Játék határok nélkül

Most írok harmadszorra a blogon a népszerű európai televíziós vetélkedőről, »egyszer itt«, majd »később itt« tettem meg korábban.

A dolog apropója most két gondolat: az egyik, hogy az itthoni televíziózásban az elmúlt évek legjobb eseményeként elindult pár hónapja az M3 retrócsatorna, ahol olyan műsorokat vetítenek, amelyeket eredetileg a kilencvenes évek végéig bezárólag tettek. Ezen a csatornán pedig egy ideje adják a régi részeket, amikből szüleimmel kicsit nosztalgiázva nekem is sikerült elkapni pár részt.

A másik indíttatás pedig nyilván a 90-es évek. Kis tökmag voltam még, de talán 1998 volt a kedvenc évem. Betöltöttem az első X-et, minden szép volt, éppen akkor költöztünk el, Csillagok háborúját néztünk a nappali közepén, habár még a bútorok sem érkeztek meg és nyáron Szigetcsépen nyaraltunk. Sosem felejtem el, hogy nassolni akartam, de nem volt a nyaralóban semmi, szüleim meg leültek nézni a Játék határok nélkült, és mondták, hogy majd utána megyünk. Én leleményes srácként megelőzve ezt egyedül kimentem a folyóparti büfébe (az a klasszikus sörös-boros-halas-lángosos), és kértem magamnak egy zacskó csipszet. A pultos persze furcsán nézett, hogy én most miért is vagyok egyedül, de mondtam, hogy írja csak a többihez.

Különösebb csattanó vagy izgalom nincsen a történetben, szüleim nevettek, hogy feltaláltam magam, aztán néztük a műsort, utána meg már nem is igazán emlékszem, mi volt.

Néha azért hiányoznak a 90-es évek, hogy együtt volt a család, hogy volt VHS-szalag, a magnókazetta, a videótéka, a panellakás, a nyári esték és úgy általában a miliő. Örülök, hogy élhettem akkor.

Az Apród meg suddenly OLX

Kerülöm blogbejegyzésekben az indokolatlan angol kifejezéseket, de ezt a címet most megengedtem magamnak.

Van itt ez a reklám, ami mindent elmond a történetről, lessük meg közösen, aztán kifejetem, mi a problémám az egésszel:


Nemlátom, kattintok, meglátom!

Szóval van ez a cég, aki beleöl végtelen pénzt abba, hogy felépít egy szerintem rémes, de amúgy védhetőnek, használhatónak és még akár szerethetőnek is nevezhető koncepciót. Apród, tudod, aki segít neked, meg apró mert apróhirdetés, meg hát figyelj már, legyen egy nagyon alacsony ember a figura, akivel hirdetjük a hirdetős oldalt, mivel olyan apró. És akkor ő lesz a te apródod. És akkor összeköltözünk egy jó nagy házba mind, lent, az óceán partján.

Majd vágókép, fogják, és ezt a rengeteg erőforrásból felépített, már-már idegesítően jó koncepciót egy ilyen idiótasággal negyed másodperc alatt földig rombolják.

És oké, én viszonylag otthon vagyok a témában, és értem a névváltást, de ilyet nem csinál egy értelmes cég, különösen nem egy onleány cég.

Arról nem is beszélve, hogy hihetetlen módon zavar az a pazarlás, amit művelnek, bár megindokolni nem tudnám, hogy miért. Először beleöntenek egy adag pénzt, hogy elterjeszkedjenek. Aztán beleölnek egy adag pénzt, hogy az embereknek beleverjék a fejébe, hogy apróhirdetés = Apród. Aztán meg még több pénzt locsolniuk, mint falun hétfőn fognak az asszonyokra, hogy az emberek agya átálljon az új névre, ami amúgy semmit nem mond.

Az átlagos felhasználó agya nem fog egykönnyen átállni, persze, át van irányítva az egyik domén a másikra, de akkor is.

Ebben a hónapban nálam az Apród-OLX csapata kapta az #epicfail kitűzőt.

