Pénteken akartam írni egy bejegyzést arról, hogy mennyire szeretem a magyar színházat. 14 éve, másodkézből, hirtelen felindulásból, aznapra szerezett jegyekkel néztem meg »A jég« című darabot. Teljesen felülírta a színházról addig alkotott képemet. A hatása ma is tart.

Hétfőn az Ötödik pecsétet olvasva eszembe jutott, hogy írnék egy ódát a magyar irodalomról. Nem ez az első magyar regény, ami újrarendezi az addig sokszor sziklaszilárdnak képzelt gondolataimat.

(Már nem tudom, milyen nap volt, de bejegyzés még egy sem, szóval ebből láthatod te is, hogy szeretek halogatni.)

Csütörtökön volt a magyar kultúra napja. A kultúra (már amennyiben nem joghurtról van szó) összetett, közben mégis egyszerű, de gyakorta félreértett fogalmi rendszer. Nagyvállalatok különösen hajlamosak belebonyolódni, de azért nemzetek tekintetében sem egyszerű a sztori.

A kultúra nem exkluzív. Nem limitálja magát a szépirodalomra vagy a kiemelkedő alkotásokra. Éppen ezt nehéz sokszor elfogadni: minden a kultúra eleme, amiről azonnal érzed, hogy hová tartozol. Nem csak az, amitől felcsendül benned az árpádsávos hárfa, kitekeredik az ostor a farzsebedből, hogy elégedetten pattanjon, és szinte már csujogatva bólogasd: no, ez igen, ez már aztán magyar.

Lehet az Latinovits húslevese a Szindbádban; Krasznahorkai nyomorúságos, de mégis gyönyörű Sátántangójának bármelyik mondata; a Republicot hümmögő 67-es út; a Padlás bármelyik jelenete; József Attila bármelyik verse vagy a jó fokhagymás-tejfölös lángos a Balatonnál, amire még te is rányomsz egy adagot a kőkorszaki ecsettel, mert nem bízol a lángososban, hogy rendesen megszórta. De a mutyizás is; a rövidebb út keresése mindenben is; az is, amikor elhallgatsz külföldön, ha magyarokat látsz; meg az is, amikor emiatt kicsit szégyenérzeted támad. És az is, ahogyan mindig, minden nyomorúságos, de mindig, minden nyomorúságban találsz valami nevetnivalót is.

Tetszik vagy nem, ez a kultúra. Ettől érzed magad magyarnak. Ettől érzed magad ide tartozónak, vagy éppen innen elvágyódónak. Emiatt érzed magad kifejezetten jól vagy különösen kellemetlenül. Balsors, akit régen tép.

A kultúra minden területén, a művészet minden ágában, az összes fogyasztási cikkben és alkotói produktumban szeretem, sőt, keresem is a magyart. Minden évben tucatjával nézek magyar filmeket, olvasni leginkább magyar irodalmat szeretek, jó pár kedvenc magyar zenekar vagy zenész munkáját figyelem-követem-hallgatom-élvezem és ha van rá lehetőség, itthon készült termékeket részesítek előnyben.

Nem azért, mert akkora turbómentalitású, magyarérzelmű fickó vagyok, akinek könnybe lábad a szeme, ha csak meglátja a trikolor lobogót. Hanem főként emiatt a bánatos magyar nyelv miatt. Ennek a hol keserű, hol savanyú, hol ritkán édes kultúránknak számomra az alapköve, mondhatni legerősebb vára (vármegyéje?) a magyar nyelv. Tényleg nincs még egy ilyen nyelv a világon. Egyetlen könyv, film, regény, színdarab, zene sem üt akkorát, mint amit az anyanyelveden írtak, és amit az anyanyelveden fogyasztasz. Különösen, ha ez az anyanyelv történetesen a latin ábécére épülő nyelvek egyik legfurcsábbika.

Hogy mit akarok ezzel mondani? Mit tudom én, valószínűleg semmit. Esetleg talán annyit, hogy a kultúra egy összetett fogalomrendszer. Minden nap máshogy fogalmaznám meg, mit jelent. Viszont annak bármilyen szeletében – őszintén, minősítés nélkül – megtalálhatod azt, ami a tiéd. Amivel ha fogalmazhatok így: együtt rezegsz.

Mondhatod, hogy téged ez hidegen hagy, természetesen. De a kirándulásra csomagolt, táskádban fóliába tekerve pihenő párizsis zsömle másról fog árulkodni.

,