István, a király

Mondhatni már-már visszatérő szokásunk, hogy az évek során az augusztus 20-a közelébe eső aktuális István, a király előadást megnézzük. Többször láttam már élőben a rockoperát, továbbra is az egyik kedvencem, azonban a »2013-as szegedi előadás« Alföldi rendezésében annyira magasra tette a lécet, hogy kíváncsi voltam, mit fog kihozni az egészből Novák Péter – aki a két évvel ezelőtt előadásban is szerepelt, nagy port kavart azzal a bizonyos cigarettával – az egyik interjúban azt mondta, nagy hatással volt rá Alföldi rendezése, ezen a vonalon szeretne tovább haladni.

István, a király; Királydomb, 2015. augsztus 18.

Attól a vonaltól viszont nagyon eltávolodott a darab, mert amíg Alföldi a zene és a szöveg módosítása nélkül, pusztán a színpadi koreográfia és díszlet segítségével egy meghatározó, megosztó és vitaindító előadást mutatott be, addig Novák Péter koncertelőadása kicsit olyan volt, mintha gyorsan összedobták volna az egészet.

A legjobban talán az zavart, hogy míg Szegeden inkább színdarabot láttunk, gyengébb énektudással, addig itt egy koncertet mutattak be, viszont még a két évvel ezelőttinél is gyengébb énekhangokkal. És nem Deák Billre gondolok, nem is Feke Pálra, nem Nagy Feróra de még csak nem is Varga Miklósra vagy mondjuk Keresztes Ildikóra, mert ők nagyon jók voltak, a többi szereplő azonban nagyon kevés beleéléssel, sokszor még nem hozzáértő számára is hamiskás énekléssel és teljesen irreleváns színpadi koreográfiával szerepelt. És ez azért volt baj, mert a közönségen is látszott, hogy ha ők énekelnek (mondjuk minden harmadik számban), akkor mindenki felpörgött, hangosan tapsolt és énekelt, de a többiekre csak dudorászás és halk taps érkezett.

A másik, amin felhúztam a szemem, hogy a háttérben elvileg MOME hallgatók alkotásai voltak megfigyelhetők, amiket én egyáltalán nem akarok bántani, mert nyilván nem tudok egy gót stílusban megalkotott 3D-s kőből kifaragott Istvánt renderelni, még csak a kódex-motívumok és a Minecraft-szerű villogó animációk sem mennének, de nekem személy szerint egyik sem jött át, és mindamellett, hogy nagyon menő az egyetemisták támogatása, olyan érzésem volt, mintha össze lenne csapva a LED-falon vetített animációk többsége.

Még egy apróság, ami a szervezésre megjegyzés, egyáltalán nem a színdarabra. Az állójegyek hatezer, míg az ülőhelyek 15-30 ezer forintos áron mozogtak. Sosem értem, hogy minden évben legalább nyolc-tíz ember mondja, hogy mennyire drága a Sziget az aktuális áron (most épp 16 000 forintért), holott ott 24 órán át lehet különböző programokon részt venni, és azért 4-5 fellépőt mindig meg lehet nézni, szemben egy egész estés koncerttel, aminek ülőhelyről való megtekintéséért 30 000 forintot kérnek el, úgy, hogy eső esetén nem lehet bevinni esernyőt, csak esőkabátot, és a nézőtér nem fedett. Nincs ezzel bajom, mert tökéletesen elvoltunk a dombon ücsörögve a csóró jegyárral, de azért mégis, ezt kinek célozzák? Tudom, kérdezzem azokat, akik megvették az összes jegyet a teltházas produkcióra.

Mindezektől függetlenül nem volt rossz, a nagy része élvezhető volt, csak az beszél belőlem, hogy a Társulat által bemutatott és a két évvel ezelőtti Szegeden látott előadásokhoz képest ez sajnos sokkal kevesebb nyújtott. A hamarosan lerombolandó, eredeti bemutató színhelyéül szolgáló Királydomb és a jobb teljesítményt nyújtó színészek ezt viszont kicsit feledtették.

A VS.hu megvette a köpönyeg.hu-t

Aki figyeli a hazai onleány piac híreit, biztos belefutott valahol (mondjuk a HVG-n), hogy az Arkon eladta a Köpönyeget a VS.hu-nak.

A hír lehetne szomorú is, de én amellett, hogy kicsit sajnálom a csapat távozását, túlnyomórészt viszont örülök a dolognak.

