A hőkupola nem létező árnyékában

Két hete megjött a kedvem, hogy leírjak ide pár gondolatot, miközben este nyolc körül a kertben éppen azon gondolkodtam, hogy milyen régen fáztam júliusban.

A héten olvastam a cikket, hogy utoljára 2020-ban volt az átlaghőmérséklet annyira alacsony, mint idén nyáron.

Végül pont a 40°-os hőség-aszály-áramválság legkeményebb napján jutottam oda, hogy le is írjam ezeket a gondolatokat.

Az átlaghőmérséklet alatti nyár gondolata így néhány nappal később, 2026 új slágerkifejezésével élve a hőkupola nem létező árnyékában ücsörögve már távoli emléknek tűnik, ami egy másik életben történt velem.

Az időjárás változása mindenkit meglopott egy kedvenc évszakkal. (Tudok erre is pár slágerkifejezést, de hát ismered ezeket te is, tíz éve másról sem szólnak a hírek.) A tavasz rövid és a szokásosnál is szeszélyesebb; az ősz későn jön és nagyjából két nap múlva távozik is; a tél meg azon túl, hogy szürke és sötét, olyan, mint a magyar népmesék bevezetője: hol volt, hol nem volt.

De az összes évszak közül legjobban talán a nyarat tette tönkre a klímadémon, hogy azóta szinte csak és kizárólag két állapot létezzen: vagy a pokol perzselő tüzénél kettővel forróbban lángol a nap, és már attól elolvadsz, hogy kinézel az ablakon; vagy pár óra alatt esik 12-13°C-ot a hőmérséklet, és 15 perc alatt leszakad félévnyi eső, miközben az orkán erejű szél kiránciábál a helyéről pár szebb napokat látott többszáz éves fát.

A 17-22 óra közötti áramtakarékos időszakot úgy próbálom túlélni, hogy kimegyek a kertbe, aztán meló után levonszolom magam a partra. A telefonom ilyenkor nincs nálam: olvasok, nézem a Badacsonyt, bemegyek a vízbe, néha szunyókálok egyet a parton. Valamelyik nap a szokásos esti szeánszomból hazafelé sétálva négy, fehér-szürke könnyűszerkezetes kertjében is megfigyeltem, hogy milyen gyönyörű a gyep. Azon gondolkodtam, náluk vajon hogy nem döglött meg a fű, és pont ekkor beindult az egyik helyen az időzített locsolórendszer, négy masszív vízsugárral beterítve az aranyat érő zöld szőnyeget.

Utána miközben botorkáltam a Lidl koromsötét parkolójában, nem tudtam kiverni a fejemből a szép ződ gyep gondolatát. Az üzletben az aktuális rendkívüli helyzetre való tekintettel most éppen nem világítanak a kinti lámpák, de bent is lekapcsolták a nem létfontosságú hűtőket és ott takarékoskodnak az árammal, ahol tudnak. Én is, de szerencsére a környezetemben mindenki más is megpróbál a maga lehetőségeihez mérten valamire odafigyelni: ki a zuhanyvizét gyűjti, ki a gyepet engedi sárgulni, ki a klímát kapcsolja ki délután.

Valaki nemrég mesélte nekem, hogy lavórba gyűjti a vizet zuhanyozás közben, aztán azzal 2-3 alkalommal le tudja húzni a vécét ivóvíz használat nélkül.

Én meg arra gondoltam a sötét parkolóban, hogy minden él nélkül, de annyira megkérdezném azt a drága jó füvet locsoló szomszédot (vannak amúgy többen is), hogy olvas-e híreket, és benne hogyan nincsen rossz érzés, amikor az ő szép, de amúgy teljesen hasztalan focipálya gyepjére elhasznál cirka 800 liter ivóvizet egy szezon alatt.

Az a kis fű, ami nálunk van, a saját kezem munkája. Na nem ilyen stadiongyep, a szép kertek magazinban sem lenne bemutatva, de nem is ez volt a célom. Kicsit vadvirágos, kicsit néhol gazos, de szép, zöld, dús. Vagy legalábbis volt, április végén. Idén kétszer nyírtam le: egyszer akkor, egyszer meg június elején. Most úgy néz ki, mintha a Mad Max egyik jelenetének adna helyszínt. De hát ez van, lassan kezet mosni is alig merem megnyitni a csapot, és már tavaly arról beszéltünk, hogy a fűnek vége. Nem nálunk, úgy általában. Idén mikroherés magmixszel kísérletezem majd, hátha jövő nyáron is lehet valami zöld a földön, a fél világ rálocsolása nélkül.

„Klíma megy, hűtő megy.“ Az megy.

Biztosan szörnyen ítélkezőnek tűnök, de őszintén nem ez a fő érzésem, inkább csak egy értetlenség, kíváncsiság, és talán egy kis irigység is annak okán, hogy másnak nem okoz gyomorig ható szorongást, amikor egy hete (na meg tíz éve) mást sem olvasni a hírekben, hogy világméretű természeti katasztrófa van, hogy az extrém időjárás az új normális, hogy kiszáradnak a tavak, na meg hogy a kukoricának vége.

Hozzáteszem, a Balaton jól tartja magát, valóban alacsony a víz, de elég változó, sokszor két szabadstranddal odébb már kétszer akkora a vízmélység a part mentén. Az elmúlt hat évben sokszor volt már ilyen alacsonya víz, nyilván ha egy hónapig nem esik az eső és másfél hétig 39-40° van, akkor apadni fog. Akik itt élnek három-négy évtizede, elmondták, hogy minden évben van valami cikk, amikor lemennek arra a két strandra, ahol a lépcső alatt nincs víz, hogy elmondják, elképesztően alacsony a vízállás. Néha ilyen dolgokkal nyugtatom magam, miközben más helyek horror híreit olvasom.

Így telnek napjaim Somogy vármegyében, a Francis Ford Hőkuppola nem létező árnyékában, a nyár utolsó napjainak egyikén. Idén ráadásul már »másodjára írok az időjárásról«, hiába, tényleg öregszem.