10 Cloverfield Lane

Az első és legfontosabb kérdésre a válasz: a 10 Cloverfield Lane című filmnek van köze a »Cloverfield« című filmhez. Ha azt nem láttad, egyáltalán nem fogja befolyásolni a véleményedet, sőt, lehet, hogy még kicsit izgalmasabbá is teszi; de akkor is érdemes megnézni, ha az előző történet annyira nem nyerte el a tetszésedet, mert bár vannak összefüggések, sokban különbözik a két film.

A történet felépítése egyébként tényleg hasonló: van ugye egy bizonyos nagy esemény, de mi arról nagyon keveset tudunk, egyáltalán nem a szupertotált, inkább makrót látunk az eseményekről, még pontosabban arról, hogy ez hogyan hat a három főszereplőre.

Rögtön azzal kezdünk, hogy egy csaj (Mary Elizabeth Winstead előadásában) sietősen összerámolja a holmiját, és nekivág a nagyvilágnak. Elég gyorsan összerakhatjuk a képet: ez igazából egy szakítás, és a csaj a vőlegényét hagyja ezerrel hátra. A menekülés közben azonban autóbalesetet szenved, és egy világvége-bunkerben találja magát.

Jelenet a 10 Cloverfield Lane c. filmből

A bunker építőjét és házigazdáját John Goodman alakítja: a konteók világában élő exkatona már régóta várja a világvégét, építgette a szuperbiztos bunker megoldását, ahol most rögtön közli is velünk, hogy vagy a ruszkik vagy a marslakók lerohanták a világot, és a támadásnak köszönhetően a levegő is szennyezett, így tuti nem lehet kimenni. De gond egy szál se, hiszen az óvóhelyen van minden: videókazetták, DVD-k, könyvek, társasjátékok, zenegép, légtisztító, évekre elegendő élelem és ital, tiszta víz. Szóval érted.

A bunkerben még ott van a fiatal vigyori srác is, akit John Gallagher Jr. játszik: ő segített az építkezésben, és amikor látta, hogy galiba van, azonnal oda vette az irányt, a házigazda pedig végső soron beengedte, nem hagyta meghalni a fertőzőnek mondott külvilágban.

A történet végig nagyon pörgős, pedig három szereplő együttlétét látjuk egy cirka negyven négyzetméteres bunkerben. És annak ellenére, hogy láttam a Cloverfieldet, nagyon tetszett, hogy a film végig szándékosan bizonytalanul hagy:

amikor azt hiszed, tudod mi van, jön egy jelenet,
ami után megint elbizonytalanodsz.

Aztán persze a végén megoldódik a jól felépített konfliktus, és még egy menő csihi-puhi jelenetet is kapunk. Ha még lesz három hasonló film, a végén összerakjuk, mi történt az első részben.

A 10 Cloverfield Lane egy szórakaztó dráma, sci-fi, horror és thriller elemekkel fűszerezve. Kicsit kedvelhetőbb az előzménynél, mert itt nem rángatják össze-vissza a kamerát, de hasonló véleménnyel vagyok róla, mint az előzőről: két-három év múlva már homályosan fogok emlékezni a részletekre, most viszont végig lekötött, jól szórakoztam és a kötelező mozdulatok ellenére sem unatkoztam vagy éreztem túlontúl kiszámíthatónak.

Eredeti cím: 10 Cloverfield Lane 10 Cloverfield Lane filmplakát
Műfaj: dráma
Időtartam: 103 perc
Megjelenés éve: 2016
Rendezte: Dan Trachtenberg
Főszereplők: Mary Elizabeth Winstead, John Goodman, John Gallagher Jr.

Mikortól ártatlan egy bűnöző?

Meg lehet-e bocsátani annak, aki valami szörnyű dolgot tett? Mennyi idő után mondhatjuk azt, hogy bűncselekménye elévült, feledésbe merült, megbocsáthatunk neki? Felnézhetünk-e egy olyan emberre, aki habár szakmailag egy bizonyos területen hihetetlen sikereket ér el, múltját mégis sötét tettek árnyékolják?

Nagyon sokat beszélgettem ismerőseimmel, kollégáimmal és barátaimmal ezekről a kérdésekről az elmúlt napokban, sőt, nagyon sokszor morfondíroztam el magam is, miközben bámultam ki a robogó busz ablakán vagy éppen sétáltam hazafelé.

Kínzó súlyosságú kérdések ezek, és mint minden más hasonló témát illetően, most is ugyanaz az álláspontom:

fontos lenne ezekről beszélgetnünk, kérdeznünk, vitatkoznunk

mert legtöbbször – és sajnos az elmúlt napok eseményei során is – elmaradnak ezek az építő jellegű beszélgetések, és helyette marad az ujjal mutogatás, a találgatás, a veszekedés és a bizonytalanság.

Ez a bejegyzés nem az első TL;DR, de nem is az utolsó: rengeteg dolog történik mostanában, amiről nem nagyon beszélgetünk, legfeljebb egy-egy gyors internetes flame keretein belül, vagy amúgy a kávé mellett legyintgetve, de szeretnék ezeknek valamilyen vitaindítót adni néhány hosszabb bejegyzés formájában. Lehet, hogy a dologból egyáltalán nem alakul ki semmi, de egyébként is van annyi gondolatom a témával kapcsolatban, hogy örülök, ha leírhatom.

E sorok megszületésének természetesen az elmúlt napok eseményei adtak alapot. Nem a Magyar Úszószövetség vagy az úszósportok ellen indított lejárató kampány, hanem szigorúan egy adott ember személye körüli balhé, ami miatt nagyon sok más csontváz is kihullott a szekrényből.

A Privát Kopó nevű bűnügyi magazin robbantotta a bombát: Kiss László szövetségi úszókapitány 1962-ben, idestova 54 éve elítéltetett csoportos nemi erőszak vádjával. A híreket persze rögtön felkapta a sajtó, minden nagyobb médium lehozta, és itt is van az első pont, amiről érdemes beszélni, több tekintetben is.

Nehéz dolog ez, hiszen 54 éve történt. Jogosan vetődik fel a kérdés: ennyi év után nem mondhatnánk-e, hogy hagyjuk ezt a szerencsétlen embert? Valószínűleg letöltötte a büntetését, minden bizonnyal meg is bánta, amit tett.

A saját véleményemből adódó meglátásom viszont az, hogy az emberek nem is konkrétan az elkövetett bűncselekmény miatt vannak felháborodva, hanem több, más dolog miatt, ami keselyűként repked a történet körül.

1. Sunnyogás

Az ítéletet 1962-ben hozták meg. Azóta történt egy rendszerváltoztatás és legalább öt teljesen különböző berendezkedésű kormány koptatta a Parlament székeit. Erről a bűncselekményről mégis 2016-ban, egy bűnügyi magazin oknyomozó riportján keresztül értesülünk.

Gyárfás Tamás ráadásul azt nyilatkozta, hogy „a Wikipédia oldalán bárki elolvashatja, nem volt ebben semmi újdonság“. Csak ugye a Wikipédia egy szabad, nyílt forráskódú és bárki által módosítható enciklopédia, ezáltal a módosításokat szigorúan nyilván is tartják.

Az új hírek előtt január 10-én módosult utoljára a Kiss Lászlót bemutató szócikk, majd április 5-én (a botrány kirobbanásának napján) került be a csoportos nemi erőszakra vonatkozó új információ. Ez a két változat összehasonlító lapján egyértelműen látszik.

A példa tökéletesen mutatja, hogy ezt a bűncselekményt bizony szépen besöpörték a szőnyeg alá.

2. Büntetés letöltése körüli kérdések

Az erkölcsi bizonyítvány több feltétel szerint „tisztulhat“ meg, jelen esetben: szándékos bűncselekmény miatt kiszabott, egy évet meghaladó, de öt évnél nem hosszabb szabadságvesztés esetén, a büntetés kitöltését, illetőleg végrehajthatóságának megszűnését követő öt év elteltével.

Ha az erkölcsi bizonyítvány a fent említett szabályok miatt már nem kell tartalmazza egy korábbi bűncselekmény részleteit, „tiszta“, akkor mondhatjuk azt jogilag, hogy valaki letöltötte a büntetését, remélhetőleg megbánta amit tett, és ameddig újra nem fordul elő törvényszegés, addig nem is köteles senkit tájékoztatni korábbi cselekedetéről, hiszen tette úgymond elévült, megkapta a rendszer által biztosított lehetőséget arra, hogy megbocsátást nyerjen.

Kiss László 5 év börtönbüntetést kapott 1962-ben. Azonban 1963-ban bronz éremmel távozott, na de nem a börtönből, hanem a ’63-as magyar úszóbajnokságról.

A demokrácia nehéz dolog. Megértem, ha valaki a szabályosan letöltött büntetés után évtizedekkel sem tud megbocsátani valakinek, de tegyük ezt most félre: a törvény szemében ha letöltötted az öt év börtönbüntetésedet, 54 év után semmiképpen sem vehetnének emiatt elő, és még akár te lehetnél az, aki rossz hírnév keltése miatt perlekedik és fel is háborodik.

Ha azonban a börtönbüntetésedet nem töltötted le, mert a gyanú szerint valami egyéb megállapodás keretei miatt hozhattad az érmeket, akkor hiába a demokrácia, hiába az igazságszolgáltatás, az emberek annyit fognak látni, hogy te is annak a bizonyos rendszernek vagy az a bizonyos maradéka, amely rendszer megdöntéséért oly sokan, oly sokáig küzdöttek.

Nem különösebben kedveltem az »Aljas nyolcast«, de volt abban egy nagyon jó gondolat: a hóhér szerint ha az emberek kirángatnak egy bűnözőt az utca közepére, és lelövik, mint egy kutyát, akkor ők sem különbek: bűnözők. Ha azonban az igazságszolgáltatás hozza meg az ítéletet, és a hóhér köti fel az átkozottat, akkor az a törvényt szolgája, és a többieknek el kell fogadniuk a döntést.

És ez itt egy nagyon lényeges pont: nem nekünk kell elítélnünk vagy megvetnünk Kiss Lászlót, ezt az igazságszolgáltatásnak kell vagy kellett volna megtennie. De ha az igazságszolgáltatásban csalódunk, akkor marad az elítélő, megvető beszéd, és bizonyos esetekben a lincselés.

3. Szakmai eredmények összemosása a bűncselekménnyel

Lázár János Miniszterelnökséget vezető miniszter azt nyilatkozta:

10 olimpiai aranyérem van a mérleg másik serpenyőjében.

Csak ugye ott volt az eset, amikor két sportoló kábítószert fogyasztott, és emiatt eltiltották őket a sporteseményektől. És emlékszem, hogy akkor sokan hangosan azt mondták, hogy igen, erre szükség van, hiszen:

  • megkérdőjeleződött az eredmény sportszerűsége,
  • a sportolókra rengeteg fiatal tekint példaképeként és
  • nem tolmácsolhatjuk azt az üzenetet, hogy a törvényszegés bármilyen formája nem jár büntetéssel.

Ennélfogva senki ne vegye elő Kiss László olimpiai aranyérmeit, mert nem azt vitatjuk el tőle. Azon vitatkoznak az emberek, hogy etikus-e valakit díszpolgárként kiemelni, valakiről uszodát elnevezni, amikor a saját tanítványával a legaljasabb módon élt vissza. Ennek semmi köze a sporteredményeihez, különösen, hogy azok egy részét meg sem szerezhette volna, ha letölti a büntetését.

4. Saját magának tükörképen köpése

A botrány elején még persze Kiss László is csak annyit mondott, hogy letöltötte büntetését, megbánta tettét, ne zaklassák ezzel és így tovább.

De azért mégis: te felvennéd a díszpolgári címet, hagynád, hogy uszodát nevezzenek el rólad, elvállalnád fiatal lányok edzését ilyen múlttal?

Szeretném azt gondolni, hogy igen, van megbocsátás egy bűncselekmény után, de azért vannak bizonyos dolgok, amiket nem vállalunk el. És nem a BTK szabályozása, hanem a saját erkölcsi egyensúlyunk miatt. Engem részben ez is idegesít rendkívül ezzel a botránnyal kapcsolatban: hogy valaki le sem tölti a büntetését, de még ha le is tölti, utána bátran elvállal minden megtisztelő címet, és képes belehazudni-belemosolyogni a kamerába, szembe köpve saját magát. Könnyen lehet, hogy ennél nem is kell nagyobb bűn.

5. „Tehetsz róla, tehetsz ellene“

Megnéztem a Sport TV szóban forgó videóját. Húsz perc, olyan TL;DR mint ez a poszt, csak ebben remélem nincs annyi felháborító dolog, nézzétek meg, mert fontos, és tényleg nagyon sok következtetést le lehet belőle vonni:

Mit látunk ezen a videón? Egy elvileg sikeres nőt, aki hagyja, hogy egy rémesen bunkó ember megalázóan beszéljen vele, és még ő maga is azt mondja, hogy

aki felmegy három férfi lakására, az ne lepődjön meg, ha megerőszakolják.

Mit hallgatok? Mit látok? Három férfi akkor erőszakol meg egy nőt, ha azt a nő akarja? Hát mi történik itt, emberek? És beszél ez a lány a televízió adásban arról, hogy „ezen túl lehet lépni“.

Tudod mi a legnagyobb baj a nemi erőszakkal, kedves olvasó, ha már idáig kitartottál? Válaszoljon erre Mundruczó Kornél, akivel a VS.hu csinált interjút, és többek között az a kérdés is elhangzott, hogy miért szerepel olyan sokszor nemi erőszak a műveiben. Ezt válaszolta:

„A nemi erőszak metaforája a kizsákmányolásnak: az, amikor valaki mindent elvesz tőled.“

Ezt kell fejben tartani, meg azt, hogy egyetlen ember tehet a nemi erőszakról: aki elköveti. Senki más.

Záró gondolatok

Ne a sajtót bántsd.

A sajtónak az a dolga, hogy lehozza ezeket a híreket, beszámoljon az új információkról és tovább nyomozzon. Ajánlom mindenkinek a »Spotlight« című filmet, amely az oknyomozó újságírás fontosságáról szól. Könnyen lehet, hogy ez az egész egy lejárató kampány része, figyelemelterelés vagy bármi egyéb, de sajnos a bizonyítékok itthonról és külföldről is azt mutatják, hogy ettől függetlenül a felhozott problémák nem alaptalanok. Valaki képes volt több politikai rendszeren át úgy ellavírozni, hogy erre sosem derült volna fény az oknyomozó riport nélkül.

Ne mondd azt, hogy jaj, szegény öregember.

Mindig kényes téma ez, előjött a Biszku ügy kapcsán is, és sokszor máskor a történelem során. Az, hogy valaki idős, adott esetben beteg, semmit nem jelent ebben a tekintetben. Ha valakiről kiderül, hogy megúszott egy komoly bűncselekményt, akkor nem maradhat el legalább a tisztességes tárgyalás arra hivatkozva, hogy „idős és beteges“. (Teljesen más a helyzet, ha valaki nincsen tudatában, vagy napjai vannak hátra a betegsége miatt, de itt erről szó sincs, sőt.)

