Somogy vármegyei földbirtoklási kalandjaim

Egyszer sokáig dolgoztam egy szokásomhoz híven hosszú bejegyzésen, akkor életem »első autóvásárlásáról« írtam, de ez a mostani biztosan megdönt minden rekordot itt a blogon, aktualitásában és valószínűleg hosszában is. Az történt ugyanis, hogy 2020-ban belevágtam életem eddigi legnagyobb projektjébe: vettem egy házat. Ennek az izgalmaktól nem mentes történetét fogom most egy eposzi formátumú blogbejegyzésben elmesélni. Kapcsolja be a biztonsági övet, kedves olvasó, indulunk Somogy vármegyébe!

Alapozás

Az a helyzet, hogy én nem akartam házat venni. Mindig is úgy képzeltem el az életemet, hogy ‘pesten veszek valami nagyon lepukkant nagy belmagasságú “nagypolgári” lakást, amit aztán szépen felújítok, és meg is vagyok az életemmel. Esetleg, néha elálmodoztam arról, hogy ha jól alakulnak a dolgok, egy kis nyaraló menő lenne valahol a Balatonnál.

Már 2017 óta kattogok komolyabban ezen a lakástéma gondolaton (illetve kattogtam én előtte is, de hát esélytelen volt pénzügyileg), de akkor még annyi minden más volt fókuszban, hogy különösebb energiát nem tettem bele. Ráadásul a pesti ingatlanárak alakulása sem segített, távolabb viszont – ahol tényleg olcsóbbak voltak az ingatlanok – nem igazán tudtam magamat elképzelni.

2020-ban »munkahelyet váltottam«, beindult az a nyavalyás világjárvány, emiatt nem mentem sehová, nem csináltam semmit, tuljadonképpen alig költöttem bármire, és még az évek során összekuporgatott megtakarításaim is szépen kamatozgattak, így összeállt egy akkora összeg, mondhatni sajnos aprópénz, hogy egy kényelmesen eladjam a testem és egy jól törleszthető hitelre jó legyek valamelyik banknál. Az ingatlanpiacnak három fontos szabálya van: lokáció, lokáció és lokáció. Amiről viszont már kevesebb ember beszél, hogy van ezen a piacon is egy “jó időben, jó helyen” jelenség. A COVID időszak minden hátránya mellett pont egy ilyen rövid időablaknak tűnt: a megtakarítási formák annyira nem voltak megérősek, viszont kicsit lejjebb mentek az ingatlanárak és még kedvezőek voltak a hitelkonstrukciók is.

Apropó aprópénz: habár nekem ezt éveken át kellett megtakarítanom, mégis igazán kevés az értéke, ha ingatlant vásárolna az ember. Azt a témát ki se nyissuk, hogy más kultúrkörökben ez az összeg mennyire nevetségesen alacsony. Így is csak éppen arra volt elég, hogy egy 10-15 éves, biztonságosan törleszthető hitellel tárgyalóképes legyek, de ezzel nagyjából lenulláztam az összes létező pénzemet. Ez egyáltalán nem panaszkodás, mert sajnos én is látom, hogy a barátaim közül mennyien küzdenek ezzel a témával, és hiába a jó fizetés vagy a megtakarítás, az ingatlanpiacon pokoli a helyzet, ha az ember nem örököl vagy nem kap egy útravaló nagyobb összeget otthonról.

Szóval, úgy voltam vele: itt az ideje venni egy lakást. Vagy legalább is körülnézni a jó öreg alma materem oldalán. Ha esetleg a kedves olvasónak ez az információ nem volna birtokában: majdnem 10 évet dolgoztam az ingatlan.com-nál, így eléggé képben vagyok az ingatlan- és a jelzáloghitel piacoknak a működésével, utóbbira még vizsgám is van, de ez a tudásom nagyjából a kereséstől az adásvételi szerződés aláírásáig terjedt. Ez is óriási előny volt, onnantól viszont, hogy leültünk az ügyvédnél, vakon repültem, minden vicc új volt, és volt pár olyan, amin kevésbé nevettem.

Na de, miért éppen Somogy megye?

Elkezdtem nézelődni, de sajnos az a jelenség nem segített, amit évek óta szomorúan figyeltem: grafikonra rajzolva a megtakarításaim változásának görbéje sosem fogja lehagyni az ingatlanárak változásának görbéjét. Akármennyi pénzt is takarítok meg, az mindig pont egy kicsit kevesebb lesz egy olyan lakásra, amilyet tényleg szívesen megvennék. Ha viszont erősen felújítandó ingatlanban gondolkodom, ahhoz még több pénzre van szükségem, hogy fel is tudjam újítani.

A világjárvány kellős közepén járunk a történetben, hétből hét napot otthon ültem, és egy péntek délután az erkélyen ücsörögve elkezdett kattogni bennem egy véletlenszerű gondolat: vajon Somogy megyében is ilyen durvák az árak? És ha mondjuk a Balatonszemes-Balatonfenyves sávot nézem, ahol már kellően messze vagyunk Budapesttől de még Siófoktól is? Nem mennék én 150 km-re Budapesttől, de azért a Balaton körül mégiscsak nagyon jó lehet lakni: ott a tó, az egész környék ötvözi a vidéki és városi élet jóságait, végtelen programlehetőség, és nyár végén valszeg csend, béke, nyugalom.

Na és közelebb a városhoz, de mégsem 150 km-re? Hát persze, az agglomeráció! Merthogy eszembe jutott nekem ez is, egyben a külső budapesti kerületekkel, ezeket azonban nagyon hamar lehúztam a listáról. Nem azért, mert valami elbaszott sznob vagyok, hanem azért, mert ezeket a környékeket a legnagyobb átverésnek, hazugságnak és meghiúsult álomnak tartom. Az agglomeráció ígérete (talán az amerikai épített kertvárosok mintájára) az összetartó közösség, a könnyű közlekedés, a nagy zöldterület, de a város elérhető közelsége.

