Áprilisban és májusban ütött-vágott a tavasz

Hogy mi? Már itt a nyár?! Szinte még tegnap csomagoltam el a SUP-ot és a strandcuccokat, aztán holnap megint vehetem elő. De tényleg a vánszorgó napok és rohanó évek fogságában pörög az idő: míg az előző nyár szinte tegnap volt, közben mintha egy másik életben lett volna.

Az éveket máskülönben mindig nyarakban számolom. Nyári gyerek vagyok, a hosszú nappalokon és a fülledt estéken érzem magam a legjobban, így a nyár végét és a szeptember első napját mindig sokkal jobban megérzem, mint mondjuk január elsejét.

Ez az év Sacival indult, de sajnos már nélküle fog befejeződni. »Az év első fele erről szólt.« Más volt ez az ügy, mint pár éve »Kázmér« esete: ott egy hirtelen jött eseményt egy pocsék időszak követett, itt inkább egy pocsék időszakot egy várt-nemvárt, de még így is hirtelen esemény zárt le.

Arra az évre, amikor el kellett fogadnom, hogy nincs már Mefi&Kázmér duó, nem tudtam úgy gondolni, mint az utóbbi idők egyik legrosszabbika. Sacit az elmúlt években már számtalanszor meggyászoltuk: nem igazi gyászolás volt ez, inkább egy dacosból egyre csendesebbé puhuló beletörődés, aminek során elfogadtuk, hogy eleinte minden hónap, aztán minden nap, míg végül minden óra és perc is ajándékká válik.

Ennélfogva máshogy is éltem meg az ezt követő időszakot. Na azt nem mondom, hogy könnyen túl vagyok rajta, vagy hogy egyáltalán még túl lennék rajta. Az év első fele, és a tavasz jelentős része is jócskán arról szólt, hogy vártuk, amit valójában egyáltalán nem vártunk. Egyszerre fogadtam el, de közben egyszerre rökönyödök meg véletlenszerű perceiben a napnak, hogy Kázmér és Saci már nincsenek velünk. Nem sok 15 év van egy ember életében, 22 meg aztán még kevesebb, és ezek a szomorú mérföldkövek egyben pontosan és határozottan jelzik a saját nyaraim múlását is.

Áprilisban közben megérkezett a tavasz, és ahogy mentek a hetek, szép lassan visszatértem az életbe: elég hamar rövidnadrágra váltottam, élveztem az egyre hosszabb nappalokat, megfőztem a sonkát, megnéztem, ahogyan kivirágzik, majd végül teljesen bezöldül a kert. A gyászolás mellett mindenféle nem várt egészségügyi helyzettel is küzdöttem, de azért arra maradt energia, hogy egy rendszerváltás keretein belül még »a trikolor zászlót is visszavegyem«, így unatkozni egyáltalán nem unatkoztam, de azért sok szempontból a kád sarkánál is kemény volt ez az április.

Májusban meg szinte rögtön nyár lett. Évek óta figyelem a jelenséget, hogy a legtöbb embert mennyire megcsalja az emlékezete az időjárás kapcsán. „Oh, tavaly ilyenkor már milyen meleg volt“ vagy „jaj, hát tavaly majd’ megfagytunk még ilyenkor“. Sokféleképpen rögzítem a nekem érdekes és kedves pillanatokat, így emiatt egészen pontosan tudom, hogy tavaly már május első napjaiban megmártóztam a Balatonban (május elején már kint voltak a stégek és lépcsők), ám idén erre május végéig kellett várni, mert a hónap közepén visszaköszönt a márciusi hűvös idő. Ez persze nem tartott sokáig, május utolsó napján reggel tíz perc alatt megkapott a nap, és a reggeli cortadót már jó pár napja jegeskávéra váltottam.

(Biztosan közhelyes az időjárásról beszélni, de hát könyörgöm, a tavasz az egyik legkirályabb időszak ebben a tekintetben: 3 hónap alatt kis túlzással az egész évi palettát felvonultatja, néha egy napon belül.)

Új heppem, hogy a szombatokat fixen a piacon kezdem. Egyrészt tökéletes hétvégi napindító, másrészt az utóbbi időben megtaláltam a kedvenc kereskedőimet, és ilyenkor tavasszal szinte nem hiányzik a hús, annyira sok jóféle zöldséget kapni a piacokon. Az idő múlását az is jól mutatja, hogy az elmúlt években generációváltás volt a piacon: a nagymamám korú néniket és bácsikat szép lassan a velemkorú vagy sokszor éntőlem fiatalabbak cserélték. Kedvencem a hölgyek/nénik/csajok, akiknek a kisdrágája, kicsi szíve, szépsége és néha helyes fiatalembere is vagyok. De szinte már terápiaként hat rám, ahogyan nézem a lajosmizsei tejesembert, amint gyakorlatilag csukott szemmel is tökéletes precizitással tölti meg a flakonokat egymás után.

Az idei évben próbáltam komolyabban venni legkedvesebb hobbimat, a mozit: egy tucatnyi fesztiválon, mozis eseményen és különleges vetítésen voltam. Nagyon bejött a Friss hús, és majdnem az összes hiányzó Tarr Béla filmet sikerült megnéznem a Cirko-Gejzír retrospektív eseményén.

Színházban is jártam: A Csengetett, Mylord? a Belvárosi Színházban sajnos egyáltalán nem tetszett, annál inkább Krusovszky regénye, az Akik már nem leszünk sosem alapján készült előadás a Bábsznházban. Ezt kifejezetten ajánlom, én pár éve tudtam meg, hogy a Bábszínház nem az a hely, ahol zsibongó gyerekként mandarint eszegetve néztük, ahogy Süsü életre kel: ifjúsági és felnőtt darabokat egyaránt játszanak, és ezek rendre látványos, izgalmas, és a bábszínházi világ kellékei (árnyjáték, kesztyűbáb, marionett stb.) miatt mindig váratlan előadások.

Befejeztem két regényt is: elolvastam Fábián Tamás Bravúros mutatványok, amiket senki se látott ízig-vérig kortárs történetét, és a könyvklubunkban Delia Owens Ahol a folyami rákok énekelnek könyvét is.

Voltam még jó helyeken is: nyílt egy MUU Fagyibár & Specialty kávézó Fonyódon, eljutottam a #1 BIRRIA Tacóba és a Bar Lolába, mindegyik nagyon tetszett. És újra megnyitott a Mikrokosmos, a kedvenc budapesti fagyizóm is, mi sem bizonyítja jobban, hogy tényleg itt a nyár.

És két koncertre is eljutottam: a Kobuci habár nincs annyira közel, a táncteret abszolút az én zenei világom uralja: sosem láttam élőben az Anima Sound Systemet, de fantasztikus élmény volt, és sok-sok év után újra játszott, ráadásul az eredeti felállásban a Kaukázus, akik az új számok mellett sok nekem kedves régit is eldaloltak.

Keményen indult az április, és végig kemény maradt, de aztán a május úgy fogadott, mint ahogyan ölelést szokás egy kedves, régen látott ismerőstől. Hamarosan pedig jön az időszak, amikor ideális esetben minden esete a tóban fetrengve nézhetem a naplementét. De addig is itt van ez a még számomra is hihetetlen dupla szivárványt megörökítő képfelvétel, amit egy budapesti vendéglátóipari egység tetőteraszán rögzítettem: