Tegnap láttam valahol még kora reggel az A mi éveink oldalt, azóta pedig rohamtempóval bejárta a magyar internetes közösségeket.
Egyrészt ott van az igen komoly jelentőséggel bíró tartalom, a tömény számadat, mely persze nem feltétlenül mérvadó, de azért amikor tíz percen keresztül azt látjuk csak, hogy mindenhol csak lejjebb és lejjebb kerültünk (vagy adott esetben feljebb, de akkor pont lent lenne jó), akkor azért nem lehet elmenni mellette.
De emellett a készítők okosak voltak, mert egy rendkívül látványos és technikailag is kiváló mozgóképet raktak össze, amit sokan már csak függetlenül a tartalomtól is szívesen megnéz.
Azt vettem észre, hogy az ilyen gyors lefutású, semmi-extra típusú betegségeknek mindig van egy középső pontja, amikor úgy kelsz fel reggel, hogy jé, nem folyik az orrom, jé már nem is köhögök annyira, jé nem is vagyok kiszáradva és nem szakad ketté a fejem. És tényleg: egész nap jól vagy, élsz mint hal a vízben, aztán estére visszaesel egy majdnem olyan állapotba mint előző nap, bár annál már kicsit jobban elviselhetőbb szintig.
Na, ekkor lehet tudni hogy már csak két-három nap és távozik a nátha.
Az egyik hogy bár éjszaka összesen nettó két órát aludtam (értsd: a forgolódást, orrfújást, köhögést és egyebeket nem beleszámolva), mégis úgy keltem fél hatkor, mint aki legalább tíz órája fekszik az ágyban, és a konyhába menet olyan éhes lettem, mint aki életében nem látott még péksüteményt, így gyorsan be is vágtam olyan negyed kilót.
Ez nem lenne igazából különös, persze, de aki ismer az tudja, hogy a csúnya weblapok mellett a reggeli a másik dolog, amitől hányni tudok. Én még úgy-ahogy kívánnám, de ha ébredés után egy órán belül csak ételre gondolok, a gyomrom már attól felkavarodik. Pedig mekkora jóság már a hemendgz (sic!).
Viszont ha már így alakult, megnézem a legújabb részt abból a sorozatból, amin valami szigeten szenvednek régóta.
Egyrészt imádok előadni, másrészt többen mondták már, hogy jól is csinálom a dolgot, aminek alapjáraton nem hiszek, de ha valamit élvezek, miért ne. Főiskola, egyetem vagy általános iskola, ezek azok amik szóba jöhetnének. Középiskolába nem mennék, mert nem akarok szívinfarktusban meghalni, a gyerekeket viszont csípem, így az általános suli simán jó. A főiskola és az egyetem pedig nyilván az előadás miatt szimpatikus, ezzel viszont az a baj, hogy egyelőre nem akarom folytatni a tanulmányaimat, ha befejeztem a mostanit.
Tisztában vagyok a tanári állások előnyeivel és hátrányaival, sokat gondolkodom mindig azon, hogy ilyen irányban menjek-e tovább és fogalmazzunk úgy, hogy ha kapnék holnap reggel egy épkézláb ajánlatot tanári állásra, nem mondanék nemet.
Nem tudnám megmagyarázni miért, van az egészben valami szépség, amit kevés más karrier tud nyújtani, minden rondaságával együtt.
Sokszor leírtam már ezekről a véleményem, egyszer talán (ha majd tízéves lesz a blog) megunom, viszont.
Rájöttem, hogy az (is) a problémám a Nemzetközi Bálint- és Zoltán-nappal (értsd: Valentin- és nőnap), hogy míg Tapló Tibi (elnézést ha valaki Tibi de nem Tapló) ilyenkor fog egy szál gazt, hogy höhö, nőnap van, gecé, odaadja a hölgyeménynek, aztán az virul is, hogy jaj, ő most az ász.
Én meg közben 365 napból 365 napig vagyok kedves és a világ egyik legudvariasabb teremtménye a létező összes nőneművel, még akkor is ha néha meg tudnám ölni, hogy például fellök a földalattin mert neki legelőször kell felszállnia, nem nézve hogy más leszállna például.
Aztán végeredményben meg én leszek a bunkó, hogy hát milyen dolog ez már.
Persze ettől függetlenül én is vehetnék egy szál gazt, beállva a sorba, hogy höhö, boldog izénapot, de nem szeretnék. És emiatt lehet tényleg én vagyok a hülye, már magam sem tudom.
Idén is volt ilyen aranyszobrocska átadás ahol nagyjából az az eredmény született, mint amit »szerettem volna«, bár sajnálom hogy becstelenül csak Christopher Waltz kapott díjat. A The Hurt Lockert nem láttam, meglátjuk majd, viszont az Avatár valahol kicsit érthetetlen. Mondjuk azt sem láttam, de az effektek miatt így látatlanban is jogos a szobor.