Ehhez képest a Budapest körüli települések (Budaörs, Érd, Göd stb.) ma ennek a szöges ellentétét adják. Kicsit lesarkítom, de közösség helyett mindenki utálja, hogy a szájában laknak az emberek; megy a panaszkodás a fűkaszálás, a hangos zene és a minden miatt; a közlekedés halál, reggel ezekből a településekből bejutni a városba idegörlő tevékenység; a zöldterület egyre jobban fogy, hiszen midnenhol építkeznek (nem véletlen, hogy Érden kitették a megtelt táblát nemrég), van, ahol járda nem lett, de halál lámpa nélküli kereszteződéseken próbál meg eljutni a kukásautó, a biciklis, a rolleres és a gyalogos a babakocsival; a város meg persze közel van, csak éppen nem olyan egyszerű odajutni, de legalább nyáron küzdenek a vízhiánnyal, télen a hiányos közvilágítással stb.

Oké, ezt most tényleg nagyon kiszíneztem, és biztos vagyok benne, hogy a kedves olvasó tudna rögtön négy példát is hozni, hogy hol nagyon jó az élet közel Budapesthez, de én a saját és baráti-családi körből jövő tapasztalataimat eképpen tudom összefoglalni. Ha meg tényleg van jó hely, hát abban biztos vagyok, hogy oda az én pénzem a csóró kategóriát kapja legfeljebb. Ezekre a kevésbé pozitív élményekre viszont nem vágytam, akkor már inkább maradok a koszos Budapest kellős közepén.

Ha viszont lehet a Balaton közelében olcsón családi házat venni, ahol ezek a veszélyek nem fenyegetnek, akkor gondoltam variálok a nagy hosszútávú terveim és álmaim sorrendjén és mint sok más dolgot az életemben, ezt is kifordítva, fejre állva, visszafelé fogom csinálni: a nyaralóval kezdem, a lakás majd jöhet később, ha úgy adódik. Csak nyaraló helyett éppen hosszabb távú ottmaradás a cél.

A keresés meglepő eredményeket hozott: az ötletem működni látszott. Sok jó állapotú ingatlant találtam abban az árfekvésben, amibe belefértem. Villámcsapás erejű volt a felismerés, két szempontból is.

Egyrészt eddig a pontig nem nagyon voltam szerencsés az ingatlanlottón: nem játszott az öröklés, nem nyertem a kaszinóban, nem voltam ahhoz ügyes, hogy egy jó dealre lecsapjak, amikor erre lett volna lehetőség. Ha olcsó volt az ingatlan, nem volt pénzem, ha volt pénzem, nem volt elég, mert drága volt az ingatlan.

Másrészt felismertem, hogy nem a balatoni ingatlanok lettek jelentősen olcsóbbak (sőt), hanem az én életem változott meg. A Balaton környékén sokkal lassabban emelkedtek az árak, emiatt volt egy fordulópont, amikor az én házam annyiba került, mint egy rosszabb állapotú, fele akkora területű panellakás Csepelen. Ami persze nyaralónak nagyon drága lenne, de családi háznak már egyáltalán nem az.

Az életem pedig elég nagyot fordult: míg 2020 előtt abban gondolkodtam, hogy Budapest, hiszen ott van az iroda, és sosem dolgoznék otthonról, nagyon messze Pestről sem nem mennék, és ha egy nyaraló annyi mint egy lakás Pesten, akkor bizony jó sokára lesz nyaralóm. Most viszont otthonról dolgozom, és nem nagyon mennék vissza öt napra irodába, amíg van erre lehetőség, így csak az számít, hogy végig autópályán Pestre lehessen jutni, legyen a közelben nagyobb város ennek az adottságaival, és a legfontosabb: nagysebességű, lehetőleg optikai internet a munkához.

Így érkezik meg Mefi és vele a történet is a Balaton kilátójába, Fonyód városába.

Mefi 💛 Fonyód

Most előadhatnám, hogy már egészen kisgyerek koromban óriási nyaralásokat töltöttünk Fonyódon vagy úgy általában a Balatonon, és nagyon belopta magát a szívembe a város és a tó, de ez nem lenne igaz.

A Balcsin amúgy is kb. pár éves koromig voltunk pár alkalommal, aztán az anyagi helyzetünk nem igazán engedte az elszállt balatoni árakban fürdőzést. A nagymamám Siófokon lakott, de vele egészen 25 éves koromig nem találkoztam, szóval mondhatjuk, hogy véremben volt a somogyi lét, de ez sem lenne teljesen igaz.

Az viszont igaz, hogy fiatalon, kicsivel a gőzös-gőgös tinikorszakom után jutottam el újra a Balatonra, és elsőre nagyon megtetszett a környék hangulata. És az is igaz, hogy elsőre beleszerettem Fonyódba, amikor párszor ott nyaraltunk egy kedves barátunknál, aki ott nőtt fel.

Egyrészt mert nem a szokásos balatoni üdülőváros, ami nyár végén azonnal és teljesen kiürül – nem mondom, hogy a legnagyobb élet itt van télen, de a hétköznapi dolgokat ugyanúgy el lehet intézni. Rend van, tisztaság, a közelben két nagyobb város, ha nincs őrület forgalom, kb. másfél óra ‘pest autóval, kettő vonattal (ha a MÁV is úgy akarja), és a várost körülöleli egy óriási halastó, na meg a Balaton, kilátással a badacsonyi tanúhegyekre. (Ami a Mefi-féle világörökség listán előkelő helyen szerepel a legszebb látványok kategóriában.) Összességében pont olyan helynek tűnt Fonyód, ahol nagyon kényelmesen lehet élni, ha nem akar az ember minden napot a székesfővárosban tölteni. 2019-ben, amikor ez az egész projekt még gondolat sem volt, már elhagyta a számat a főtéren sétálva, hogy el tudnám magam képzelni itt. (Narrátor: akkor még mit sem sejtett…)

Egyébként a környéken elég sokan laknak hasonló cipőben, akik pont a járvány miatt berobbanó remote working hullám miatt tudtak messzebbre menni Pesttől vagy csak hónapokat töltenek a nyaralóban ezt a sokaknak új helyzetet kihasználva. Az egész projektben ez volt a legnehezebb döntés: az egyértelmű volt, hogy Pesten nem fogunk tudni olyan lakást venni, amilyet szeretnénk vagy csak olyat akár, amiben éppen laktunk (olyat, olyan állapotút, akkorát, ott, stb.), és az oké, hogy a munka nem köt minket Pesthez, de minden más igen. Rengeteg kérdés volt a fejemben, és nem tudtam, hogy óriási hülyeséget csinálunk vagy életünk legjobbját, de végül három dolog miatt döntöttünk, hogy csináljuk meg:

