Hideg kalandjaink Dániában és Svédországban

Idén a nyaralásból telelést csináltunk: Ingriddel, Helgával és Intivel pont a június végi „hová tűnjünk el kirándulni“ beszélgetés közben dobta be a Ryanair az akcióiról szóló hírlevelét, így végül a november elejére, Koppenhágáig repítő retúrjegy lett a nyertes.

Rögtön egy gyors disclaimer: szeretek fapaddal utazni, mert alapvetően nem a szállást és az utazást tartom egy kiruccanás legfontosabb részeinek. Nagyon király egy „rendes“ légitársasággal utazni, sok extra jár vele, volt már hozzá szerencsém, de nem leszek csalódott, ha egy hajtás-pajtás turistajárattal kell utaznom.

Sokat repültem Wizz Air-rel, mindig örültem, hogy jóval olcsóbban lehet kihozni egy utazást, ha az ember lemond az árban magába foglalt kajáról és egy-két egyéb kényelmi szolgáltatásról. Ráadásul nővéremékhez így volt a legegyszerűbb eljutni, mert a rózsaszínéken kívül más társaság nem is nagyon indított arra járatot.

Szóval szeretek repülni, írtam is már a repülésről jó tanácsokat, volt is hozzá sokszor szerencsém, egyszer talán a kisgépes jogosítványnak is nekimegyek meg minden.

És mivel ha már valahol engedni kell az extrákból, azt szeretem a repülőjegynél megejteni, mostanában viszont a Wizz Air-rel nem nagyon voltak jó tapasztalataim. Teljesen értem, hogy ők egy új piacot próbálnak megteremteni a fapad és a tradícionális légitársaságok között, de az új poggyászszabályok és a többi fapadoshoz képest megnövekedett árak mellett Európán belül sokszor már jobban megéri Lufthansa-val vagy valamelyik másik társasággal utazni, mint velük.

Ezzel szemben a Ryanair, aki régebben híres volt a „profitmaximalizálásért“ tett ügyes trükkjeiről, és akiről még olyan és hasonló bizarr sztorik is terjengtek, hogy megszünteti vagy fizetőssé teszi a mosdóhasználatot, mostanra eléggé összeszedte magát: jó a weboldala, tolja az akciókat, sok helyre lehet vele eljutni és még extra szolgáltatásokkal is elérhető áron dolgozik, a csomagokkal pedig sosem szívattak minket egyik reptéren sem. Cserébe a Ferih… Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtéren át kell menni a fél kifutópályán, hogy egy sátorból továbbsétálva végül felszálljon az ember a gépre, ez mondjuk kényelmetlen, aláírom. Szóval pacsi a Ryan Airnek, szimpatikus, amit mostanában csinálnak.

Visszakanyarodva a bejegyzés fonalához: északon jártam már egyszer, amikor »Finnországban voltam« kéthetes Erasmus programon, így nem volt teljesen szokatlan a miliő, de most kicsit jobban odafigyeltem, hogy na mégis miben más az az Európa attól, amelyikben mondjuk mi élünk.

Az utazási élményeket így nagyjából ebben a tematikában szedtem össze.

De még előtte: képek! Itt lehet őket lapozni, ha a Flickr is úgy akarja, de párat még belecsempésztem a bejegyzésbe is.

Denmark&Sweden 2016

Még nincs vége, olvasd tovább »


Ukrajnában jártunk

Az ukrajnai Lvivben (amit Lvov vagy akár Lemberg néven is lehet ismerni, ráadásul 1993-ban Budapest testvérvárosa) idén harmadjára rendezték meg a Lviv IT Arena rendezvényt. Egy elég jó előadókat, cégeket és programokat felsorakoztató IT konferenciáról van szó, amit az egyre növekvő ukrajnai IT szektor rakott össze. Erre a konferenciára látogattunk el, és ha már ott voltunk, megnéztük a várost is.

A konfról

Az előadások jelentős része hasznos és érdekes volt, főként annak örültem, hogy nem kifejezetten csak tech, hanem business és product témákban is hívtak előadókat, gyakorlatilag ez a három téma ment párhuzamosan a különböző helyszíneken. Jöttek beszélni a Twittertől, az Ubertől, a Spotify-tól, de ott volt a Microsoft, az IBM vagy mondjuk az Oracle is. A három különböző téma jól találkozott mindegyik előadásban, alapvetően a beszélgetések gerincét az a kérdésfelvetés adta, hogy miként lehet a termék, az üzlet és a technológia közötti természetes és egyébként szükséges ellentéteket megfelelően kezelni, egyensúlyban tartani.

