Itt az összes zene témájú bejegyzést olvashatod; jó szórakozást!


Gorillaz – Humanz lemezbemutató koncert a Budapest Arénában

A sok »Viagogo rémtörténet« után legyen néhány pozitív gondolat is: november 13-án, hétfőn, a Papp László Sportarénában koncertezett egyik, ha nem a legkedvencebb zenekarom, a Gorillaz. A koncert apropója, hogy hosszú évek csendje után idén új albumuk jelent meg, rengeteg számmal, sok zenésszel, és új albumhoz pedig turné is dukál. Élménybeszámoló.
Még nincs vége, olvasd tovább »


25 zene az életemből

Ingrid dobta be ezt a „játékot“, nem is tudom, mikor írtam utoljára hasonló bejegyzést, talán évekkel ezelőtt. A címe persze rémesen komolynak tűnik, de semmi mély tartalom: csak 25 olyan zene, amely valamilyen módon hatással volt rám, kapcsolódott az életem valamelyik szakaszához vagy csak egy időben rongyossá hallgattam mindenféle ok nélkül. De a lista hosszú, és tele iszonyattal, úgyhogy csak a folytatás mögött bombázok YouTube-videókkal!

Még nincs vége, olvasd tovább »


Arctic Monkeys Are Really Just Monkeys

Erről, vagyis a fesztivál legnagyobb csalódásáról külön is akartam írni. Kár lenne tagadni: vasárnap este néhány híján Magyarország összes rajongója várta a kétezres évek közepén útnak indult angol bandát. Sőt, páran még a határon túlról is. Nem volt akkora tömeg, mint tavaly az Example alatt, de most is ömlöttek az emberek. A VOLT annyira érezte a potenciált, hogy külön jegyet árultak a záróbulit is jelentő koncertre és elnézve, hogy 167 darab után nem számoltuk tovább, mennyi emberen van Arctic Monkeys-os póló, a dolog nem volt hülyeség.

Az egész nap eufóriában telt, bár a hét elejétől végig volt egy érzésem, hogy a turné utolsó állomása vagyunk, jönnek, lenyomják a 12 számot aztán elhúznak a viharba. Végül elmászott a színpadról a tűző nap ellenére egyébként fantasztikus bulit csináló, 16 évesekből álló The Strypes, idézve azt a hangulatot, amit régen az Arctic is csinált egy koncerten, majd tíz perc késéssel végre beindult a Do I Wanna Know? c. nagysikerű. A legvégén az R U Mine? című számot legalább sikerült úgy előadni, hogy legyen egy kis buli, amit a koncert közepén a kötelező lassúval sikerült megölni, de az are you mine, motherfuckers beszólást nem nézem jó szemmel egy olyan frontembertől, akiből az alázat, a közönség szeretete vagy bármi hasonlónak még csak szikrája sincs. (Pedig a Hurts is a szigetországból jött, ők is megjárták Amerikát, és lásd, mégis imádják a közönséget, és csinálnak bulit.)

A harmadik számnál Alex Felfuvalkodott Turner még egy thank you-t is kidobott, illetve színtisztán emlékszem, hogy egyszer volt egy VOLT FESTIVAL! bekiáltása is.

Ezt leszámítva pedig az indexes és a HVG-s kritikával értek egyet: egy fáradt, a népszerűséget kezelni nem tudó, fűtől és alkoholtól szédelgő ál-rocksztárt és egy igazából beleszarós, kötelezősen eljátszogatós zenekart láthattunk. Turner úgy-ahogy elgitározta és elénekelte a számokat, néha kinézett a közönségre, hogy bezsebeljen egy kis tapsot meg sikongatást, viszont voltaképpen a kontakt hibás kábeleivel és a sürgetéssel küzdő Lovasiék is nagyobb bulit csináltak eggyel odébb egy poros sátorban. Nem volt táncoltatás, nem volt énekeltetés, nem volt meghajlás – nem volt itten semmi.

Arctic Monkeys, VOLT fesztivál, Alex Turner

Pedig ha egy nagyon picit odateszik magukat, akkor a VOLT legnagyobb bulija is lehetett volna. Példát vehettek volna az előttük játszó The Strypes-ról: néhány éve ők is ilyenek voltak, néhány éve őket se ismerte senki, aztán most meg maradt a gőg. És akkor arról még nem is beszélve, hogy a fotós árokba nagyjából senkit nem engedtek be fényképezni; a szervezők mindenkivel aláírattak egy a fesztivál logójával ellátott táblácskát, de ők nem akarták; nem adtak interjút és lényegében az egész egy Jared Letoi magasságba süllyedt.

Mindegy, az AM ettől függetlenül egy jó album, a backstage-ben mókás volt megtapizni a hangszereket, Alex Turner jó zenész az Arctic Monkeys meg egy jó banda; az amerikaiak viszont nagyot fognak csalódni ebben az ál-flegmaságtól bűzlő, közepes minőségű buliban, ahol a hangulatot főként az album iránti szeretet tartja majd.


Helló, modern dizájn!

Pénteken (nem is akárkivel!) »Péterfy Bori & Love Band« koncerten voltunk, a banda hetedik születésnapjának alkalmából. Az Akvárium (aka Gödör) koncertterme nem rossz hely, király a tánctér és jó a hangosítás. Habár a pultnál az én ízlésemnek kicsit modernebb a dizájn, mint ami egy ivóhoz illene, azért simán kiszolgálnak nyolc embert egymás után, akik bevágódnak eléd, drágán mérik a viszkit és a felest, de legalább lehet kártyával fizetni, ami azért így 2014-ben a bankvilág fénykorában kifejezetten előnyös.

A koncertet nagyon élveztük, Bori nagyjából négyszer utazott a közönség tetején, közvetlen volt a hangulat, talán csak egyszer láttam egy fickót, aki a színpad felé kísérte és akinek a hajmennyisége meg a testtömege fordított arányosságot képviselt, döntőben a testtömeg javára.

Az este másik fénypontja, hogy a rémesen bemozdult, instagramra kikerült fotómat osztották meg Facebookon:

Péterfy Bori hétéves koncert az Akváriumban

Idén ez már a második fotóm, ami kikerül valahová, ennek főként azért örülök, mert a megtekintések vagy a lájkok számával szemben mindig inkább azt szerettem jobban, ha valaki megosztotta egy képemet, vagy csak elkapott és elmondta, miért tetszett neki.


AWOLNATION

Ritkán szoktam zenéről írni, legutóbb talán az »elektronikus zenegyűjtő hobbimat fejtegettem«, az AWOLNATION zenekar mellett viszont nem akartam elmenni. Aaron Bruno neve a Hometown Hero és az Under the Influence of Giants zenekarokból már ismerős volt, az új formációjával meg nyilván a nagyon népszerű Sail című szám apropóján találkoztam:


Nemlátom, kattintok, meglátom!

Ha meg ugye egy szám jó, akkor illik meghallgatni az egész albumot is, és az a nagyon ritka eset fordult elő, hogy az album elsőre 100%-os volt, ami nálam azt jelenti, hogy mindegyik száma tetszett. Azóta is elejétől a végéig hallgatom, sőt, a Sailt kifejezetten az intróval érdemes hallgatni, mókás.

A zenekar egyébként koncertezik Londonban május végén, tervezem, hogy élőben is megnézem. A Megalithic Symphony albumról máskülönben a Knights of Shame a kedvenc számom, mintha három különálló műfajú és tartalmú szám lenne egyben.

Egyebet nem tudok elmondani.