• pont egy olyan időpillanatban voltunk, amikor a mi számaink békés és kedvező együttállásban voltak a pénzpiaci és az ingatlanpiaci számaival – és ilyen alkalom nem havonta van, de mégcsak nem is évente. Akkor még nem volt recesszió, szuperinfláció stb., de már lehetett sejteni, hogy megyünk “kifelé a jóból”, így valószínűleg a legjobb helye a pénznek amúgy is egy ingaltanban van.
• Habár télen nagy a nyugalom, nyáron óriási az élet a Balaton körül, és úgy voltunk vele, hogy valószínűleg az összes rokonunk és barátunk szívesen meglátogat majd minket, különösen, hogy vendégszoba is van, szóval az sem lehet probléma, hogy elszigetelődünk és leépülnek a kapcsolataink.
• 150 km nagy ugrás a belváros kellős közepéből, de egyáltalán nem a világvége. És nem egy akkora táv, ami akkor és ott leküzdhetetlennek tűnt. “Egy amerikai szerint 100 év végtelen idő, egy európai szerint 100 km végtelen távolság.” Vagy valami ilyesmi.

Úgyhogy, belevágtunk.

Az ojjektum

Onnantól kezdve, hogy megfogalmazódott az ötlet, nagyjából két hét múlva már majdnem volt egy házunk. Majdnem, mert persze azért közbejött pár dolog, “közénk állt a bürokrácia”, ami ezt megpróbálta megakadályozni. De erről majd megint egy kicsit később.

Viszont tényleg nagyon gyorsan történt minden: sorra nézegettük a házakat, egyiket sem szerettük meg igazán. Volt olyan ami túl nagy projekt lett volna, meg olyan is, ami túl kicsi méretileg, vagy túl sokat kellett volna rákölteni. Egy ház hirdetésén ötször is átmentünk, és mondtuk, hogy nem. Aztán egyszer, amikor valami miatt hatodjára is megakadt rajta a szemünk, valami megfogott mindkettőnket.

Már sokszor leírtam, de sokszor le is fogom még: ez javában a kijárási korlátozásos pandémiás világégés közepén volt. Felhívtuk a hirdetőt szombat délelőtt, aki mondta, hogy vasárnap megnézhetjük a házat. Fogtuk magunkat, meghívtuk egy barátunkat, és leugrottunk Fonyódra. Amikor beléptem a házba, rögtön eszembe jutott, amit még az ingatlan.com-nál tanultam: akármennyire is próbáljuk racionálisan és tudatosan csinálni, végül mindig érzelemből fogjuk meghozni ezeket a nagy döntéseket. Meg az is, hogy a nehéz döntéseket hozzuk meg a legkönnyebben. Megéreztem a ház illatát, körülnéztem, és hirtelen láttam magam körül a magunkat: a macskákat, a dolgainkat, és hogy hétköznapi dolgokat csinálunk. Bő másfél órát voltunk ott, és én azzal a tudattal ettem a fagyimat a parton ücsörögve, hogy ez lesz a házunk.

Egyetlen házat néztünk meg, még aznap adtam szóban ajánlatot.

Habár sok mindent különösebb rossz érzés nélkül megosztok az interneten, a házról nagyon konkrét fotót itt most nem fogok, mint ahogyan a pontos címet sem írom le. Egyébként sem nehéz ezeket az információkat gyorsan összeszedni, de talán ennyi Kiszel Tündés misztikusságot meghagynék magamnak. A ház a hetvenes évek elején épült és mi vagyunk a harmadik lakói.

Az épület alapvetően jó állapotban volt; sok minden nagyon rendben volt körülötte, de sok mindent nagyon rendbe kellett tenni, meg pár dolgot a saját ízlésünkre igazítani, de erre számítottam is egy 50 éves háznál, aminek a harmadik lakói lettünk. Építészetileg leginkább a mézeskalács házikó stílust követi, két szintes, “klasszikus ház” formája van, és mivel az eredeti tulajdonosoknál volt valamilyen német vonal, ahogy az a balatoni érdekeltségnél ez nem ritka, ezért nem a Kádár-kocka dizájnt, inkább egy elemeiben 70-es évek beli német vidéki ház jellemzőit hordozza.

Egyetlen szoba (ami végül a dolgozószoba lett, így már nem a nappali közepén kell lenyomnom a munkanapokat) volt elég ramaty állapotban, de egy kisgenerál után ez is csodaszép állapotban született újjá, cserébe nagyon jól mutat az előtte-utána képen:

Az alsó szinten egy amerikai konyhás nappali, fürdő, külön mosdó és vécé, kis tároló helyiség, és a kicsi dolgozószoba található. Az emeleten egy hálószoba és egy vendégszoba, valamint a padlás. A fűtésért egy cserépkályha felel, mi intéztünk időközben hűtő-fűtő klímát is. Az alapterülete kb. 70 m², de a hasznos terület nagyjából 100 m² körül van az emelet miatt.

Nem egy kacsalábon forgó, badacsonyi örökpanorámás luxusvilla, nincsenek óriási terek és aranyozott vécépapír tartó sem (az mondjuk pont volt, de az előző tulaj elvitte), viszont nagyon hangulatos, kényelmes és legfőképpen nagyon jól érezzük benne magunkat.

Legnagyobb projektünk a házon belül valószínűleg az lesz, hogy az előző tulajdonos az összes létező teraszt beépítette, ezek közül az egyiket viszont csak “félig”, szóval most van egy ajtóval elválasztott helyiségünk, ami be van építve, de a szigetelése borzalmas, így nyáron meleg van, cserébe zárt, télen meg hideg van, cserébe annyira nem zárt, hogy szökik ki a meleg. Ebből egyszer majd egy rendes helyiség lesz, addig meg ez a “rumlis” szoba, ahol például a munkák során az összes létező anyagot és egyebet el tudjuk helyezni.

Az égieknél is nagyobb energiák a földhivatalnál

Na de, vissza a kálváriához! Adtam ajánlatot, az eladó elfogadta. És ekkor már túl voltam egy körön a bankban, hogy a hitelt is elintézzem.

A bank része hamar pipa volt, de aztán jött a csavar: megérkezett az értékbecslő (aki a bank alvállalkozója), és kiderült, hogy a földhivatalban egy korábbi adminisztrációs hiányosság, valamint az értékbecslő balatoni árak miatti szubjektív ellenérzése miatt, merthogy ő ezekben az elszállt árakban nem hisz, lejjebb húzta a ház értékét. Annak ellenére, hogy egy másik, független értékbecslő amúgy pont a realitás és az elvárásaink mentén becsülte az értékét.