A VS.hu-nak ez egy nagyon jó lehetőség, hogy újabb területen rendezkedjen be; ők jól láthatóan nem a nagyokat akarják kiszorítani a piacról, hanem egy új és eddig nem igazán jelen lévő hangvétellel és oldallal igyekeznek boldogulni a hírportálok között, ez pedig a Köpönyegről is elmondható, hiszen más az alapvető célközönség, mint mondjuk az Időkép esetében, amit kvázi az első számú vetélytársnak lehet tekinteni. (Mindamellett, hogy nem volt cél az Időkép lehagyása bármiben.) A VS.hu szerintem sokkal jobban tudja biztosítani a Köpönyeg fejlődését és még nagyobbra növekedését, hiszen ők egyébként is jelen vannak például fesztiválokon és egyéb rendezvényeken, ahová nekünk nehézkesebb lett volna eljuttatni a békát. Ilyen esőzések mellett pedig mindig jó téma az időjárás, amihez praktikus, ha egy hírportálnál házon belül vannak a szakértők.

Viszlát, Köpönyeg béka!

Miért jó ez nekünk, mint Arkonnak? Tavaly óta elég sok minden történt: a cég megvásárolta a Toplakot, ami az észak-keleti régió egyik vezető ingatlanportálja volt. Nálunk van a Szuperingatlan, idén hozzánk került az iroda.hu is, ami irodaházak tekintetében a piacvezető felület. Nagyjából két hónapja pedig a mi csapatunkat erősíti a BankRáció is, aminek köszönhetően személyre szabott hitelkonstrukciókat fogunk tudni ajánlani azoknak a keresőinknek, akik nálunk tervezik megtalálni új otthonukat.

Egyszóval egyszerűsödött és megerősödött a portfóliónk: ingatlanhirdetésekkel és minden ehhez kapcsolódó szolgáltatással (energiatanúsítvány, hirdetőtábla, lakáshitel stb.) foglalkozunk és szeretnénk foglalkozni. Az Arkonnak mostantól tényleg egyetlen célja van, ami pedig az, hogy minél egyszerűbbé, kényelmesebbé és biztonságosabbá tegye az ingatlanok eladását, megvételét és bérlését. Ezzel a szemléletmóddal pedig nehezebben volt összeegyeztethető a Köpönyeg küldetése, hogy egy még szerethetőbb meteorológiai tartalomszolgáltató legyen, nagyon jól összecseng viszont a VS.hu terveivel.

Az Arkont pedig továbbra is kiváló munkahelynek tartom, ezekkel az átalakításokkal pedig még egyértelműbb, hogy tudjuk, mi a cél, tudatosan választjuk és követjük azt az utat, ami odáig vezet.

Dohányzóhely az iroda előtt

Az egész történet ott kezdődött, hogy az irodaházunkban van egy másik szervezet is. Ők a földszinttől egészen a harmadik emeletig lakják az irodát, mi a negyediktől a hatodikig. A földszinten a másik szervezet sok-sok eleme a cigarettacsikket nem a bejárattól tíz méterre kihelyezett tárolóba, hanem a csatornába, a parkolóba, a buszmegállóba vagy éppen a virágágyásba szórták.

Kollégám írt egy levelet a szervezetnek, hogy azért az mégsem adja annyira, amit csinálnak. (A szervezet kilétére a bejegyzés végében világítok rá, maradjanak velünk!)

Az irodaház üzemeltetője közbeavatkozott: azt mondták, ennyi embernek nem elég egy dohányzásra kijelölt hely, csinálnak egy másikat is. Hamar feltúrták a virágos egy részét, lerakták szép térkővel, odatettek egy padot és egy elég nagy és jó minőségű hamutálat.

Történt azonban azóta, hogy egyre többször látunk ugyanúgy eldobott csikkeket a hamutartó környezetében (100% szél- és esővédett, így ez nem lehet a válasz), ami viszont még ennél is undorítóbb, hogy sokan a cigarettásdobozt vagy éppen a kávés poharat hagyják ott hetyke mozdulattal.

Most én léptem közbe, és raktam ki az alábbi feliratot:

Dohányzásra kijelölt hely

Egy órával később már nem volt ott a szemét. A – szerintem – ízlésesen elkészített, barátságos fogalmazású, ráadásul az EU-s előírásokat figyelembe vevő plakát úgy gondolom, tökéletesen jelzi, mire gondolunk a hamutartó, a kuka és az egyéb fogalmak mögött álló tárgyak használatakor.

