22 év dorombolás után az élet ismét megy tovább

Véget ért. Megint. Szinte egy pillanat alatt, de közben egy örökkévalóságon át. Sajnos nem idegen már az érzés, nem az első kisállat, akitől el kellett búcsúznom. Mondják: a macskáknak 9 életük van. És ez tényleg igaz. Mint ahogyan az is, hogy »Sacinak« 90 élete volt.

Azt is mondják: minden nap ajándék. Amikor Saci húszéves lett, én is ezt mondtam. Arra már nem tudnék pontosan rámutatni, hogy mikor lett a „minden nap ajándék“ egyszerre „minden óra ajándék“.

Csak azt vettem észre, hogy ha nagyon mélyen alszik, mindig odalesek, és figyelem, hogy emelkedik és süllyed-e az oldala. Hogy reggel ha nem kiabál, akkor egy kicsit mindig visszatartott lélegzettel lépek ki a nappaliba. Hogy minden mozzanatára sokkal jobban figyelek. Hogy óvatosabban emelem fel. Hogy örülök, ha jó étvággyal eszik.

Habár összefolyik, hogyan lettek az ajándék napokból ajándék órák, de arra sajnos pontosan rá tudok mutatni, hogy ennek a furcsa, 90 életet számláló homokórának a felső üvegcséje mikor jutott oda, hogy már csak a perceket számolta. De valahogy nem látszódott, mennyi homok van még abban a szűk részben, ami elválasztja azokat a homokszemeket, amik még pereghetnek azoktól, amik már legördültek.

Mondják még: lehetett azért erre készülni. Mondtam már ilyet én is. (Persze másnak.) És persze tényleg lehet. Készültünk is. Az elmúlt két évben, bármikor mentünk az állatorvoshoz, nehéz csend telepedett ránk az autóban. Persze Saci mellett sosem volt csend, pláne az utóbbi pár évben: nem hazudtolta meg a sziámi macskák formáját, és rendesen mondta a magáét. Sosem tudtuk, ez lesz-e az az út, amikor visszafelé már csak ketten utazunk.

De Sacin egyszerűen nem fogtak az évek: akármi is volt, mindig megrázta magát. Hazaértünk, azonnal ráfordult a tálkájára, bekajált, kiabált, aztán lefeküdt aludni, és úgy kelt fel, mintha mi sem történt volna.

Meg mondják azt is: szép, hosszú élete volt. Ez is igaz. A szemléltető jellegű „hány éves a macskám emberévekben“ kalkulátorok kb. húsz évig számolnak. Az állatorvosunknál (aki pedig szép klientúrával rendelkezik úgy mennyiségben, mint állatfajtában és gazdiban) ő volt a legidősebb vendég. Nincs teljesen pontos statisztika a világban most is élő legidősebb macskákról, de a 22 év egyértelműen benne van a TOP 10-ben.

Azt is mondták sokan: miért nem engeditek el. Mi is éreztük így sokszor. De hogyan engedsz el bármit, amire 22 éve vigyázol? Könnyű azt gondolni, hogy bármit is segít, hogy a kisállataink utolsó percei felett mi is rendelkezhetünk. De a valóságban ez nem így van. Az állatorvosunk azt mondta, három szempontot kell figyelembe venni, és ő akkor javasolja a beavatkozást (mondjuk ki: az elaltatást avagy az eutanáziát) ha mindháromra „nem“ a válasz.

• Van-e erkölcsi aggály?
  • Egy 22 éves macskáról beszélünk, egyértelműen nincsen.
• Méltóságteljes-e az életminősége?
  • Még a legutolsó napokban is az volt.
• Megvan-e bennünk az erő, hogy életben tartsuk?
  • Nem kérdés.

De nekem amúgy egy sokkal egyszerűbb szabályom van: ha egy idős vagy beteg állat már nem fogadja el az ételt és a vizet, általában akkor kell erősnek lenni, és beavatkozni. Ha még kell.

Mondják még nekem: mindent megtettünk. És tényleg. Főként Ingrid, aki az elmúlt két hónapban mentális, fizikai és szellemi energiát nem kímélve vigyázott rá. Nem megyek bele a részletekbe, hogy mit jelent egy utolsó két óráját két hónapig elhúzó idős macskára vigyázni, de annyit el tudok mondani, hogy kevés dolog volt ennyire megterhelő az életünkben.

