Az élet ismét megy tovább – Kázmér elaludt

Majdnem 20 éves voltam, amikor Kázmér hozzám került. Ő akkor volt majdnem 3 hónapos. Az első együtt töltött napunk végén elaludt az ölemben, és olyan mély álomba szenderült, hogy hirtelen megijedtem – valami baja esett. Múlt hét szerdán, kicsivel este hét után, amikor utoljára aludt el a kezeim között, nem ijedtem meg – csak végtelenül szomorú voltam. És nagyon sírtam.

Lehetett volna számtalan jobb és jobb apropóm, hogy végre 2022-ben is írjak egy blogbejegyzést. Például arról, hogy tavaly vettünk egy házat. Vagy arról, hogy lecseréltem az egyébként nagyon szeretett első autómat. Vagy akármi más vidámabb dologról – de „az élet úgy hozta“, hogy az idei első bejegyzésemben egy 15 évvel ezelőtti történetet fogok folytatni és egyben befejezni. Ez a történet »Julcsa«, imádott első macskám történetének utolsó fejezete, ami átvezetett egy teljesen új történet első bekezdésébe: amikor is megérkezett »Kázmér«.

Kázmér 3 hónapos korában az ölemben alszik.
Kázmér és az ölben elalvásai.

Kázmér 3 hónapos volt. Miután Julcsától elbúcsúztunk, öt hónapig abban a meggyőződésben éltem, hogy nekem sosem lesz macskám. Ezen azóta is jót mosolygok. De rájöttem, háziállat, és főként macska nélkül nem élet az élet. Az Expresszben találtam egy hirdetést 3 sziámi macskáról. Ezt a fajtát néztem ki, mert nagyon tetszett, és mert azt olvastam, hogy viszonylag sokáig élnek. A képen a 3 kismacska közül az egyik annyira kilógott a sorból a bajkeverő arckifejezésével, hogy rögön tudtam: ő az! 3 hónapos kora óta szinte csak akkor nem aludt velem, ha nem voltam otthon. Velem nőtt fel, egy tucatnyi dolgot csináltunk közösen, és szinte minden barátom, ismerősöm, vagy akár csak azok, akik a neten figyelemmel kísérik a hülyeségeimet, tudták, mekkora forma ez az állat. Egy kedves barátom azt mondta, legendás állatról van szó, és habár én elfogult vagyok, tényleg így gondolom. Mert hát hogy ne lehetne ez az állat legendás?

Kázmér utazó volt. Próbáltam kiszámolni, hogy mennyit jöttem-mentem vele, nagyjából 3000 km-t biztosan utazott élete során, de lehet többet is. Amúgy szeretett utazni: a dobozában jellemzően aludt, de sokszor csak nézegette a tájat. Amikor először jöttem vele Pestre vidékről, a Stadionok állomáson az érkező metró két lámpáját valamilyen batár nagy állat szemeinek nézte, és a dobozában domborította a hátát, jelezve, holmi zörgő kék szörny nem rémíti meg.

Kázmér és az egyik kistestvére.
Kázmér (b) és az egyik kistestvére.

Kázmér kutya is volt. Sokáig úgy játszottam vele, hogy a kis plüssegerét, amit eldobtam, mindig visszahozta. És hát azt mondják, a macskák sosem kötődnek komolyabban a gazdáikhoz vagy egy kifejezett személyhez (ami egyébként a legnagyobb butaság, amit valaha hallottam, így lassan 30 évnyi macskázás után), de Kázmér még kutyákhoz hasonlítva is extra módon kötődött hozzám. Olyan hűséges volt, mint a leghűségesebb kutyák.

Kázmér ínyenc volt. Amikor hozzánk került, az előző gazdája azt mondta, csak nyers húst, jellemzően csirke- vagy pulykamellet fogyaszt, mással ne is próbálkozzunk. Ezen jót mosolyogtam, és adtam neki a különböző prémium macskatápokat, de rendre ott hagyta. Végül pár nap után, amikor már eléggé éhes volt, és ezt a nem éppen halk nyávogásával adta tudtomra, adtam neki száraztápot, amit jóízűen kezdett ropogtatni. Míg végül szereztem neki csirkemellet, és tényleg azonnal rárepült. Mindvégig ez a kettő volt a kedvenc étele, a száraztáp és a csirkemell. Ha már a konyhapulton vágtam valami húst, ott ücsörgött és nyivákolt. De a szárazat is nagyon szerette, és annak ellenére, hogy kb. két éve már csak egy foga (az egy fogája) volt egy FORL nevű betegség miatt, a száraztápot továbbra is vígan ropogtatta.

Kázmér barátságos volt. Szinte mindenkit szeretett, mindenkivel barátkozott. Főként azokkal, akik kevésbé voltak „macskások“. De más állatokat is szeretett, habár a kutyáktól nagyon félt, macskákkal nagyon hamar megbarátkozott. Volt már nálunk elszökött cica, befogadott kölyökmacska, rokonok macskája, és szinte mindig barátságosan, kedvesen állt hozzájuk. (A játékos kergetőzéseket és pofonokat leszámítva.)