Lviv egyébként szeirntem most tart ott IT tekintetben, ahol Budapest mondjuk 7-8 éve. Nagyon impresszív, hogy egyrészt a helyi IT szektor össze tudott rakni egy ilyen rendezvényt, másrészt nagyon fontos, hogy ott a helyi politikai erő is felfigyelt a szakmára: rendbe tették az egyetemi képzéseket, kihasználják a város nyújtotta olcsó lehetőségeket és gyakorlatilag lapátolják az erőforrást az iparba.

A konferencia színhelyéül egyébként a Lviv stadionja szolgált, ahol néhány éve még Eb-mérkőzések is zajlottak. Nekem kifejezetten tetszett, hogy ilyenekre is használják a helyszínt, és azért menő volt egy olyan focipályára rálépni, ahol nagyobb mérkőzéseket is játszottak. (Meg ahol futott utánad a biztonsági őr, hogy azonnal hagyd el a gyepet. :D)

Lviv 2016

A városról

Lviv a kellemes meglepetések városa. Végigolvastam a fél internetet, meghallgattam az összes kárpátaljai ismerős elmesélését, átolvastam a konzuli szolgálat tájékoztatóját, és nagyjából arra számítottam, hogy veszett kutyák rágják szét a lábunkat, miután a csavargók kiraboltak minket és az ellopott autó hiányában egy 40 éves, már itthon is alig látott típusú Ikarus busszal kell eljutnunk hazáig.

Ezt leszámítva Lviv egy gyönyörű, romantikus, Monarchia-korabeli korabeli városka, ahol alig vannak turisták, pezseg az élet, minden második sarkon zenél egy fiatal, még vasárnap este 9-kor kis mindenki az óvárosban sétálgat gyerekkel-családdal-nagymamával. Ráadásul az egyetem miatt sok a fiatal, és még azt is érdemes hozzátenni, hogy hazai viszonylatban minden borzalmasan olcsó, gyakorlatilag ezt érezhetik az idelátogató hollandok a Sziget fesztivál alatt. Kint egy korsó sör a jobb helyeken 170 forint, egy doboz „márkás“ cigaretta 245 forint, és két fő egy elég fancy-nek számító étteremben ötezer forintból négy fogást ehet, alkohollal és üdítővel egyaránt.

Néha úgy kellett emlékeztetnem magam, hogy most éppen egy háborús országban vagyok, mert egyébként a lvivi közhangulat alapvetően még a budapestinél is vidámabb, pörgősebb és hangulatosabb volt. (Nem fogok tévesen egy négynapos utazásból messzemenő következtetéseket levonni, inkább tényleg csak arra akarom helyezni a hangsúlyt, hogy nagyon tetszett a város, és kellemes meglepetést okozott.)

A fekete leves: ellopták a rendszámtáblánkat!

Bérelt szekérrel közlekedtünk, elég nehéz volt olyan kölcsönzőt találni, akik adtak nekünk Ukrajnáig egy autót, de végeredményben sikerült. Arra számítottam, hogy esetleg lesz valami sérülés az autón, talán fel is törik az utcán, de ezekről szó sem volt. Ellenben a harmadik napon döbbenten konstatáltuk, hogy mindkét rendszámtábla hiányzik az autóról.

Az első gondolatom az volt, hogy rossz helyen álltam meg, és amott valami ilyesmi van kerékbilincs helyett vagy mellett. De végül megtaláltam az ablaktörlő alá rejtett kis kockáspapíron egy telefonszámot. A recepciós felhívta nekünk, és közölték, hogy 800 eurót vagy hrivnyát (ez nem derült ki) követelnek a rendszámért.

Mit lehet tenni: felhívtuk a nagykövetséget, akik küldtek egy tolmácsot, elsétáltunk a rendőrségre, és tettünk egy feljelentést. Közben a szám már nem élt, szóval valószínűleg a közelben voltak a tolvajok is, akik figyeltek. Végül összesen nettó négy órát szívtunk egy a Szovjetunió bármelyik épületére emlékeztető rendőrkapitányságon.

