Kurt Vonnegut – Éden a folyónál

Túl vagyunk az idei első vakáción: egy hetet töltöttünk a hegyekben Ausztriában, és ez többek között arra is kiváló lehetőséget biztosított, hogy kiolvassam életem első Vonnegut-regényét.

Sőt, rögtön egy fél tucattal kezdtem: a kötet ugyanis hat, Vonnegut alkotói éveinek kezdetéről származó, eddig meg nem jelent kisregényt, egy esszét és egy befejezetlen sci-fit rejteget. Utóbbi olyan szinten befejezetlen, hogy a mondat közepénél szakad félbe.

Az írásokat a szerző halála után találták meg és adták ki könyv formájában. A kisregények közül a címadó Éden a folyónál és a Párizsba tartó vonaton játszódó a két legerősebb, ezeket egyenként nagyjából tíz perc alatt olvastam el, de azóta is sokszor beugrik és elgondolkodok rajtuk.

Persze lehet, hogy kezdésnek nem ez a könyv a legjobb választás, talán inkább a nagy rajongók örültek  igazán a megjelenésének, de nem bántam meg, hogy ez volt az első; most kicsit motiváltabbnak érzem magam, hogy belekezdjek a Bajnokok reggelijébe.


Timur Vermes – Nézd, ki van itt

2011-ben, Berlin közepén, 56 esztendős valójában kinyitja a szemét Adolf Hitler, leporolja katonai egyenruháját, majd döbbenten konstatálja, hogy utolsó emléke óta több évtized eltelt, és nem bunkerében tartózkodik a második világháború utolsó napjaiban, hanem 2011 jelenjében. Ebben a modern, demokratikusnak mondott és nagyjából békés világban mi mást kezdhetne, hogy újra megragadja az emberek figyelmét: televíziós műsorvezető lesz.

A könyv egy izgalmas témafeldobást ígér, elgondolkodtató történettel, aminek elvileg valamennyire görbe tükröt kellene tartania nekem, mint olvasónak, hogy a mai világban a nézettség, a közösségi oldalakon elszórt, felfelé mutató hüvelykujjak száma vagy azok a bizonyos látogatottsági adatok azok, amelyek számítanak, és amelyek meghatározzák valaminek vagy valakinek az értékét.

Ezzel szemben egy annyira nem unalmas, de saját magát megugrani egyáltalán nem tudó regényt kap a tisztelt olvasó, amiben voltaképpen 341 oldalon keresztül semmi különös nem történik, leszámítva magát a tényt, hogy Hitler számol be 2011 eseményeiről, saját szemszögéből.

Persze, a nyitógondolat tényleg érdekes, sok film és sorozat eljátszott már a gondolattal, hogy mi lenne, ha Hitler napjainkban megjelenne. És az is az előnyére szolgál, hogy érzésre jól bemutatja, milyen lehet Hitler szemével nézni a (mai) világot. Valamint az is mindenképpen pozitív, hogy a szerző hozzá mer nyúlni ehhez a témához, hiszen Hitlert említve szinte genetekiailag kódolva a legtöbb német kicsit bűnbánóan süti le a szemét, mintha tehetne bármiről is, ami a történelem során történt.

Máskülönben viszont a könyv nem igazán ad sokat. A történet úgy igazából semerre nem megy, szép lassan elolvashatjuk, hogyan lesz a semmiből megjelent volt diktátorból vendég egy műsorban, aztán felkapott internetes celebritás, majd saját műsorral rendelkező, újabb könyvébe belekezdő, ismert humorista.

Hiszen, habár Hitler folyton hajtogatja, hogy ő tényleg az, aki, ezen mindenki nevet, és azt gondolja, valamilyen jóféle stand-up comedy-t lát, amire valaki évekig nagyon lelkesen készült.

Meg aztán ott van a vonatkozás is, hogy a Goodreads-en pl. kifejezetten sokan panaszkodnak arra, hogy ahogyan a történet főszereplőjét, úgy magát a könyvet is elítélik, hiszen Adolf Hitler egyáltalán nem a vicces kategóriába tartozik, vagy legalábbis nem ebben a formában. Értem ezt a meglátást, de nem igazán tudok vele egyetérteni az olvasottak alapján.

Mély nyomokat nem hagyott bennem, akit érdekel a téma, annak érdemes lehet elolvasni, mert amúgy nem rossz, de nekem a történet kicsit befejezetlen és kicsit eseménytelen. Voltaképpen a borítója és a borítón való leírása sokkal izgalmasabb, mint maga a 341 további oldal.

Én Budapest bizonyos kerületein áthaladó tömegközlekedési eszközön inkább a borítót sem nagyon mutogattam; persze, ez lehet csak az én paranoiámnak köszönhető, de ha valaki nem tudja milyen olvasmányról van szó, lehet, csúnyán félreérti.


Beauty blogger lettem – avagy kedvenc kencéim

Nem, valójában nem lettem beauty blogger, de az elmúlt időszakban egy tucatnyi menő kozmetikai produktumot kaptam ajándékba, amelyek közül sok kifejezetten férfiaknak készül (jelentsen is ez bármit), így gondoltam, a beautyblogok farvizén talán még marad nekem is hely, hogy elevezzek egy bejegyzésnyi ajánlóval. Vagy épp nem-ajánlóval.