Ami pedig a csavar: az irodaházunk másik lakója az Országos Környezetvédelmi és Természetvédelmi Főfelügyelőség. Köszönjük a figyelmet!

Beerbike? Inkább ne!

Ezer éve érlelődik a bejegyzés (talán tavaly nyáron fogalmazódott meg először a gondolat), hogy leírjam, mi az, ami valójában nem méltó az Andrássy út történelmi környezetéhez. A 444 vonatkozó cikke adta meg végül a löketet a poszt megírásához.

Beerbike az Andrássy úton, félmeztelen emberekkel

A beerbike alapvetően még jó ötletnek is lehetne, hiszen milyen jó dolog sört inni szinte korlátlan mennyiségben és közben tekerni (biciklit), de közelebbről nézve már egyáltalán nem az. Erre a szerkezetre felül egy sofőr és nyolc ember: nyolc szomjas, hangos és részeg ember, akik üvöltöznek, énekelnek, félmeztelenül ugrabugrálnak és néha még a forgalmat is akadályozzák. Ha sétálsz, lehetetlen lehagyni, mert ha megelőzöd, tuti, hogy nemsokára lemarad és újra hallhatod a bömbölő zenét meg az ÓÓÓ-O-O-O-O-ÓÓÓ-ÓÓÓÓÓ-zást. És igen, én vagyok a turbónyugdíjas, de miért kell nekem ezt néznem és hallgatnom? Ráadásul nem csak a bulinegyedben jár, ahol egy rossz szavam sincs, ha hangoskodó ittas embereket látok, hanem este kilenckor a Kodály Körönd kellős közepén. És lehetne ezt normálisan is csinálni, de a végtelen sör mellett értelemszerűen nem csak vidám biciklizőket alkot a 8 fős társaság.

Busz méretű limuzin az Andrássy úton

Másik kedvenc a limuzinbérlés. Komolyan, ha valami elegáns helyen megjelenne egy limuzin, már meglepődnék, ha nem lógna ki a tetőablakon négy félig beállt tinicsaj, pezsgősüveggel a kezükben SZIASZTOOOOK-ot üvöltözve. A mezei limuzinbérléssel semmi bajom, azon túl, hogy elértéktelenedik az egész azáltal, hogy egy tízperces séta során öt ilyet látni, és egyáltalán nem fontos vagy tehetős emberek ülnek benne, csak a kuponkóddal ingyen pezsgős városnézésre induló érettségizők, a járműveken hatalmas reklámokkal. Amivel a konkrét bajom van, az a hatalmas Hummer H2 limuzin. Bejön egy nagyjából buszméretű jármű, benne cirka 12 emberrel, bömböl a zene, üvöltöznek a tinilányok és még önti is fölöslegesen kipufogógázt a városra. Ez a cucc városban 40 litert eszik a 100 km-en, nagyjából annyit, amit egy tömött busz, ami furikázza az utasokat A-ból B-be. Miért?

Persze, több tolerancia, értem én, nem is állok neki paradicsommal dobálni a limókat, de szerintem semmi keresnivalója ezeknek a szolgáltatásoknak a belvárosban, vagy legalábbis nem ebben a formában. És ez alapvetően az én véleményem, simán elhiszem, ha valaki szerint ezek menő dolgok, de nem sok ekképpen gondolkodó emberrel találkoztam még.

Google Photos

Az a helyzet, hogy a Google jókor és nagyon jól reagált az igényekre. Ennek eredménye egy nagyon jó szolgáltatás, amibe első nekifutásra nem eresztettek végtelen funkciót, de cserébe megtalálták azt az arany középutat, amit nagyon sokan, nagyon régóta kerestek.

Google Photos

És ez amúgy egy tök jó üzenet is lehet a Google-nek: nem közösségi hálózatot kell építeniük (mint a bukott Buzz vagy az erőltetett és szerintem előbb-utóbb szintén megbukó Google+), hanem ilyen és ehhez hasonló szolgáltatásokat. Ilyen termékeket ugyanis hihetetlenül gyorsan tudnak piacra dobni, és a mögöttük lévő infrastruktúra lehetővé teszi, hogy mások előtt akár a piac irányát is hosszú időre meghatározzák.

