Telekomos vagy? Használsz Spotify-t?

Akkor ezt az akciót a Telekom és a Spotify valószínűleg neked találta ki. Ha előfizetsz a Music opcióra, havi 1590 forintért kapsz a díjcsomagodban lévő adatmennyiség felett további 500 MB-ot, amit a Spotify-jal való zenehallgatásra használhatsz. Ja, és a lényeget nem írtam: az árban a Spotify prémium előfizetés is benne van, amiért én most 1700-1800 forintot fizetek havonta, euróárfolyamtól függően. Most a regisztrációtól számított 30 nap kipróbálásra ingyenes.

Spotify és a Telekom

Ha van már Spotify előfizetésed, csak küldd el a +MUSIC szót a 1430-ra, lépj be a Telekom webes felületére, kapcsold össze a Spotify-t a Telekommal, mondd le az aktuális prémium előfizetésedet, indítsd újra (vagy tedd repülőgép-módba) a telefonodat és hallgasd a zenét.

Nem tudod mi az a Spotify? »Ezt a bejegyzést« neked írtam!

Július 15.

Nem tudom, van-e köze hozzá, hogy a héten sokkal nagyobbnak és világosabbnak látni a Holdat, mint egyébként, de csak néhányat említenék a ma történt események közül:

  • szénné égett a tetőszerkezete és legfelső emelete a Kodály köröndön álló egyik palotának, reggel ott ücsörögtünk és vígan kávéztunk (a kettő dolog között nincs összefüggés);
  • Moszkvában kisiklott egy metró: meghalt húsz ember és jóval többen megsérültek, szerda gyásznap lesz Oroszországban;
  • szikrázott az M3-as metró egyik szerelvénye, emiatt az idétlen idők óta a programszőnyegen gyűlő olajsár meggyulladt, az utasok kimenekültek, a metrókat pótolják;
  • valaki életét vesztette (beesett vagy -ugrott) az M2-es metró Puskás Ferenc Stadion megállójánál;
  • megint lövöldöznek a Gázai övezetben;
  • egy kollégám barátnője látott valakit kiugrani egy épület ablakán;
  • és emellett persze elenyésző, de egész nap őrültek háza mindenhol.

Tűzoltás az Andrássy úton

Köszönöm szépen, én most lefeküdnék aludni, remélem, az éjszaka eseménytelen lesz. Ha pedig lehet hinni a felvetődő pletykáknak, hogy az Andrássy úton szándékos gyújtogatás történt, na, arról külön megvan a véleményem. (Az Andrássy út egyébként minden épületével, a földalattival és a Hősök terével együtt a Világörökség részét képezi.)

How I Met Nacho

És most nem a moziban kapható nasira gondolok, hanem egy spanyol építészmérnök-hallgató srácra, akivel péntek éjszaka ismerkedtem meg elég kalandos módon. (Azért annyira nem kalandos módon, ahogy gondolnák egyesek.)

A Köki felé metróztam, hétvégén viszont felújítás volt az M3-as metrón, emiatt Nagyvárad tér és Kőbánya-Kispest állomások között pótlóbuszok mentek. Az első dolog, amire felfigyeltem, hogy habár mostanában sok pluszpont jár a BKK-nak, itt azért annyira nem sikerült jól a kommunikáció, mert például a buszon nem mondták be angolul, hogy mi a szitu, pedig a reptérről érkező külföldieknek lehet jó lett volna. Láttam az arcukon a rémületet, így három mondatban kifejtettem, mi a díl, elmondták, hogy az Astoria lenne a végállomásuk, én meg mondtam, hogy segítek, mert az Astoria nekem is útba esik, ne vesszenek el.

A Nagyvárad téren mindenféle hezitálás nélkül mentünk a metró felé, Nacho és a haverjai kilyukasztották a jegyeiket, majd mire lementünk volna az aluljáróba, egy dolgozó közölte, hogy nó mór szábvéj tudéj. Annyira én sem értettem, hogy mi van, így megkérdeztem a legszebb magyarságommal, hogy tessék, amire elmondta, hogy öt perce elment az utsó metró, már csak éjszakai van.

