Lécci, ne kérj tőlem pénzt, nekem sincs

Csupán »pár hónapja autózom«, ha nem is mindennapos szinten, de a hétvégi vagy más időközi nagyobb bevásárlások helyszínét számomra logikusan mindig így közelítjük meg.

Nagyon sok szempontból ez egy előnyös dolog. Egyrészt az ember kevesebbet jár vásárolni: közösségi közlekedéssel jellemzően pár napra vásároltunk, míg most egy-két hétre tárazunk be magunknak, a macskáknak és a halaknak élelmiszert, tisztálkodási, takarítási és egyéb cikkeket.

Másrészről vannak hátrányai, nehézségei, nem várt jelenségei is. Azt például egyetlen kezdő autós cikkben nem fogják leírni, hogy ha közösségi közlekedéssel jártál eddig vásárolni, de most autózol, akkor számolj vele, hogy többet fogsz költeni, mert megszűnik egy eddig komoly visszahúzó erő, nevesítve a vásárolt áruk hazacipelése buszon, metrón, villamoson és sétaúton át. (IKEA-ba még nem mertem autóval bemenni.)

Vagy például ott vannak a hajléktalanok, illetve általában azok a személyek, akik odajönnek hozzád egy kéréssel. Biztos ismered a sztorit: Főnököm egy százast, kajára, borra; csak egy szál cigit, mer’ vonatra kell; nehogymár neked olyan jól megy és nem adsz; milyen jó lehet neked az élet; csak egy percre állj meg, tényleg nem vagyok csöves, csak segítsél már nekem légyszíves, elmondom mi van velem, tényleg csak egy pert; én nem szoktam kéregetni én tényleg nem olyan vagyok; éhesek a gyerekek, adj már egy cigit; lécci, hadd vegyek már egyet a csokiból, te úgyis vagy hármat vettél, hát minek neked annyi. És még sorolhatnám.

Azt sem mondják el sokan, hogy ne számíts arra, hogy mivel már nem közlekedsz metrón és aluljárókban, búcsút inthetsz ezeknek a beszélgetés-foszlányoknak. Ó, nem! Most jön csak a java, mert már nem csak gyalogosan, hanem az autóban ülve is megtapasztalhatod milyen, amikor valaki bekopog egy kis apróért, vagy le akarja mosni a szélvédődet, vagy virágot árul. Vagy csak pénzt kér tőled, mert hát látja, hogy most vettél két hétre elegendő kaját, így neked abból biztos van. Mármint a pénzből.

Számomra ez egy borzalmasan nehéz téma, mert mindamellett, hogy tényleg nagyon komolyan együtt tudok érezni emberekkel, amíg én azon agyalok, hogy hála a nemrégiben vásárolt autónak, már kétszer annyi tejet is haza tudok vinni, és nem kell leszaladnom a közértbe, ha elfogy, addig nekik úgy néz ki az életük, hogy a Ferenciek terén a metróaluljáróban alszanak, és ha csak naponta egy ezrest összeszednek, már nem halnak éhen.

Azt gondolom, még a példák többségének ellenére is, hogy bárkit sodorhat szar helyzetbe az élet, ami szülhet nem várt eseményeket, például azt, hogy utcára kerül, és ezzel a gondolatmenettel könnyen saját magamat is bele tudom helyezni a képbe, mégha valójában tudom, értem és átlátom, hogy a helyzet nem ennyire egyszerű, és sokszor azért nem így működik.

Tényleg sajnálom ezeket az embereket, és nem kevés alkalommal érzem rosszul magam, hogy az én életem és az én életem problémái mérföldekkel, dimenziókkal, fényévekkel és további nehezen mérhető távolsági mértékegységek magas számokkal kifejezett egységeire állnak az ő problémáiktól. És azt is tudom, hogy az én „problémáim“ túlnyomórészt a Maslow-piramis legmagasabb, míg az ő problémáik összessége ugyanezen piramis legalacsonyabb fokában foglalnak helyet.

Mindezektől függetlenül a probléma mindig az ember sajátja, mindig a saját aktuális problémánk a legnagyobb és legnehezebbnek tűnő gond, így a hasonlítást nem feltétlen tartom szerencsésnek ebben a helyzetben.

És valóban, lehet, hogy nekem nem azok a kérdések vannak a fejemben, hogy mit fogok ma enni, hol fogok ma aludni vagy mi lesz velem holnap, de ettől függetlenül az én fejemben is járnak kérdések, nekem is vannak problémáim és nekem is vannak költségeim. Nem is kevés, mert igen, ez egy nyomorultul drága világ, és súlyos tízezrekbe kerül az, hogy valahol lakhat az ember, hogy azon a helyen télen mondjuk nincsen hideg és este van lehetőség felkapcsolni a lámpát.

Nem panaszkodni szeretnék, pláne nem összehasonlítani a probélmáimat egy hajléktalan problémáival, de amikor egy ötvenméteres távolságon hárman jönnek hozzám oda kérdésekkel, meg még kétszer az áruház parkolójában, akkor tényleg nem tudom, hol tudnék én segíteni ebben.

Sokan gond nélkül továbbsétálnak, én csak továbbsétálok és udvariasan nemet mondok.

Azért mondok nemet, mert nem tudok segíteni. Adhatok minden kéregetőnek kétszáz forintot, hiszen ez tényleg nem sok pénz, nekem nem hiányzik annyira, mint amennyire sokat jelent számára, de számításaim szerint ha mindig megállnék segíteni, havonta nagyjából húsz-harmincezer forintot költenék el.

Hogy sajnálom ezt a pénzt mástól? Nem. Hogy látom-e értelmét odaadni? Szintén nem.

Egyrészt mert szerencsére jó körülmények között élek, de annyira nem élek jó körülmények között, hogy nekem ne lenne szükségem arra a pénzre. És mert nem látom azt, hogy ez az összeg, ami azért a saját büdzsémben nem számít aprópénznek, megoldaná valakinek a problémáját.

Nem akarom magamat álszent módon abba a helyzetbe képzelni, hogy ha havi kétmillió nettó forintot keresnék, akkor biztos egy jelentős részét jótékony célokra fordítanám, mert nem keresek havi kétmillió forintot, ennek a töredékét keresem, így abból az összegből jelentősen korlátozottabbak a lehetőségeim.

De abban biztos vagyok, hogy ha a Ferenciek terén nem állítana meg minden reggel ugyanaz a négy-öt ember, ha a parkolóban nem jönne oda mindig ugyanaz a két-három ember és így tovább a többi gyakran látogatott helyszínnel, akkor szívesebben nyújtanék oda párszáz forintot. Nem szeretném viszont abban a helyzetben találni magam, hogy egy olyan problémában, ami nekem amúgy is elég terhelő, és nem tudok mellette csukott szemmel elmenni, még nekem kelljen eldöntenem, hogy kivel leszek jó és kivel nem.

Túl sokszor jönnek az ismert kérdések, és egyre kevésbé hallom meg őket, mert sokszor úgy érzem, mindegyiket hallottam már, és tudom, hogy a végén cigaretta vagy pénz fog szerepelni. Így kérlek ne kérj tőlem pénzt, mert nem vagyok abban a helyzetben, hogy mindenkinek adhassak, annyi ugyanis nekem sincs, és nem érzem úgy, hogy nekem kellene igazságot, békét és jólétet teremtenem mindenkinek, akik számára ezek a vitális dolgok nem elérhetők. Azt pedig semmiképpen nem szeretném, hogy nekem kelljen meghatároznom, ki lehet az, akivel jó leszek és ki az, aki mellett elsétálok.

Kicsit már azért is szörnyen érzem magam, hogy ezt a bejegyzést megírtam; biztosan úgy hangzik, mintha ülnék a mahagóni könyvtárszobámban az antik bútorok között egy kézzel készített selyemköntösben, 1929-es bort kortyolgatva a pattogó kandallótűz mellett, és az engem ért „borzalmas“ „traumákról“ hisztiznék, de ezek a gondolatok már nagyon régóta foglalkoztatnak és nagyon sok hasonló élményem volt az elmúlt napokban, és ezek a gondolatok kikívánkoztak belőlem.


Cormac McCarthy – Nem vénnek való vidék

A Coen-fivérek filmjét, a Nem vénnek való vidéket »még 2008-ban néztem meg«, akkor elég furcsa élmény volt, talán az volt az első olyan film, ami kicsit kitekintett az általános pattogatottkukoricás-mozis élmények közül, de mégsem olyan volt, mint a Ponyvaregény, ami azért egy emészthetőbb műfaj. Nem nagyon tudtam jól megfogalmazni akkor sem, de éreztem, hogy valami különlegessel volt dolgom. Rögtön utána megszereztem a film alapjául szolgáló regényt is, de csak most pár napja emeltem le a polcról.