Ez csak azért volt probléma, mert így már kicsit billegett a banknál a hitelszerződés lehetősége. Semmi baj, pótoljuk az adatokat a földhivatalnál, és utána minden rendben lesz! Gondoltam ez nem lesz annyira nehéz, megvolt minden papír, volt ügyvéd, lecgó.

Na, ettől a ponttól kezdve teljes 4 hónapon át vártuk a csodát, hogy a földhivatal frissítse a tulajdoni lapot, az bekerüljön a Takarnetbe, a banknak pedig legyen ideje erre ránézni és lássa is a változást. Én kb. 3 hónap után már elengedtem az egészet, úgy voltam vele: jövőre megint megpróbáljuk ezt a ház projektet, mert ez elúszott a naplementével a Badacsony irányába. Aztán egy szürke novemberi napon felhívtak a bankból, hogy “jó napot, a földhivatal frissítette az adatokat, tessék hozni adásvételit, és utaljuk a pénzt”.

A bankkal (OTP) amúgy 100%-ban elégedett voltam: egy “mobilbankár” szolgáltatás maitt gyakorlatilag a fiókba egyszer sem kellett bemennem, konkrétan lakásra jöttek, és nekem csak alá kellett írnom a papírokat, meg elmennem a közjegyzőhöz. Ez a kialakult pandémiás helyzet közepette kifejezetten sokat segített, és a mobilbankár végig nagyon segítőkész volt, sőt, azóta is kerestem pár banki ügy kapcsán, és mindig gyorsan meg tudta oldani.

Legnagyobb meglepetésemet az okozta, amikor mentem az adásvételit aláírni az ügyvédhez. Mint írtam fentebb: az én tudásom kb. pont idáig tartott. Leültünk az ügyvédi iroda tárgyalójában, és feltette az ügyvéd a kérdést: most a teljes önrészt fogja fizetni vagy csak egy részét? Én meg pislogtam, mint hal a szatyorban: bástyáim, lehet, hogy ti milliókkal a zsebetekben rohangáltok, én szívem szerint egy TEK-konvojban hoznám el a keményen dolgozó kisemberként megtakarítótt nektek aprópénzemet, és mivel senki nem szólt, hogy ezt most kellene hoznom, hát persze, hogy nem hoztam. Amúgy is átutalást beszéltünk meg az eladóval, de persze ott helyben még volt egy kis kavarodás ekörül is, hogy jaj, lehetne-e a felét készpénzben. Végül nem volt gond, elszaladtam a bankba, hoztam pénzt, aláírtam a papírokat, a bank utalt, mindenki boldog volt.

Még egy kör dráma az eladó körül

Itt olyan december környékén már 5 hónapnál tartunk a történetben, és már tényleg majdnem volt egy házam. Papíron már tényleg volt egy házam, de akkor jött még egy csavar: az eladó jelezte, hogy ő szeretne februárig maradni, mivel “annyit várt ránk” (nem ránk várt amúgy, hanem a földhivatalra), hogy ő végül nem tudta megoldani a saját költözését. Minket nem hajtott a tatár, és amúgy is szerettünk volna pár dolgot megcsinálni költözés előtt, amit leginkább tavaszra volt a legjobb időzíteni, szóval úgy voltunk vele, oké, semmi gond.

Teltek múltak a hetek, a hónapok, a napok, karácsony, szilveszter, újév, februári melankólia. Senkinek egy szót nem szóltunk, mert még akkor sem hittük el teljesen, hogy a Balcsira költözünk. És akkor elérkezett a várva-várt februári nap: a birtokbaadás! Kapunk kulcsot! Lesz egy házunk!

Hát, megint csak majdnem.

Engedje meg az olvasó, hogy elkalandozzak: itt még volt egy olyan kis intermezzó is, hogy egy Pizza Kinges futárka totálkárosra törte az utcában ártatlanul és szabályosan parkoló szegény Ford Fókát, mindezt persze néhány nappal a birtokbaadás előtt, emiatt egy másik barátunk vitt el minket a nagy eseményre.

Még ha itt nem lettem volna teljes idegbajos, mert furcsa módon lakonikus nyugalom ült a melkasomon, amikor begördültünk a ház elé, az ablakon át láttuk, hogy az előző tulajdonos minden kis porcelán csetresze még ott integet az ablakban. Egy kimért kézfogás után kérdeztük: hát akkor hogy lesz a kulcsátadás? Ő mosolyogva mondta: semmi gond, ad ő kulcsot, csak még maradna pár hétig, mert lassan halad a pakolással!

Hét hónapnyi akadálypálya után valamilyen bámulatos csoda folytán még itt sem kaptam idegösszeroppanást, agyhúgykövet vagy szélütést, hanem sikerült nyugodtan és kedvesen megbeszélnünk az eladóval, hogy kap még két hetet ingyen, de utána sajnos életbe fog lépni a szerződés szerinti bérleti díj kitétel. Volt egy kis duzzogás, volt egy kis értetlenkedés, volt egy kis “miért sürgetjük őtözés” de végül megállapodtunk, és két hét múlva ott álltunk egy üres házban, kezünkben a kulcsokkal, és habár nagyon boldogok voltunk, az első gondolataim akörül jőrtak, hogy hogyan fogjuk eltüntetni a végtelen lomot (közte egy jó adag veszélyes hulladékkal), amit a tulaj ott hagyott nekünk emlékbe, miért nem alkudtam többet az árból, és hogy atyaég, mekkora fába vágtam a fejszémet. Azt hiszem az volt az első pont, amikor a boldogság mellett azért beintegetett az is, hogy nem lesz olyan egyszerű a dolog ez, mint ahogyan azt én elképzeltem.

A nappaliról is van egy remek előtte-utána képem, ezek még akkor készültek, mielőtt beköltöztünk, azóta persze kicsit jobban belaktuk, és a bútorok, csetreszek, egyebek is megtalálták végső helyeiket. És még a gyönyörű cserépkályha is látszódik rajta, ami talán nem a legpraktikusabb helyen van, de abszolút a ház dísze.