Ne mondd azt, hogy engem ez nem érdekel.

Érdekeljen. És beszélj róla. Mert sosem tudhatod, mikor történik a te barátoddal, a te gyerekeddel hasonló és mert sosem tudhatod, hogy milyen szituációkba, milyen döntésekre kényszerít az élet. Nem kell folyamatosan rettegve élni, de igenis érdekeljen, hogy kik azok az emberek, akikre elvileg felnézel, és akikre adott esetben el is várják, hogy felnézz.

További olvasnivalók

Ezt a két olvasmányt még a végére ideteszem, ha valaki tovább böngészne, érdemes:

A borítóképet innen szereztem.


Gateway to Space – Nemzetközi űrkiállítás

A Millenárison rendezett kiállítás egyébként csinos weboldalán ezzel csinálnak kedvet: „3000 négyzetméternyi területen merülhetsz el az űrutazás lélegzetelállító történetében, miközben saját bőrödön tapasztalhatod meg, hogy milyen érzés asztronautának lenni“.

Ami elég jól hangzik, a fotók alapján is izgalmasnak tűnik a kiállítás, az űrutazás pedig elég sok ember fantáziáját mozgatja, és a két-háromezer forint körüli jegyek nem is olyan vészesek.

Mi hétfőn este hatkor néztük, két órát ajánlanak, ennyi idő alatt jócskán lehet végezni, és hétfő este nem igazán voltak sokan.

A belépődíj idősávokra van bontva, ezért bizonyos órákban 2900 Ft, bizonyos órákban 3600 Ft és így tovább.

Ha 1999 lenne, esetleg 2000, akkor ez a kiállítás 10/10-es hiperventillálós élmény lenne. 2016-ban viszont néhány fából, műanyagból és papírból készült gagyi makett, koszos és letaposott padlőszönyegre rakva, SD-felbontású feliratos videókkal és IKEA-lámpákkal gyengén megvilágított pixeles plakátokkal nem igazán tudom, milyen élménynek számít.

Elsőre azt gondoltam, a gyerekek még csak-csak élvezik majd, de mindegyikük unottan nézegette, hogy ez voltaképpen egy olyan kiállítás, amin végigrohannak öt perc alatt, semmit nem lehet megnyomni, és gyakorlatilag a Közlekedési Múzeum lebontás előtti állapotában is ezerszer izgalmasabb volt, pedig aki volt ott a vége felé, tudja, hogy arra is ráfért már a felújítás.

A photo posted by Mefi (@mefiblogger) on

Tárlatvezetés nincsen, a helyiségben koromsötét van, konkrétan volt olyan kiállított darab, amibe csak úgy lehetett belátni, ha bevilágítottál, de a minden második sarokra kihelyezett LG televíziók reklámfalai nyilván végtelen fényerővel világítanak, és azokon legalább tűéles 4K videók vannak a világűrről, persze semmilyen formában nem kapcsolódva a kiállítás témájához, csak úgy parasztvakításnak, hogy tudd, milyen tévét vegyél.

Az interaktív rész kimerül négy kiállítási területben:

  • lehet valami táblagépes játékkal játszani, de az öt gépből egy működött,
  • lehet valami manuális forgatómasinába beülni, amit egy ember pörget további 500 Ft-ért,
  • lehet egy ingyenesen letölthető repülőgép-szimulátorral játszani nagy tévén, szintén 500 Ft-ért,
  • van egy szakafander, amibe bele lehet lépni hátulról, és fantasztikus fotókat lehet készíteni a belébújt emberről.

Ezeket leszámítva viszont túlnyomórészt a gagyi a legjobb kifejezés, ami eszembe jutott. És nem a hisztis kisgyerek szintjén akarom bántani, csak tényleg furcsa, mert nagyon sok ilyen nemzetközi vándorkiállítást láttam már az elmúlt évek során, és pont az űrkutatást bemutató volt a leggyengébb, amiről amúgy szinte csak érdekes dolgokat lehetne mutatni.