Helló, modern dizájn!

Pénteken (nem is akárkivel!) »Péterfy Bori & Love Band« koncerten voltunk, a banda hetedik születésnapjának alkalmából. Az Akvárium (aka Gödör) koncertterme nem rossz hely, király a tánctér és jó a hangosítás. Habár a pultnál az én ízlésemnek kicsit modernebb a dizájn, mint ami egy ivóhoz illene, azért simán kiszolgálnak nyolc embert egymás után, akik bevágódnak eléd, drágán mérik a viszkit és a felest, de legalább lehet kártyával fizetni, ami azért így 2014-ben a bankvilág fénykorában kifejezetten előnyös.

A koncertet nagyon élveztük, Bori nagyjából négyszer utazott a közönség tetején, közvetlen volt a hangulat, talán csak egyszer láttam egy fickót, aki a színpad felé kísérte és akinek a hajmennyisége meg a testtömege fordított arányosságot képviselt, döntőben a testtömeg javára.

Az este másik fénypontja, hogy a rémesen bemozdult, instagramra kikerült fotómat osztották meg Facebookon:

Péterfy Bori hétéves koncert az Akváriumban

Idén ez már a második fotóm, ami kikerül valahová, ennek főként azért örülök, mert a megtekintések vagy a lájkok számával szemben mindig inkább azt szerettem jobban, ha valaki megosztotta egy képemet, vagy csak elkapott és elmondta, miért tetszett neki.

Hekkelj kapucsengőt!

Szóval, van itt ez a kép:

LF-8 kapucsengő, jumper szerelés

A helyzet pedig a következő volt: gőzünk nem volt arról, Tomiéknál mi a kapucsengő kódja. Még korábban Zoli kollégám mesélte, hogy egyszer valamiért szét kellett szednie a kapucsengőt, és lám-lám, nem volt benne más, ami érdekes, csak néhány jumper.

Gondoltam szedjük szét Tomi ezeréves kapucsengőjét, és a legnagyobb meglepetésünkre bizony ebben is jumperek voltak. A módszer pedig rettenetesen egyszerű: ha a jumperek (ha nem lenne meg: a jumper az a kis műanyag pöcök, ami rá van húzva a tűpárra), szóval ha összeadod a jumperek alatt álló számok összegét, akkor megkapod a kapucsengő hívókódját.

Ha mozgatod a jumpereket, értelemszerűen megváltozik a hívójel, de azt például nem tudom, hogy mi történik, ha átállítod egy már foglalt számra.

Szóval, ha nem tudod a lakásod kaputelefonjának kódját, ne ess kétségbe.

How I Met Your Mother finálé

2007 szeptembere. Ekkor kezdődött el nálam a How I Met Your Mother, vagyis nagyjából hét éve, és azóta is néztem hétről-hétre. Tudom, hogy sokan a felénél abbahagyták, mondván gyengült a sorozat, amiben lehet van igazság, de a HIMYM nekem mindig túl közel állt a szívemhez ahhoz, hogy elengedjem, és igazából besorolásban mindig a »Jóbarátokhoz« állt a legközelebb. Tudom, most egyszerre ötvenen akarnak karóba húzni, hogy milyen alapon lehet a kettőt egy napon említeni, de azért a sok utálkozót, aki a harmadik-negyedik évad körül ott hagyta, megkérdezném, mi volt az a pont, amiért nem folytatta a sorozatot.

Persze, tudom én válasz nélkül is, de engem azok a dolgok nem kedvtelenítettek el.

Szpojler nélkül csak annyit írok, hogy tetszett a befejezés, kellően vidám és kellően szomorú volt, mindent lezártak, amit kellett, de azért hagytak még pár szálat, amin lehet gondolkodni és volt pár fordulat is, amin lehetett megrökönyödni. Én az ilyen befejezéseket szeretem, hét év után különösen.

Szpojler! — A bejegyzés folytatásában lehull a lepel!

A folytatásban meg mindent leírok, szóval ne kattints, ha még nem láttad.