Tanácsaim első ingatlanvásárlóknak

Mint ahogyan azt fentebb már említettem, van a hátam mögött majd’ egy évtizednyi ingatlan.com-os tapasztalat, ahol jócskán beleláttam az ingatlanosok, eladók és ingatlant vásárlók szokásaiba, működésébe, döntéseibe stb. Ebből szerintem workshopokat tudnék tartani, de nem szeretnék, mert vannak még nálam is ügyesebb emberek.

Ez most itt tényleg nem a reklám helye, de szeretném elmondani röviden azokat a dolgokat, amiket tapasztaltam az évek során, plusz akkor, amikor a ház megvásárlását intéztem.

A legjobb tipp, amit adhatok neked: használd a money.hu-t vagy bármelyik hasonló pénzügyi összehasonlító szolgáltatást.

De ne csak arra, hogy megnézd, hol a legjobb a hitel, hanem szépen elejétől a végéig. Hogy miért? Egyrészt kevesen tudják, de a banknál pontosan úgy lehet alkudni a hitelajánlatoknál, mint a piacon, talán még kicsit jobban is. Nekem egy fele annyiba kerülő hitelt sikerült kialkudnom a saját bankomnál, a híres nagy magyar szörnyetegnél, amelyik mindenki szerint elképesztően drága. Egyszerűen bementem, megmutattam a kinyotmatott ajánlatokat, és mondtam, hogy ha ennél jobbat kapok, nem megyek el, ha nem, akkor bankot fogok váltani. Másnap felhívtak egy ajánlattal, ami kb. megegyezett egy másik bankéval. (Mindenki utálja az OTP-t, de én elégedett vagyok a szolgáltatásaikkal, és egyáltalán nem akartam bankot váltani. Meglévő ügyfélként ráadásul elengedték a szerződéskötés minden költségét is.)

Amiben ezek a pénzügyi szolgáltatók segítenek neked: ők jutalékot kapnak minden megkötött jelzáloghitel után, így biztos lehetsz benne, hogy a neked legjobb dealt fogják megkeresni az összes itthon elérhető banknál. Segítenek neked kiválasztani a legjobb hitelt; elmagyarázzák neked az összes olyan kifejezést mint a széljegy meg a kametperiódus; ha kell, ügyvédet is tudnak ajánlani; segítenek az egész vásárlási folyamat során; lealkudják és elintézik az összes adminisztratív dolgot a banknál, neked szinte csak velük kell tartanod a kapcsolatot. Sőt, a legtöbb helyen még valamilyen ajándékot is kapsz a szerződésekötés során, például vásárlási utalványt vagy elengedik a hitel költségeit stb.

Az elejétől a végéig mindenben szakértői támogatást kapsz, és tekintve, hogy életed legnagyobb vagyontárgyával és egy 10-20 évre szóló elköteleződéssel játszol, hidd el, jól fog jönni a segítség, mert ha nincs tapasztalatod, aranyos kisnyusziként ugrasz be a vérfarkasok és vérrókák területére. Akik tényleg vérre éheznek, csak itt a vér a te pénzed. Plusz ha CSOK vagy egyéb dolgok is játszanak, szintén segítenek kikerülni a leggyakoribb buktatókat.

Ami még feltűnt, hogy habár nagyon sok dologra figyeltem, amikor vettem a házat (villanyszerelés minősége, statikai dolgok, általános állapot, szomszédok, telek, környék stb.), de egy tucatnyi dologra azért nem figyeltem, mert nem is tudtam, hogy figyelnem kéne. Például egy dolog, ami utólag nagyon zavart, hogy nem tűnt fel: nincs terasz a házhoz. Mármint úgy értem, hogy van egy nagy szaletli, ami be volt építve műhelynek, amit mi kinyitottunk és terasznak használunk, de az a klasszikus terasz, ami a házhoz van csatolva, abból lehet bejutni és azon át kijutni a házból, ilyen nincs. Volt kettő terasz és egy erkély is, ezeket mind beépítette az előző tulajdonos. Nem egy óriási probléma, de például erre már biztosan figyelnék, ha újra házat vennék. Illetve amióta itt lakunk, minden alkalommal árgus szemekkel figyelem az összes házat, ami előtt elmegyek: mi az, ami tetszik, jobban néz ki, mint nálunk, megcsinálhatnánk mi is így stb. De ezekre talán azért nem is adnék tanácsot, mert mindenkinek más az igénye, elképzelése, és úgyis lesz ötezer dolog, amit már csak akkor tud az ember, hogy miként lenne jó, ha benne van a közepében.

Szóval, ez a legfontosabb tanácsom. Majd lehet tíz év múlva abból is írok egy hosszú bejegyzést, hogy mi más dolgokra kell még figyelni, de most inkább ugorjunk vissza Fonyódra.

Tervezés, tatarozás, bútorozás, agybajozás

Bámulatosan más képet mutat egy ház berendezve, és bámulatosan más képet mutat teljesen üresen. Eltöltöttünk pár órát agyalva (és számolva), hogy mi az, amit mindenképpen meg kell csinálnunk.

Próbáltam az agilis tervezés módjára úgy haladni, hogy mindig van valami apró győzelem, ami már használható, és nem egyszerre ugrunk neki a nagy projekteknek, ami végtelen idő, és végtelen pénz.

Az első és legfontosabb dolog az volt, hogy egy kedves generálkivitelező barátunk csapatával leszedettük a három réteg NDK-s időkből megmaradt tapétát, és fehérre festett, csiszolt, sima falakkal, valamint egy szép laminált padlóval indítottunk. Szerencsére a két legmacerásabb (és -költségesebb) helyiség, a konyha és a fürdő teljesen rendben voltak. Nem feltétlen egyezett a mi ízlésünkkel, de mivel pár éve lett megcsinálva, szép és jól működő állapotban volt, kár lett volna hozzányúlni.

A kert úgy nézett ki, mint a szeméttelep Marcaliban, de az annyira új terület volt ez nekünk, hogy azt se tudtuk, honnan kezdjük. Itt már talán 9 hónapnál is jártunk az idővonalon, és habár eddig nem volt sürgős a dolog, most már úgy voltunk vele, hogy jó lenne beköltözni és itt lenni.

Ami végül sikerült is: júniusban beraktuk a két macskát a hordozódobozukba, azt a pár dolgot, ami még nem volt a házban és 1,5 óra múlva már macskástul-mindenestül álltunk a nappali közepén.

