.

Sokat eszik, hihetetlenül pofátlan, pofátlanul aranyos. Kázmér az első két napban morgott-fújt-dúlt-kapált-fúlt, majd egyik percről a másikra hanyatt dobta magát, és azóta folyamatosan játszanak.

Egyelőre nem tudom mi lesz a sorsa, ha nagyon nem fér, és lesznek bajok, akkor lehet keresünk neki új gazdit, de most jól elvannak és -vagyunk, úgyhogy próbálok aludni két folyamatosan játszó-küzdő macska moraja mellett.


Leila

Ő a szüleim új macskája, Leilának hívják (bár azt mondták gondolkodnak még a Panna néven is, minálunk ilyen viccesek az állatnevek [nem]):

Leila

Haláli a kicsi, pár napja mi hoztuk el az előző gazdijától, akiknek egy nem várt költözés miatt sajnos meg kellett tőle válniuk. Rendkívül aranyos, barátságos, mindent megeszik, játékos, szobatiszta és jól viselkedik – egyszóval a tökéletes macska.

Amúgy hihetetlen, milyen aranyosak a kismacskák, ugrabugrálnak, játszanak, pattognak, dorombolnak, teszik mindezt hatvan-hatvanöt percen keresztül, aztán elborulnak és úgy alszanak mint akit tarkón csaptak egy serpenyővel.


Ellen

Képzeljétek, tizenegy éves voltam 1999 júliusában. Akkor jöttem haza Olaszországból, és kaptam ajándékba néhány eurót, amit jó gyerekhez híven gondoltam majd szépen elverek. Idióta gyermeki agyacskám aranyhalakat diktált, szép gömb alakú akváriumban, meg minden. Gondoltam jól mutat majd a könyvespolcon, még világít is a sötétben (mármint az akvárium, nem a hal).

Aztán elmentünk a közelben lévő hüllőboltba, ahol egy mogorva eladóbácsi lebeszélt a halakról, mondván hogy semmi extra nincs velük, úsznak mint a hülyék egész nap, takarítani kell rendszeresen meg egyébként is. Ellenben a teknőssel! Mert nézzék csak, féléves pirosfülű ékszerteknősök vannak itt az akváriumban, egy ötven forintosnál éppen nem nagyobbak.

És hát igen, kis piros fülük volt, meg zöld páncéljuk, és tátogtak hogy helló, vigyél haza. Nevetségesen olcsók voltak, néhány-száz forint volt egy darab, az még akkoriban is viccesen kevés pénz volt ilyesmire. Persze az akvárium, a víztisztító, a lámpa és az egyéb dolgok azért elvitték az ajándékpénzt, de talán még egy fagyira jutott.

Aztán hazahoztuk a kis dögöket. Tényleg nem voltak nagyobbak ötven forintnál, jófejek voltak, rohangáltak, kivettük néha a szőnyegre, emlékszem, egyszer eltűntek a kanapé alatt.

Ennek tizenkét éve. Sosem volt bajuk, kapták mindig a vitamint, büszke is voltam rájuk, hogy míg a legtöbb ismerősnek elég hamar, néhány héten, hónapon de legfeljebb éven belül elpusztult a teknőse, addig bezzeg Egon és Ellen milyen jól bírták.

És tényleg, ma 13 évesek. 13 év. Több mint egy évtized, ezt még azért kimondani is jelentőségteljes. Kis tökmag voltam, mikor még ők is kis tökmagok voltak, és mint »Julcsa«, »Mephisto« vagy mondjuk »Gina«, végigkísérték az életem egy szakaszát. Mondhatnék érzelgős dolgokat, hogy mellettem voltak jóban-rosszban.

De persze mondhatnátok, hogy ugyan már, ez csak két hüllő, két díszállat.

És igen, sosem puszilgattam őket, meg nem aludtak velem, maximum néha megkocogtattam a kis fejüket miközben enni adtam nekik. Még az is lehet, hogy utáltak, elvégre ők csak azt látták hogy én vagyok az, aki belerakja őket egy üvegbe, ahelyett hogy akár szabadon is jöhetnének-mehetnének a világban.

Mégis, én imádom a két teknősömet.

Tegnap magam sem tudom miért, de egyik pillanatról a másikra elment az életkedvem. Nyilván mindenkivel volt már ilyen, velem is, azonban alapjáraton szeretem egy életvidám embernek tartani magam, igyekszem keveset szomorkodni és depizni, mint olyan. Tegnap azonban világvége hangulatom volt, pedig ezt semmi sem tette indokolttá.

Néhány óra múlva már hazatelefonáltam, hogy minden rendben van-e.

Akkor jött a hír, hogy nem akartak vele zaklatni, de úgy néz ki, Ellen beteg. Ő a nagyobbik, lányteknős. Sajnos vasárnap délután kezdődött az egész, ilyenkor vidéken állatorvost találni lehetetlen. Persze nem volt komoly baja, csak nem evett és nem mozgott túl aktívan, illetve, Egon a fejével felnyomta a víz alól az ő fejét.

Néhány órával később kaptam egy SMS-t, hogy szegény Ellen itt hagyott minket. Anyukám vele virrasztott, azt mondta az utolsó fél órában már mozdulatlan volt, és jéghideg.

A lányteknős képes egy párzás után elraktározni a hímivarsejteket, és azokat bármikor felhasználhatja, ha úgy gondolja. Fogságban akkor raknak tojást a teknősök, ha nagyon jól érzik magukat. Azonban előfordulhat, hogy a tojás lerakása közben valami miatt megakad, ezért a tojás félúton beszorul.

Szavakkal nem tudom leírni, hogy mit érzek. Szerencsétlen állat nem elég, hogy szenvedett élete utolsó óráiban, még azt a tojást sem tudta lerakni, amely gyakorlatilag a halálát okozta.

Ma reggel otthon találtak egy kis tojást az akváriumban, megpróbáljuk kikelteni, lehet, hogy lesz belőle valami.

Szomorú vagyok, mert egy teknősnek nem 13 évet kellene élnie, hanem húszat, és nem abba kellene belehalnia, hogy életet akar adni egy másik lénynek, amely belőle származik.

Szomorú dolgok ezek. Kis vackok, néhány-száz forintért vesszük őket adott esetben, morgunk ha éjszaka zörögnek a kaviccsal, nem is látjuk őket hónapokig, aztán amikor ez történik, akkor döbbenünk rá, hogy mennyire szeretjük is őket. Egy nyálkás, főként vízben úszkáló kis lényt, aki ha benyúlsz az akváriumba leharapja az ujjad.

De ettől függetlenül az én kis teknősöm volt, aki most valahol máshol úszkál. Képzeletemben, valahol a könnyeimben.

Ellen - 1998-2011