A legnagyobb probléma mégis az volt, hogy habár elvileg az űrkutatás „lélegzetelállító“ történelmét ismerhetjük meg, szinte csak félinfók, félmondatok és koncepcionális összevisszaságot láthatunk, elejtve egy-két szovjet technológia, túlnyomórészt viszont egy gyengébb NASA promó.

Igazából még azt sem tudnám megmondani, kinek ajánlom ezt a kiállítást. Ha benne vagy ebben a témában, akkor kb. többet láttál és tudsz, mint amit itt fogsz. Ha érdekel az űrutazás, de nem mozogsz benne otthonosan, egy kétórás dokumentumfilmmel és kis wiki olvasgatással sokkal-sokkal többet láthatsz.

Talán ha akarsz tolni egy szelfit a kirakott szkafanderben, akkor imádni fogod, de azért 2900 forintot ez talán annyira nem ér meg.

Pozitívumként azért kiemelném, hogy a kiállítás egész területén szabadon lehet fényképezni, ez viszont egy olyan dolog, amit nagyon ritkán tapasztalok. A fényviszonyok eléggé megnehezítik a dolgot, de azért lőttem pár képet:

Gateway to Space - Nemzetközi Űrkiállítás


A 88. Oscar-gála arany kis szobrocskái

Az idei Oscar sok szempontból volt örömteli, érdekes és tanulságos. Egyrészt megint osztottak ki díjakat olyanoknak (pl. DiCaprio és Morricone), akiknek nem feltétlen a most díjazott alakításuk vagy alkotásuk volt a legkiemelkedőbb, inkább az elmúlt évek során kitartó munkájuk hozta meg gyümölcsét; másrészt 35 év után díjaztak újra magyar produkciót.

A Saul fia megnyerte a legjobb idegen nyelvű film díját

Nemes-Jeles László első filmjének jelölése és az elmúlt egy évben összegyűjtött díj-áradata több szempontból is fontos. Egyrészt a számunkra egyértelmű dolgok miatt: régen volt magyar film ennyire jó és ennyire sikeres. Sok tehetséges szakember, sok jó gondolat van itthon, bízzunk benne, hogy a Saul fiának sikere sokaknak adhat motivációt, lehetőséget és sok új kaput nyithat meg a magyar filmek világában.

Másrészről egy technológiai szempont: szándékosan választották az analóg, 35mm-es technológiát a digitálissal szemben. Nem „hipszterkedésből“, hanem mert a feladatra szakmaialg ez volt a legalkalmasabb, illetve Nemes-Jeles László az egyik interjúban ki is fejtette: szerinte nekünk embereknek fontos, hogy hagyjunk valami maradandót, és habár lehet ezt tenni nullák és egyesek sorozatával is, de az sosem lesz kézzel fogható, tapintható emlék, míg adott esetben egy filmtekercs, egy könyv stb. annál inkább.

És végül, de nem utolsó sorban: az Akadémia nem csak egy jó filmet díjazott, hanem egy olyan filmet is, amely fontos üzenetet közvetít. Igen, megint egy második világháborús történet, és biztosan sokan gondolják, hogy „csak ezért nyert“, de ez ugyanakkor védhető gondolat is, hiszen a második világháború az emberiség történetnének jelenleg ismert legnagyobb és legtöbb halálos áldozattal járó konfliktusa, a történet üzenete pedig pontosan az, amit a rendező nyilatkozott a díj átvételekor: a legsötétebb órákban is van bennünk egy hang, ami segít abban, hogy emberek maradjunk. És a Saul fia voltaképpen bárhol-bármikor játszódhatna, ez az üzenet akkor is átjönne.

