Cormac McCarthy – Nem vénnek való vidék

A Coen-fivérek filmjét, a Nem vénnek való vidéket »még 2008-ban néztem meg«, akkor elég furcsa élmény volt, talán az volt az első olyan film, ami kicsit kitekintett az általános pattogatottkukoricás-mozis élmények közül, de mégsem olyan volt, mint a Ponyvaregény, ami azért egy emészthetőbb műfaj. Nem nagyon tudtam jól megfogalmazni akkor sem, de éreztem, hogy valami különlegessel volt dolgom. Rögtön utána megszereztem a film alapjául szolgáló regényt is, de csak most pár napja emeltem le a polcról.

Ami rögtön feltűnt, hogy a könyvben nincsenek vesszők. Úgy a hatodik oldalon lett furcsa, amikor az egyik mondatot harmadjára kezdtem újra, mert valami hiányzott. Az is érdekes volt, hogy a párbeszédeket nem gondolatjelek, de még idézőjelek sem körítették, csak új bekezdésekként szerepeltek. Rá is gugliztam gyorsan, hogy a fordító volt lusta figyelni a szabályokra, vagy nyomdai hiba, mert túl gyanús a dolog véletlennek, aztán hamar meg is találtam a magyarázatot:

Stiláris szempontból McCarthy prózája a különböző zsánereknek megfelelően változó. Például Az út című könyvében a szereplők alig beszélnek. Az író tőmondatokat használ, és teljesen felhagy a párbeszéd formai konvencióival. A párbeszédet egyszerűen új bekezdéssel jelöli […]

Forrás: Wikipédia

És milyen érdekesen működik az emberi agy: amint befogadtam ezt az információt, egyik oldalról a másikra azt vettem észre, hogy rögtön alkalmazkodtam, és nem tűnt már fel a vesszők vagy a párbeszédek hiánya, sőt, a végére még talán meg is tetszett. Ami nekem azért is különös, mert tuti, hogy sok írót emiatt elkaszálnak még a megjelenés előtt, de lehet ezeket a dolgokat úgy is használni, hogy tényleg adjon valami pluszt.

A Nem vénnek való vidék az én fejemben leginkább egy modern westernkét foglal helyet; mondom ezt úgy, hogy életemben összesen talán öt westernfilmet láttam, és régen sosem kedveltem, de az utóbbi időben ez a harmadik olyan történet, ami miatt kifejezetten kedvet kaptam a témához.

Az USA déli része; a sivatagok; a sárga festéssel elválasztott utak, amik látszólag a semmibe vezetnek; a kimért tőmondatok; a keserű humor; a lényegretörő, sem többet, sem kevesebbet nem mondó kijelentések; a motelszobák; a kisvárosok neontáblái, meg persze a kábítószer, a mexikói drogkartell, a végtelen pénz és a fegyverek nélkül is agresszív emberek.

A történet úszik az ilyesmiben, és mindamellett, hogy valahol tudom, ez egy nagyon beszűkült, zárt világ, egyáltalán nem nyitott gondolkodású emberekkel, mégis, az első gondolatom az volt, hogy szívem szerint azonnal felülnék az első repülőre, elrepülnék Amerikába, bérelnék egy Ford pick-upot, és átautóznám keresztbe az egész országot, megállva aludni az olcsó motelekben, eszegetve a hagymakarikát, a benzinkúton piros Marlborot vásárolva és hasonlók.

Elképesztően tetszett ez a regény, és így 6 év után már jobban meg tudnám fogalmazni, hogy miért, de a tetszés fő oka még mindig az, hogy nincs meg a konkrét dolog, amire rá tudok mutatni. Egyszerűen beszippantott pár oldal után, és úgy olvastam, hogy még zsibbadó nyakkal, merev háttal és könnyező szemmel sem akartam letenni hajnal háromkor, álmosan.

Márpedig ez az, amit én keresek, ha regényt olvasok. És a Nem vénnek való vidék abszolút hozta ezt az érzést.


A kezdő autóvásárló és a budapesti mazsola tapasztalatai

Hosszú cím, de a bejegyzés még hosszabb lesz, olyannyira, hogy komolyan elgondolkodtam a lapozhatóságon vagy a több bejegyzésre bontáson. Viszont nem árulok zsákbamacskát a témával kapcsolatban: elkezdtem vezetni és vettem egy autót. Ezügyben mindenkinek rengeteg tapasztalata van és az internet is ódákat zeng, de mivel én magam is eltöltöttem néhány órát (nagyjából kétszázat) a gondolattól a megvalósításig, gondoltam másnak is hasznos lehet egy közeli, friss élménybeszámoló, három hónapnyi „gyakorlattal“ és „tapasztalattal“.

A bejegyzés előtt tényleg tegyük hozzá, hogy nagyon junior vagyok a témában, inkább az elmúlt hónapok tapasztalatai beszélnek belőlem, egyáltalán nem több év rutinja. Ha valami nagy hülyeséget írok, jöhet a visszajelzés, de ha ezer éve vezetsz, tizenkét autót vettél életedben, és a pályán 280 km/h sebességgel haladsz villogva, akkor lehet, hogy nem szükséges kommentelned! :]

Még nincs vége, olvasd tovább »


Kurt Vonnegut – Éden a folyónál

Túl vagyunk az idei első vakáción: egy hetet töltöttünk a hegyekben Ausztriában, és ez többek között arra is kiváló lehetőséget biztosított, hogy kiolvassam életem első Vonnegut-regényét.