Nemrég az »Amazon« porolta le és újította fel 2011-ben útnak indult szolgáltatását: minden felhasználónak ingyen, korlátlan tárhelyet adnak fotókra és 5 GB videóra, évi 60 dollárért pedig korlátlan tárhelyet biztosítanak mindenfajta tartalomra. Sokan kipróbálták a szolgáltatást, de a butácska kezelőfelület és a szinkronizálás lehetőségének hiánya miatt valószínűleg nem ragadtak le.

Az igény viszont évek óta jelen van: sokan szeretnék a fotóikat is a felhő biztonságában tudni. Én például kifejezetten örültem, amikor ugyanezt megléptem a zenékkel: egy árva MP3 sincs a gépemen, a kedvenceket megveszem lemezen, minden más pedig ott van a Spotify-ban (az egy-két kivételtől eltekintve, ami ott nem elérhető). Nagyjából 50 000 fotóm van, és nagyon régóta vágyom egy szolgáltatásra, ahová biztonságba feltölthetném, tudnám kategorizálni és még a mobilomon is szinkronizálhatnám.

Persze, ott a Flickr, de azt valahogy jobban szeretem egy publikus fotóalbumként használni, illetve a szinkronizálós világ nálunk sem rég érkezett el. (Ők egyébként évi négyezer forintért korlátlan tárhelyet biztosítanak fotók és videók számára, egyébként minden felhasználó 1 TB helyet kap.)

A Google Photos pedig pontosan azt tudja, amit szeretnék: a picit tömörített képek és videók helye korlátlan; egyébként a Google Drive-val megegyező árazással dolgoznak. A fotóim felét már feltöltöttem, ami a nagy erőssége, hogy mobilon és asztalon egyaránt elérhető (mobilon mondjuk kicsit béna, hogy nyitva kell lennie az appnek a szinkronizáláshoz, de ez valszeg csak iOS-en ilyen).

Kedvenc szolgáltatásom, hogy a fotókat feldolgozza, és mindenféle montázst, animációt, effektekkel ellátott képet csinál véletlenszerűen, valamint az alábbi formában címkézi és kereshetővé teszi őket:

Google Photos automata címkézés keresője

Érdemes kipróbálni, én egyelőre nagyon elégedett vagyok vele. Gondolom még fognak jönni szolgáltatások (pl. arcfelismerés), de már most pontosan azt tudja, amit szeretnék, ráadásul meglehetősen jó áron: ingyen. (Abba persze most ne menjünk bele, hogy az adatainkkal fizetünk és hogy ennek milyen vonzatai lehetnek.) Sok ilyen terméket láttam és próbáltam már, de eddig a Google Photos volt a legmeggyőzőbb.

Apró gondolat a szivárványról

Én komolyan nem értem az embereket.

A jelenséget, amiről írni szeretnék, úgy nevezik: kommunikáció. Avagy, inkább annak hiánya.

Sok sztori lesz, kezdem rögtön az elsővel, ami az idei VOLT-fesztiválon történt.

Még nincs vége, olvasd tovább »

Csira Ulpius Átt baszott a papiral

Habár a szóbeszéd során előszeretettel káromkodom, az írott kommunikációt igyekszem ettől mentesíteni; azonban az Ulpius-ház szerencsétlenkedése és nyomora annyira feltekerte a vérnyomásomat szombaton, hogy muszáj volt ehhez a bejegyzéshez a fenti címet és a lenti képet adnom:

Ulpius-ház vécépapírral egyenértékű ajándékutalványa

Még nincs vége, olvasd tovább »

Határon innen és túl

Ma reggel érkeztünk haza külföldről, Szerbián keresztül utaztunk, pont aznap indultunk, amikor bejelentették a kerítés felhúzását. Nem voltam még a szerb határon ezelőtt, így nincs összehasonlítási alapom, de az utóbbi években talán csak Londonban volt olyan, hogy egyáltalán megnézték a személyimet; itt ehhez képest a magyar oldalon mindkét busz összes utasát leszállíttatták, és egyesével vetették össze az utazásra jogosító igazolványokat és a hozzájuk tartozó arcberendezkedéseket. Odafelé nagyjából 40, visszafelé nagyjából 20 percet töltöttünk a magyar határon. A szerb oldalon csak feljött egy határőr és begyűjtötte a papírokat, majd pár perc múlva úton is voltunk.