Nemes-Jeles László átveszi az Oscar-díjat

Leonardo DiCaprio megnyerte a legjobb férfi főszereplő díját

DiCaprio Oscar-nem-kapása valószínűleg kiteszi az internetes mémek jelentős részét. Pedig ha más miatt nem is, a »Django elszabadulban« nyújtott teljesítményéért mindenképpen megérdemelte volna a szobrocskát. De biztos mindenkinek megvan az a cím, amiről ugyanez jut az eszébe; az Akadémiának ez most A visszatérő volt.

Az ő jelölése nekem például olyannak tűnik, ami nem is annyira a mostani műben nyújtott teljesítményét értékeli, hanem inkább az emúlt évek sikereit, kitartását.

DiCaprio beszédében is volt egy nagyon fontos gondolat: a szokásos köszönetnyilvánítás után kiemelte, hogy a klímaváltozás az egész világot érintő, nagyon aktuális probléma, amely ellen csak közös erővel tudunk fellépni. „Nem engedhetjük meg, hogy biztosra vegyük ezt a bolygót; én a ma estét sem vettem annak“, mondta:

Ennio Morricone megnyerte a legjobb eredeti filmzene díját

Morricone minden bizonnyal az egyik leghíresebb és legsikeresebb zeneszerző: bárki pillanatok alatt fel tud sorolni legalább két vagy három filmet, aminek ő szerezte az eredeti zenéjét, vagy csak elhangzik benne olyan dallam, ami hozzá kapcsolható. Ez volt a hatodik jelölése, Oscar-díjat még nem, de 2007-ben Oscar-életműdíjat kapott.

Az »Aljas nyolcas« szerintem szintén nem az az alkotás, ami a legtöbb embernek beugrik az ő nevét hallva, és talán nem is a legkiemelkedőbb darabja, így véleményem szerint itt is inkább az elmúlt évek munkáját díjazták.

A Spotlight megnyerte a legjobb film díját

Nem véletlenül hagytam a végére a „fődíjat“: a Spotlight szintén egy olyan film, aminek legjobb filmként való díjazása pontosan az általa közvetített értékek és üzenetek miatt fontos.

A Spotlight egyébként is jó film, de abban mindenképpen jobb az összes többi jelöltnél, hogy két dolog fontosságát külön kiemeli.

Az egyik ilyen az oknyomozó újságírás komoly szerepe. A történet tökéletesen bemutatja, miért kellenek oknyomozó riporterek, akik bizonyos eseteknek ennyire lelkesen és elhivatottan mennek utána. A másik pedig a katolikus egyház bizonyos működési rendellenességeire való rávilágítás. Utóbbit rendkívül profin teszi: nem von le következtetést, egyáltalán nem sugallja, hogy az egyház vagy a vallás rossz lenne, pusztán nagyon határozottan rámutat egy vagy több problémára, ami megoldást követel, és amit nem lehet a szőnyeg alá söpörni.


Nekem ezek voltak a 88. Oscar-gála legfontosabb pontjai. Tegnap este, de igazából már a film megnézése után is a Spotlightra tippeltem, mint esélyes befutó, de leginkább csak azért szurkoltam, hogy a Saul fia elhozza a legjobb idegennyelvű film díját, aminek igazán örülök, jó volt ilyet tapasztalni, és szerintem jót fog tenni a magyar film világának.

A borítóképet innen szereztem.


Orange Is the New Black

Néhány napja fejeztük be az Orange Is the New Black harmadik évadát. A Netflix saját gyártású sorozata egy New York-i nőről szól, akit egy fiatalkorában elkövetett stikli miatt 15 hónap fogházbüntetésre ítélnek.

Nem sok börtönben játszódó filmet vagy sorozatot láttam, ilyen tekintetben a »A remény rabjai«, a »Halálsoron« és a »Prison Break« a három fő hivatkozási pontom, de azért ez a három matéria adott egy minimális alapot, illetve mindhárom darab nagykedvencem, így került az OITNB a reflektorfénybe. Meg aztán, a Netflix által gyártott sorozatokkal eddig nem sikerült mellényúlni.

