Tehát végső búcsút kellett vennünk Julcsától, az egyetlen és legkedvencebb macskánktól. Biztos van olyan, aki nem érti meg, hogy egy állat elvesztése mért jelenthet ekkora tragédiát. Ez a macska születése után pár nappal került hozzánk. Egy öreg néni németjuhász kutyája találta meg egy vödörben, a dunaparton, pár másik testvérével. Nyakába vette a vödröt, és odavitte a néninek, aki szerencsére nem letette őket, hanem hazavitte, és feladott egy hirdetést az akkor még népszerűbb újságokba. 1994-et írunk. Ekkor hatéves forma szerkezet lehettem, nem sokat tudtam a világról, de a macskákat imádtam. Pár héttel azelőtt vesztettünk el egy befogatott macskát, Cirmit, akit a belvárosi körfolyosós házban, a lift mellett találtunk, nyakörvben. Ránknézett, ránéztünk, és vittük is haza. Sajnos pár hónappal később kiderült, mért rakták ki: agydaganata volt – el kellett altatni.
A család teljes szomorúságában eleinte nem akarta másik macskába folytani bánatát, ám nővérem meglátott egy hirdetést az újságban: Dunaparton talált, néhány napos kiscicák gazdit keresnek!
, és a végén úgy döntöttek, hogy elhoznak egyet. Foltosra esett a választás, mivel – nővérem elmondása szerint – ez egy kívülálló macsek volt: nem játszott a többiekkel, nem járta körbe az emberek lábát dorombolva, inkább egyre csak azon fáradozott, a csukott szemeivel, és piszkos-váladékos bundájával, hogy fölálljön, és megtegye első lépéseit. Mondanom sem kell, hogy ez aztán ritka vicces kombinációkat eredményezett, minek következményében egyértelmű volt a döntés: ő lesz a mi macskánk.
Én eközben otthon várakoztam az új jövevényt, mert hát Cirmi volt az első cica, és – azt leszámítva, hogy nyúztuk egymást – tetszett a dolog. És megjöttek. Valami undorító kis gombóccal édesanyám kabátjának vállán. Piszkos, ragacsos, vékony, és ráadásul büdös is volt, az a valami, amit én patkánynak néztem. Mint kiderült macska volt. Hát gyorsba megfürdették, aminek hát hadd ne mondjam, mennyire örült, és a művelet végén már egész macska-fazonja volt. Fekete alapon fehér foltokkal, hamar meg is kapta a Foltos nevet, találóan.
Első nagy attrakciója édesapámmal történt: leraktukt a lelkemet a nagypárnára, és azon nyomban ott hagyott egy nagy barna valamit, ami körülbelül háromszor volt akkora, mint ő (bár lehet, hogy ezt az évek felnagyították emlékezetemben). Az állatorvos – aki egyébként nem szerette a macskákat – azt mondta, hogy két napot nem ad neki, olyan férges a bele, aztán mikor egy év múlva visszavittük, onnantól imádta. És nőtt, és játszott, és ugrabugrált a bútorokra, és néha elvertük, mikor gyanúsan húgyszagú volt a cipő, vagy le volt szaggatva a függöny, de megtanulta, hogy kell lakásban viselkedni.
Egyébként a kapcsolatunk elején nem igazán kedvelt engem az akkor már Ribizlire átkeresztelt lélek (a foltjait azóta elhagyta a növés során, amit előszeretettel művelt), mivel kisgyerekhez illően kergettem, húztam, vontam, ijesztgettem, és hát ezt hamar megunta szegény. De azért oda-oda jött néha, hogy doromboljon kicsit, bár inkább a család női tagjaihoz vonzódott.
Aztán 1997-ben új egyed lépett életünkbe: a »Mefisztó« (Mephisto, igen) névre hallgató óriási tigriscsíkos kutya. Na, ez volt az ekkor már Julcsa névre hallgató macsek életének – akit édesapám nevezett át, mondván olyan Júliannás feje van
, és rá is ragadt ez – legnagyobb traumája. A tévé tetején gubbasztva, undok arckifejezéssel figyelte, hogy mi ez a nagy lihegő izé, ami zabálja a kaját, és mindenkinek tetszik. Aztán végül is idővel összebarátkoztak, néha még közösen is feküdtek, hízelegtek egymásnak.
