Itt az összes mefilozóf témájú bejegyzést olvashatod; jó szórakozást!



5 éve az ingatlan.com-nál

2011. július 12-én »csatlakoztam az ingatlan.com csapatához«, tartalmas időszak volt ez a cég és a saját életemben is, egy ötéves jubileum pedig pont alkalmas arra, hogy az ember egy percre megálljon, elgondolkodjon, mit csinált eddig, és mit szeretne tenni ezután.

Amikor odakerültem, a napi 8 órás munka tekintetében még jócskán kezdőnek számítottam, éppen megszereztem a diplomámat, hat hónapot dolgoztam egy másik helyen, ahonnan a váltás nagyon nagy megkönnyebbülés volt.

Bementem aláírni a munkaszerződésemet, majd a HR-vezető körbevitt az irodában, éppen az akkor átadott IV. emeleti, menő irodarészre vitt elsőként. Amikor beléptem az ajtón, először eléggé megijedtem, és az volt az első gondolatom, hogy „wow, biztos, hogy én ide jó leszek? Ez egy elég profi, elég menő hely első blikkre, nekem meg még ott a tojáshéj a hátsó felemen“.

Aztán jöttek mentek a hetek meg a hónapok, és egyik pillanatról a másikra azt vettem észre, hogy ha lehet ilyet mondani, kicsit beleszerettem a munkahelyembe és a munkámba. Az ott dolgozó emberekbe, magába az ingatlan.com-ba mint termékbe, az irodába, a szemléletmódba és még sok más tényezőbe.

Nagyon szerencsésnek mondhatom magam, mert több mint öt éve egy olyan helyen dolgozom, ahová még a nehezebb napokon és a minden munkahelyen létező sajátos nehézségek ellenére is vidáman és tettrekészen megyek be a nap elején, és úgy jövök el, hogy ez a lelkesedés kitart a következő napon is. Tényleg nem akarom túl ömlengősre venni, de az ember otthon, munkával és alvással tölti az élete leganagyobb részét, így ez a három dolog fontos, hogy rendben legyen.

Az öt év alatt voltam fejlesztő, egy ideig emellett scrum master, majd idővel én lettem az általunk csak Frontendnek hívott oldal vezető fejlesztője. (A Frontend maga a kereső, ami az ingatlan.com címre megjelenik, mi főként történelmi okokból hívjuk szakmailag kicsit megtévesztően Frontendnek.)

Mindamellett, hogy felelősségteljes munka az ország elsőszámú ingatlanportáljának keresőjén dolgozni, azon az oldalon, ami mindenkinek beugrik, ha azt mondja valaki, hogy ingatlan.com, olyan tekintetben is szerencsés vagyok, hogy kiváló szakemberekkel voltam-vagyok körülvéve, és mindannyian sajátunkként tekintünk az oldalra, így hiába a nagy felelősség, a jó társaság miatt ezt sosem teherként éltük meg, inkább úgy, hogy egy olyan projekten dolgozunk, ami tényleg segít az embereknek egy nem elhanyagolható fontosságú döntésben: hol töltsem életem hátralévő részének egy nagyobb szeletetét?

Legyen szó albérletről, eladó lakásról, kiadó irodáról vagy mondjuk egy nyaralóról, engem mindig ez motivál a háttérben, és szeretem, hogy a legtöbb ismerősöm azt válaszolja, amikor meghallja, hol dolgozom, hogy „jaj, én is ott találtam meg a lakásomat/albérletemet/irodámat/stb.).

5 éve ☺️

A photo posted by Mefi (@mefiblogger) on

Öt év nem tűnik soknak, karrier szempontjából viszont mégis masszív időnek számít, szakmailag eljut az ember egy komoly döntési ponthoz: hova, hogyan tovább?

Szoftverfejlesztőként pörög az ipar, a legtöbb fejlesztő 2-3, esetleg 5 évet tölt el egy helyen, és dobbant a következő, nagyobb kihívás reményében. Én is ezen a ponton jutottam el oda, hogy körül akartam nézni, de mindeközben régóta foglalkoztatott az is, hogy jó lenne valamilyen nagyobb felelősséggel járó dologban is részt venni, és többet foglalkozni a körülöttem dolgozó emberekkel. A legtöbb interjú, amin voltam, így nem igazán fejlesztői, inkább csapatvezetői pozíciókért zajlott.