How I Met Your Mother finálé, Ted öregen

Még nincs vége, olvasd tovább »

Elindult az M4-es metró

Kezdjünk a tényekkel:

  • az M4-es metró alapkövét 2006. március 27-én tették le;
  • 2013. március 27-én (hét évvel később) »megnéztük az alagutat«, menő volt;
  • az első tervek a 70-es években születtek;
  • 2007-ben, amikor kezdtük a fősulit, azt mondták, a diplomaátadóra már az új metróval mehetünk: azóta az iskola elköltözött, és a diplomaosztó előtti időre éppen csak a villamos kezdett újra járni a Szabadság hídon;
  • a nyomvonal valóban nem a legjobb, de végre Budára is gyorsan el lehet jutni, lazul kicsit a környéki felszíni közlekedés;
  • sokat késett, drága volt, szép lett;
  • új metróvonal megnyitására utoljára 37 éve került sor Magyarországon.

BKK - M4-es metró, Kálvin tér

A képre kattanva galéria nyílik!

Még azt hiszem 2007-ben beszélgettünk (talán írtam is) arról, hogy mindenki hogy utálkozik a négyesmetrózás témakörében. Ennek egyik részét amúgy értem, mert azokkal az állomások közötti távolságokkal és úgy általában azzal a pályával nem egy kiaknázatlan területet ástak alá (érted), hanem egy villamosokkal és buszokkal jól lefedett infrastruktúrát egészítettek ki. Mindenesetre, nekem az Allee vonzáskörébe eddig 35 perc volt eljutni, most egy átszállással átlagosan 20 perc alatt megjárható az út. Hozzáteszem, Budáról Budára eljutni még mindig agyhalál.

Tegnap végigutaztam az összes állomást, csináltam jópár fotót is, két élményem volt: egyrészt, hogy nagyon sok európai metróval utaztam (Ausztria, Belgium, Csehország, Anglia, Németország, Olaszország, Románia), de mindegyiknél éreztem azt, amit anno az impozáns szovjet metrók propagandájában hangoztattak: hogy bezzeg például a francia metróval, ami tárgyilagos, és egyszerű, milyen szép, milyen elegáns helyeken utazhat a dolgozó nép a szovjet metróban! Persze mindezt csak fotók alapján, de amikor levitt a mozgólépcső a Kálvinra, ez volt az első, ami beugrott az új állomásról.

Mert a metró egyrészt a dolgozó nép, másrészt a turisták közlekedési eszköze, és lesétálni egy 20 méter magas, belsőépítészetileg rendkívül látványos, koncepcionálisan és korszerűen felépített, modern szerelvényekkel közlekedő állomásra, ahol este kilenckor is olyan, mintha sütne a nap, egyszreűen menő. (Napközben egy-két állomásra trükkösen tényleg napfényt visznek le.)

Ami külön tetszik, hogy a legtöbb állomáson megfigyelhető a piros-fehér-zöld koncepció, néha szembetűnően, néha meg csak éppen, hogy észreveszi az ember. Az M4-es metró voltaképpen egy teljesen korrekt európai közlekedési rendszer lett, megspékelve annyi különleges dizájnelemmel, hogy talán kicsit elfogultan, de azt mondjam, az európaiak között is kiemelkedik az élmény, amit nyújt. A tényleges, közlekedésre kifejtett hatását meg úgyis később fogjuk megérezni.

Az viszont módfelett zavart, hogy a sok örömködő emberre legalább háromszor annyi kárörvendő ember jutott, viszont itt reflektálnék a bejegyzés elejére, és, másrészt: azok, akik azon idegesítik magukat és azzal sírják tele az internetet, hogy milyen unalmas egy olyan eseményről olvasni, ami egy átlagos magyar életében valószínűleg egyszer fordul elő, hát nekik szerintem egy külön helyet tartogatott Dante azon a bizonyos helyen.

