Nézd már, március van, én meg még a januárról magyarázok. Véletlen volna? Nem győzöm mondani, hogy »vánszorgó napok és rohanó évek« bűvöletében tesszük köreinket. A január mindig a leghosszabb hónap az évben. A nyelvújítás idején a fagyláros névvel próbálkoztak, ami sokkal inkább reprezentálja ezt a sötét, 365 napon át tartó hónapot, amikor az egyetlen természeti jelenség, aminek örülni lehet, az a »tízévente érkező hóesés« vagy az, hogy minden nap nagyjából 2 perccel tovább van világos. Ezt a bejegyzést valamikor február elején kezdtem írni, aztán elsodort az élet folyama.

Oldandó az éveleji búbánatot, amire angolszász környezetben january blues-ként hivatkoznak, igyekeztem sok programmal kitölteni a napjaimat.

Egy véletlen örökölt jegynek köszönhetően megnéztük A Les Miserables (A nyomorultak) musicalt a Madách-ban. Annak ellenére, hogy szeretem a musicaleket, ez valahogy elkerült, amit így utólag kicsit bánok, mert fantasztikus élmény volt, fel is raktam ezt is a londoni watchlistemre. Emellett eljutottunk még A Notre Dame-i toronyőrre is az Operettben. Szerintem tíz éve voltam ott utoljára, mert mostanában inkább az Örkény-Katona-Radnóti-Latinovits vonalon mozogtunk színház fronton, így meg is lepett, hogy mennyire klassz élmény volt.

A január mélabús hangulatán az sem segített, hogy meghalt Tarr Béla. Idén nagy tervem, hogy az összes filmjét megnézem, amit még nem láttam. A Sátántangót már 2024-ben megnéztem, úgyhogy nem lehetetlen a vállalás. Valamelyik vasárnap hirtelen jött ötlettől vezérelve beültem a Cirkóba a Torinói lóra. Egyszerre volt csodálatos és borzalmas. De volt még különleges moziélmény: »a tavalyi BIFF-en« sajnos kimaradt a Poet, de volt egy pótlási lehetőség, amire sikerült lecsapnom. Extra meglepetésként egy Tarr Béla kisfilmet, a Prológust is levetítették. Sokat járok az Urániába ezekre a különleges vetítésekre, és egyre inkább kezd a kedvenc mozim lenni. Egyrészt gyönyörű az épület, tényleg illik rá a filmszínház, másrészt a konferenciák miatt van egy különleges kapcsolódásom, mert voltam már a színpadon, a backstage-ben és egy tucatnyi amúgy nem elérhető helyén. De ami miatt leginkább imádom: pontosan kezdődik a film, előzetes, reklám és mindenféle sallang nélkül.

Uránia mozi

A teljesség igénye nélkül januárban még: építettem hóembert, sétáltam a befagyott Balatonon, ittam forrócsokit, vettem új zoknikat, voltam edzeni, néztem sorozatokat, elolvastam két könyvet, voltam a Mátrában és a napfényhiány ellenére is igyekeztem jól érezni magam.

És még az is januárban történt, hogy elkezdtem naplót írni. Persze blogoltam is sokat (majdnem mindegyik bejegyzés egy naplóba hányt szösszenetből született), de ez egy klasszikus értelemben vett napló. Eleinte csak felírtam mi volt jó és kevésbé jó aznap, hogy reflektáljak rá. De végül átalakult egy tényleg naplóvá, amibe többé-kevésbé minden este írok néhány mondatot. Pontosan úgy, mint régen erre a blogra, csak mindenféle megkötés nélkül: nem foglalkozom az elgépelésekkel, a stilisztikával, a „más mit gondolna erről“ okozta visszatörlésekkel. Egyszerűen csak leírom, ami bennem van.

Ehhez hasonlóan idén az óriási célkitűzős évtervezést (amit a COVID-óta már amúgy sem csinálok, vagy nem a szokásos Year Compass-szerű formátumban) is kicsit naplószerűen csinálom: van pár nagy gondolatom az évre, de inkább azt találom ki, hogy a következő hónapban miket szeretnék elérni, megcsinálni, tanulni, akármi.

Óriási lifehack? Nem. Talán csak egy kicsit több tudatosság. És valószínűleg a naplóírás, a sok itthoni és kimenős program segítettek hozzá, hogy nagyon régóta először a szokásos „minden vasárnap meglepődök, hogy még a jövő hét is január“ helyett valamikor a hónap közepén azt éreztem, hogy „jé, mindjárt itt a február“.