Kaptam is ajánlatot több nagyon szimpatikus helyről, de valahogy mégis azt éreztem, hogy nem engedném el az ingatlan.com kezét. Nehéz ez, mert sokan mondják, hogy „nem szabad sok időt eltölteni egy helyen“, de én úgy gondolkodom erről, hogy ameddig van kihívás, van legyőzendő akadály, van megcsinálható, de elképzelhetetlennek tűnő projekt, van fejlődési és előrelépési lehetőség, addig miért dobbantsak?

Így érkeztem újabb mérföldkőhöz a karrierem szerencsére nem annyira rögös útján: tavasszal csatlakozott hozzánk az új informatikai vezetőnk, és jelezte, hogy szeretne valakit, aki a fejlesztőcsapat vezetőjeként dolgozna. Megkérdezte, tudok-e valakit.

Ezután nagyon sok közös egyeztetés, mindenféle HR-es beszélgetések, tesztek, sok kis és egy igazán nagy próbafeladat (ugrottunk négy évnyi PHP-verziót néhány hét alatt, tartottam is róla egy előadást a FullStack Budapest Meetupon), majd újabb sok körös egyeztetés következett.

Végül pedig októberben lejárt a cégnél töltött második próbaidőm, így július elsejétől kezdve fejlesztési csoportvezetőként dolgozom tovább. (A pozíció magyar elnevezése szerintem borzalmas, nem vagyok indokolatlanul angol kifejezéseket használó figura, de a dev team lead valami miatt szimpatikusabb.)

Az új feladataim voltaképpen a fejlesztők karrierjének és ügyes-bajos dolgainak intézéséből állnak: féléves teljesítménybeszélgetések; szakmai fejlődésük támogatása; csapatok kialakítása; aktívabb részvétel a kiválasztási folyamatban (interjúztatás, tesztek kiértékelése stb.); folyamatok, jó módszerek kidolgozása és persze úgy általában a felmerülő problémák megoldása. Ezek közül sokat csináltam már fejlesztőként is, de most egyértelmább a helyzet, mert kvázi „jogosítványom“ is van ezen feladatokhoz.

Hatalmas fegyvertény a kezemben, hogy mivel öt évig én is fejlesztőként dolgoztam, így testközelből ismerem a körülményeket és a problémákat. Ez abban is nagyon sokat segített, hogy a többiek nem egy teljesen új figurát kaptak vezetőjüknek, úgymond „az utáról“, hanem valakit, akit régebb óta ismernek, és akivel már dolgoztak is együtt korábban.

Köszönettel és hálával nagyon sok embernek tartozom, a világ összes karaktere nem lenne elég, ha egyesével sorolnék fel mindenkit, különösen, hogy majd’ az összes kollégámat megemlíthetném, így inkább egyben írom lesz: köszi, hogy vagytok, a sok támogatást, és hogy olyan profin csináljátok, amit csináltok!

A következő évekre találtam magamnak kihívást, fejlődési területeket és legyőzendő akadályokat, amik miatt szívesen maradtam. Nem vagyok könnyen meggyőzhető arról, hogy munkahelyről-munkahelyre ugrálni sokkal jobb; elfogadom és értem az érveket emellett, de a saját példámat tekintve jól, jobban érzem magam így, hogy nem váltottam. (Ráadásul olyan figura vagyok, aki ha tehetné, nyugdíjba menne egy munkahelyről.)

Ezzel a bejegyzéssel már régóta tartoztam magamnak; eleinte persze babonából és a „kiválasztási folyamat“ elején lévő titoktartási kötelezettségek miatt sem írtam, írhattam a dologról, azóta pedig úgy voltam vele, »mint ahogyan az autóvezetéssel« is: ha már picit biztosabb vagyok a dolgomban, és minimális tapasztalatom is van, akkor foglalom össze az élményeimet.