Bennem aznap este néhány alkoholos ital és az elmúlt években történő összes James Bond film és regény elfogyasztása miatt feltámadtak a kémösztönök, és éreztem az energiát, hogy átkutassuk a környéket, de a többiekkel közösen végül úgy döntöttünk, hogy eltesszük magunkat holnapra.

Amit szintén sok helyen lehet olvasni, hogy az ukrán rendőrök a ranglétra tetejétől az aljáig végtelen korrupcióról híresek, tuti megbüntetnek minket stb. Ehhez képest semmi ilyesmi nem volt, sőt, egyszer meg is állítottak a rendszám nélküli autóval, és angolul elnézést kértek a kellemetlenségért, majd jó utat kívántak.

Ugyanitt és mellékesen hozzáteszem, hogy a Beregsurány-Budapest távot úgy tettem meg, benne egy végig M3-szakaszon, hogy egyetlen rendőr sem állított meg minket, pedig a Hősök terén éppen rendőrök irányították a forgalom egy részét. Ráadásul az autókölcsönző cég tulajdonosa mesélte, hogy az ukrán rendőrök véletlenül elgépeltek valamit a hivatalos jelentésen, ezért az autópályakezelő nem engedte átírni a meglévő éves matricát az új rendszámra (ilyenkor teljesen új betű-szám kombinációt kap az autó), így négy hónapot butkak a manőveren, meg még négy órát, amíg leüvöltötték a Nemzeti Útdíjfizetési Szolgáltató Zrt. munkatársainak összes haját, eredménytelenül.

A kontraszt azért kicsit erős volt.

Az utakról és a határátkelésről

Az M3-as autópályán végighaladva nagyjából két óra alatt el lehet jutni Beregsurányig. Onnan kettő, néha kétszer kettő sávos országút halad Lviv-ig, alapvetően nem volt nagy forgalom sem oda, sem vissza, de néha azért be lehetett ragadni egy faszállító ezeréves teherautó mögé. Az út legrosszabb szakasza Beregsurány és Beregszász között van, itt elég sok a kátyú és lassan is lehet haladni, de ezt leszámítva gyönyörű tájakon lehet autózni, például:

A photo posted by Mefi (@mefiblogger) on

Az ukránok egyébként nagyjából úgy vezetnek, mint ahogyan azt az összes orosz fedélzeti kamerával rögzített YouTube-videón lehet látni, ráadásul volt egy-két olyan közlekedési tábla is, ami elsőre szokatlan volt. Kedvencem a Lada Samara (azokból amúgy sok van, meglepően jó állapotban), aki nem várta ki a sávja haladását, hanem inkább felhajtott féloldalasan a járdára és végiggurult ott. Meg a LED-lámpás, távirányítóval nyitható kockaladán azért elmosolyodtam. Az első három-négy darabon, aztán megszoktam. Örülök, hogy külföldön is vezettem, ráadásul sikerült egy nagyobb távot is autókázni egyben.

A határon semmi gond nem volt, kicsit macera átjönni, és azért érződik, hogy ez nem az a határátkelés, amihez szokott az ember EU-n belül, kicsit idézte a régi időket, de még a rendszámtábla nélküli autóval is másfél óra alatt megvolt a határátkelős hercehurca.

Összességében

Az IT Arena egy meglepően jó szakmai konferencia, pár apró szervezési bakit leszámítva (például csak egy ebéd volt az egész stadion területén, még egy zsömlét sem lehetett venni, ami azelső napon azért 8-10 órányi előadás hallgatása mellett sokkoló infó volt, de aztán készültünk) megérte a pénzét, és sikerült tényleg hasznos gondolatokkal távozni.

Lviv pedig egy gyönyörű város, mindenkinek csak ajánlani tudom. Kicsit olyan érzésem volt, mintha egy időutazás során egy Debrecen, Bécs, Szeged, Budapest, Krumlov és Prága egyvelegéből összegyúrt helyre találtam volna. A rendszámtáblás fiaskót leszámítva semmi gondunk nem akadt, és úgy érdemes számolni, hogy egy pár öt nap alatt az utazás költségét nem számolva 70 000 forintnak megfelelő hrivnyából megszáll egy elegáns szállodában, étteremben eszik, menő kocsmákban iszik, turistáskodik és még egy adag ajándékot és kaját is haza tud hozni (amennyire a határátkelés zord szabályai engedik).

