Fiatal felnőttekből így csinált a járvány fiatal nyugdíjasokat

A napokban volt egy éve, hogy ránk nyitotta az ajtót a világjárvány. Karanténnal, »önkénteskedéssel«, izgulással, vírustagadással, maszkhordással, védőoltással. Mindez egy éve kezdődött. Kicsit már bánom a pillanatot, amikor tavaly a munkahelyváltás miatti őrületben még a COVID elején azt gondoltam, milyen jót tenne most két hét, amikor nem lehetne sehová menni.

Valamelyik este leültem az íróasztalomtól fél méterre lévő kanapéra, és tetszhalottként bambulva kezdtem nyomkodni a tévét. Az egyik csatornán azt írták, hogy a felirat a teletext 888. oldalán található. Szerintem vagy 10 éve nem láttam teletextet, és teljesen meglepett, hogy ez még egy létező, karbantartott, frissített és ráadásul egész igényesen kinéző dolog.

Ez volt az pont, amikor azt éreztem: azt hiszem, kimaxoltam a karantént. Nincs már mit felfedezni; nincs már olyan szeglete a lakásnak, amit ne tudnék fejből; nincs már olyan dolog, amit ne unnék, pedig másfél éve sose gondoltam volna, hogy nyugdíjas kisöreg korom előtt bele fogok kezdeni. Mostmár tényleg vége lehetne annak a két hétnek.

Minden vasárnap elmegyünk vásárolni.

Nagyjából másfél óra az Interspar-Aldi-Fressnapf Bermuda-háromszögében. Néha beállunk utána a McDrive-ba vagy a Burger King Drive Through-ba, és a parkolóban, az autóban ülve, mint valami állat esszük a sajtburgert meg a fagyit. Arra a másfél órára egészen olyan, mintha minden normális lenne odakint.

Hétfőn esténként leviszem a szemetet.

A maradék napokban itthon vagyok. Felkelek, kávézom, dolgozom, filmet nézek, olvasok, játszom, teletextet lapozok, alszom. (Legalább »végre újra olvasok«, már az is valami.)

Tudom, tudom, menjek sétálni. Nagyon jó sétálni! Tényleg. Annyira jó, hogy fejből tudom az összes szobrot a Hősök terén. Ha nem lennék béna, le is tudnám rajzolni. Tudom melyik hol van megsérülve.

Ha eddig erős volt a »vánszorgó napok és rohanó évek« érzése, most már nem is tudom, hogyan tudnám leírni az idő múlását. Néha elgondolkodom milyen nap van. Persze mindig tudom, mert kb. úgy élek mint egy biorobot, minden perc be van osztva, nehogy rám üljön az egész helyzet nyomorult érzése. Azt még sikerül tartanom, hogy ne „játszós“ ruhában dolgozzak itthon, hanem „utcaiban“, de őszintén megmondom, a pólót csak minden második nap cserélem. Ha nem felejtem el.

Ha kisüt a nap, legalább 30%-kal jobb lesz a kedvem. Nem sok, de az is valami. És amúgy sem akarok panaszkodni, ameddig biztonságban ülhetek a lakásban, dolgozhatom itthonról, nem vagyok egyedül, és legalább amiatt nem izgulok, hogy mi lesz holnap. Sosem éreztem még ennyire a privilegizált szó jelentését, sosem voltam még ennyire hálás, és ugyankkor sosem éreztem még ekkora bűntudatot valami miatt.

Lassan már elfelejtem milyen itthonról elmenni. Na nem úgy hosszú időre, csak mondjuk elmenni a postára, hogy ott szigorú másfél méteres távolságtartással álljak sorban, és átvegyem a levelet, amire van humorérzéke ráírni a postásnak, hogy nem voltam itthon.

Ilyenkor rendesen lámpalázam van. Telefon, bérlet, pénztárca, iratok, kulcs. „Régen“ (1 éve?) annyira triviális volt, szinte robotpilóta módban pakoltam össze ezeket minden reggel. Csak néha jutott eszembe, hogy bezártam-e az ajtót és kikapcsoltam-e a kávéfőzőt. Most olyan érzést vált ki belőlem egy ilyen mintha másfél hétre elutaznék.

Valamelyik nap próbáltam felidézni egy repülőgép hangját, és az érzést, amikor belenyomódok az ülésbe felszállás közben. Azon kezdtem el gondolkodni, hogy vajon mikor lehet megint szabadon utazni.