Az »Up in the Airt« viszont kifejezetten sajnálom, túl jó volt azért ehhez.
Az alábbi szöveget ragasztottuk ki a liftben és a főkapura angol és magyar nyelven a »díjbeszedőkkel« ellentétben:
A szöveg ez volt:
Egy olyan vékony falakkal rendelkező házban, mint ahol mi is élünk, van néhány íratlan szabály, melyet voltaképpen különösebb figyelmeztetés nélkül is illene betartani.
Néhány ezek közül.
Hétköznapokon este tíz óra után, hétvégén délelőtt tíz óráig:
nem kapcsoljuk be a mosó- és mosogatógépet;
nem hallgatunk hangosan zenét;
nem hagyjuk a kisgyermekünket rohangálni az alattunk lakó örömére;
nem éneklünk, nem hangoskodunk, nem sikítozunk;
nem állunk neki porszívózni, fúrni vagy kalapálni.
De természetesen emberek vagyunk, így ha valamelyiket egyszerűen nem tudjuk az erre megfelelő időintervallumokban elvégezni, akkor kiakasztunk egy cetlit, mint ez is, melyen drága lakótársaink figyelmét felhívjuk a veszélyre.
Köszönöm megértésüket – egy lakó.
Budapest, 2010. március 06.
Mindezt elmondom mért volt bátorságom, de előtte elmondanám azt is, hogy én vagyok a világ legtoleránsabb szomszédja. Magamban persze káromkodok, de megértem ha valaki reggel nyolckor porszívózik (minek alszom hétköznap kilencig, jogos); megértem ha a szomszéd gyereke bömböl (és hogy az anyja mondja neki hogy fussatok, gyerekek, fussatok); megértem hogy a másik szomszéd tapsikol folyamatosan és ezt hallgatom, hadd tapsikoljon és megértek én mindent. Azt viszont nem, hogy szombat este tízkor megy a mosógép, péntek este meg akkora tivornya volt egy emelettel feljebb, hogy három és hét óra között ha ötször nem riadtam fel, akkor egyszer sem. És persze oké, hogy házibuli, de lehetne jelezni, meg talán lehetne azért direkt nem üvölteni hangosan a körfolyosós ház udvarán hajnal négykor, hogy ne menjek ki egy szál lógó nemi szervvel kurvaanyázni.
A liftből persze másnap leszedték, a kapun lévő változat viszont:
Az jutott még az eszembe, hogy vannak emberek, akik a kommenteket egyfajta e-mail-üzenetnek tekintik. Köszönés-üzenet-elköszönés, azonnali válaszvárás és így tovább. Most is az egyik bejegyzésnél pár hete valaki írt egy kérdést, amit nem vettem észre, most pedig jött az alázó válasz, hogy köszöni hogy figyelek a leveleimre és így tovább. Mások persze akik otthonosabban mozognak, csak behányják a véleményüket és kész.
Ebből adódik az én kérdésem: ki, hogy tekint a kommentekre? Mennyire idegesít ha valaki e-mail-szerűen kommentál? Mennyire figyelsz a kis-, nagybetűkre és egyebekre?
Mostanában megfigyelhető, hogy egyre több olyan film kerül elénk, melynek a célközönségét a gyerekek képezik, aztán ahogy nézzük a filmet azt vesszük észre, hogy persze a gyerekek is élvezik, de mi idősebbek komolyan elgondolkodunk. A Where the Wild Things Are is pontosan ilyen.
Dave Eggers azonos című könyvéből jött a film maga, melyhez kötőik egy-két néva regényt nem olvastam, ezt azért fontos megjegyezni, bár tervezem, ami sejteti hogy nem volt ez olyan rossz.
Max, a főszereplő kissrác teljesen átlagos, annál talán egy picit izgágább srác; apa nem tudni merre, anyu késő este ér haza és akkor se nagyon van ideje és energiája rá figyelni, továbbá sokat elmond róla, hogy nem zavarja az, hogy a lányát (aki Max nővére) négyen akarják meg. És akkor ehhez jön a kissé hiperaktív Max, aki egyik este miután összeveszik anyjával elfut otthonról, és egy csónakkal valami varázslatos szigetre érkezik, ahol tucatnyi leírhatatlanul aranyos állat várja, akik persze tudnak beszélni is.
Annyira kedves ez a film, hogy az szavakkal leírhatatlan. Kiválóan bemutatja hogy mit érez a kisfiú, egy az övénél sokkal hatalmasabb problémára átvezetve, van benne dráma és nevetés, abban pedig mindenki biztos lehet, hogy a kisgyerekek egyszerűen imádni fogják, a szülők pedig talán elgondolkodnak kicsit.
Nagyszerű élmény volt, beszerzem a könyvet is minden bizonnyal.
Amúgy nem tudom, csak én nem láttam moziban? Ki volt plakátolva mindenhol, most meg már szinkronosan lehet megvenni a DVD-t meg a BlueRay-t.