Amit viszont sokan nem mondanak: hogy milyen óriási munka és felelősség egy idős állatra vagy úgy általában egy kisállatra vigyázni. Soha, senki nem mondja el, amikor befogadsz egy állatot, hogy valójában ez a világ legnehezebb feladata. Hasonló érzéseket fog benned ébreszteni, mintha szülő lennél. Bocsánat a szülőktől, nem akarom egy lapra tenni a gyerekvállalást a kisállattartással, szóval hangsúlyoznám, hogy hasonló érzések. De egy szülőnek ideális esetben sosem kell végignéznie a gyereke életének a végét. (Sajnos néha igen. Lehetsz árva vagy özvegy, de az a szülő, aki elveszíti a gyerekét, olyan szörnyű sebet szerez, amire még szavunk sincs a magyar nyelvben.)

Szóval igen, ahogy írtam korábban is, »nehéz időszak volt« az elmúlt két hónap. Ez a macska a világ kilencedik csodája. Elfogulatlanul mondom ezt, az elmúlt 2 hónapban az állatorvosunk is (akiről csak ódákat tudok zengeni) többször megerősítette, hogy elképesztő benne az életerő.

Az utolsó hetekben már csak feküdt a kis melegítőpárnáján (folyamatosan melegítenünk kellett, mert már nem volt képes fenntartani a testhőmérsékletét) és dorombolt. Aztán volt egy hirtelen feltámadása, amikor megmakacsolta magát, képes volt felállni, még nyávogni is megpróbált. Csalóka reménysugár volt ez, de mi is tudtuk, az állatorvos is elmondta: ez az állapot már lassan, de határozottan halad előre, vissza nem fordítható.

Szóval, vártunk. Februárban tényleg azt hittem, hogy órákra, esetleg percekre vagyunk az utolsóktól. De nem így volt. Még két hónapra voltunk.

Tágabban nézve persze az elmúlt két évünk sem volt egyszerű: a lakásban úgy voltak kiterítve a szoktató pelenkák, mintha azt használnánk szőnyegnek. Szőnyeg ezzel szemben egyre kevesebb volt. Szinte sosem hagytuk egy éjszakánál többet egyedül. Egy idő után már másokat sem tudtunk megkérni, hogy vigyázzanak rá. Ahogy egyre jobban szűkült az ő élettere, úgy szűkült a miénk is. (Nem panaszkodom, mert a lehetőségekhez képest mindent kihoztunk a helyzetből. De azért kemény menet volt. Kemény most is.)

2008-ban hozzám került »Kázmér«, ami az egyik legjobb dolog volt, ami az életemben történt. 2009-ben rám írt egy Ingrid nevű csodaszép lány Flickr-ön, hogy ugyanolyan macskánk van, csak az övét Sacinak hívják, és három évvel idősebb. Nem sokkal az üzenet után találkoztunk, és azóta vagyunk együtt. 2015-ben költöztünk össze. Akkor találkozott először Kázmér és Saci. Hosszú és rögös út volt, amíg megérkeztek egy afféle kialkudott barátság státuszába. Nem mondom, hogy óriási volt a szerelem, de ahogy pörögtek a homokszemek, úgy aludtak mindig egyre közelebb. Kicsit olyanok voltak, mint két ezer meg egy évet megélt nyugdíjas, akik elfogadták, hogy együtt fognak megöregedni.

Amíg még nem laktunk együtt, Saci egy őrült volt. (Nem volt annyira őrült mint »Béla«, de megközelítette.) Ha átmentem Ingridhez, általában odarohant hozzám, beleharapott a lábamba, dorombolt egy kicsit, aztán elszaladt. Amikor összeköltöztünk, sosem tudott az ölemben ülni, mert Kázmér mindig féltékeny módon lökte odébb. Aztán egy rövid ideig egyedül maradtunk, Kázmér nélkül. Saci akkor kezdett igazán az ölemben aludni. Idősebb korára már inkább az üszkösödést és a végtagvesztés kockázatát is bevállaltam, csak ne kelljen megmozdítani.

Imádta a fagyit. A kedvenc snackje a Cheetos volt. A tejet méteres távolságokból kiszagolta, és komoly merényleteket volt képes elkövetni, hogy megszerezze magának, bögre nem maradhatott felügyelet nélkül. Hangos volt. Sokáig nagyon kerek. Szikrázóan kék szemekkel. Ő is egy legendás állat, akinek 90 élete volt.

Megint az a fránya számmisztika. Tegnap, az év 99. napján, április 9-én, Saci 90 életet számoló órájának utolsó homokszemei megérkeztek az üvegcse aljára, ahol már alig fértek el az emlékektől, dorombolástól, kiabálástól, csitótól, na meg attól a végtelen időtől, szeretettől és életerőtől, ami eddig lepergett.

Ezt meg én mondom most: az élet újra megy tovább.