A robotok nem a munkádat veszik el, csak az életkedvedet

Rendeltem 3 különböző dolgot még december 15-én. Igen, jól sejted: ajándékokat. Is. Meg egy akkor megjelent könyvet, magamnak. Mindegy. Mindhármat a Foxpost nevű róka fogta csuka posta hozta. Volna. Eddig 100% elégedettséggel használtam a szolgáltatásukat: országon belül 1-2 nap alatt már az automatában volt a motyó, a külföldről (jellemzően a »Vintedről«) érkező dolgokat a Packetával együttes erővel is mindig kihozták 3-4 nap alatt.

Most azonban nem ez történt. December 22-én kaptam egy e-mailt: a csomag megérkezett a központi raktárba. Rögtön gyúlt is egy kis halvány reménysugár a lelkemben, hogy még 23-án megérkezhetnek a csomagok.

Ez a reménysugár január 8-án már csak egy utolsó foszlányain égő temetői mécsesre hasonlított, amikor másodjára hívtam fel a Foxpost ügyfélszolgálatot.

Vajon hogyan veszítjük el a technológiai újítások megértéséhez szükséges képességeinket, intuícióinkat és leginkább a türelmünket?

Nagyjából 8 vagy 9 éves lehettem, amikor lett otthon kábeltévénk: bejött az HBO, vele a Jóbarátok, eredeti nyelvű, feliratos filmek (Olvasóklub hétfő éjszakánként), na meg az első kereskedelmi csatornák is ekkortájt indultak. Előtte volt az MTV 1 és 2 (nem a most elhalálozott zenei, hanem a magyar) és a Duna TV. Az HBO adásanyagait eleinte műholdas rendszer hiányában VHS-kazettákon terjesztették: mozdonyvezetők vitték el az adott városba, hogy aztán egyszerre indítsák be. Akkor még sok műsor hangalámondással ment. Innen indult az én utam a technológia fejlődésének rögös útján: a kábeltévével, ami „elhozta Amerikát“ a nappaliba, a nagyképernyős tévén át. (Meg persze a Windows 3.11 upgrade lemezekkel és az első görgős egérrel, de ez egy másik történet.)

Tudod mi volt a nagymamám véleménye erről az egészről? Azt mondta: jó neki a magyar egyes, mit kell itt variálni. Amikor kapott tőlünk egy távirányítós tévét ajándékba, a távirányítót berakta a fiókos szekrénybe, és továbbra is szépen odament a tévéhez. Tulajdonképpen csak be- és kikapcsolta, a hangerő mindig ugyanúgy volt. Minek kapcsolgassam? – kérdezte tőlem mindig.

Akkor nagyon furcsán néztem rá, és ahogy később is láttam az idősebb generációk viszonyulását a technológiai újítások iránt, önkéntelenül megfogalmazódott bennem a kérdés: vajon lesz egy pont, amikor én is ködös tekintettel, már-már bosszankodva nézek valamilyen újításra? Hogy majd nyikhaj tizenéves gyerekek magyarázzák Mefi bácsinak hogy a kinetikus membrán kristállyal hogyan lehet szelfizni? Egy fenét! Elvégre én óriási kütyübolond vagyok, számítógépekkel és számítógépes emberekkel dolgozom, van okoslámpám, ráadásul még TikTok-fiókom is, velem aztán nem fog kibabrálni a világ!

Aztán felvette a telefont a Foxpost beszédszintézises (text-to-speach – a szerk.) robotnője, aki pontosan azzal az ismert női hanggal, bugyuta hangsúllyal és hibás ragozással szövegelt, mint amit minden AI-generált videón is hallasz. Alapból ilyenkor teljesen hülyének érzem magam: hogyan tudnék normál hangon beszélgetni egy embert imitáló hanggal, miközben tudom, hogy három perc szenvedés után a háttérben csak valami kóklerül megírt kód elemzi majd a hangomat, hogy a végén if elágazások és végtelen for ciklusok során kitalálja, hogy minő meglepetés: egy csomag iránt érdeklődöm! Micsoda innováció, micsoda korban élünk, barátaim!

Na de nem is ezen a ponton jöttem rá arra, amit majd egyszer leírok ennek a bejegyzésnek a tanulságaként, hanem akkor, amikor a jól bevált trükköm (folyamatosan írom/nyomom/mondom hogy élő emberrel akarok beszélni) teljesen elvérzett: robotnőm közölte, hogy átkapcsol kollégájának, Rékának, aki tud majd segíteni. Itt nagyjából 8 percnél jártunk a hívásban. Én közben kicsit visszasírtam egy jó öreg nyomógombos menüt, ahol egy idő után a nullás gomb szépen elrepít egy élő emberhez.