Közben történt szegénnyel egy kisebb baleset: felugrott egy faliszekrényre, ami nem igazán örült a dolognak (egyébként a macskakaja volt ott tárolva, amacskákviszkasztvennének), és lezuttyant. Ez nem is lett volna gond, de a lelkem kiugrott, és menet közben elkapta a lábát, amiről szépen lehúzta a dolgokat, szőröstül-bőröstül. De persze túlélte, semmi baja nem lett.
Az első költözésünk után kerültünk közelebb egymáshoz, ez 1998-ban volt. Az új bútorok révén a macsek semmi ismerős szagot nem érzett, csak az én szobámban, ahol a szőnyeg, meg a saját régi bútoraim voltak. Nem volt más választása: ott volt egy darabig. Aztán mivel ki nem mert merészkedni, én etettem, én maceráltam, én fésülgettem, estébé. Végül a költözést is megszokta, és tetszett neki az új hely: az erkély, ahol mindig kidugta a fejét, és nézelődött a tizedik emeletről.
A második költözés soron, mely 2003-ban történt, hasonlóképpen viselkedett, bár eddigre már jóban voltunk, hiszen egy 15 éves gyerek már nem úgy nyúzza a macskát, mint egy hatéves. Aztán édesanyám munkájából adódóan (három napot ‘pesten kell töltenie), és abból, hogy nővéreim már elköltöztek, édesapám nagy kedvence pedig Mefisztó, ezért hát hozzám húzta a szíve. Egyre többet volt a szobámban, én etettem, én símogattam, miközben odaült az ölembe tévézés közben, velem aludt, innen járt ki a kertbe (ami nagyon tetszett neki), és itt, a szobámban készült a legtöbb fotó. Így utólag nem is bánom, hogy olyan rengeteget készítettem róla (nagyjából 100-150 kép).
Teltek-múltak az évek, Julcsánk kicsattanó egészségnek örvendezett, és bár 12-13 éves volt, sokak szerint hatnak sem nézett ki. Volt egy kisebb egészségügyi problémája, ami agyvérzésnek nézett ki, de aztán ez elmúlt, teljesen magától.
Később (ez már most, 2007-ben ugye) észrevettük, hogy rengeteget iszik. Először csak két-három decit, aztán ötöt, aztán egy litert, míg végül eljutotunk a másfél literig. Meg is látogattuk az állatorvost, aki közölte, hogy ő veseelégtelenségre gondol. Vérvétel, labor, a sztori talán ismerős. Végül a pesti állatorvosunkhoz (aki egyébként dr. Font Gusztáv, és ezúton is szeretném mindenkinek ajánlani a Belvárosi Állatovosi Rendelőt, ahol az egyik legkorrektebb állatorvosi gárda dolgozik, amivel életemben találkoztam, a korszerű felszerelésekről nem is beszélve) látogattunk el, aki azt mondta, hogy egy infúziós kúrával rendbe lehet kapni, talán egy hétre, talán egy évre. De mikor meglátta a leleteket, az első szava az volt, hogy uhh
.
Krónikus veseelégtelenség. Macskáknál és kutyáknál gyakran kialakul az egyoldalú táplálkozás miatt. Jótanács: kevés szárazat adjatok az állataitoknak, mert azáltal még hamarább is kialakul! Van egy bizonyos toxin(?) a vesében, nem tudom pontosan a nevét, valami karmadin
, vagy mi, ami jobb esetben tíz-tizenötig megy csak föl. Húsz-huszonöt fölött már halálos. Julcsának 55 volt. A doki azt mondta – ismerve az előzményeket, és azt, hogy a legjobb helyen nevelkedett – ez nem macska, mert ha macska lenne, nem ülhetne itt
. Őszintén elmondta, hogy nem látja értelmét a további kezeléseknek, mivel az egyetlen megoldás számára egy új vese, vagy a folyamatos dialízis lenne. Előbbire még kísérleti módon sincs példa, utóbbit pedig Magyarországon egyáltalán nem csinálnak állatoknak.