Egy hete folyamatosan köhögök és taknyos vagyok, este tizenegy körül járt az óra és kellőképpen tele volt a tököm és az orrom is annyira, hogy kicsit ingerültebben jegyezzem meg, hogy az bizony úgy nagyon nem oké, hogy a pótlóbuszt nem várja meg az utsó metró. Persze mi lettünk megróva, mondván, hogy ne tököljünk (nem tököltünk). Míg magyaráztam angolul, hogy mi a helyzet, próbáltam azt is hozzátenni, hogy amúgy ez egy jó város, és habár most belecsöppentek a mélyebb vízbe, jó buli lesz ez, de az arcokon láttam a kétkedést.

Kicsit később odajött a kolléga is, hogy elnézést kér, tényleg ő rontotta el, mert késett a pótlóbusz, és a sofőr nem szólt, így ő tovább küldte az utolsó metrót. Végül nagy baj nem volt, mert azonnal jött egy éjszakai, nem kellett várni, de azért mégsem éreztem magam elégedett ügyfélnek.

Az éjjeli bemutatkoztunk egymásnak Nachóval, mondta, hogy ha van kedvem a hétvégén, igyunk meg egy sört, amit udvariasan két göthős köhögés között elutasítottam, de megígértette velem, hogy ha Barcelona felé veszem az irányt, írjak neki, és megmutatja a várost.

A tanulság meg mondjuk legyen mára az a közhely, hogy minden rosszban van valami jó: ha nem lett volna ez a kis extra kör, nem dumáltam volna egy jót Nachóval a buszon.

Szamos Csokoládé Iskola

A VOLT fesztivál után (amiről majd ha összeszedem magam, írok még egy élménybeszámolást is) a Szamos Csokoládé Iskolába látogattunk el. Ingrid a Femcafe nevű portálnál gyakornok, és cikket írt a suliról, én meg mehettem fotózni, így pont jól jött ki a dolog. Itt olvashatjátok az ő beszámolóját.

Szamos Csokoládé Iskola - Andor éppen fagyit hűt

Két dolog jutott eszembe, miközben a 20 éve a Szamos csokimestereként dolgozó Andor magyarázta a fagyi készítésének titkait: az egyik, hogy jé, ez milyen egyszerű; a másik pedig, hogy már értem, mért olyan finomak a Szamos termékek. Minden termék igazi, friss és természetes; ízfokozó, színezék és egyéb dolgoktól mentes alapanyagok felhasználásával készül. Előttünk volt a Baileys, a finom belga csokoládé, a Bourbon vaníliarúd és a friss vaj, Ingrid meg Andor útmutatása szerint kavargatott és sürgött-forgott.

Nagyjából egy óra alatt már a fagylaltgépben volt a massza, mindeközben rengeteget beszélgettünk, nevettünk, megtanultunk finom karamellaszószt készíteni és néhány konyhai trükköt is. A fagyi pedig tökéletes lett, készítettünk hozzá csokoládés tölcsért, kaptunk hozzá rolettit és haza is vihettük, amit készítettünk.

A kurzus 4-5 főnek indul, egyfajta édesség elkészítését lehet megtanulni, a receptet természetesen le lehet fotózni, el lehet kérni. Anno hasonló mókában a Chefparade-nál volt részem, ahol közösen főztünk. Menjetek el, tényleg jó móka, és ha valaki kicsit ügyetlennek érzi magát a konyhában, itt nagyon sokat tud tanulni, profiktól.

Arctic Monkeys Are Really Just Monkeys

Erről, vagyis a fesztivál legnagyobb csalódásáról külön is akartam írni. Kár lenne tagadni: vasárnap este néhány híján Magyarország összes rajongója várta a kétezres évek közepén útnak indult angol bandát. Sőt, páran még a határon túlról is. Nem volt akkora tömeg, mint tavaly az Example alatt, de most is ömlöttek az emberek. A VOLT annyira érezte a potenciált, hogy külön jegyet árultak a záróbulit is jelentő koncertre és elnézve, hogy 167 darab után nem számoltuk tovább, mennyi emberen van Arctic Monkeys-os póló, a dolog nem volt hülyeség.