Ami rögtön feltűnt, hogy a könyvben nincsenek vesszők. Úgy a hatodik oldalon lett furcsa, amikor az egyik mondatot harmadjára kezdtem újra, mert valami hiányzott. Az is érdekes volt, hogy a párbeszédeket nem gondolatjelek, de még idézőjelek sem körítették, csak új bekezdésekként szerepeltek. Rá is gugliztam gyorsan, hogy a fordító volt lusta figyelni a szabályokra, vagy nyomdai hiba, mert túl gyanús a dolog véletlennek, aztán hamar meg is találtam a magyarázatot:

Stiláris szempontból McCarthy prózája a különböző zsánereknek megfelelően változó. Például Az út című könyvében a szereplők alig beszélnek. Az író tőmondatokat használ, és teljesen felhagy a párbeszéd formai konvencióival. A párbeszédet egyszerűen új bekezdéssel jelöli […]

Forrás: Wikipédia

És milyen érdekesen működik az emberi agy: amint befogadtam ezt az információt, egyik oldalról a másikra azt vettem észre, hogy rögtön alkalmazkodtam, és nem tűnt már fel a vesszők vagy a párbeszédek hiánya, sőt, a végére még talán meg is tetszett. Ami nekem azért is különös, mert tuti, hogy sok írót emiatt elkaszálnak még a megjelenés előtt, de lehet ezeket a dolgokat úgy is használni, hogy tényleg adjon valami pluszt.

A Nem vénnek való vidék az én fejemben leginkább egy modern westernkét foglal helyet; mondom ezt úgy, hogy életemben összesen talán öt westernfilmet láttam, és régen sosem kedveltem, de az utóbbi időben ez a harmadik olyan történet, ami miatt kifejezetten kedvet kaptam a témához.

Az USA déli része; a sivatagok; a sárga festéssel elválasztott utak, amik látszólag a semmibe vezetnek; a kimért tőmondatok; a keserű humor; a lényegretörő, sem többet, sem kevesebbet nem mondó kijelentések; a motelszobák; a kisvárosok neontáblái, meg persze a kábítószer, a mexikói drogkartell, a végtelen pénz és a fegyverek nélkül is agresszív emberek.

A történet úszik az ilyesmiben, és mindamellett, hogy valahol tudom, ez egy nagyon beszűkült, zárt világ, egyáltalán nem nyitott gondolkodású emberekkel, mégis, az első gondolatom az volt, hogy szívem szerint azonnal felülnék az első repülőre, elrepülnék Amerikába, bérelnék egy Ford pick-upot, és átautóznám keresztbe az egész országot, megállva aludni az olcsó motelekben, eszegetve a hagymakarikát, a benzinkúton piros Marlborot vásárolva és hasonlók.

Elképesztően tetszett ez a regény, és így 6 év után már jobban meg tudnám fogalmazni, hogy miért, de a tetszés fő oka még mindig az, hogy nincs meg a konkrét dolog, amire rá tudok mutatni. Egyszerűen beszippantott pár oldal után, és úgy olvastam, hogy még zsibbadó nyakkal, merev háttal és könnyező szemmel sem akartam letenni hajnal háromkor, álmosan.

Márpedig ez az, amit én keresek, ha regényt olvasok. És a Nem vénnek való vidék abszolút hozta ezt az érzést.


A kezdő autóvásárló és a budapesti mazsola tapasztalatai

Hosszú cím, de a bejegyzés még hosszabb lesz, olyannyira, hogy komolyan elgondolkodtam a lapozhatóságon vagy a több bejegyzésre bontáson. Viszont nem árulok zsákbamacskát a témával kapcsolatban: elkezdtem vezetni és vettem egy autót. Ezügyben mindenkinek rengeteg tapasztalata van és az internet is ódákat zeng, de mivel én magam is eltöltöttem néhány órát (nagyjából kétszázat) a gondolattól a megvalósításig, gondoltam másnak is hasznos lehet egy közeli, friss élménybeszámoló, három hónapnyi „gyakorlattal“ és „tapasztalattal“.

A bejegyzés előtt tényleg tegyük hozzá, hogy nagyon junior vagyok a témában, inkább az elmúlt hónapok tapasztalatai beszélnek belőlem, egyáltalán nem több év rutinja. Ha valami nagy hülyeséget írok, jöhet a visszajelzés, de ha ezer éve vezetsz, tizenkét autót vettél életedben, és a pályán 280 km/h sebességgel haladsz villogva, akkor lehet, hogy nem szükséges kommentelned! :]

Még nincs vége, olvasd tovább »


Kurt Vonnegut – Éden a folyónál

Túl vagyunk az idei első vakáción: egy hetet töltöttünk a hegyekben Ausztriában, és ez többek között arra is kiváló lehetőséget biztosított, hogy kiolvassam életem első Vonnegut-regényét.

