Augusztusi óda a Kisded tengerhez

Augusztus 27-e van. Ezen kívül még négy nap maradt a nyárból.

Régen nem szerettem, de az elmúlt években (főként amióta a Balatonnál lakom) különleges „se vele, se nélküle” kapcsolatot alakítottunk ki ezzel a hónappal.

Augusztus első napjaiban kezdődik, hogy megjelenik a keletre néző hálószobánk falán a felkelő nap fénye, amint megtörik az ablaküvegen. Ráadásul már évek óta ez az egyetlen hónap, amikor néhány perccel pont azelőtt ébredek fel, hogy megszólalna a vekker, és mindegy mennyit aludtam, mindig kipihentnek érzem magam. Egyrészt szerelmes vagyok ebbe a látványba reggelente, másrészt mint minden igazán édes szerelembe, ebbe is vegyül egy kis szomorúság: közeledik a nyár vége.

Újra gyerek vagyok. Mindjárt vége a szünetnek és kezdődik a suli. Augusztus van. Bekapcsol bennem valami, és őrült módjára csinálom az addig kimaradt összes kedvenc nyári dolgomat. Kis túlzással a Balaton közepén állva az egyik kezemben görögdinnye, a másikban fagyi, a fürdőnadrágom zsebében egy főtt kukorica, és közben nézem a naplementét.

Emiatt a krónikus nyárvégi kapuzárási pánik miatt az elmúlt években zsinórban augusztusban történik az évszak legtöbb jó emléke, maradandó élménye és tökéletesnek érződő pillanata.

Augusztus végén a balatoni mikroklíma nem csak az ilyenkor menetrendszerű első igazi hűsítő vihar miatt alakul át. A szezon hagyományosan húsvétkor kezdődik el, az utolsó tanítási napon indul be, és augusztus 20-ával ér véget. Amíg 20-a általában a leghangosabb nap és éjszaka itt (pláne, ha hétvégére esik, mégplánébb, ha hosszú hétvégére), addig 21-én, vagy a rákövetkező első hétfőn mintha egy másik dimenzióba csöppenne az ember. Vasárnap egy törölközőt alig tud lerakni a parton, hétfő délután négykor már vadnyugati filmjelenet tárul a strandoló szeme elé: halkan fújdogál a szél és a messzi távolban egy lélek sem tűnik fel.

Ülök a SUP-on a Balaton közepén, nézem a naplementét, a távolban elevezik előttem egy kenus. Kettőnkön kívül még egy bácsi horgászik. Nem a parton, mert ott most az alacsony víz miatt maximum futóhomokot pecázhatna, a kis kempingszékét ezért majdnem az első bolyáig viszi, ahol már talán térdig is ér a víz. A part közelében két kisgyerek homokvárat épít, néha berohanva a víz nekik is bokáig érő szakaszába. Az anyukájuk húsz perce könyörög, hogy jöjjenek, hiszen még haza kell érni, meg kell vacsorázni, és amúgy is: mindjárt jön az árvaszúnyog invázió.

Ezeket az apró közjátékokat leszámítva a vízben teljes a csönd, csak 7-es út távoli morajlása és a balatoni nyáresték elmaradhatatlan vonatzakatolása hallatszódik. De csak ha figyelek, amúgy csak a halkan és megnyugtatóan fodrozódó vizet hallani.

Na meg a madarakat. Egy tucat fecske a víztükör felé ereszkedve iszogat, a sirályok szokásos háborgó hisztériájukban vinnyognak, és a semmiből hirtelen feltűnik az összes réce meg hattyú, akiket két hete alig lehetett látni.

Szeptember közepére majd teljesen visszaveszik a madarak, hüllők, rovarok és halak a tavat, kétszer annyian lesznek ők a vízben, ember meg szinte egy sem. A nap már jónéhány napja nem a Badacsony mögött, hanem attól nyugatra bukik le, és sajnos már nem este kilenc körül teszi ezt, hanem bő másfél órával korábban, de minden este három perccel előbb, mint korábban.

Miközben biciklizek hazafelé, az egyik kertben éppen sütögetnek. Apa fejlámpával hajol a faszenes grill felé, ömlik a begyújtós folyadék, serceg a húsról a már izzó szénre cseppenő zsír. Mellette valaki őrült módjára fújja magára a szúnyogriasztót, miközben megint más valaki nyomkodja le az összes lámpát. Én épp csak beszippantom ezt a jellegzetes illatot, de nekik kicsit később majd beindul a köhögés is, amit a begyújtós folyadék, az időközben teljesen felizzó szén és a szúnyogriasztó spirál füstje együttesen okoznak.

Még azért annyira nincs hideg, hogy a szomszéd bácsi ne fecskében mossa az autót és hogy a szomszéd néni ne bikiniben fejtse a keresztrejtvényt a fehér monoblokk napozóágyon elnyúlva. A fagyizó előtt két hete még kígyózó sor állt fél tíz körül, most háromnegyed nyolckor már készülődnek a záráshoz. A halsütő is lassan leengedi a június elején feltöltött olajat.

Én közben hazaérek, az utcánkban egy kislány épp ugróiskolát rajzol az aszfaltra, a távolban (napra pontosan ugyanakkor, mint tavaly) meghallom az első szarvasbőgést, és lélekben már készülök, hogy a SUP-ozást a biciklizés, a fürdést a sétálás, a napot az eső, a meleg estéket pedig a hűvösek váltják, ha nem is rögtön szeptember elején, de azért sokat csalni nem lehet: pár hét múlva már javában benne leszünk az őszben.

Ezek a szinte jelentéktelen képsorok bármilyen vidéki környezet hétköznapi jelenetei lehetnének, nekem mégis a Balatonhoz kötődnek. Sokszor tényleg úgy érzem, mintha a második gyerekkoromat élném itt. Pedig a balatoni nyár nálunk nem családi hagyaték: gyerekként féltem a víztől, nem volt nyaralónk, nyaralós rokonunk vagy családi barátunk sem igazán, összesen talán 3-4 balatoni nyaralásról van élénk emlékem.

A nagymamám, akit tisztességesen csak bő másfél évtizede ismertem meg, pécsi származású, de számottevő mennyiségű pesti belvárosi év után a nyugdíjas évei elején gondolt egyet, eladta a lakását, és leköltözött a Balatonhoz. Nagynéném és apám gyakran mesélték, hogy télen még akkor sem volt hajlandó eljönni a Balcsiról, amikor már egy lélek sem volt a közelben. Akkor mindig jót mosolyogtam ezen, de nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget. Mostanában egyre inkább értem (vagy érzem?) hogy ő is valami hasonlót érezhetett Somogyi házikójában.

Na, hát valahogyan így múlik az időm augusztus utolsó napjain. Csak én, a tó, a madarak és a naplementék.

A címben szereplő Kisded tenger Ugron Zsuzsa balatoni kultúrához fűződő emlékeket gyűjtő antológiája, tökéletes strandolvasmány, bátran ajánlom.