Mindezt egy olyan városban, ahol kicsit mintha megszűnne a külvilág: mindenki vidám, lelkes, pörög és mosolyogva csobban a város esti, pezsgő hangulatában úszó áradatába.

 


Lécci, ne kérj tőlem pénzt, nekem sincs

Csupán »pár hónapja autózom«, ha nem is mindennapos szinten, de a hétvégi vagy más időközi nagyobb bevásárlások helyszínét számomra logikusan mindig így közelítjük meg.

Nagyon sok szempontból ez egy előnyös dolog. Egyrészt az ember kevesebbet jár vásárolni: közösségi közlekedéssel jellemzően pár napra vásároltunk, míg most egy-két hétre tárazunk be magunknak, a macskáknak és a halaknak élelmiszert, tisztálkodási, takarítási és egyéb cikkeket.

Másrészről vannak hátrányai, nehézségei, nem várt jelenségei is. Azt például egyetlen kezdő autós cikkben nem fogják leírni, hogy ha közösségi közlekedéssel jártál eddig vásárolni, de most autózol, akkor számolj vele, hogy többet fogsz költeni, mert megszűnik egy eddig komoly visszahúzó erő, nevesítve a vásárolt áruk hazacipelése buszon, metrón, villamoson és sétaúton át. (IKEA-ba még nem mertem autóval bemenni.)

Vagy például ott vannak a hajléktalanok, illetve általában azok a személyek, akik odajönnek hozzád egy kéréssel. Biztos ismered a sztorit: Főnököm egy százast, kajára, borra; csak egy szál cigit, mer’ vonatra kell; nehogymár neked olyan jól megy és nem adsz; milyen jó lehet neked az élet; csak egy percre állj meg, tényleg nem vagyok csöves, csak segítsél már nekem légyszíves, elmondom mi van velem, tényleg csak egy pert; én nem szoktam kéregetni én tényleg nem olyan vagyok; éhesek a gyerekek, adj már egy cigit; lécci, hadd vegyek már egyet a csokiból, te úgyis vagy hármat vettél, hát minek neked annyi. És még sorolhatnám.

Azt sem mondják el sokan, hogy ne számíts arra, hogy mivel már nem közlekedsz metrón és aluljárókban, búcsút inthetsz ezeknek a beszélgetés-foszlányoknak. Ó, nem! Most jön csak a java, mert már nem csak gyalogosan, hanem az autóban ülve is megtapasztalhatod milyen, amikor valaki bekopog egy kis apróért, vagy le akarja mosni a szélvédődet, vagy virágot árul. Vagy csak pénzt kér tőled, mert hát látja, hogy most vettél két hétre elegendő kaját, így neked abból biztos van. Mármint a pénzből.

Számomra ez egy borzalmasan nehéz téma, mert mindamellett, hogy tényleg nagyon komolyan együtt tudok érezni emberekkel, amíg én azon agyalok, hogy hála a nemrégiben vásárolt autónak, már kétszer annyi tejet is haza tudok vinni, és nem kell leszaladnom a közértbe, ha elfogy, addig nekik úgy néz ki az életük, hogy a Ferenciek terén a metróaluljáróban alszanak, és ha csak naponta egy ezrest összeszednek, már nem halnak éhen.

Azt gondolom, még a példák többségének ellenére is, hogy bárkit sodorhat szar helyzetbe az élet, ami szülhet nem várt eseményeket, például azt, hogy utcára kerül, és ezzel a gondolatmenettel könnyen saját magamat is bele tudom helyezni a képbe, mégha valójában tudom, értem és átlátom, hogy a helyzet nem ennyire egyszerű, és sokszor azért nem így működik.

Tényleg sajnálom ezeket az embereket, és nem kevés alkalommal érzem rosszul magam, hogy az én életem és az én életem problémái mérföldekkel, dimenziókkal, fényévekkel és további nehezen mérhető távolsági mértékegységek magas számokkal kifejezett egységeire állnak az ő problémáiktól. És azt is tudom, hogy az én „problémáim“ túlnyomórészt a Maslow-piramis legmagasabb, míg az ő problémáik összessége ugyanezen piramis legalacsonyabb fokában foglalnak helyet.

