Neked is boldog karácsonyt, négy napja a konyhában rohadok, és még sehogy nem állok!

Teljesen őszintén: tedd a szívedre a kezed, és mondd meg nekem, hogy a mostani ünnepi szezonban hány üveg olyan szeszt vagy hány doboz olyan édességet kaptál, amit az életedben nem szeretnél elfogyasztani, és amik jó ideig ott fognak porosodni a polcon? Vagy esetleg egy ravasz barbatrükkel már másnap tovább is adtál rajtuk a következő családi vizitnél?

Nehéz nem demagóg módon beszélni erről, de tényleg pocsék dolog látni, hogy amíg minden karácsonykor van legalább egy hír ételosztásról, ahol kígyózó sorokban állnak az emberek, addig rengeteg helyen a karácsony főműsoridős programja, hogy mindenki éjszakába nyúlóan robotol a konyhában. Hatféle különböző süti, kétféle leves, négyféle főétel. Legalább. Nem tudom, van-e erről statisztika, de nem lepődnék meg, ha óriási mértékű lenne az élelmiszerpazarlás december végén.

Aztán itt van ez a kényes szokás, hogy vigyünk egymásnak ajándékot. Ne érts félre: imádok ajándékozni, de egyre inkább azt érzem (és egyre inkább ezt igyekszem gyakorolni), hogy ajándékot személyes évfordulóra, születésnapra, akármire adok, de még akár akár csak úgy is. Az, hogy amikor nem a konyhában robotolunk, akkor őrült ajándékozási lázban égünk decemberben, megintcsak csorbítja kicsit az aktus eredendő szándékát. Amúgy is furcsa a viszonyom az ajándékozással (vagy az ajándék fogadásával), de ez az egész kényszerű-kelletlen-kellő rutin nagyon megmérgezi nekem az egészet.

(Tudom, nálad már régóta nincsen ajándékozás, valami menő pesti étteremből rendeled a kaját, egy cukrászdából a bejglit és amúgy is. Nagyon jó neked, tényleg, örülök!)

Ezt a témát akármikor felhozom egy baráti társaságában, szinte csak és kizárólag kétféle véleménnyel találkozom:

  • Van, aki egyetért, és még lépéseket is tett azért, hogy a helyzet javuljon.
  • És van, aki úgy néz rám, mintha én lennék a Grincs élő megtestesítője.

Pedig nem vagyok Grincs, eskü’ szeretem a karácsonyt, szívesen töltök időt a rokonaimmal és barátaimmal, szeretem a hagyományos, minden évben elvégzett rutinokat is mint a faállítás vagy a mézeskalács sütés. De nem szeretem, amikor az egész egy őrült nagy projekt lesz, mérföldkövekkel, határidőkkel és idegeskedéssel. Aminek a végén aztán a jutalma egy jól megérdemelt lebetegedés.

Idén a családjaink nagy részénél kipróbáltuk a meglepetés ajándékozást: kis cetlikre felírtuk egymás nevét, mindenki húzott egyet és csak annak az egy embernek hozott ajándékot. Ételt már évek óta minimális mennyiségben csinálunk magunknak, és a rokonoktól is igyekszünk annyit hazahozni, amennyit meg is eszünk. (Ez amúgy különösen nehéz, mert nyilván mindenki jó szívvel és érzéssel adja a fogásait.)

Ezek nagyon sokat javítottak a saját megélésünkön, de jövőre még lassabbra és visszafogottabbra szeretném venni a programot: minél kevesebb projekt-jellegű megmenés, minél több nyugi, lazulás és békés-boldog, ahogy azt egymásnak kívánjuk. Nem kell karácsonyi nagytakarítás, nem kell kötelező ajándékozás. Ha már van néhány nap szünet, amikor tényleg »csendben leáll kicsit a világ«, igyekezni fogok tényleg azzal tölteni, hogy jól érzem magam, és nem azzal, hogy izgulok a nyolcezerötszáz tennivaló és konyhában robotolás miatt.

Merényi úr a Napirajzban már 2012-ben tökéletesen megénekelte:

,