Kedves naplóm, ismét itt van az őrület, a téboly és a csingiling csúcsdíszének csúcsa: december 24-e. Megszületett, megérkezett, helló. 14 napja nem sütött a nap, ahogyan szedem a D-vitamint, úgy éneklem, hogy tedd a napfényt, be a számba. Avagy újra itt a karácsonyi mefiblog bejegyzés.
Az ember legnagyobb ellensége az emlékezete. Mindenféle bűntudat nélkül csal meg minket. Akár napi szinten. Ezért emlékszünk teljesen máshogy arra, hogy bezártuk-e az ajtót, hogy mennyire volt meleg tavaly nyáron vagy hogy éppen milyen volt a karácsony az előző évben.
Mielőtt ezt a bejegyzést megírom, mindig elolvasom az »előző évit«, mert jó egy kicsit visszaemlékezni, hogy miben voltam akkor. (Amúgy »húszéves a blog«, ha esetleg lemaradtál volna, azt mondjuk már nem számoltam meg, hanyadsokadik alkalommal írok karácsonyi bejegyzést.)
Tavaly sikerület kellően nyugodtra venni a tempót és időben elkészülni mindennel, aztán ez mindegy is volt, mert habár csak egyszer voltunk betegek, de azt pont karácsonykor sikerült benyalni, egy kiváló COVID-influenza-tüdőgyulladás kombóval, amit a tüdőgondozóban kedvesen „száznapos köhögésnek“ becéztek. A 18. napon ezen jót mosolyogtam, de amikor valóban a 101. reggelen keltem először köhögés nélkül, már kevésbé volt őszinte a mosolyom. Szóval, ebben a karácsony nevű játékban nehéz nyerni.
Idén részben amiatt, hogy nem pörögtem rá különösebben, csúfos kudarcot vallott a jó előre mindennel elkészülni gondolat. Na meg persze azért is, mert 23-áig dolgoztam. Meg ötvenmillió más dolog miatt is. Ha életvezetési tanácsadó lennék, most azt mondanám, hogy arra van időd, amire időt szánsz. Vagy csinálnék egy hangzatos videót arról, hogy mit tanultam az idei karácsonyi őrületről. De mezei bloggerként csak ide írom meg, hogy a határidő a legjobb kardiós edzés.
Idén a havat már novemberben kipiáltuk (2026-ig kevés eséllyel fogjuk újra látni), kellemes élmény volt éppen a legnagyobb somogyi hóviharban felautókázni Budapestre, egy ponton 90-nel haladva az M7-esen meg akartam előzni egy 70-nel haladót, de a belső sávban annyira sok hó volt, hogy inkább felhúztam a sliccemet, és vereségemet beismerve araszoltam tovább 70-nel. Idén nem hogy hó, de napsütés is alig jutott: pár hete őrülten rohantam ki a teraszra, mert nagyjából 4 percre kisütött a nap, de a helyzet azóta sem lett jobb. Cserébe viszont már megyünk kifelé a sötétből, persze kell még pár hét, hogy ez érezhető legyen, de már minden nap pár másodperccel világosabb.
Karácsonyi playlist megvolt már idén? Ha esetleg kimaradt volna, itt van, nem felejtettem el:
Kisült-e a mézeskalács? Igen. Ettem-e már bejglit? Igen. Be van-e csomagolva minden? Igen. Fent van-e bármelyik streaming szolgáltató kínálatában az Igazából szerelem? Nem. Szereztem-e zselés Stühmer szaloncukrot? Nem. Kitartóan kerestem tovább és találtam is? Igen. Kész van-e a »Mac&Cheese«? Nem. Van-e már fa? Igen. Fel van-e díszítve? Na hagyjál már! A projekt fogalmazzunk úgy, hogy az utolsó másodpercében célba ért.
Régi nagy vágyam, hogy az év utolsó két hetét mindentől jó messze töltsem. Preferáltan egy kifejezetten meleg és napfényes helyen, de egy finnországi erdő közepi faházzal is kibékülök, ha van kandalló, dézsa és szauna. De azért a téli Balatont és a városi forgatagot is bírom ilyenkor.
A karácsonyi hangulatot valami gyerekkori emlék-érzéshez kötöm. Tudod, az a jelenet, amikor a nappali csukott ajtajának mintás üvegén át a félhomályos szobában csak a kivilágított fát és a csillagszórót látod, mielőtt kinyílik az ajtó és megtörténik a csoda. Ahogy egyre jobban megérted, a csodából esemény, eseményből kötelesség, és jó esetben hagyomány lesz. De azért ha odafigyelek, sikerül elkapni egy kicsit még ezt az érzést. Karácsonykor általában két alkalommal.
Először akkor, amikor megvesszük a fát és változatosabbnál változatosabb módokon visszük haza. (Idén csak az ablakot kellett leereszteni, hogy ki lógjon a csúcsa.) Semmi műfenyő, ebben az AI-jegesmedve reklámokkal zsúfolt világban legalább a karácsonyfa ne egy műanyag legyen a szoba közepén. Aztán akkor, amikor a kedvenc jelenségemet, azt a különös csendet fülelem, amit egy évben csak kétszer lehet meghallgatni: december 24-én este hét körül és január 1-jén reggel 9 körül.
Most viszont két hét pihenés (év végéig az idénre kitalált dolgok gyors lefolyású elérési próbálkozásai), és persze az ilyenkor elmaradhatatlan rokon roadshow következik. Kicsit gyerekkori berögzülés az is, hogy erre a téli szünetre úgy gondolok, mintha legalább egy kéthónapos leállás jönne, aztán a »vánszorgó napok, rohanók évek« jelenség itt is befigyel: mire észbekap az ember, már húsvét van, a boltokban pedig a halloweeni kollekciót árusítják.
Kedves drága mefiblog olvasó! Nem tudom, hol ér épp a december, és hogy olvasod e szokásos soraimat a szentestére készülődés közben, de akármibe’ is vagy, kívánom neked, hogy érezd jól magad. Sok türelmet, a rokonokhoz, energiát ha még dolgozol, és jó lazulást, ha már semmi dolgod idénre.
Boldog karácsonyt kíván neked Saci, a nyugdíjas öreglány, Béla, a somogyi csavargó, na és persze én is!
Doboly Lia
2025. december 24. — 15:29:08
Drága kicsi Fiam! Mint minden bejegyzésed ez is nagyon megható, legalábbis nekem!