Két adósságomat pipálhatom így ki, mert egyben letudtam az évente egyszer megejtendő „imádom a munkámat“ bejegyzést is. 🙂


A kezdő autóvásárló és a budapesti mazsola tapasztalatai

Hosszú cím, de a bejegyzés még hosszabb lesz, olyannyira, hogy komolyan elgondolkodtam a lapozhatóságon vagy a több bejegyzésre bontáson. Viszont nem árulok zsákbamacskát a témával kapcsolatban: elkezdtem vezetni és vettem egy autót. Ezügyben mindenkinek rengeteg tapasztalata van és az internet is ódákat zeng, de mivel én magam is eltöltöttem néhány órát (nagyjából kétszázat) a gondolattól a megvalósításig, gondoltam másnak is hasznos lehet egy közeli, friss élménybeszámoló, három hónapnyi „gyakorlattal“ és „tapasztalattal“.

A bejegyzés előtt tényleg tegyük hozzá, hogy nagyon junior vagyok a témában, inkább az elmúlt hónapok tapasztalatai beszélnek belőlem, egyáltalán nem több év rutinja. Ha valami nagy hülyeséget írok, jöhet a visszajelzés, de ha ezer éve vezetsz, tizenkét autót vettél életedben, és a pályán 280 km/h sebességgel haladsz villogva, akkor lehet, hogy nem szükséges kommentelned! :]

Még nincs vége, olvasd tovább »


Mikortól ártatlan egy bűnöző?

Meg lehet-e bocsátani annak, aki valami szörnyű dolgot tett? Mennyi idő után mondhatjuk azt, hogy bűncselekménye elévült, feledésbe merült, megbocsáthatunk neki? Felnézhetünk-e egy olyan emberre, aki habár szakmailag egy bizonyos területen hihetetlen sikereket ér el, múltját mégis sötét tettek árnyékolják?

Nagyon sokat beszélgettem ismerőseimmel, kollégáimmal és barátaimmal ezekről a kérdésekről az elmúlt napokban, sőt, nagyon sokszor morfondíroztam el magam is, miközben bámultam ki a robogó busz ablakán vagy éppen sétáltam hazafelé.

Kínzó súlyosságú kérdések ezek, és mint minden más hasonló témát illetően, most is ugyanaz az álláspontom:

fontos lenne ezekről beszélgetnünk, kérdeznünk, vitatkoznunk

mert legtöbbször – és sajnos az elmúlt napok eseményei során is – elmaradnak ezek az építő jellegű beszélgetések, és helyette marad az ujjal mutogatás, a találgatás, a veszekedés és a bizonytalanság.

Ez a bejegyzés nem az első TL;DR, de nem is az utolsó: rengeteg dolog történik mostanában, amiről nem nagyon beszélgetünk, legfeljebb egy-egy gyors internetes flame keretein belül, vagy amúgy a kávé mellett legyintgetve, de szeretnék ezeknek valamilyen vitaindítót adni néhány hosszabb bejegyzés formájában. Lehet, hogy a dologból egyáltalán nem alakul ki semmi, de egyébként is van annyi gondolatom a témával kapcsolatban, hogy örülök, ha leírhatom.

E sorok megszületésének természetesen az elmúlt napok eseményei adtak alapot. Nem a Magyar Úszószövetség vagy az úszósportok ellen indított lejárató kampány, hanem szigorúan egy adott ember személye körüli balhé, ami miatt nagyon sok más csontváz is kihullott a szekrényből.

A Privát Kopó nevű bűnügyi magazin robbantotta a bombát: Kiss László szövetségi úszókapitány 1962-ben, idestova 54 éve elítéltetett csoportos nemi erőszak vádjával. A híreket persze rögtön felkapta a sajtó, minden nagyobb médium lehozta, és itt is van az első pont, amiről érdemes beszélni, több tekintetben is.

Nehéz dolog ez, hiszen 54 éve történt. Jogosan vetődik fel a kérdés: ennyi év után nem mondhatnánk-e, hogy hagyjuk ezt a szerencsétlen embert? Valószínűleg letöltötte a büntetését, minden bizonnyal meg is bánta, amit tett.

A saját véleményemből adódó meglátásom viszont az, hogy az emberek nem is konkrétan az elkövetett bűncselekmény miatt vannak felháborodva, hanem több, más dolog miatt, ami keselyűként repked a történet körül.

1. Sunnyogás

Az ítéletet 1962-ben hozták meg. Azóta történt egy rendszerváltoztatás és legalább öt teljesen különböző berendezkedésű kormány koptatta a Parlament székeit. Erről a bűncselekményről mégis 2016-ban, egy bűnügyi magazin oknyomozó riportján keresztül értesülünk.