Minden utazásnál eszembe jut, hogy mennyire jó évek ezek az utazásra: a legtöbb országba, ahová néhány évtizede még körülményes volt az átjutás, most személyi igazolvánnyal az első buszra felpattanva pár óra alatt tükörsima autópályán lehet eljutni. És ezt nagyon szeretem; még azt is mondanám, hogy hálás vagyok ezért, de nem tudom, kinek kéne hálásnak lennem. Sosem luxusutazásokra megyek, nem is voltam még az EU-n kívül más országban, de nekem az EU-tagságról elsőre valahogy mindig az ugrik be, hogy szabadon mozoghatok Európán belül, útlevél és különösebb macera nélkül. Nem is dolgozni, egyszerűen csak megnézni, milyen egy másik város, amivel egy szerződés valamilyen módon összekovácsol. Tudom, hogy vannak kivételek és tudom, hogyan működik a schengeni egyezmény, de bárhogy is alakulnak a dolgok, nem szeretném az európai országokba való utazás korlátozását megtapasztalni.

És a határon zajló hercehurca közben – amelyre a hercehurca talán erős szó, inkább tényleg azzal szemben mondom ezt, hogy Ausztriába vagy mondjuk Olaszországba úgy utazhatsz át, hogy egyszer sem látsz határőrt, ellenőrzést vagy egyáltalán határállomást, de – ahogy vártuk az útlevelünket a buszban ülve, arra gondoltam, milyen lehet menekülni a hazádból.

Milyen lehet az, hogy amíg valaki a bőröndbe pakol a vidám utazásra, másnak ugyanarra az útvonalra egy másik utazás jut, hozzá egy műanyag zacskóval, amiben a legfontosabb tárgyait összecsomagolva hátrahagy mindent, amit eddig szeretett és ismert, azért, hogy tovább sétáljon valamibe, amiről azt sem tudja, jobb lesz-e egyáltalán, adott esetben több buszjegy árát kifizetve egy helyi lakosnak egy tízperes sétáért.

Igazán nem akarom elkezdeni boncolgatni, hogy milyen fajtái vannak a bevándorlásnak és hogy ezek milyen hatással vannak a mi országunkra; biztos vagyok benne, hogy itt sem csak fekete és fehér a képlet, de a saját példámból kiindulva, már egy nagyjából negyedórás határátkelésnél is szinte mindenki kellemetlenül érezte magát a buszon. Biztos érezted már te is ezt a határon. Mintha valami nem kívánatos személy lennél. A megállással; a mogorva határőrökkel, akik bizalmatlanul nézegetik, hogy valóban az vagy-e, aki a műanyag kártyán lévő fotón bámul bambán az okmányirodás fényképezőgépbe; az érzéssel, ahogy benéznek a csomagtartóba és esetleg a csomagjaidba is, kotorászva az alsónadrágjaid között. Érthetően mogorvák a határőrök és érthető persze az eljárás is, mert ők nem tudják, hogy te őszintén csak nyaralni mész, vagy valami másban is sántikálsz. De ha egy magyar rendszámú busz Magyarországra belépve ilyen fogadtatást kap, milyen lehet a kerítésen érkezőknek?

És én azóta tényleg nagyon sokat rágom ezt a gondolatot: milyen lehet annak az embernek lenni, aki még egy elektromos kerítésen is a puszta kezével mászna át, mert a bizonytalan semmi is vonzóbb számára, ahová tart, mint a saját otthona, ahonnét elindult.

Bréking: befejeztem a Smallville-t!

Oké-oké, ez talán az egyik legrégebbi sorozat adósságom. Szerintem háromszázezerszer megkaptam, hogy miért nem engedem el a fenébe, de nem szeretem a lezáratlan dolgokat, és azért a Smallville-t mégis 9 évadon át követtem, így úgy éreztem, tartozom annyival magamnak és a sorozatnak is, hogy befejezem a tizedik, utolsó évadot. A talán huszonegy részt úgy nagyjából négy évig húztam, főként azért, mert rettenetesen unalmas és idegesítő volt. (Igen, itt már tényleg el kellett volna engednem, de inkább végignéztem.)

Smallville finálé

Még nincs vége, olvasd tovább »

Apró sikerem a Rendszerrel űzött háborúban

A hosszú sztori röviden: »külföldön« tartózkodtam, és egy bankkártyával kapcsolatos dolgot kellett elintéznem. Mit sem félve felhívtam a nemzetközileg díjmentesen hívható zöld számot, lezavartam tíz perc alatt a beszélgetést, élveztem a négy nap pihenést, majd megjött a telefonszámla egy 11 000 forintos tétellel.