Mindezektől függetlenül a probléma mindig az ember sajátja, mindig a saját aktuális problémánk a legnagyobb és legnehezebbnek tűnő gond, így a hasonlítást nem feltétlen tartom szerencsésnek ebben a helyzetben.

És valóban, lehet, hogy nekem nem azok a kérdések vannak a fejemben, hogy mit fogok ma enni, hol fogok ma aludni vagy mi lesz velem holnap, de ettől függetlenül az én fejemben is járnak kérdések, nekem is vannak problémáim és nekem is vannak költségeim. Nem is kevés, mert igen, ez egy nyomorultul drága világ, és súlyos tízezrekbe kerül az, hogy valahol lakhat az ember, hogy azon a helyen télen mondjuk nincsen hideg és este van lehetőség felkapcsolni a lámpát.

Nem panaszkodni szeretnék, pláne nem összehasonlítani a probélmáimat egy hajléktalan problémáival, de amikor egy ötvenméteres távolságon hárman jönnek hozzám oda kérdésekkel, meg még kétszer az áruház parkolójában, akkor tényleg nem tudom, hol tudnék én segíteni ebben.

Sokan gond nélkül továbbsétálnak, én csak továbbsétálok és udvariasan nemet mondok.

Azért mondok nemet, mert nem tudok segíteni. Adhatok minden kéregetőnek kétszáz forintot, hiszen ez tényleg nem sok pénz, nekem nem hiányzik annyira, mint amennyire sokat jelent számára, de számításaim szerint ha mindig megállnék segíteni, havonta nagyjából húsz-harmincezer forintot költenék el.

Hogy sajnálom ezt a pénzt mástól? Nem. Hogy látom-e értelmét odaadni? Szintén nem.

Egyrészt mert szerencsére jó körülmények között élek, de annyira nem élek jó körülmények között, hogy nekem ne lenne szükségem arra a pénzre. És mert nem látom azt, hogy ez az összeg, ami azért a saját büdzsémben nem számít aprópénznek, megoldaná valakinek a problémáját.

Nem akarom magamat álszent módon abba a helyzetbe képzelni, hogy ha havi kétmillió nettó forintot keresnék, akkor biztos egy jelentős részét jótékony célokra fordítanám, mert nem keresek havi kétmillió forintot, ennek a töredékét keresem, így abból az összegből jelentősen korlátozottabbak a lehetőségeim.

De abban biztos vagyok, hogy ha a Ferenciek terén nem állítana meg minden reggel ugyanaz a négy-öt ember, ha a parkolóban nem jönne oda mindig ugyanaz a két-három ember és így tovább a többi gyakran látogatott helyszínnel, akkor szívesebben nyújtanék oda párszáz forintot. Nem szeretném viszont abban a helyzetben találni magam, hogy egy olyan problémában, ami nekem amúgy is elég terhelő, és nem tudok mellette csukott szemmel elmenni, még nekem kelljen eldöntenem, hogy kivel leszek jó és kivel nem.

Túl sokszor jönnek az ismert kérdések, és egyre kevésbé hallom meg őket, mert sokszor úgy érzem, mindegyiket hallottam már, és tudom, hogy a végén cigaretta vagy pénz fog szerepelni. Így kérlek ne kérj tőlem pénzt, mert nem vagyok abban a helyzetben, hogy mindenkinek adhassak, annyi ugyanis nekem sincs, és nem érzem úgy, hogy nekem kellene igazságot, békét és jólétet teremtenem mindenkinek, akik számára ezek a vitális dolgok nem elérhetők. Azt pedig semmiképpen nem szeretném, hogy nekem kelljen meghatároznom, ki lehet az, akivel jó leszek és ki az, aki mellett elsétálok.

Kicsit már azért is szörnyen érzem magam, hogy ezt a bejegyzést megírtam; biztosan úgy hangzik, mintha ülnék a mahagóni könyvtárszobámban az antik bútorok között egy kézzel készített selyemköntösben, 1929-es bort kortyolgatva a pattogó kandallótűz mellett, és az engem ért „borzalmas“ „traumákról“ hisztiznék, de ezek a gondolatok már nagyon régóta foglalkoztatnak és nagyon sok hasonló élményem volt az elmúlt napokban, és ezek a gondolatok kikívánkoztak belőlem.