A bútorok jelentős részét amúgy szinte teljesen ingyen vagy nagyon olcsón szereztük: csak a legfontosabb dolgokat vettük meg újonnan, minden mást főként Ingrid talált meg Facebook Marketplace-en, lomtalanításokon és bolhapiacos kirándulásokon. Ezen amúgy óriási mennyiségű pénzt fogtunk meg, mert míg négy darab legegyszerűbb étkező szék is 60 000 forint volt az IKEA-ban, mi találtunk egy retró, tömörfa, csodaszép állapotú négy darabos garnitúrát 25 000 forintért.

Noha a ház jó állapotban volt, a festésen és a laminált padló lerakásán túl jelentős dolgot nem kellett rendbe tenni, ettől függetlenül pár dolgot átalakítottunk, és azóta is szép lassan haladunk: minden évben van egy közepes méretű projekt (meg minden héten sok apróság). Első évben a beköltözés, tavaly a kert, idén pedig a hálószoba volt a fő attrakció.

A kert… na, ott azért volt mit csinálni. Az előző tulajdonos az “amerikai hoarder készül az apokalipszisra” stílusjegyekkel építette a kertet. Amit talált az út szélén, és tetszett neki, beépítette. Ami nem kellett a házban, kivitte. Itt ez a darab szemét, ami jó lesz még valamire? Tegyük a kertbe! Amivel nem is lenne nagy gond, de az erős koncepció nélkül éveken át haladó projekt miatt kert helyett mi inkább egy kis szemétdombot kaptunk. Heteket, hónapokat tanakodtam, mit és hogyan lehetne csinálni, igazából azt sem láttam át, hogyan vagy hol kellene kezdeni.

Itt egy részlet a kertből, az eredeti képen látható részre az ingatlanos “barátságos hangulatú piknik teraszként” hivatkozott, amit mi csináltunk belőle, még azt sem nevezném jó szívvel ennek, de azért határozottan sokat változott a látvány és a praktikum is:

Ennek a ház dolognak van egy ilyen fránya tulajdonsága: meg akarsz csinálni egy apróságot, de azelőtt kell egy másik dolog, ahhoz ha hozzányúlsz, egy harmadik dolgot is érdemes megcsinálni, és akkor a negyedik dolog meg csak felüti a fejét menet közben. Kicsit tényleg olyan ez, mint a szoftverfejlesztés: lehet sokat vágni a scope-ból, de egy ponton túl nem tudod megkerülni a nagy munkát. Na, nálunk ez a nagy technológiai adósság a kert volt.

Viszont, ami egy óriási előnye volt, hogy ezen a kis szemétdombon azért mégiscsak ott állt a diófa, a cseresznyefa, a végtelen málna, eper és egy óriási (tényleg!) fügefa, körülötte egy rakatnyi fűszernövénnyel. (Meg gazzal. Nagyon sok gazzal.)

A végén ezt a részt is sikerült egész szép állapotba hozni; vannak még dolgok, amiket apránként meg akarunk csinálni, de összességében egy nagyon kényelmes, otthonos és a mi ízlésünkkel nagyon harminizáló birtokot csináltunk az elmúlt két évben.

Egyik legnagyobb sikerélményem, hogy sikerült a füvesítés projekt. A kis szemétdombot lebontottuk, amiben azért sokat segített a kertész kis építő-bontó brigádja, és utolsó aktusként feltöltötték, elegyengették a földet, mi meg egy kósza vasárnap délután elszortuk a “turbó” névre hallgató, rendkívül gyorsan kelő fűmagkeveréket, aztán hét nap múlva nem viccelek: bokáig érő fű állt kint.

Sok mindenre rá lehet gyógyulni amolyan fasza kis hobbi szinten, nálam a fű egyáltalán nem ez a kategória: nem stadiongyepet szeretnék, csak azt, hogy valami ződ legyen, felőlem akár lóhere is lehet. Szóval nincs ilyen sebeszéi pontosságú fű nevelés, viszonylag nagy méretűre nyírom, illetve a kert egy másik részében van százszorszép és egy rakatnyi más virág a fűvel együtt, azokat leginkább méhlegelőnek tartom, csak akkor nyírom le, amikor már annyira nagy, hogy a kipusztulás fenyegeti.

A kertben leginkább az angolkert megközelítést próbáljuk követni: a helyi tájba és környezetbe illő növények, kevés egyenes vonal, gondozott, de ránézésre nem szabályos formák. Persze mivel a kert alapból nem ilyen, sok helyen van még kitalálni való és munka, de ez már megint a hosszú távú tervek egyik eleme.

Egy háznak nem tulajdonosa, hanem szolgálója van.

A ház előző tulajdonosa szolgálója

Ezt a mondatot adta ajándékba a kulcsok mellé az előző tulaj. Először jót mosolyogtam rajta, de aztán rájöttem: nem mondott ennél nagyobb igazságot rövid ismerettségünk ideje alatt. Egy amúgy nyugdíjas, kicsit hóbortos bácsiról beszélünk, akivel nem volt minden ponton egyszerű a kommunikáció (igazából inkább azt mondanám, hogy néhány ponton egyszerű volt a kommunikáció), de máskülönben egyáltalán nem volt rossz szándékú. A mondat maga pedig nem azt jelentette, hogy egy nagy szart kaptunk, ezért mindig kell valamit csinálni vele, inkább azt, hogy ez tényleg egy óriási projekt időben. Mindig van mint kitalálni, megváltoztatni, kitakarítani, átalakítani, rendben tartani stb. Még úgy is, hogy amúgy különösebb nagy átalakítást nem is igazán csináltunk (talán a kertet leszámítva).

Közműveletlenségi és tizedfizetési kalandok

Közművek tekintetében szinte teljesen eseménytelen volt minden. Lefotóztam az összes órát, elküldtem e-mailben a szolgáltatóknak, és átlag 3-5 nap múlva már jött postán, hogy üdvözölnek előfizetőik között, várják a pénzemet sok szeretettel. Egyetlen dolog szívatott, ami viszont kellően problémás is volt: az internetkapcsolat. Az első év munka szempontjából elég kemény volt: elsőre úgy tűnt, van itt rendes internet, de aztán amikor jöttek volna beszerelni, három szolgáltató is azt mondta: esélytelen. Szerencsére tavaly májusban két szolgáltató is megérkezett a ház elé az optikai vonallal, így azóta már gigabites sebességgel száguldozik a ház. (Főként szélben, amikor rángatja az üvegszálas kábelt az oszlop és a ház között.)