2014. március 30., 01.15 – kiegészítés

Mindeközben végtelen ember megosztotta Facebookon a galériát, és még egy index címlap is volt, köszi mindenkinek, főként deino-nak! :)

A Grand Budapest Hotel

Ez a film egy átverés, nem is Budapesten játszódik!

Na jó, csak vicceltem. Wes Anderson korunk egyik legtehetségesebb filmművésze. Giccses szó, de tényleg ez a helyzet: az ő alkotásait egy képkockáról fel lehet ismerni; de akár egy sorról is, a végletekig terjedő részletességgel kidolgozott mesevilágról, amelyben történetei játszódnak. Szimmetrikus képek, abszurd színek, tökéletes fényképfelvételek. Csak azért nem mondom, hogy vizuális orgazmus minden, amit készít, mert a zene, a vágások, a dialógusok és a szereplők is ugyanúgy hozzájárulnak az élményhez.

Kár is mást mondani: Anderson filmművész. Filmeket készít, a szó legszebb értelmében. Ezekért az élményekért érdemes két órát áldozni a drága időnkből.

A Grand Budapest Hotel

Végtelen sort is tudnék erről a filmről írni, de felesleges. Megint azt éreztem, hogy még pislogni sem akarok, mert nem szeretnék lemaradni még egyetlen képkockáról sem. Felsorolhatnám, hogy mi tetszett, de voltaképpen fel kellene sorolnom mindent, ami egy film alkotóelemének számít. Sőt, meg is teszem:

  • a színészek: Ralph Fiennes és Tony Revolori végig hiba nélkül alakítanak, ott vannak persze még a további húzónevek is: Bill Murray, Jude Law, Jeff Goldblum és a többiek. Persze Jason Schwartzman és Owen Wilson, Anderson két kedvence sem maradhatott ki.
  • A zene: az OST azóta is szól, a fejemben és a fülesemben egyaránt.
  • A képi világ: na, erről tényleg ódákat tudnék zengeni. A makettek, a kamera forgatása, a színvilág, a szerkesztés, a vágás, a szélesvásznú és nem szélesvásznú formátum közti ugrálás, minden és bármi.
  • A történet: voltaképpen akár tizenöt klasszikus alapsztori koppintásának is felfoghatnánk, de egyáltalán nem erről van szó, a különböző fejezetek végül egy rendkívül abszurd és komikus mesévé gyúródnak össze. Nem is beszélve a tényleg legapróbb részletekig kidolgozott mesevilágról, helyszínekről és karakterekről.

Hatalmas élmény volt a film, nagyon örülök, hogy végre sikerült megnéznem.

Eredeti cím:The Grand Budapest Hotel
Műfaj:vígjáték
Időtartam:100 perc
Megjelenés éve:2014
Főszereplők:Ralph Fiennes, F. Murray Abraham, Mathieu Amalric, Tony Revolori

Ültess fűszernövényeket

Van itt ez a roppant cuki dolog, amit mániákusnál találtam, és azon túl, hogy roppant cuki, van egy elég komoly célja is, de ezt a kép után fejteném ki:

IKEA FRÖER ültetőkészlet

A termék pedig nem azért tetszik nagyon, mert IKEA-s, hanem mert mindenfajta készítsünk-termeljünk-gyártsunk jó minőségű, természetes alapanyagokat tartalmazó élelmiszert kampányt támogatok. Nem vagyok az egyen mindenki egészségesen, bio, organikus, fénnyel táplált mozgalom híve, de maximálisan egyetértek azzal, hogy nem feltétlenül van rendben az, amit mostanában étel néven lehet kapni, ártól, márkától és minden egyébtől függetlenül.

Pont Balázs kollégámmal beszéltük nemrég, hogy a régi időkben (ne kommunistázzunk, kérem) kialakult az emberek fejében, hogy például a paprika az egy roppant bonyolult szerkezet, amit csak több évre visszanyúló, rendkívül komoly agrármérnöki tudással lehet megfelelően elültetni és gondozni, az, hogy te otthon a hátsó kertben tartasz egy keveset, szinte biztos, hogy valamilyen, az univerzumot megsemmisítő eseményhez vezetne. Aztán valahogy az már csak úgy jött, hogy emberek meg inkább veszik a külföldről behozott vállalhatatlan zöldségeket, megy amúgy sem igazán foglalkoznak vele, honnan jött és mi van benne.