Gyárfás Tamás ráadásul azt nyilatkozta, hogy „a Wikipédia oldalán bárki elolvashatja, nem volt ebben semmi újdonság“. Csak ugye a Wikipédia egy szabad, nyílt forráskódú és bárki által módosítható enciklopédia, ezáltal a módosításokat szigorúan nyilván is tartják.

Az új hírek előtt január 10-én módosult utoljára a Kiss Lászlót bemutató szócikk, majd április 5-én (a botrány kirobbanásának napján) került be a csoportos nemi erőszakra vonatkozó új információ. Ez a két változat összehasonlító lapján egyértelműen látszik.

A példa tökéletesen mutatja, hogy ezt a bűncselekményt bizony szépen besöpörték a szőnyeg alá.

2. Büntetés letöltése körüli kérdések

Az erkölcsi bizonyítvány több feltétel szerint „tisztulhat“ meg, jelen esetben: szándékos bűncselekmény miatt kiszabott, egy évet meghaladó, de öt évnél nem hosszabb szabadságvesztés esetén, a büntetés kitöltését, illetőleg végrehajthatóságának megszűnését követő öt év elteltével.

Ha az erkölcsi bizonyítvány a fent említett szabályok miatt már nem kell tartalmazza egy korábbi bűncselekmény részleteit, „tiszta“, akkor mondhatjuk azt jogilag, hogy valaki letöltötte a büntetését, remélhetőleg megbánta amit tett, és ameddig újra nem fordul elő törvényszegés, addig nem is köteles senkit tájékoztatni korábbi cselekedetéről, hiszen tette úgymond elévült, megkapta a rendszer által biztosított lehetőséget arra, hogy megbocsátást nyerjen.

Kiss László 5 év börtönbüntetést kapott 1962-ben. Azonban 1963-ban bronz éremmel távozott, na de nem a börtönből, hanem a ’63-as magyar úszóbajnokságról.

A demokrácia nehéz dolog. Megértem, ha valaki a szabályosan letöltött büntetés után évtizedekkel sem tud megbocsátani valakinek, de tegyük ezt most félre: a törvény szemében ha letöltötted az öt év börtönbüntetésedet, 54 év után semmiképpen sem vehetnének emiatt elő, és még akár te lehetnél az, aki rossz hírnév keltése miatt perlekedik és fel is háborodik.

Ha azonban a börtönbüntetésedet nem töltötted le, mert a gyanú szerint valami egyéb megállapodás keretei miatt hozhattad az érmeket, akkor hiába a demokrácia, hiába az igazságszolgáltatás, az emberek annyit fognak látni, hogy te is annak a bizonyos rendszernek vagy az a bizonyos maradéka, amely rendszer megdöntéséért oly sokan, oly sokáig küzdöttek.

Nem különösebben kedveltem az »Aljas nyolcast«, de volt abban egy nagyon jó gondolat: a hóhér szerint ha az emberek kirángatnak egy bűnözőt az utca közepére, és lelövik, mint egy kutyát, akkor ők sem különbek: bűnözők. Ha azonban az igazságszolgáltatás hozza meg az ítéletet, és a hóhér köti fel az átkozottat, akkor az a törvényt szolgája, és a többieknek el kell fogadniuk a döntést.

És ez itt egy nagyon lényeges pont: nem nekünk kell elítélnünk vagy megvetnünk Kiss Lászlót, ezt az igazságszolgáltatásnak kell vagy kellett volna megtennie. De ha az igazságszolgáltatásban csalódunk, akkor marad az elítélő, megvető beszéd, és bizonyos esetekben a lincselés.

3. Szakmai eredmények összemosása a bűncselekménnyel

Lázár János Miniszterelnökséget vezető miniszter azt nyilatkozta:

10 olimpiai aranyérem van a mérleg másik serpenyőjében.

Csak ugye ott volt az eset, amikor két sportoló kábítószert fogyasztott, és emiatt eltiltották őket a sporteseményektől. És emlékszem, hogy akkor sokan hangosan azt mondták, hogy igen, erre szükség van, hiszen:

  • megkérdőjeleződött az eredmény sportszerűsége,
  • a sportolókra rengeteg fiatal tekint példaképeként és
  • nem tolmácsolhatjuk azt az üzenetet, hogy a törvényszegés bármilyen formája nem jár büntetéssel.