Kis csingilingelő liftzenebona után felveszi Réka, aki már egy enhenszd ÉÁJ audiócsetbot volt: a háttérben ügyfélszolgálati irodák zajaira jellemző billentyűkopogást imitálva egy valóban sokkal értelmesebb szövegfelolvasó motor közölte, hogy Rékának hívják, miben segíthetek. Mondtam is neki, hogy szia Réka, kapcsolj már gyorsan egy élő kollégát. De Réka sajnos nem kapcsolhat élő kollégát: neki az a dolga, hogy minél több információt megtudjon rólam és a problémámról, ezzel segítve az élő operátor kollégáit. Mi a bánatos bibircsók az az operátor? Hát beszélj már magyarul, nem a Mátrixban vagy, anya.

Szóval, Réka elkérte a telefonszámomat (amit már butácskább elődjének is megadtam, meg ugye amúgy is lát, hiszen rögtön lenádaizott, gondolom a firstName-lastName variációt már nem sikerült leprogramozni), és megkérdezte, hogy miben segíthet. Utána még bediktáltatta velem a 16 karakteres csomagazonosítót, majd mégegyszer, mert elsőre nem értette, és végül közölte, hogy semmit nem tud, kapcsol egy ÉLŐ OPERÁTORT, de ő sem tud majd mondani semmi biztosat. (?!)

Ez volt az a pont, amikor tényleg odakerültem egy élő emberhez, de kár is volt. Rögtön azzal kezdte, hogy elkérte a telefonszámomat és a csomagszámot, amit ugye kétszer is megadtam a robot barátainak, hogy az ő munkáját segítsem. Ráadásul pontosan olyannyira hasztalan volt a tudása, mint a két AI-kollégájának: semmit nem tud, semmit nem lát, két nap múlva kérhetek kártérítést, ha nem jön meg, mást nem tud elmondani. Ne érts félre kedves olvasó, nem őt bántom: csak a munkáját végzi (amit valószínűleg hamarosan tényleg el fog venni tőle Réka meg a névtelen robot barát) és tudom, hogy ő is csak a rendszer áldozata.

A csodálatos technológiai újításokkal tarkított rendszernek, amiért mi (én is, hiszen ebben az iparban dolgozom) vagyunk a felelősek. A hívás végére jöttem rá, hogy a saját nagyanyám vagyok: nem kérem a höbót (így hívta ő az HBO-t), nem kell a távirányító, nem kell a Réka. Csak egy jó öreg nyomógombos menüt kérek, és hogy 2-3 perc után vegye fel egy élő ember, aki meg tud valamit nézni egy számítógépben.

Valahogyan talán így veszítjük el az érdeklődésünket a technológia újításai iránt. Van egy fordulópont, ami nálam abból is jön, hogy ezekkel a technológiákkal dolgozom, amikor látom, hogy mire lenne jó, és hogy mennyire nem arra vagy nem úgy használják. Mert igen, az AI és az összes technológiai újítás tényleg sok dologban segíthetne (segít is, valahol, valakinek), de biztosan nem az lesz ennek a technológiának a legjobb felhasználása, hogy dadogok egy dadogó robotnak 8 percen át, hogy aztán egy élő embernek is elmondjam ugyanazt, aki elmondja ugyanazt: fingja sincsen, mert a raktárban lévő számítógép és az ő számítógépe azok nem állnak megfelelő összeköttetésben. És ez nem csupán a képesség: sokkal inkább a türelem és az érdeklődés elveszítéséről szól. A türelmemet én jellemzően azért veszítem el, mert rettenetesen zavar, hogy amíg arról olvasok tíz percenként, hogyan veszi el majd az AI a munkát, szinte mindenhol trágya módon megvalósított rendszerekkel, folyamatokkal, weboldalakkal, alkalmazásokkal és megoldásokkal találkozom.

Nem tudom, hány AI-ügyfélszolgálati robotos beszélgetés, hány AI-generált reklám, hány pocsékul működő weboldal, hány süti figyelmeztetés vagy szörnyen kialakított folyamat végigjárása van még bennem, de ennek a végül 16 percre rúgó telefonhívásnak a végén jöttem rá: lehet, hogy ez volt számomra a fordulópont.