Az egész nap eufóriában telt, bár a hét elejétől végig volt egy érzésem, hogy a turné utolsó állomása vagyunk, jönnek, lenyomják a 12 számot aztán elhúznak a viharba. Végül elmászott a színpadról a tűző nap ellenére egyébként fantasztikus bulit csináló, 16 évesekből álló The Strypes, idézve azt a hangulatot, amit régen az Arctic is csinált egy koncerten, majd tíz perc késéssel végre beindult a Do I Wanna Know? c. nagysikerű. A legvégén az R U Mine? című számot legalább sikerült úgy előadni, hogy legyen egy kis buli, amit a koncert közepén a kötelező lassúval sikerült megölni, de az are you mine, motherfuckers beszólást nem nézem jó szemmel egy olyan frontembertől, akiből az alázat, a közönség szeretete vagy bármi hasonlónak még csak szikrája sincs. (Pedig a Hurts is a szigetországból jött, ők is megjárták Amerikát, és lásd, mégis imádják a közönséget, és csinálnak bulit.)

A harmadik számnál Alex Felfuvalkodott Turner még egy thank you-t is kidobott, illetve színtisztán emlékszem, hogy egyszer volt egy VOLT FESTIVAL! bekiáltása is.

Ezt leszámítva pedig az indexes és a HVG-s kritikával értek egyet: egy fáradt, a népszerűséget kezelni nem tudó, fűtől és alkoholtól szédelgő ál-rocksztárt és egy igazából beleszarós, kötelezősen eljátszogatós zenekart láthattunk. Turner úgy-ahogy elgitározta és elénekelte a számokat, néha kinézett a közönségre, hogy bezsebeljen egy kis tapsot meg sikongatást, viszont voltaképpen a kontakt hibás kábeleivel és a sürgetéssel küzdő Lovasiék is nagyobb bulit csináltak eggyel odébb egy poros sátorban. Nem volt táncoltatás, nem volt énekeltetés, nem volt meghajlás – nem volt itten semmi.

Arctic Monkeys, VOLT fesztivál, Alex Turner

Pedig ha egy nagyon picit odateszik magukat, akkor a VOLT legnagyobb bulija is lehetett volna. Példát vehettek volna az előttük játszó The Strypes-ról: néhány éve ők is ilyenek voltak, néhány éve őket se ismerte senki, aztán most meg maradt a gőg. És akkor arról még nem is beszélve, hogy a fotós árokba nagyjából senkit nem engedtek be fényképezni; a szervezők mindenkivel aláírattak egy a fesztivál logójával ellátott táblácskát, de ők nem akarták; nem adtak interjút és lényegében az egész egy Jared Letoi magasságba süllyedt.

Mindegy, az AM ettől függetlenül egy jó album, a backstage-ben mókás volt megtapizni a hangszereket, Alex Turner jó zenész az Arctic Monkeys meg egy jó banda; az amerikaiak viszont nagyot fognak csalódni ebben az ál-flegmaságtól bűzlő, közepes minőségű buliban, ahol a hangulatot főként az album iránti szeretet tartja majd.

VOLT 2014

Egyrészt egy rövid szolgálati: kezd visszatérni belém a lélek, igyekszem visszatérni a napi egy bejegyzés rítusába; oly sok gondolat, oly kevés idő.

Tavaly csak »egy napra sikerült« eljutni a VOLT fesztiválra, különböző technikai és személyzeti problémák miatt (remélem az illetékes most csuklik ;]), idén viszont végig ott leszünk, ami azt jelenti, hogy holnap elszelelünk egy remélhetőleg jó hőmérsékletű és nem sokat késő vonattal, és csak akkor jövünk vissza, ha dúdoltunk Morcheeba-t, újabb dimenziókba utaztunk az MGMT-vel, táncoltunk a Foals-on, sírtunk a Hurts-ön és véresre kiabáltuk a torkunkat az Arctic Monkeys koncerten (üvöltöző tinilányok miatt). Mindezt remélhetőleg rengeteg nevetéssel, étellel, itallal és egyéb mókás dolgokkal összekötve.

VOLT fesztivál 2014 logó

Tervezek végtelenszáz fotógráfiát készíteni, nézzétek a Látószöget és/vagy a Flickr-t, ha jöttök, integessetek, ha maradtok, nézzétek a közvetítést; áhoj, viszlát és kösz a halakat!