Ennélfogva senki ne vegye elő Kiss László olimpiai aranyérmeit, mert nem azt vitatjuk el tőle. Azon vitatkoznak az emberek, hogy etikus-e valakit díszpolgárként kiemelni, valakiről uszodát elnevezni, amikor a saját tanítványával a legaljasabb módon élt vissza. Ennek semmi köze a sporteredményeihez, különösen, hogy azok egy részét meg sem szerezhette volna, ha letölti a büntetését.

4. Saját magának tükörképen köpése

A botrány elején még persze Kiss László is csak annyit mondott, hogy letöltötte büntetését, megbánta tettét, ne zaklassák ezzel és így tovább.

De azért mégis: te felvennéd a díszpolgári címet, hagynád, hogy uszodát nevezzenek el rólad, elvállalnád fiatal lányok edzését ilyen múlttal?

Szeretném azt gondolni, hogy igen, van megbocsátás egy bűncselekmény után, de azért vannak bizonyos dolgok, amiket nem vállalunk el. És nem a BTK szabályozása, hanem a saját erkölcsi egyensúlyunk miatt. Engem részben ez is idegesít rendkívül ezzel a botránnyal kapcsolatban: hogy valaki le sem tölti a büntetését, de még ha le is tölti, utána bátran elvállal minden megtisztelő címet, és képes belehazudni-belemosolyogni a kamerába, szembe köpve saját magát. Könnyen lehet, hogy ennél nem is kell nagyobb bűn.

5. „Tehetsz róla, tehetsz ellene“

Megnéztem a Sport TV szóban forgó videóját. Húsz perc, olyan TL;DR mint ez a poszt, csak ebben remélem nincs annyi felháborító dolog, nézzétek meg, mert fontos, és tényleg nagyon sok következtetést le lehet belőle vonni:

Mit látunk ezen a videón? Egy elvileg sikeres nőt, aki hagyja, hogy egy rémesen bunkó ember megalázóan beszéljen vele, és még ő maga is azt mondja, hogy

aki felmegy három férfi lakására, az ne lepődjön meg, ha megerőszakolják.

Mit hallgatok? Mit látok? Három férfi akkor erőszakol meg egy nőt, ha azt a nő akarja? Hát mi történik itt, emberek? És beszél ez a lány a televízió adásban arról, hogy „ezen túl lehet lépni“.

Tudod mi a legnagyobb baj a nemi erőszakkal, kedves olvasó, ha már idáig kitartottál? Válaszoljon erre Mundruczó Kornél, akivel a VS.hu csinált interjút, és többek között az a kérdés is elhangzott, hogy miért szerepel olyan sokszor nemi erőszak a műveiben. Ezt válaszolta:

„A nemi erőszak metaforája a kizsákmányolásnak: az, amikor valaki mindent elvesz tőled.“

Ezt kell fejben tartani, meg azt, hogy egyetlen ember tehet a nemi erőszakról: aki elköveti. Senki más.

Záró gondolatok

Ne a sajtót bántsd.

A sajtónak az a dolga, hogy lehozza ezeket a híreket, beszámoljon az új információkról és tovább nyomozzon. Ajánlom mindenkinek a »Spotlight« című filmet, amely az oknyomozó újságírás fontosságáról szól. Könnyen lehet, hogy ez az egész egy lejárató kampány része, figyelemelterelés vagy bármi egyéb, de sajnos a bizonyítékok itthonról és külföldről is azt mutatják, hogy ettől függetlenül a felhozott problémák nem alaptalanok. Valaki képes volt több politikai rendszeren át úgy ellavírozni, hogy erre sosem derült volna fény az oknyomozó riport nélkül.

Ne mondd azt, hogy jaj, szegény öregember.

Mindig kényes téma ez, előjött a Biszku ügy kapcsán is, és sokszor máskor a történelem során. Az, hogy valaki idős, adott esetben beteg, semmit nem jelent ebben a tekintetben. Ha valakiről kiderül, hogy megúszott egy komoly bűncselekményt, akkor nem maradhat el legalább a tisztességes tárgyalás arra hivatkozva, hogy „idős és beteges“. (Teljesen más a helyzet, ha valaki nincsen tudatában, vagy napjai vannak hátra a betegsége miatt, de itt erről szó sincs, sőt.)