Kázmér bátor volt. Habár elsőre félénk macskának tűnt, mindig lenyűgözött a jellemfejlődése. Az elmúlt hónapok nagy sztárja például a porszívó volt – míg korábban ettől mindig rettegett, annyit mondogattam neki, hogy „egyszer kiporszívózlak, és rájössz, hogy ez tetszik neked“, mígnem én is meglepődtem, mikor ez megtörtént. Azóta nem rohant el a porszívó elől, hanem a csőnek nyomta a fejét, és követelte, hogy porszívózzam ki a bundáját.

Kázmér házas volt. Amikor Ingriddel összeköltöztünk, Saci, az ő sziámi macskája is hozzánk költözött. Hamar megbarátkoztak, és habár nem lettek elválaszthatatlan társak, jól érezték magukat egymás mellett. Sokszor játszottak, mosdatták egymást, vagy éppen egymáson aludtak. Vicces belegondolni, hogy a párkapcsolatom kb. a macskával egyidős, és amúgy pont azért ismerkedtünk meg, mert mindkettőnknek ugyanolyan macskája volt. Saci amúgy jól érzi magát, és ugyan látszik rajta, hogy ő is érzi, valami nem oké, azért rendben van. Próbálunk nem arra gondolni, hogy júliusban volt 18 éves.

Kázmér, Mefi és Saci.
Kázmér, én és Saci.

Kázmér hangos volt. Az hagyján, hogy milyen hangosan tudott kiabálni, de milyen hangosan tudott dorombolni! Van egy hangfelvételem, amin egyszer felvettem a mély, ütemes és erőteljes dorombolását. Sosem hallottam még macskát ilyen erősen berregni.

Kázmér chonky boi volt. Csumpi, Csungusz, Csonki, Csonkesz, Csonker Csatahajó, Csonkonai Vitéz Mihály, Kampó, Kaspó, Kazetta, Kasmír, Kazimir. És még biztosan volt száz másik neve, ami most eszembe sem jutott.

Kázmér viccesen ül.
Kázmér a klasszikus „chonky boi“ ülés közben.

Kázmér beteg is volt. Sok betegsége volt az évek során, de mindegyiket legyűrte. Mígnem két hete sajnos lerobbant a veséje. 10 napig küzdött, küzdöttünk érte, de szerda este végül feladta. Szinte egész nap éreztem, hogy ez lesz a nap, már igazából az is meglepett, hogy reggel még ébren volt, és el tudtam vinni az orvoshoz az aznapi kezelésére. Savanyú humora van az életnek, hogy Julcsát is krónikus veseelégtelenség miatt veszítettük el, és mumusként féltem ezt a betegséget. Óvtam őt diétával, kezeléssel, gyakori orvosi vizittel. Aztán valahogy mégis bekúszott egy résen, és mire észbe kaptam: újra 20 éves voltam, és egy sajnos már jól ismert forgatókönyvben találtam magam, amikor az állatorvos közölte a diagnózist.

Kázmér 15 éves volt. Egyszer olvastam, hogy az ember legkönnyebben az illatokat felejti el. Nem tudunk egy illatot felidézni az agyunkban, pusztán a hozzá köthető emlékeket, ezért is lehet rendkívül erős hatása ránk bizonyos illatoknak. Mielőtt eltemettük, valahogy ez jutott eszembe. Belefúrtam az arcomat a bundájába, és óriásit szippantottam abból a különleges illatból, amit olyan sokszor éreztem, amikor mellettem aludt el, a tévét bambulva az ölemben dorombolt, vagy csak odabújt hozzám. Abból a különleges illatból, amit már sosem fogok érezni. Ahová eltemettük, virágokat ültettünk. Most nagyon szép virágok vannak ott: csenkesz, kas- és kúpvirág. A csenkesz pont úgy néz ki, mint a bajusza.

Kázmér a kertben.
Kázmér a kertben.

Kázmér egy legendás állat volt. Nagyon hiányzik, annak ellenére, hogy 15 éves volt, és már legalább 2 éve „készítem magam“, hogy egyszer mindkét macskánknak el fog jönni az utolsó napja, borzasztó érzés volt elköszönni tőle. Az élet megy tovább – mert tényleg megy tovább, és a dolog hirtelensége ellenére ez az élet rendje. Abban a pillanatban, hogy egy állat hozzánk kerül, biztosak lehetünk benne, hogy eljön az a nap is, amikor el kell köszönnünk tőle. És az a nap is, amikor úgy kelünk fel: az élet ment tovább. Éppen ettől olyan groteszk ez az egész. És mindamellett, hogy tényleg nem áll meg az élet, én néha megállok. Megnézegetni egy-két fotóját vagy csak felidézni egy kedves emléket róla. És ilyenkor arra gondolok: mennyi mindenben társam volt ez a szőrös kis négylábú. Hogy életem mennyi komoly, szomorú, vidám és meghatározó pontján volt ott mellettem. És hogy sosem fogom elfelejteni ezt a legendás állatot.

Aztán az élet újra megy tovább.

Kázmér
Kázmér. <3
«

mefiblog logó

Írja és rendezi Mefi, avagy Nádai Gábor © 2005-2022

A blogot büszkén pörgeti a WordPress motorja, Anders Norén sablonjának átbuherált változatával.