Bezárta kapuit az iWiW

2002-ben egy Várady Zsolt nevű magyar történelmet írt. Nem mentett meg embereket, nem nyert csatát háborúban még csak nem is hozott le egy fán ragadt kiscicát. Egyszerűen elkészített egy oldalt, amilyen oldal még nem igazán volt annak előtte az akkor még szárnyait bontogató interneten. És ezt az oldalt ma majdnem minden internetező magyar ismeri. A koncepció egyszerű volt: találd meg az ismerőseidet, jelöld be őket és tartsd velük a kapcsolatot akár csak minimálisan is; elvégre ez is több, mintha sosem látnátok egymást egy költözés, munkahelyváltás vagy csak az elfoglalt dolgos mindennapi élet miatt. Az ember mindig a halhatatlanságot kereste, és sokaknak sikerült is ezt elérniük, bár nem úgy, ahogyan gondolták volna, hanem regényekkel, versekkel vagy festményekkel. Nem fogom az iWiW-et Leonardo da Vinci bármelyik találmányához hasonlítani, de azért a minta jól megfigyelhető: ne vessz el, ne veszíts el másokat, maradjon belőled valami az utókornak.

Az iWiW bombasiker volt, pontosan olyan mint a Nokia telefonok: pár éve mindenki szerint etalon volt, de ha akkor azt mondod valakinek, hogy nem is olyan sokára az emberek nem ezt tartják majd a legjobbnak, kiröhögnek. Ha 2005-ben, amikor a WiW-ből iWiW lett, valakinek azt mondod, hogy ez az egész dolog 9 év múlva egy hűvös júliusi éjszakán be fogja zárni kapuit, szintén kiröhögnek.

Bezárt az iWiW

Várady Zsolt játszótere azonban az emberek nagy részének nem ma éjszaka szűnt meg. Az a játszótér – amit valószínűleg azért hozott létre, hogy legalább valamilyen minimális kapcsolat legyen az egyetemi haverjaival – két dolog következményeképpen indult el a süllyesztő felé .

Az egyik lépés az volt, hogy az i betű a termék neve előtt és egy adag reklám nem elég ahhoz, hogy tényleg nemzetközi legyen. Az iWiW lehetett volna a Facebook; ezen lehet röhögni, de szerintem ilyenkor kell elővenni híres nagy startupjainkat: a LogMeIn, a Ustream vagy a Prezi is néhány fővel és egy jó ötlettel indult, ha nekik anno azt mondod, hogy világvezetők lesznek egy bizonyos szolgáltatásban, amikor majd az iWiW már nem is lesz, szintén röhögtek volna; most mégsem ők húzzák a rolót. Ha az iWiW-ből tényleg nemzetközi terméket készítenek, ahol tudomásul vesszük, hogy mi magyarok csak a rendszer picit részét képezzük, talán lett volna esély a sikerre. (Meg persze egy életképes üzleti modellel, mert a display hirdetési rendszer nem az.)

Aztán jött a Telekom-felvásárlás. Nem szabad hibáztatni senkit, egymilliárd forint nagyon sok pénz, és kevesen tudnának nemet mondani erre az összegre egy az előző okokból kifolyólag egyértelműen süllyedő hajótól való megszabadulásért.

És mit csinált a Telekom? Fejlesztett? Hozott új gépeket? Készített nemzetközi terméket? Igen, ez részben igaz, de végeredményben csak egy nagy bannertemetőt csinált egy végtelen információt tartalmazó adatbázisból. Az adatok biztos jó helyen zörögnek valamilyen BI-kockában, bevételben tuti behozta az eladási ár többszörösét (mondjuk egy év alatt), azonban a júzerek átcsörtettek a Facebookra, ahol van üzleti modell, értelmesen hirdetnek és a világ háromnegyede használja.