Én a hatodik kerületi kecóban nem fogok nekiállni paprikát gondozni, de az erkély korlátaira simán fel fogok akasztani pár ládát, amiben mindenféle fűszernövény lesz. Sőt, szüleim vidéken mindenféle tapasztalat nélkül, tizen-huszon-harmincon év budapesti élet után ültettek szőlőt, barackot, körtét, paradicsomot, aminek minden nyáron élvezzük a gyümölcseit. Emlékszem, egyszer én is ültettem. Epret. Az élményem az egész dologgal kapcsolatban annyi, hogy a ház oldalában elszórtam néhány magot, aztán nem tudom mennyi idő után döbbenten konstatáltam, hogy öklömnyi eprek integettek vissza, miközben az ültetésről már rég meg is feledkeztem.

Szóval én amondó vagyok, hogy akinek van lehetősége és kedve, az mindenképpen babráljon ilyesmivel, mert egyrészt jó dolog látni, hogy az ember elültet néhány magot, amiből annyi paradicsom lesz, hogy utána nem tud vele mit kezdeni; másrészt ezzel akár spórolni is lehet, ha ez szempont és végül de nem harmadrészt: amíg van lehetőség, legalább pár olyan dolgot együnk, ami nem szar.

A Jófogás megvette az Expresszt

Mai a hír, mi az irodában nyilván hallottunk róla, én legalábbis szeretem figyelni a szoftverfejlesztés újdonságain túl azt a piacot is, amire a szoftver fejlesztem: a Jófogást üzemeltető cég megvette az Expressz.hu-t. Az Expressz nagyjából harminc éve az eladással és az apróhirdetéssel gyakorlatilag egybenőtt fogalommá vált, pár évvel ezelőtt kevesen tudták volna elképzelni, hogy valaki nem náluk akar hirdetni. Az persze egyértelműen látszott, hogy az onlájn piacon nem tudták felvenni a versenyt: használhatóságban, kinézetben illetve úgy általában a szolgáltatásokban nagyon lemaradtak a feltörekvő kisebb és a lábaikat már korábban megvető nagyobb cégek mellett. Az Expressz az utóbbi időben évről évre gyengülő bevételi eredményeket tudott csak felmutatni, a Jófogásnak pedig jól jött a nagyjából 400 000 hirdetés és a márkanév bekebelezése, így mondhatni mindenki jól járt.

Arról nincs infóm, hogy az Expressz nyomtatott változataival mi lesz, de az Expressz.hu március 31-től már átirányít a Jófogásra.

Annyira nagy port nem kavart a hír, de az Apród összeszedte magának az OLX nevű ingyenes apróhirdetési oldalt, ami már most kérdés nélkül dob át az ő oldalukra.

Egyértelműen látszik, hogy mozgolódás van a piacon, nekem az Apród és a Jófogás közül a Jófogás a szimpatikusabb, legalábbis ha a mostanában zajló reklámkampányt veszem figyelembe, akkor mindenképpen.

Az Expressz eladásával pedig mindenképpen egy hosszú korszak zárult ma a hazai hirdetési piacon, illetve talán egy újabb korszak vette kezdetét, de azt majd meglátjuk később.

Expressz, Jófogás, gúdbáj

Eladom az órám, eladom az ingem – de az Expresszt neeem!

A nő

Minden évben van egy februári film (vagyis amit februárban nézek meg), ami azonnal a kedvencem lesz és legtöbbször amúgy az Oscar-jelöltek közül kerül ki. Idén ez a Her volt.