Cormac McCarthy – Nem vénnek való vidék

A Coen-fivérek filmjét, a Nem vénnek való vidéket »még 2008-ban néztem meg«, akkor elég furcsa élmény volt, talán az volt az első olyan film, ami kicsit kitekintett az általános pattogatottkukoricás-mozis élmények közül, de mégsem olyan volt, mint a Ponyvaregény, ami azért egy emészthetőbb műfaj. Nem nagyon tudtam jól megfogalmazni akkor sem, de éreztem, hogy valami különlegessel volt dolgom. Rögtön utána megszereztem a film alapjául szolgáló regényt is, de csak most pár napja emeltem le a polcról.

Ami rögtön feltűnt, hogy a könyvben nincsenek vesszők. Úgy a hatodik oldalon lett furcsa, amikor az egyik mondatot harmadjára kezdtem újra, mert valami hiányzott. Az is érdekes volt, hogy a párbeszédeket nem gondolatjelek, de még idézőjelek sem körítették, csak új bekezdésekként szerepeltek. Rá is gugliztam gyorsan, hogy a fordító volt lusta figyelni a szabályokra, vagy nyomdai hiba, mert túl gyanús a dolog véletlennek, aztán hamar meg is találtam a magyarázatot:

Stiláris szempontból McCarthy prózája a különböző zsánereknek megfelelően változó. Például Az út című könyvében a szereplők alig beszélnek. Az író tőmondatokat használ, és teljesen felhagy a párbeszéd formai konvencióival. A párbeszédet egyszerűen új bekezdéssel jelöli […]

Forrás: Wikipédia

És milyen érdekesen működik az emberi agy: amint befogadtam ezt az információt, egyik oldalról a másikra azt vettem észre, hogy rögtön alkalmazkodtam, és nem tűnt már fel a vesszők vagy a párbeszédek hiánya, sőt, a végére még talán meg is tetszett. Ami nekem azért is különös, mert tuti, hogy sok írót emiatt elkaszálnak még a megjelenés előtt, de lehet ezeket a dolgokat úgy is használni, hogy tényleg adjon valami pluszt.

A Nem vénnek való vidék az én fejemben leginkább egy modern westernkét foglal helyet; mondom ezt úgy, hogy életemben összesen talán öt westernfilmet láttam, és régen sosem kedveltem, de az utóbbi időben ez a harmadik olyan történet, ami miatt kifejezetten kedvet kaptam a témához.

Az USA déli része; a sivatagok; a sárga festéssel elválasztott utak, amik látszólag a semmibe vezetnek; a kimért tőmondatok; a keserű humor; a lényegretörő, sem többet, sem kevesebbet nem mondó kijelentések; a motelszobák; a kisvárosok neontáblái, meg persze a kábítószer, a mexikói drogkartell, a végtelen pénz és a fegyverek nélkül is agresszív emberek.

A történet úszik az ilyesmiben, és mindamellett, hogy valahol tudom, ez egy nagyon beszűkült, zárt világ, egyáltalán nem nyitott gondolkodású emberekkel, mégis, az első gondolatom az volt, hogy szívem szerint azonnal felülnék az első repülőre, elrepülnék Amerikába, bérelnék egy Ford pick-upot, és átautóznám keresztbe az egész országot, megállva aludni az olcsó motelekben, eszegetve a hagymakarikát, a benzinkúton piros Marlborot vásárolva és hasonlók.

Elképesztően tetszett ez a regény, és így 6 év után már jobban meg tudnám fogalmazni, hogy miért, de a tetszés fő oka még mindig az, hogy nincs meg a konkrét dolog, amire rá tudok mutatni. Egyszerűen beszippantott pár oldal után, és úgy olvastam, hogy még zsibbadó nyakkal, merev háttal és könnyező szemmel sem akartam letenni hajnal háromkor, álmosan.

Márpedig ez az, amit én keresek, ha regényt olvasok. És a Nem vénnek való vidék abszolút hozta ezt az érzést.