A történet egy minimum level security intézményben játszódik. Ez a biztonsági szint arra utal, hogy a bentlakók az épület területén belül viszonylag szabadon mozoghatnak szigorú ellenőrzés nélkül, a napi szintű feladatok nagy részét (karbantartás, takarítás, főzés stb.) ők látják el, és bizonyos esetben még eltávot is kaphatnak. Nem tudom a pontos párosítást, de ez olyasmi lehet mint a magyar büntetés-végrehajtási rendszerben a fogház: voltaképpen nem börtön, mert a rabok nem cellákban töltik idejük jelentős részét.

Ebbe az intézménybe főként olyan elítéltek kerülnek, akik vagy valamilyen „kisebb“ bűncselekményt követtek el (lopás, sikkasztás, pénzmosás, csemépészés stb.), vagy olyanok, akiknek bűcnselekménye komolynak minősül (pl. gyilkosság), de valamilyen oknál fogva nem indokolt a szigorúbb ellenőrzés: mert pl. idősebbek, a körülményekhez mérten megalapozott volt a cselekedetük vagy mert kvázi rossz helyen voltak rossz időben.

Innen viszont könnyű átcsúszni egy szigorúbb intézménybe, vagy ahogyan a sorozatban nevezik, a „max“-be, ami már maximum level security-nek számít.

Abból pedig, hogy nincs túl szigorú ellenőrzés, és hogy rengeteg nő van összezárva viszonylag kis helyen, több dolog is következik, ami a történet masszív gerinceként szolgál:

  • minden szereplőnek megvan a maga „területe“, amit megfelelően lát el és védelmez, és ahol nyilván tud egy kis extrát adni a többieknek, amiért persze borsos árat számol fel (a konyhafőnök például a zöldségek között csempész be ezt-azt),
  • minden terület  főnökének megvannak az emberei, a „lányai“, akiket véd, és akikért valamilyen formában felel,
  • a bentlakókat etnikai hovatartozásuk szerint rendezik, így a főbb társaságot az ázsiai, az afro-amerikai, a latin-amerikai és a fehér emberek csoportjai alkotják,
  • a börtönőrök többsége férfi, amiből sok vicces, feszült és néha veszélyes helyzet alakul ki.

Az Orange Is The New Black egyik jelenete

A főszereplőről szándékosan nem igazán írtam idáig, ez is a sorozat egyik érdekessége: habár elvileg az ő elmesélése és története a sztori alapja, mégis nagyon sokszor a hozzá kapcsolódó események a háttérbe szorulnak, és a nézők a többiek történetébe kapnak mélyebb betekintést. Majdnem minden fogolyról van valamilyen visszatekintés, a harmadik évad végére szép lassan mindenkiről kiderül, mit csinált, miért került oda és hogy mi a motivációja.

Ez az első sorozat, amelyik vígjáték és dráma kategóriában is kapott elismerést, ami kiválóan jellemzi a különböző epizódok hangulatát: mindig van egy komolyabb, elgondolkodtatóbb szál az aktuális részben, de ezt túlnyomórészt vicces jelenetekkel mutatják be, amvel sokszor kölcsönöz érzelmi hullámvasút érzést.

A negyedik évad most nyáron érkezik, a Netflixre jellemzően az egész évadot egyszerre adják ki, így nem kell heteket várni az új részre. Engem elsőre elkapott a hangulata: nagyon jó karakterek (legalább három kedvencet tudnék említeni), elgondolkodató történetek, sok nevetés, kellő mennyiségű dráma, valamint egy végig ott lebegő kérdés, ami az általam látott összes börtön-történetben megjelenik: biztos, hogy jól működik ez a rendszer? Biztos, hogy jobb ember lesz az, aki letölti a büntetését?