Tekintve, hogy nem volt még házam, őszintén meglepett, hogy van egy elég busás ingatlanadó, amit be kell fizetni minden évben az önkormányzatnak. Az pedig nem lepett meg, de rendkívül elszomorított, hogy a NAV nyilván vagyonszerzési illetéket fizettet velem, most, hogy 10 év megadózott fizetésének megtakarításából hitelre vettem egy ingatlant. Van ugye mindenféle kedvezmény az első ingatlanvásárlóknak, de a törvény 1992-ben született, és az adómentességhez szükséges vételár tetejét 15 millió forintban szabja meg, de hát annyiért nagyjából egy teremgarázs beállóhelyet lehet venni a belvárosban, szóval erről teljesen lemaradtam. Az egyetlen könnyítés az volt, hogy kaptam 12 havi kamatmentes törlesztési lehetőséget. Minden áldott hónapban úgy utaltam el, mintha a fogamat húzták volna, de aztán csak letelt az a fránya egy év. Vele együtt pedig a világjárvány is megérkezett a végéhez.

A “vidéki” és főként a Balaton melleti élet

A “vidéki” tényleg nagyon idézőjelben, mert egyrészt Fonyód nem az a klasszikus vidék, de hát Magyarországon minden vidék, ami nem Budapest.

Kezdem azokkal a dolgokkal, amiket imádok:

• Béke, csend, nyugalom. De tényleg. Rálátunk az M7-esre, de még így is elképesztő a csend. Laktam én már vidéken, belvárosban, panelban, új építésűben, családi házban, mindenhol, de az, hogy itt reggel kiülök kávézni a teraszra, csiripelnek a madarak, fújdogálja a fákat a szellő, egyszerűen felbecsülhetetlen. Vannak persze fűkaszálás, láncfűrészelés és hasonló zajok, de ez engem nem zavar, 35 évemből nagyjából 20 évet minimum a belvárosban éltem, edzett vagyok a zajok tekintetében.
• Vasárnap délután négytől péntek délután négyig egy lélek sincs itt. A környék vegyes, vannak nyaralók és családi házak is, június elejétől augusztus végéig hétvégente óriási itt az élet, de hétköznap olyan, mint amilyennek egy békés kisvárost elképzelsz. A fél város kiürül, de közben azért neml lesz szellemtanya mint egy csak üdülésre szánt helyen.
• Csodálatos itt minden évszak. Nyári gyerek vagyok, egyértelműen ez az évszak kedvencem, a programlehetőségek jelentős része is erre az időszakra összpontosul. De amióta itt élek, azóta jöttem rá, hogy a Balaton szinte nyáron a legkevésbé izgalmas, azt leszámítva, hogy akkor jó benne fürödni. Ősszel a házunk előtt legelésznek az őzek, a kertbe meg bejönnek a sünik. Télen ha éppen esik a hó, akkor az egész zöld környéket hófehér takaró borítja, ami sokáig meg is marad. Néha még korizni is lehet a befagyott tavon. Tavasszal olyan virágáradat van, hogy annak csak az allergiások nem örülnek. Végtelen kirándulási lehetőség, és úgy összességében sok természetközeli dolog van erre, amiket leginkább ősszel és tavasszal lehet kiélvezni.
• Jók a programok. Júniustól szeptember végéig zsizseg az egész környék. Mindenhol van valamilyen fesztivál, eseménysorozat, koncert, kiállítás, akármi. Idén ráadásul Veszprém és a Balaton lett Európa egyik kulturális fővárosa, így még a szokásosnál is több esemény volt felénk.
• A hőmérséklet. Szeles erre az idő, amit egy kicsit kevésbé szeretek, de az, hogy nyáron a legnagyobb kánikula után is lehűl esténként a hőmérséklet, jár a levegő és látni a csillagos eget, egy olyan luxusnak tűnik a belvárosi kánikulák után, hogy még most sem igazán hiszem el.
• Közbiztonság. 2 év alatt egyetlen rossz élményem sem volt. Se a strandon, se a boltban, se az utcán. A szabadstrandon legtöbbször úgy fürdünk, hogy a pokróc lélektani széfe alatt pihen a slusszkulcs, a telefonok, a minden. A legijesztőbb dolog éjszaka az volt, amikor hajnal egykor hazafelé jövet átrohant előttem egy vaddisznó konda. A legtöbb helyen nem is nagyon zárják a házakat, hozzáteszem, elég gyakran cirkálnak rendőrautók az utcákban, sok a kamera, és az emberek is figyelnek.
• Vásárlási lehetőségek. Nincs OBI, nincs Praktiker, nincs Fressnapf és nincsen Fonyódon annyi nagy lánc mint Budapesten. De itt bejön a “vidéki” élet előnye: szuper a helyi maszek kertészet, minden van a kis gazdaboltban, a festékboltban tudnak segíteni és értenek is hozzá, több jó pékséget találtam a környéken, a Fonyódi Piac zseniális, szinte már önálló turisztikai program, az autószerelő az eddigi legjobb hely, ahová jártam a kocsival, és amúgy 30-40 perc távolságra minden nagyobb lánc is megtalálható Siófokon, Nagykanizsán vagy épp Kaposvárott.
• A hulladékszállítás. Elég masszívan figyelünk a szelektív hulladékgyűjtésre, amivel Pesten sokat meggyűlt a bajunk: tele lévő kukák, amibe a mentálisan terhelt szomszédok össze-vissza dobják a szemeteiket, egy részét el sem viszik, külön nekünk kell elszállítani stb. Itt mindent elvisznek: zöldhulladék, üveg, papír, műanyag, fém, kommunális. Jó a menetrendet, normális áron van a szolgáltatás, és elképesztően kényelmes, hogy csak kitolom a kukát vagy kirakom a zacskót, aztán már viszik is.
• Gasztró: nagy előnye a Balaton környékének, hogy mégha sokszor csak szezonálisan is, de remek étteremeket találni a közelben. A Fonyódi Lángos a korzón világelső, jelentősen befolyásolta a döntést, hogy Fonyód legyen a kiszemelt város, de 30 perc autózásra rengeteg kevésbé felkapott éttermet találtunk, ahol nem elég, hogy alacsonyabbak az árak, mint mondjuk Pesten, de még a minőség is sokszor kiemelkedőbb.