Függöny, mondhatnánk, de azért arra a nehéz, vörös anyagból készült és éppen összezáródó függönyre a tapsvihar közepette a Vodafone bedobta az utolsó csokor virágot, picit talán bele is rúgott a haldoklóba, de annyi baj legyen, pénz beszél:

Bezár az iWiW, a Vodafone reklámmal büntet

Legközelebb találkozunk a Facebook temetésén. Az iWiW-ről egyébként először »2005-ben írtam«, vicces visszaolvasni. (Annak a bejegyzésnek 130 az azonosítója, ennek 5394; repül az idő.)

Nemzeti Dohányáruda

Kifejtem a problémáimat a Nemzeti Dohányboltokkal kapcsolatosan, előre szólok, TL;DR bejegyzésnek ígérkezik.

Egyrészt egy gyors előzménytörténet: nagyjából egy éve dohányzom. Sokan meglepődve kérdezik, hogy rászoktam-e, de véleményem szerint egy igen jól megfogható határvonal húzódik a rászokás és szokás között; előbbinél nehezen tudod nem csinálni, míg utóbbinál szívesen csinálod. (Ilyenkor persze végighallgatom a végtelen persze-persze-sorokat, de ebbe most bele sem mennék.) Szivarozni régebben is szerettem, de az egy elég macerás, és főként nyári elfoglaltság, lévén jó esetben is 15-20 percig tart egy szál, az egész dolog azonban pont a nyáresti italozások során vette kezdetét, eleinte csak akkor gyújtottam rá, amikor valamilyen esti program adódott.

Mindettől függetlenül a trafikmutyi néven elhíresült történettel nem mint dohányos vagy mint dohányárut vásárló ember van problémám.

A történet kicsit korábban kezdődik, méghozzá ott, amikor a Lidl nevű raktáráruház megnyitotta kapuit otthon nálunk vidéken. Apum kocsmát üzemeltet, és habár érezhető volt a válság az általános forgalmon is, az első nagy hullámot a Lidli okozta. Ugyanis Józsi (de lehetne akár Géza vagy Béla is) nem jön be a kocsmába inni egy sört, meg venni egy doboz cigit és leülni beszélgetni, hanem lemegy anyjukkal a Lidlbe, ahol 120 forint a dobozos importsör, aztán vesz inkább abból egy tálcával, és a meccsre haza is ér. Meg mivel a Lidl cigarettát is árul, ezért mindenki örül, mert Józsi (vagy Géza, vagy Béla) már nem iszik a kocsmában, hanem otthon iszik a tévé előtt. (Aztán valahol biztos lesz egy grafikon, hogy kevesebbet kocsmáznak az emberek vidéken, ami csak jó lehet.)

És direkt nem azokat az embereket veszem elő a példában, akik reggel nyolckor egy felessel kezdenek, hanem azokat, akik egy vidéki kisvárosban beülnek a kocsmába, ami voltaképpen az egyetlen szórakozási, társasági életet biztosító lehetőség számukra.

A Lidl meg talicskákkal tolja ki a pénzt az országból, de cserébe teremtett 30 munkahelyet, végül is, ez is valami, nem?

Aztán jönnek az okosok, közlik, hogy a dohányzás veszélyes, ezért emeljük meg a termékek árát, meg vegyünk ki egy szálat a dobozból és hasonlók. Ezzel sem lenne alapvetően probléma, mert ha már valaki egy káros szenvedélybe kezd, ami miatt esetleg pár év múlva drága lesz az orvosi kezelése, pedig ugyanannyi hozzájárulást fizetett, mint a nem dohányzó társa, akkor valahol fizesse meg a különbözetet. (Azért ne aggódj, az 1000 forintos cigarettaárból egy fillért sem lát az egészségügy, valahol biztos landol a több száz forintnyi extra, hogy hol, az megint más kérdés.) Meg aztán jött az is, hogy diktatórikusan megtiltották mindenhol a dohányzást, de még ezzel sem lenne probléma, mert védjük azokat, akik nem dohányoznak, itthon pedig valószínűleg lehetetlen lenne mutyi nélkül megvalósítani egy tényleg légmentesen szeparált dohányzó-nemdohányzó kialakítást.