A termékek tárgyilagos és őszinte bemutatója előtt — szokásomhoz híven — viszont egy rövid kitérővel kezdem.

Még nincs vége, olvasd tovább »


Stephen King – 11/22/63

Végre kiszabadultam a Trónok harca regényeinek szorításából (erről majd talán egy másik bejegyzésben), és rögtön le is kaptam a polcról a Tigitől karácsonyra kapott 11/22/63-at. Időutazás, konteók, Kennedy-gyilkosság, 60-as évek Amerikája és Stephen King szokásos, „letehetetlen“ történetvezetése. Igyekszem szpojlerektől mentesen leírni a véleményemet.

A 11/22/63 nem csak azért tetszett nagyon, mert időutazás az egyik fő téma, hanem mert sikerült azt egy nagyon elgondolkodtató csavarral turbózni. Nincs 88 mérföld óránként, nincsen kézitáska csak egy hamburgerező hátsó helyisége, ahol ha végigsétál az ember, egyszersmind 1958-ban egy megadott időpontban találja magát. A csavar pedig egyszerű: csinálhatunk bármit, a jövőt meg fogja változtatni. Azonban ha újra belépünk és visszaugrunk 1958-ba, az előző utazásunk semmissé válik: a könyvben csak „reset“-nek hívják a jelenséget. Szóval ha valamit elrontunk, elég visszamenni és újra kijönni, hogy minden alaphelyzetbe álljon. Mindeközben, 2011-ben, amikor a történet játszódik, akármennyi időt is tölt az utazó a „nyúlbarlangban“, a jelenben pontosan kettő percet halad előre az idő.

A történet főhőse Jake, akit a hamburgerező tüdőrák miatt haldokló tulajdonosa keres meg. Elvált, tisztességes tanárember, nem igazán köti semmi 2011-be, és Al azt a feladatot bízza rá, hogy akadályozza meg az 1963. november 22-én történt Kennedy-gyilkosságot. Teóriája szerint ezzel megmentheti Martin Luther King életét, megakadályozhatja a faji zavargásokat és még Vietnám is elkerülhető lenne.

Stephen King - 11/22/63

Persze Jake rémesen szkeptikus az elején, de aztán egy próbautazás után egyre jobban hisz az ügyben. Azonban egy dologgal nehéz tervezni: a múlt csökönyös és ha nem vigyázol, kitépi a torkodat. Ugyanis – és erre sok-sok példát látunk – a múlt nem szereti, ha megváltoztatják, és a minél nagyonb a változás, a múlt fogaskerekei annál aggresszívebben támadják az utazót: és itt aztán mindenféle Kingtől elvárható paranormális eseményt ide lehet képzelni.

Egy tucatnyi dologról írhatnék, ami tetszett, de megpróbáltam a legfontosabb miérteket kiemelni.

  • Mert letehetetlen: tényleg az. Nagyjából 1200 oldal két kötetre bontva, szerintem öt vagy hat nap alatt olvastam el, és ez az a fajta könyv, amit a buszmegálló és az iroda között, a szakadó esőben sétálva is darálsz tovább.
  • Mert utalások vannak benne más King-regényekre: a poént ennél jobban nem lövöm le, talán összesen tíz könyvet olvastam Stephen Kingtől, de mégis mosolyogva olvastam az ezekre kacsintgató néhány oldalt.
  • Mert bár nem látszik, de végül megjelenik a szerelem: szeretem a jó romantikus történeteket, és nem szeretem az unalmas kliséket. King minden jól működő elemet elővett, és minden elnagyolt-eltúlzott-elgiccsesült közhelyet kihagyott ezekből a fejezetekből.
  • Mert rémesen hű az eredeti történethez: az író a végén összefoglalja pár mondatban az olvasottakat, és le is írja, hogy kétméter magas irodalmat gyűjtött össze a témában, amivel 1974 óta foglalkozik. És tényleg: amennyire lehet hinni a cikkeknek, dokumentumfilmeknek és más könyveknek, a konkrét események valóban elég pontos leírását olvashatjuk.

Egy szó mint száz: bátran ajánlom a regényt; főként azoknak, akik szeretik Kinget, szeretik az időutazást vagy esetleg szeretik mindkettőt.

Végignéztük a könyvből készült minisorozatot is, annak az élményeit majd egy másik bejegyzésben foglalom össze. (Annyit segítek, nem tetszett annyira, mint a könyv, amit egyébként a sorozat megnézése után olvastam el.)


25 zene az életemből

Ingrid dobta be ezt a „játékot“, nem is tudom, mikor írtam utoljára hasonló bejegyzést, talán évekkel ezelőtt. A címe persze rémesen komolynak tűnik, de semmi mély tartalom: csak 25 olyan zene, amely valamilyen módon hatással volt rám, kapcsolódott az életem valamelyik szakaszához vagy csak egy időben rongyossá hallgattam mindenféle ok nélkül. De a lista hosszú, és tele iszonyattal, úgyhogy csak a folytatás mögött bombázok YouTube-videókkal!

Még nincs vége, olvasd tovább »