Sőt, rögtön egy fél tucattal kezdtem: a kötet ugyanis hat, Vonnegut alkotói éveinek kezdetéről származó, eddig meg nem jelent kisregényt, egy esszét és egy befejezetlen sci-fit rejteget. Utóbbi olyan szinten befejezetlen, hogy a mondat közepénél szakad félbe.

Az írásokat a szerző halála után találták meg és adták ki könyv formájában. A kisregények közül a címadó Éden a folyónál és a Párizsba tartó vonaton játszódó a két legerősebb, ezeket egyenként nagyjából tíz perc alatt olvastam el, de azóta is sokszor beugrik és elgondolkodok rajtuk.

Persze lehet, hogy kezdésnek nem ez a könyv a legjobb választás, talán inkább a nagy rajongók örültek  igazán a megjelenésének, de nem bántam meg, hogy ez volt az első; most kicsit motiváltabbnak érzem magam, hogy belekezdjek a Bajnokok reggelijébe.


Timur Vermes – Nézd, ki van itt

2011-ben, Berlin közepén, 56 esztendős valójában kinyitja a szemét Adolf Hitler, leporolja katonai egyenruháját, majd döbbenten konstatálja, hogy utolsó emléke óta több évtized eltelt, és nem bunkerében tartózkodik a második világháború utolsó napjaiban, hanem 2011 jelenjében. Ebben a modern, demokratikusnak mondott és nagyjából békés világban mi mást kezdhetne, hogy újra megragadja az emberek figyelmét: televíziós műsorvezető lesz.

A könyv egy izgalmas témafeldobást ígér, elgondolkodtató történettel, aminek elvileg valamennyire görbe tükröt kellene tartania nekem, mint olvasónak, hogy a mai világban a nézettség, a közösségi oldalakon elszórt, felfelé mutató hüvelykujjak száma vagy azok a bizonyos látogatottsági adatok azok, amelyek számítanak, és amelyek meghatározzák valaminek vagy valakinek az értékét.

Ezzel szemben egy annyira nem unalmas, de saját magát megugrani egyáltalán nem tudó regényt kap a tisztelt olvasó, amiben voltaképpen 341 oldalon keresztül semmi különös nem történik, leszámítva magát a tényt, hogy Hitler számol be 2011 eseményeiről, saját szemszögéből.

Persze, a nyitógondolat tényleg érdekes, sok film és sorozat eljátszott már a gondolattal, hogy mi lenne, ha Hitler napjainkban megjelenne. És az is az előnyére szolgál, hogy érzésre jól bemutatja, milyen lehet Hitler szemével nézni a (mai) világot. Valamint az is mindenképpen pozitív, hogy a szerző hozzá mer nyúlni ehhez a témához, hiszen Hitlert említve szinte genetekiailag kódolva a legtöbb német kicsit bűnbánóan süti le a szemét, mintha tehetne bármiről is, ami a történelem során történt.

Máskülönben viszont a könyv nem igazán ad sokat. A történet úgy igazából semerre nem megy, szép lassan elolvashatjuk, hogyan lesz a semmiből megjelent volt diktátorból vendég egy műsorban, aztán felkapott internetes celebritás, majd saját műsorral rendelkező, újabb könyvébe belekezdő, ismert humorista.

Hiszen, habár Hitler folyton hajtogatja, hogy ő tényleg az, aki, ezen mindenki nevet, és azt gondolja, valamilyen jóféle stand-up comedy-t lát, amire valaki évekig nagyon lelkesen készült.

Meg aztán ott van a vonatkozás is, hogy a Goodreads-en pl. kifejezetten sokan panaszkodnak arra, hogy ahogyan a történet főszereplőjét, úgy magát a könyvet is elítélik, hiszen Adolf Hitler egyáltalán nem a vicces kategóriába tartozik, vagy legalábbis nem ebben a formában. Értem ezt a meglátást, de nem igazán tudok vele egyetérteni az olvasottak alapján.

Mély nyomokat nem hagyott bennem, akit érdekel a téma, annak érdemes lehet elolvasni, mert amúgy nem rossz, de nekem a történet kicsit befejezetlen és kicsit eseménytelen. Voltaképpen a borítója és a borítón való leírása sokkal izgalmasabb, mint maga a 341 további oldal.

Én Budapest bizonyos kerületein áthaladó tömegközlekedési eszközön inkább a borítót sem nagyon mutogattam; persze, ez lehet csak az én paranoiámnak köszönhető, de ha valaki nem tudja milyen olvasmányról van szó, lehet, csúnyán félreérti.