De ha még ez sem lenne elég, ezek után jött az adu-ász: a dohánybolt. Ami végső soron jó, mert mindenhol egyforma a választék (nem az), mert bárki nyithat ilyet (nem nyithat), mert ugyanúgy nyitva tartanak ünnepnapokon, mint a maszek kiskocsmák (nem tartanak) és mert csak dohányárut forgalmaz, így nem okoz másnak konkurenciát (nem csak azt és okoz). De nézzük a jó oldalát: a gyerekek nem mehetnek be, pedig még fagyit is lehetne venni bent.

És az egészben most jön az igazi csavar. Még 2007-2008 körül elkezdték néhány kerületben, hogy egy bizonyos időpont után (általában este tíz) nem lehetett alkoholt vásárolni. Ezt azért tették, mert az italozó fiatalok zavarták a lakosságot, csökkentették a közbiztonságot és növelték az egy négyzetméterre jutó hányásmennyiséget az utcákon. A rendelet elvileg sikeres volt, és persze sokat módosult azóta, de láttam, amikor az egyik üzletben valaki 22.05-kor az orrom előtt vett piát, majd a sorban utána álló az orrom előtt büntette 150 rongyos ezresre az éjjel-nappalit, így tudom, hogy tényleg komolyan veszik és betartják. (Azért amiatt se aggódj, hogy ha megiszol tíz aranykorsót péntek este, ugyanúgy hangos leszel az utcán és még össze is hányod azt, miközben keresed a dohányboltot, de ez meg már legyen egy kulturális probléma.)

Tegnap söröztünk, és hazafelé jövet gondoltuk veszünk még két üveggel, meg ha már így adódott, a dohányboltba is betértünk. Ott mondta az eladó srác, hogy igen, a hatodik kerületben nem lehet este alkoholt vásárolni, de – és most figyelj – a dohányboltokban igen!

A vidéki kocsmánk meg azóta félig üresen áll, mert cigarettát nem árulhatunk, a sört a Lidliben veszik, de ha be is ülnek valahová, akkor az egyetlen trafikba fognak, ahol olcsóbb a sör, mint bárhol, mert valami balga véletlen folytán rendkívül olcsón szerzik be, és még dohányt is árulhatnak, és habár ilyet nem lehetne, de még műanyag asztalokat meg székeket is raktak ki, szóval végül is az egész egy kocsmává lett. És ha csak elvinnél két dobozzal, senki nem néz rád csúnyán, elvégre ez mégsem egy kocsma.

Na, és ilyenkor szórok válogatott káromkodásokat azokra, akik ezt az egész gusztustalan tolvaj-hálózatot felépítették. Így kell tönkretenni embereket 2014-ben, meg korlátozni a piacot a demokratikus, szabad Európa közepén. Mindezt elrejtve a hülye dohányosok jelige leple alá, amit meglepődnétek, hogy milyen sokan meg is esznek.

A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt

Két dolog biztos: ez az egyik leghosszabb filmcím és az egyik legjobb film is, amit idén láttam. Úgy is fogalmazhatnék, hogy ha csak egy svéd filmet nézel meg ebben az évben, akkor ez legyen az.

A százéves éves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt

Legutóbb azt hiszem »A nő« című filmmel volt ilyen élményem, illetve »A Grand Budapest Hotellel« is természetesen: minden képkockáját élveztem, olyannyira, hogy még pislogni is alig mertem, nehogy lemaradjak valamiről.

Le kell szögezni: habár sok kritika ahhoz hasonlítja, de a filmnek semmi köze »Forrest Gumphoz« és igazából a kritikusok elkezdhetnének leszokni arról, hogy mindent a Forrest Gumphoz hasonlítanak, amiben egy ember elmeséli az élete történetét.

Főhősünk, Allan Karlsson, akinek a háziállatait megeszi egy róka, ezért bosszúból fog egy adag kolbászt, rátekeri egy köteg dinamitra, és, hogy úgy fogalmazzak, a róka eléggé belerobban a történetbe. Persze, ezzel a lépéssel rögtön eléri, hogy idősek otthonába dugják. Az idős bácsi teljes mértékben tudatánál van, kicsit biceg és néha lassabban beszél, de a századik születésnapját azért mégsem akarja egy kvázi börtönben ünnepelni, mint ahogyan a maradék napokat sem szeretné itt leélni, így gondol egyet, és kimászik az ablakon.