Egy abszolút érdekes jelenség, ami feltűnt: egyáltalán nincsen balatoni feelingem, amikor itt vagyunk. Arra gondolok, amit akkor érez az ember, mikor lejön egy hétre nyaralni, este kint eszik a teraszon, csipkedik a szúnyogok, jön a tó illata, és végtelen nyár érzése lesz az embernek. (Tudom, sokan a tenger miatt érzik ezt, és kevésbé kedvelik a Balcsit, de hát mások vagyunk.) Ezek az érzések és pillanatok szinte naponta megvannak, de akármilyen furcsa, már az első héten is inkább otthon éreztem magam, annak ellenére, hogy itt tényleg olyan, mintha 3 hónapig nyaralnánk. Ez főként abból adódik persze, hogy mellette ugyanúgy dolgozunk, takarítunk, csináljuk a dolgokat a ház és a kert körül, de valószínűleg abból is, hogy már nincs az az érzés, hogy csak egy hetünk van itt, mindent is ki kell pipálni és meg kell csinálni. Ha persze elmegyünk kirándulni vagy mondjuk hétvégére valahová máshová a Balcsi körül, akkor ez az érzés azonnal megjelenik, és sokszor akkor is, amikor sétálok haza, és látom a nyaralókat a strand utáni kellemes bágyadtságban enni a párizsis zsömléket a teraszon.

Ami kevésbé pozitív, de azért nem világvége:

• A vonatközlekedés. Oké, igazából panaszra nincs okom, Fonyód-Déli 2 óra menetidő. Ha éppen nem késik a vonat. Tavaly szinte alig késett, idén a 15 perc a minimum. Nyáron van első osztály, klíma, étkezőkocsi, szeptember közepén ezek viszont megszűnnek. A háztól pár perc sétára van egy megállóhely, de ott csak 3 vonat áll meg egy nap. Legtöbbször ha egyedül megyek vonatozom, de ha már ketten megyünk Pestre, akkor jobban megéri autózni. A pályaudvar mellett amúgy ingyenesen lehet parkolni akár több napig is.
• A tömegközlekedés és a járda hiánya: ez persze abból is adódik, hogy nem a városközpontban lakunk, hanem egy jóval eldugottabb helyen. Előnye, hogy sok a természet és kevés a zaj, hátránya, hogy gyalog szinte minden 50 perc séta. Persze nyáron az utcában is van sok dolog, és a part 10 perc sétára van tőlünk, de egyébként kocsi, bicikli vagy roller nélkül nehéz eljutni A-ból B-be. Járda szinte sehol nincsen, néha van valami buszjárat ami közlekedik, de elég kevés , inkább a munkahelyekre és iskolába való eljutásra és onnan hazajutásra van belőve. Fonyód nagyon autóra optimalizált város, cserébe mindenhol van általában parkolóhely.
• A szezonalitás: mindennek megvan persze az előnye is, de az, hogy nagyon sok jó étterem és egyéb lehetőség már augusztus utolsó napján sem nyit ki, néha meg tudja ölni a hangulatot. A jobb helyek szerencsére nyitva vannak tovább is, de a szezonalitást úgy is kell érteni, hogy még Balatonlellén a Meki is bezár szeptemberben.
• A korosztály-különbség: mármint félre ne értsen senki, imádom, hogy főként idősebbek laknak körülöttünk. De az a helyzet, hogy kevés 35 körüli fiatal felnőtt költözött a Balatonhoz, illetve nem olyan kevés, de azért ők is szétszóródtak a tó körül. Mivel az emberek többnyire nyaralót vesznek itt, vagy méginkább örökölnek, tippre a 45-60 közötti korosztályból vannak a legtöbben. A mi korosztályunkból is sokan vannak erre, de ők jellemzően csak nyári hétvégén jönnek barátokkal nyaralózni.

Most amúgy nagyon erőltettem magam, hogy mi nem tetszik még annyira, de ezzel kb. tényleg kimerült a listám.

Merre tovább?

Az a helyzet, hogy nagyon jó itt.

Persze továbbra is zizeg a fejemben, hogy jó lenne pár évet külföldön tölteni, de a Balatoni helyzet miatt már ezt is valahogy úgy képzelem el, hogy 6-8 hónapot valahol, 6-8 hónapot itthon. De ez annyira nem egy közeli gondolat, inkább csak a nagyon hosszú távú elképzelések között szerepel, mint egy lehetséges ötlet.

Olyan tekintetben sem vagyok szentimentális, hogy az ingatlan sem örök – simán lehet, hogy később egy más élethelyzetben egy másik hely, egy másik elrendezés, egy másik méret, egy másik akármi lesz a jobb. Viszont annyiból meg teljesen szentimentális vagyok, hogy mégiscsak ez az első ingatlan, amibe a sajátomként költöztem, és már most rengeteg emléket köszönhetek annak, hogy itt vagyok.

Úgyhogy így vagyunk: most nagyon jó itt. Irtjuk a gazt a kertben, küzdünk a csigákkal, vigyázunk a betévedő szabadon mozgó macskákra, este nézegetjük az őzikéket meg a süniket, amikor engedi az idő, élvezzük a vizet és a gyönyörű környezetet, de leginkább örülünk, hogy itt lehetünk.

Óriási érzés kiküldeni ezt a bejegyzést, mert 2021. júliusában kezdtem el írni, és 2023 júliusában fejeztem be. Hosszában nem tudom, megdöntötte-e a rekordot, úgy látszik, a TL;DR formátum lett a gyengém vénségemre, de az biztos, hogy ezt a bejegyzést írtam a legtovább. Az autóvásárlásról szóló írásom 3162 szó, 21 344 karakter és 17 perc olvasási idő a WordPress szerint, míg ez a bejegyzés 6321 szó, 41 752 karakter és 35 perc olvasási idő. Valószínűleg rajtam kívül senki sem fogja végigolvasni, de ha te mégis erre vetemedtél, kedves olvasó, köszönöm!

Van még jó pár bejegyzés a vázlatok között, hű maradok 2022-es karácsonyi fogadalmamhoz: jön még írott poszt ezekben a podcastokkal és vlogokkal terhelt nehéz időkben! 😀

---