Felhívtam a Teleom ügyfélszolgálatát, ahol egy negyvenperces beszélgetés után kiderült, hogy az ingyenes számot a legdrágább tarifával, 1100 forintos percdíjjal(!) számlázták. Jeleztem, hogy ez annyira nem tuti, a Telekomnál mondták, hogy oké, kiemelik a számlát, aztán lesz valami. Eltelt másfél hónap, jött a levél: a külföldi nemzetközi zöld számért nem ők felelnek, hanem a külföldi roaming társaság, jelen esetben a Telekom UK, akik pedig éppen úgy érzik, hogy az afganisztáni hívások díjával feleltetik meg a roamingos zöldszám hívást. Sokat utánaolvastam, sehol, még a szerződésben sem szerepel a roaming vs. zöldszám kitétel. Azt mondták, menjek a bankhoz, mondván ők vertek át, mert ez a szám nem ingyenes.

Második körben az OTP-hez mentem, ott sokkal hamarabb, egy hét alatt kaptam választ: nekik nincs közük a számlázáshoz, ezt a telkó intézi, nekik szerződésük van a Világegyetemmel, hogy az bizony ingyenes legyen.

Mit tehet a keményen dolgozó kisember: ír egy levelet a Fogyasztóvédelemnek és az NMHH-nak, cc-zve a telkó és a bank ügyfélszolgálatát.

A fogyasztókat védő szerv egy, míg az NMHH másfél hónap múlva válaszolt: mindketten közölték, hogy bizony a bank vert át, de sajnos ők ebben (nyilván) nem tudnak segíteni, mert a csúnya nagy bankok működését a Pénzintézetek Felügyeleti Szerve ellenőrzi (én csak PFASZ-nak rövidítem), panasszal náluk, jogorvoslattal ők élhetnek.

Már kezdtem elengedni a rongyos tizenegy ropimat, amikor váratlanul két nappal később az OTP jóváírta az összeget, és másnap még egy kézzel írt(!) elnézést kérő levelet is küldtek, mondván, hogy a kártyakibocsátó társasággal közösen utána fognak járni, és valahogy jelezni fogják, hogy ez lehet, mégsem ingyenes.

Megörültem, majd másnap hívtak a Telekomtól, egy igazi ember, az egyik ügyfélérdekeket védő osztály kollégája, a saját hangján (sok felkiáltójel) kért tőlem elnézést, és mondta, hogy amint megadom a bankszámlaszámomat, már jóvá is írják az összeget. Végül mondtam, hogy a bank gyorsabb volt, és mondták, hogy ők is kiegészítik a szerződést meg a tájékoztatókat meg a mindent a roaming vs. zöldellő szám témakörben. A hívásban elhangzottakat még egy szintén kézzel írt levélben is leírták, sőt, megköszönték, hogy nem kértem el ismét a pénzt

Tanulság #1: megéri megírnod akár négy levelet is. Az életemből összesen másfél órányi morgolódást és levelezést-telefonálást vett el az eset, de legalább nyertem, baszki, visszaadták a pénzt, és még azt is megígérték, hogy legközelebb más talán nem szalad bele ebbe a szituációba. És igen, szó szerint, minden demagógiától mentesen, kisemberként a nagy vállalattal szemben ezt igenis jó megélni, én legalábbis ezt próbálom pozitívan belelátni a történetbe.

Tanulság #2: a Fogyasztóvédelem és az NMHH megemlítése még akkor is segít, ha azok valójában fülük botját nem mozdítják (a fogyvédős néni még ki is oktatott és bemásolt egy hosszú törvény-szabály-akármi idézetet is). Valószínűleg nem is a semmittevő szervek, inkább az ijesztette meg a nagyvállalatokat, hogy ez az ember hangos, beszél, sír s panaszát nem nyeli le legyintve. (Az s karakter és cserélendőjeként nagyon ritkán hagyja el a klaviatúrámat, becsüljük.)

A pénzből egyébként elmentünk hamburgerezni, és teátrálisan elégettük a levelezést. A bank és a telkó bocsánatkérő levele pedig bekeretezve lóg a falon.

Hogy is mondta régen angelday? Ja, igen: függöny!