Ne mondd azt, hogy engem ez nem érdekel.

Érdekeljen. És beszélj róla. Mert sosem tudhatod, mikor történik a te barátoddal, a te gyerekeddel hasonló és mert sosem tudhatod, hogy milyen szituációkba, milyen döntésekre kényszerít az élet. Nem kell folyamatosan rettegve élni, de igenis érdekeljen, hogy kik azok az emberek, akikre elvileg felnézel, és akikre adott esetben el is várják, hogy felnézz.

További olvasnivalók

Ezt a két olvasmányt még a végére ideteszem, ha valaki tovább böngészne, érdemes:

A borítóképet innen szereztem.


Buta taxisok vs. okostaxik

Ez a bejegyzés voltaképpen a »múltkori« ismétlése lesz, azt a gondolatmenetet folytatom egy azóta is megoldatlan probléma boncolgatásával, ami most ismét (vagy inkább még mindig) nagyon aktuális.

2015 márciusa óta egyetlen dolog változott: volt most egy nagyobb hype az egész jelenség körül a taxisblokákdnak csúfolt 60-70 sofőrt megmozgató tüntetés kapcsán, de a probléma megoldása ettől függetlenül várat magára.

És nem, ez a probléma nem az, hogy a taxisoknak vagy az Uber/Wunder sofőröknek van-e igazuk. Ezt nagyon könnyű megválaszolni, de a kifejtése, így a megoldása már korántsem az:

a taxisoknak van igazuk.

Ők azok, akiknek pályaalkalmassági vizsga, taxisvizsga, megadott színűre festett és megfelelő paramétereknek megfelelő autó kell, meg engedély a BKK-tól. És ha ezek mind összejöttek, akkor még érdemes beállniuk egy társasághoz, ami havi 40-80 ezer forintot leakaszt róluk a „brand“ és a címkiadás jogán, meg még ott is van egy tucatnyi szabály, aminek illik megfelelni. Nincs ezzel baj, így lehet minőségi szolgáltatást nyújtani, ezeket a dolgokat be kell tartani és ellenőrizni. (Azt most hagyjuk is, hogy az egységes tarifa hogyan jöhet létre a szabad piac világában, és nem, ezt nem a taxisok kérték, ők minimumdíjat kértek, mert a társaságok a sok-sok akcióval elérték, hogy sokaknak ne érje meg dolgozni.) És ezeket a szabályokat nem a cégek, hanem a főváros hozza. Ergo, ki lehet mondani: ezek a szabályai annak, hogy a fővárosban minősített, személyszállításra alkalmas autóval rendelkező sofőr legyél. Majd ezután még a bevételed alapján adózol, veszekedsz a drosztért, a címért és még ki tudja miért.

Ezzel szemben ha Uber sofőr akarsz lenni, jelentkezel, letöltöd az appet, kell még oda is a PÁV II, aztán mész, az Uber leszedi a százalékát fuvaronként, ami után tételezzük fel, hogy adózol, és mindenki boldog. Nem ül be a BKK-s ellenőr a kocsidba, nem kell igazolványt kiakasztanod, de mondjuk nem is használhatod a buszsávot. A főváros meg néz tanácstalanul, mert hát végül is ez is taxi, de amúgy meg mégsem az. Akkor mi ez? A hivatalok meg kellően fatökűek ahhoz, hogy érdemben bármilyen szankciót vagy szabályozást bevezessenek. (A fentebb linkelt bejegyzés tavaly márciusban született, már akkor nyilvánvaló volt, hogy valamit kezdeni kell a helyzettel, de azért csak megvártuk, hogy néhány taxis beverje egy Uber sofőr orrát két fuvar között.)

Miért van igazuk? Mert ha bármilyen platformoról is legyen szó (sárga autó, Uber vagy Wunder), de feltételezzük, hogy az ott dolgozó sofőr nem mutyizik, akkor a taxisok csinálják szabályosan, kvázi „jól“. Nekik van jobban kötve a kezük, ők tudnak kevésbé variálni. És ezeket a szabályokat nem ők, nem a főnökük, nem az éppen aktuális társaság hozza, hanem a főváros, a kormány és még ki tudja melyik szervezet.

De akkor miért szurkol mégis mindenki az Ubernek?

Mert szép dolog a feltételezés, de a taxisok bizony trükköznek. Nem általánosítok: édesanyám könyvelő, nem is egy taxist könyvel, így pontosan tudom, hogy ott is vannak korrekt sofőrök, de pontosan tudom azt is, hogy mi a dörgés ebben a világban. Magyarországon a „taxis“ egy fogalom, és mint ilyen, sajnos rendkívül negatív csengése van, mint sok esetben az „ingatlanos“ vagy az „építkezés“ kifejezéseknek. Ha ezeket a szavakat meghallod, nem egy kellemes élmény jut eszedbe, amit szívesen felidézel, hanem csak a sok rossz sztori: hogy baszott át a sofőr, hogy akart lenyúlni az ingatlanos, mennyi pénzt mutyizott valaki az építkezésen és így tovább.

Nem általánosítanak az emberek, hanem átlagolnak: felrakják a jó és a rossz dolgokat a mérlegre, és sajnos ezekben az esetekben a sárga autós kalandozások túlnyomórészt a rossz oldalra billennek.

Az utasok nem a pénz miatt Ubereznek, hanem azért, mert ezek az appek jelentik a fejlődés következő lépcsőjét. Régen a lovaskocsit váltotta a taxi, ezek az okostelefonos megoldások pedig váltani fogják, de legalábbis megváltoztatni a tradícionális értelemben vett taxizás fogalmát.

És azt észrevettétek, hogy az összes ilyen megmozduláson az utasokról beszélnek legkevésbé? Itt van a kutya elásva: az utasok elégedetlenek, ezért keresnek alternatív megoldásokat, ezt lovagolja meg nagyon ügyesen az Ubert fejelsztő cég. És a szolgáltató van a felhasználóért, nem pedig fordítva.

Nem kellene így lennie, eljuthatna ide a taxisvilág is, de pontosan azért nem jut, mert az utas érdeke nagyjából a legutolsó a prioritási listán. Mit várunk az olyan emberektől, akik még mindig lenyomnak neked egy háromperces „tele-a-faszom“ stand-up dramedy-t, ha megpróbálsz bankkártyával fizetni? Akik, ha megkérdezed a diszpécsertől, hogy mennyi idő, annyit tudnak mondani, hogy „5-10 perc“? Akik sokszor olyan autóval jönnek érted, hogy inkább be se ülnél? Gyakorlatilag még meg sem jött az autó, de már csalódott vagy. Az Ubernél ez működik patentül: udvarias sofőrök; nem lepukkant autók; nincs készpénzes fizetés; látod, hogy mikor jön az autó és nem mutyizik, hogy a legnagyobb kerülőúton vigyen. És ha jó időben is rendeled, olcsóbb is.

Ez van. Tényleg a taxisoknak van igazuk, de ezzel az akármilyen (kamu vagy nem kamu) tüntetéssel is rukkoltak elő, csak azt mutatták be, hogy hiába van igazuk, az embereknek tele van velük a tökük. Azoknak az embereknek, akikből élnek. Ahhoz egy rendkívül drága, már-már luxus árkategóriájú szolgáltatást nyújtanak, hogy sokszor ilyen alja minőségben biztosítsák azt.

Nagyjából ez. Tényleg macerás probléma, és legkevésbé sem a sofőrök tehetnek róla, túlnyomórészt inkább a rendszer hülyeségei.

És mint mindig, nem is annyira a polkorrektség jegyében, de tényleg fontosnak érzem hozzátenni: vannak nagyon jó sofőrök, akik sárga autót vezetnek, akikkel öröm utazni, és úgy érkezel meg, hogy nem csak az utazást, hanem segítséget a csomagoddal, meg egy jó beszélgetést is kaptál. De nekem a havi 2-3 taxizásom mellett nagyjából háromhavonta van ilyen élményem, a többi alkalommal meg a morcos, életükbe és munkájukba belefáradt emberekkel találkozom, akik a város egyik széléből a másikba fuvarozás borsos áráért még krákognak a borravalóért. Azt pedig kevesen teszik a pozitív kalandok közé.

A borítóképet innen szereztem.