Sőt, rögtön egy fél tucattal kezdtem: a kötet ugyanis hat, Vonnegut alkotói éveinek kezdetéről származó, eddig meg nem jelent kisregényt, egy esszét és egy befejezetlen sci-fit rejteget. Utóbbi olyan szinten befejezetlen, hogy a mondat közepénél szakad félbe.

Az írásokat a szerző halála után találták meg és adták ki könyv formájában. A kisregények közül a címadó Éden a folyónál és a Párizsba tartó vonaton játszódó a két legerősebb, ezeket egyenként nagyjából tíz perc alatt olvastam el, de azóta is sokszor beugrik és elgondolkodok rajtuk.

Persze lehet, hogy kezdésnek nem ez a könyv a legjobb választás, talán inkább a nagy rajongók örültek  igazán a megjelenésének, de nem bántam meg, hogy ez volt az első; most kicsit motiváltabbnak érzem magam, hogy belekezdjek a Bajnokok reggelijébe.


Timur Vermes – Nézd, ki van itt

2011-ben, Berlin közepén, 56 esztendős valójában kinyitja a szemét Adolf Hitler, leporolja katonai egyenruháját, majd döbbenten konstatálja, hogy utolsó emléke óta több évtized eltelt, és nem bunkerében tartózkodik a második világháború utolsó napjaiban, hanem 2011 jelenjében. Ebben a modern, demokratikusnak mondott és nagyjából békés világban mi mást kezdhetne, hogy újra megragadja az emberek figyelmét: televíziós műsorvezető lesz.

A könyv egy izgalmas témafeldobást ígér, elgondolkodtató történettel, aminek elvileg valamennyire görbe tükröt kellene tartania nekem, mint olvasónak, hogy a mai világban a nézettség, a közösségi oldalakon elszórt, felfelé mutató hüvelykujjak száma vagy azok a bizonyos látogatottsági adatok azok, amelyek számítanak, és amelyek meghatározzák valaminek vagy valakinek az értékét.

Ezzel szemben egy annyira nem unalmas, de saját magát megugrani egyáltalán nem tudó regényt kap a tisztelt olvasó, amiben voltaképpen 341 oldalon keresztül semmi különös nem történik, leszámítva magát a tényt, hogy Hitler számol be 2011 eseményeiről, saját szemszögéből.

Persze, a nyitógondolat tényleg érdekes, sok film és sorozat eljátszott már a gondolattal, hogy mi lenne, ha Hitler napjainkban megjelenne. És az is az előnyére szolgál, hogy érzésre jól bemutatja, milyen lehet Hitler szemével nézni a (mai) világot. Valamint az is mindenképpen pozitív, hogy a szerző hozzá mer nyúlni ehhez a témához, hiszen Hitlert említve szinte genetekiailag kódolva a legtöbb német kicsit bűnbánóan süti le a szemét, mintha tehetne bármiről is, ami a történelem során történt.

Máskülönben viszont a könyv nem igazán ad sokat. A történet úgy igazából semerre nem megy, szép lassan elolvashatjuk, hogyan lesz a semmiből megjelent volt diktátorból vendég egy műsorban, aztán felkapott internetes celebritás, majd saját műsorral rendelkező, újabb könyvébe belekezdő, ismert humorista.

Hiszen, habár Hitler folyton hajtogatja, hogy ő tényleg az, aki, ezen mindenki nevet, és azt gondolja, valamilyen jóféle stand-up comedy-t lát, amire valaki évekig nagyon lelkesen készült.

Meg aztán ott van a vonatkozás is, hogy a Goodreads-en pl. kifejezetten sokan panaszkodnak arra, hogy ahogyan a történet főszereplőjét, úgy magát a könyvet is elítélik, hiszen Adolf Hitler egyáltalán nem a vicces kategóriába tartozik, vagy legalábbis nem ebben a formában. Értem ezt a meglátást, de nem igazán tudok vele egyetérteni az olvasottak alapján.

Mély nyomokat nem hagyott bennem, akit érdekel a téma, annak érdemes lehet elolvasni, mert amúgy nem rossz, de nekem a történet kicsit befejezetlen és kicsit eseménytelen. Voltaképpen a borítója és a borítón való leírása sokkal izgalmasabb, mint maga a 341 további oldal.

Én Budapest bizonyos kerületein áthaladó tömegközlekedési eszközön inkább a borítót sem nagyon mutogattam; persze, ez lehet csak az én paranoiámnak köszönhető, de ha valaki nem tudja milyen olvasmányról van szó, lehet, csúnyán félreérti.


Beauty blogger lettem – avagy kedvenc kencéim

Nem, valójában nem lettem beauty blogger, de az elmúlt időszakban egy tucatnyi menő kozmetikai produktumot kaptam ajándékba, amelyek közül sok kifejezetten férfiaknak készül (jelentsen is ez bármit), így gondoltam, a beautyblogok farvizén talán még marad nekem is hely, hogy elevezzek egy bejegyzésnyi ajánlóval. Vagy épp nem-ajánlóval.

A termékek tárgyilagos és őszinte bemutatója előtt — szokásomhoz híven — viszont egy rövid kitérővel kezdem.

Még nincs vége, olvasd tovább »