A történet innentől kulcsszavakban: egy motoros banda; egy ellopott táska; egy jófej vasutas; egy határozatlan, helyét a nagyvilágban nem találó fiatal; egy világfájdalma rendőr; egy elefánt; végtelen röhögés.

Zseniális történetmesélés, gyönyörű képkockák, kiváló színészek. Élmény volt, a Művész moziban biztosan játsszák még, érdemes beülni rá.

Eredeti cím:Hundraåringen som klev ut genom fönstret och försvann
Műfaj:kaland, vígjáték, dráma
Időtartam:114 perc
Megjelenés éve:2013
Főszereplők:Robert Gustafsson, Iwar Wiklander, David Wiberg

Még mindig szeretek sütni-főzni

Időközben rájöttem a dolog titkára is, amit végső soron eddig is tudtam, csak sosem gondoltam végig: főzni másokra jó. Szeretek magamnak is összeütni valamit, de azt már sokszor kifejtettem, hogy egy főre nem éri meg minden nap órákat molyolni a konyhában, mert azt az időt lehet hasznosabban is tölteni, illetve a főzés önmagában egy nagyon jó közösségi élmény tud lenni.

Tegnap például túráztunk, és még a tervezés alatt felmerült a kérdés, hogy ki vállalja a főzést, én meg jelentkeztem, bár hozzáteszem, kicsit aggódtam a dolog miatt, mert lecsót már csináltam, nem nagy ördöngösség, azonban 17 emberre főzni egy bográcsban egészen más világ, mint csinálni egy két-három fős adagot.

Szerencsére mindenkinek ízlett, bár ez inkább a neveltetésemet dicséri, ízre olyan volt a lecsó, mintha otthon ettem volna, és még nagyobb szerencsére mindenki tojásosan szerette, így örömmel borítottam bele a húsz felvert házi majdnemcsirkét, mielőtt lekaptuk volna az állványról. A legnagyobb bók azért mégis az volt, hogy a gyerekek is ettek belőle, az egyikük meg is jegyezte, hogy ő nem igazán szereti a lecsót, de ebből még repetázni is fog.

A végső matéria ekképpen festett:

Lecsót főzött a Mefi, bográcsban benne

Egy másik nagyon jó élményem mostanában egy igazán jól sikerült hamburgerrel volt, ami szintén mindenkinek nagyon ízlett, itt is volt egy kis bónuszpontom: nagymamám még sosem evett hamburgert, de ezt megkóstolta, és nagyon ízlett neki. A szószt egyébként apám készítette, a hússal viszont én izzadtam félmeztelen testemmel a tűz körül.

A végső matéria ekképpen festett:

Ilyen hamburgert sütött a Mefi

Végül pedig, az Arkonnál van egy jó tradíció, amit egy volt kollégám kezdett el, én pedig továbbvittem, miszerint minden új belépőnek, szülinaposnak, stb. süteményt kell hoznia a kollégáinak. Márciusban névnapom volt, így furcsán vette volna ki magát, ha a hagyomány legnagyobb számon kérője nem visz semmi finomságot, és amúgy is régen sütöttem. Az alapkoncepció annyi volt, hogy imádom a meggyet, a túrót és a mákot, így csináltam egy piskóta alapot, összekutyultam hozzá az otthon ellesett mákos bejgli krémjét, ugyanez történt a túrós palacsinta túrójával, a tetejére meggyet dobáltam, és bedobtam a sütőbe.

A végső matéria ekképpen festett:

Túrós-mákos-meggyes sütemény, Mefi módra

Hogy legyen valami tanulságféle is az ebéd előtt, számomra két dolog került a helyére. Az egyik, hogy nagyjából már kezdem érezni az arányokat, ami azt jelenti, hogy tudok úgy ételt készíteni, hogy csak egy-két adag marad meg, és mindenki jól lakik. Illetve – és ez a legfontosabb –, hogy főzni-sütni másoknak a legjobb, és habár rendkívül izgalmas és érdekes maga az előkészítés és a készítés folyamata is, de azért a legnagyobb endorfin-hullámot mégis az okozza, amikor más élvezettel fogyasztja azt, amit csináltál.