Erről pedig eszembe jutott, hogy az én generációm az, amelyik itthon már úgy nőtt föl, hogy a háborút csak a nagyszülők történetei alapján, történelemkönyvekből vagy a tévéhíradókból ismerte, a saját bőrén sosem tapasztalta.

És talán nem indokolt a mostani helyzetet háborúshoz hasonlítani (amúgy is megteszik ezt szeretett politikusaink helyettünk), de a sztorik, a törikönyvek és a híradók alapján valahogy mégis ez jutott eszembe. És habár nem bombáznak, azért mégis napi szinten a halottak számáról beszélünk, sokaknak egyáltalán nem biztos a megélhetése, az országot korlátozottan lehet elhagyni, és senki sem tudja biztosan megmondani, hogy ez még két hétig, két hónapig vagy két évig lesz így.

De nem baj, legalább van Discord és Zoom. Mindenki megtanult kenyeret sütni, kigyúrta magát, jóga mester lett vagy csak elérte a 60-as szintet League of Legendsben. Fiatal felnőttekből a járvány fiatal nyugdíjasokat csinált. Aki egyedül él, most igazán megtapasztalta, milyen egyedül. Aki a párjával, az meg igazán megtapasztalta, milyen a párkapcsolat. Talán annyira, amennyire csak a nyugdíjas napokra tervezte. Összehangolt bioórák, a privátszféra kb. teljes hiánya és a másik dolgainak olyan szintű ismerete, amit inkább ki se nyissunk. A háziállatokról nem is beszélve. Azt gondoltam, mindent tudok, de mégis annyi mindent tanultam róluk ebben az egy évben. Szerintem ők sem értik, hogy miért vagyunk egész nap itthon, és habár túlnyomórészt élvezik, néha látni vélem rajtuk, hogy nekik is hiányzik az énidő.

Néha társasjátékozunk online. Mosolygunk a gép előtt, és a fejünkben szajkózzuk, hogy „ez majdnem olyan mint az igazi“ és arra gondolunk, hogy „ez az új normális“. Zoom esküvőn még nem voltam, de volt már lockdown alatti névnap, szülinap, évforduló meg amit el bírsz képzelni. Társasjáték, társaság nélkül.

Persze igazából van társaság, ott van a füledben mindenki. Az összes zörejjel, háttérzajjal, „bocs éppen kaját csinálokkal“. Néha már rosszul vagyok ha ránézek egy fülhallgatóra. Közben persze hiányoznak a barátaim, a rokonaim, az irodai kávégép melletti sztorizások. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer profinak kell lennem abban, hogy emberek reakcióit, érzéseit, testbeszédét értelmezzem egy videóhívásban.

Amikor viszont néha összejött valami „igazi“ találkozó, na, az rendesen leszívott. Egyrészt az utcán olyan vagyok mint egy kölyökkutya: az itthon töltött hétköznapokhoz képest százezer inger ér, és magam sem tudom eldönteni, hogy mindig ennyi furcsa dolgot láttam, vagy csak most. 1-2 óra alatt annyira kimerülök egy eseményen, amin emberek fizikai formájukban vesznek részt, hogy arra vágyom, bár két hétig ne kellene sehová mennem, és senkivel sem találkoznom. Aztán persze rögtön el is szégyellem magam.

Nem segít az sem, hogy az összes hobbim azzal kezdődik, hogy ki kell menni a lakásból. Süthetnék kenyeret is, meg írhatnék több blogbejegyzést vagy csinálhatnék bármit, amihez mindig itthon kellene ülni. Csak hát bejön a sztoriba az energia, ami – különösen a szürke téli idő után – sokad részére csökkent.

Gyűlölöm a tömeget, és rühellem, hogy maszkot kell húzni. De nagyon várom már, hogy valahol tömegben legyek, maszk nélkül. És még jobban várom, hogy ezek a most nem létező dolgok ne legyenek szenzációsak. Hogy ha valaki köhög mellettem, ne az legyen az első gondolatom. És hogy ha valakin meglátok egy maszkot az utcán, akkor Japán, és ne a koronavírus-világjárvány jusson eszembe.

És mindamellett, hogy tudom, egyszer el fog jönni az az idő, amikor kevésbé kellemes nosztalgiával gondolunk majd ezekre a napokra, azt is tudom, hogy sosem fogom elfelejteni ezt az időszakot, és talán én is ki merem mondani, hogy sosem leszek ugyanaz az ember, mint ezelőtt.

«

mefiblog logó

Írja és rendezi Mefi, avagy Nádai Gábor © 2005-2021

A blogot büszkén pörgeti a WordPress motorja, Anders Norén sablonjának átbuherált változatával.