Jelenet A nő (Her) c. filmből

Az egészet annyi helyen lehetett volna elrontani, hogy abba még belegondolni is fájdalmas, Spike Jonze-nak azonban sikerült egy olyan történetet írnia és rendeznie, ami egyszerűen nem hibádzik. Oké, ha megnézném még ötször és nagyon szőrszálhasogató módon kezdeném elemezni, biztosan találnék kivetni valót, de ez az első alkalommal és az utána való rengeteg agyalás során egyszer sem merült fel. A film egyébként olyan, ami után lehet sokat agyalni, talán két hete láttam, de szinte minden nap beugrik egy-egy jelenete.

Kifejezetten szeretem egyébként azokat a sztorikat, amikre az első reakcióm az, hogy basszus, ez olyan jó ötlet, és simán megcsinálhatná valaki házilag is. A Her abszolút ilyen, voltaképpen a statisztikát és kb. három mellékszereplőt leszámítva végig két karaktert nézünk illetve hallgatunk. Joaquin Phoenix szinte csont nélkül hozza a már-már mindent az okos számítógépek által irányított nem túl távoli jövőben élő hétköznapi embert, aki magányos hétről-hétre életével vívódik. Valamilyen üdvözlőlap küldő cégnél dolgozik, ahol ő írja mások helyett a romantikus leveleket vagy a szülinapi kártyákat; este játszik egy hologrammal megjelenített játékkal, amiben az ujjaival hadonászva egy kedves karaktert irányít, aki Spike Jonze hangján káromkodik. A változás akkor kezdődik, amikor vesz egy forradalmi operációs rendszert, amely folyamatosan tanul, és egy kvázi élő emberi hang segítségével kommunikál a felhasználóval. Persze, abban az időszakban már amúgy is mindent hanggal irányítanak, ennek természetességét végig éreztetik, mégis, amikor Scarlett Johansson megszólal az újonnan telepített rendszer természetes hangjaként, érezzük azt is, hogy ez még ott is valami más.

Egy kis párhuzamot tudnék vonni a »Looperrel«, abban tetszett még ennyire ugyanis a jövő ábrázolása, amihez hasonlót itt is éreztem: nem voltak repülő autók, nem voltak furcsa ruhák, nem voltak robotok. Mindenki úgy öltözködött, mintha kicsit a hetvenes éveket néznénk (ez nekem úgy jött át, mintha a számítógép-központú jövőben próbálnának az emberek valami kézzel fogható, klasszikus dologba kapaszkodni). Érezni lehetett a színeken és a hangulaton, hogy legalább 20 évvel távolabb vagyunk napjainktól, mégsem volt túlzó az ábrázolás.

A történet akkor kezd bonyolódni, amikor főhősünk és az operációs rendszer egymásra találnak lelkileg, és egy afféle modern szerelmi kapcsolatot kezdenek kialakítani. Ezen a ponton is nagyon érzékeny szerkezet épült, ami érezhetően bármikor összetörhetett volna, voltaképpen már vártam is, hogy mikortól rontják el valami hülyeséggel, de még itt sem sikerült.

Muszáj még megemlítenem Olivia Wilde-ot is, aki azért nem a csúnyább színésznők csoportjába tartozik az én világomban, mégis, amikor megjelent, tökéletes volt az a hatás, ahogy ő ott csak egy jó nő volt, semmi több, és a jelenete alatt mind arra vártunk a moziban, hogy menjen már, és hallgathassuk az oprendszer hangját, és láthassuk azt a kapcsolatot tovább fejlődni.

A Her egy nagyon szép történet férfiról és nőről, a technológia és az ember viszonyáról, az esetleges jövőképünkről és úgy általában a szerelemről, nem utolsó sorban az emberi kapcsolatokról. Nagyon élveztem, a polcon a helye lemez formájában, ha majd oda jut.

Eredeti cím:Her
Műfaj:dráma
Időtartam:126 perc
Megjelenés éve:2013
Főszereplők: Joaquin Phoenix, Amy Adams, Scarlett Johansson, Olivia Wilde
viagra bestellen. viagra generika kaufen. viagra rezeptfrei. | buy followers on instagram | casinotesten.com