Ha egy komoly olvasnivalóért jöttél, elkeserítő hírem van, ez a gondolat teljesen random nyilalt belém a kisföldalattin utazva, és nincs mögötte világmegváltó gondolat, talán csak egy kis reflektálás magamra, meg a világra, amiben vagyok.

Idén leszek 38 éves. Ne is mondj semmit, nekem is ízlelgetnem kell még, hogy lélekben hiába vagyok 25, a személyim nem hazudik. (De cserébe ritkán kérik el!)

A földalattin robogva kicsit megmosolyogtam, hogy szuper jól indult a reggelem az előző napokhoz képest, aminek az oka gyermeki egyszerűséggel csak annyi volt, hogy sütött a nap. Ez pedig elkezdte mozgatni bennem a kérdést: az időjárás vajon mindig is meghatározó, fontos része volt az életemnek-életünknek, vagy csak egy bizonyos korban vált azzá, vagy méginkább: csak egy bizonyos korban azonosítottam és kezdtem el vele tudatosan foglalkozni?

Mint sokan mások, én is mindig abban voltam, hogy az időjárásról maximum unalmas smalltalk témaként beszélgetünk. Aztán 2020-ban, valamikor a »pandémia négyezer-nyolcszázadik napja körül« vettem észre, hogy tényleg jobb kedvem van, amikor arra kelek, hogy süt a nap. Ezt azóta olyannyira igyekszem kimaxolni, hogy a keleti fekvésű hálószobámban pont a pofámba süt a nap reggel, és megmondom őszintén: sosem keltem emiatt morcosan.

Engem a napsütés mozgat meg, mindig is tavaszi-nyári gyerek voltam, de nem a napsütésen van itt a hangsúly: sokunkat ez tölt fel, sokakat a szürke-ködös idő, sokakat az eső vagy a hó. Aztán persze vannak napok nekem is, amikor érzem, hogy a D-vitaminnal nyomja belém a nap a boldogságot, de valahogy mégis lepattan a bőrömről.

Ahogyan ezen gondolkodtam, úgy esett le, hogy mennyi alkalommal rühelltem felkelni vagy iskolába menni például kisgyerekként, amikor hideg, szeles, szürke időjárás volt. Vagy hogy miért nem szerettem gyerekként az őszt és a telet. Pár évvel ezelőttig sosem néztem időjárást, azóta kicsit ezen a vonalon is rajta vagyok. Sőt: szinte megszállottan figyelem, hogyan hosszabbodnak a nappalok. Az egyik legjobb élményem néhány éve egy hollandiai utazás volt, ahol realizáltam, hogy júniusban Amszterdamban majd’ este tizenegyig van világos. (Imádnám. Az időjárást meg utálnám.)

Na meg arra is rájöttem az Andrássy-n hazafelé sétálva, hogy a nagyöregek, akik márciusban kiülnek egy padra, és az időjárásról beszélgetnek, nem azért teszik ezt, mert nincs több vagy jobb mondanivalójuk.

Az apró örömök, vagy valami ilyesmi.