Így tehát kegyetlen volt, de ki kellett mondani: hagyni kell, hogy egy másik helyre menjen. Valahová, ahol talán jobb lesz neki. Az altatás persze teljesen emberséges körülmények között történik: először kap egy mély altatót, aztán egy méreg-szerűséget, ami megállítja a szívét – ezt már nem érzi. Rossz volt elbúcsúzni, rossz volt látni, ahogy kiterítve fekszik a vizsgálóasztalon, és rossz volt tudni, hogy ezentúl nem fog nyávogni, mikor hazaérek.
Nem fog nyávogni, ha éhes, nem dobja magát dorombolva hanyatt, hogy megvakarásszam, nem fog a kertben vadászni, nem fogja összeszőrözni a ruháimat, nem fog odajönni tévézés közben, és jó hangosan dorombolni, és nem fog a konyhába szaladni, ha meghalja a húsvégó kés élezésének hangját, egy-két falatért.
13 évnyi barátság (sőt, mit barátság: ha ember lenne, egy 13 éves, éppen serdülő lányka lenne, ez már jócskán testvéri szeretet) után muszáj volt elengedni őt. Ami vigasztal, hogy volt boldog tizenhárom éve, és azt hiszem, hogy a macskáknak tényleg kilenc életük van. És neki sajnos ez volt az utolsó. Csak reménykedni tudok, hogy – suexID szavaival élve, akinek ezúton is köszönöm, bár megkért, hogy ne tegyem, és ne linkeljem a bejegyzését – a maradék életében legalább olyan jó helye lesz, és legalább olyan jól fogja magát érezni, mint velünk-velem. És szar leírni ezt a mondatot, szar könnyezni közben, és szar arra gondolni, hogy nem fog felugrani, és ráfeküdni a billentyűre, hogy hát vele foglalkozzak, ne a géppel. De az élet megy tovább. Nélküle. Azaz vele; egy olyan helyen van most, ahol mindenki szereti, és mindenki emlékszik rá: azoknak a lelkében, akik szerették, szeretik őt.
Tetszett a bejegyzés?
Megköszönöm, ha nyomsz rá egy like-ot vagy megosztod másokkal:
Toffancska
2007. június 12. — 09:49:43
Nah még én is belekönnyeztem itt a végén!:( Sajnálom szegény cicut,de tényleg jó gazdái voltatok,jobb ez így neki,hogy nem szenvedett,bár gondolom milyen nehéz döntés volt az altatás.13 év nagyon nagyon szép kor.
lippije
2007. június 12. — 10:17:57
egy a biztos : földi életében nagyon jó helyen volt, igazán jó gazdáival. Nyugodjon békében a cicád!
Mefi
2007. június 12. — 10:24:39
[re=31669]Toffancska[/re]: bizony szép.
[re=31670]lippije[/re]: remélem, ő is jól érezte magát. 🙂
ByBA
2007. június 12. — 11:07:59
Nagyon szep emlek”beszed” ! 🙁
Ági
2007. június 12. — 11:18:05
Megindítóak ezek a sorok. Részvétem. 🙁
Nekem is van egy szőrmókom. Neki a fülei hosszúak és a farkincája rövid. Bele sem gondoltam, hogy elveszíthetem. Idáig.
greg
2007. június 12. — 13:02:20
igazán szép volt, a végére nekem is elszorult a torkom. igaz soha nem volt kisállatom (de, két teknős, de az nem ugyanaz), egyedül a nagyim cicája dorombolt mindig nekem ha átmentem cseresznyézni hozzájuk 🙂 be is vallom, irigyellek kicsit ezért a szép emlékekért, jó gazdája voltál.
mandark
2007. június 12. — 13:34:06
Én is csak azt tudom mondani hogy “igazán szép volt, a végére nekem is elszorult a torkom”. Mi lakótelepen lakunk, ezért nincs állatunk, de szeretem a macskákat és a kutyákat is, ha haverhoz megyek mindig játszunk velük. Nagyon sajnálom.
birogeri
2007. június 12. — 14:03:59
Lehet hogy karbamid volt, de csak tipp.
Szép macska volt… 🙁
axes
2007. június 12. — 14:04:03
Igazán nehéz lehet ennyi idő után elveszíteni valakit, aki már már a családtagod lett… engem is nagyon megindított a megemlékezésed. Julcsának a legjobbakat ott, ahol most van, és Neked, Mefi, pedig csak szép emlékeket és békét kívánok!
Mefi
2007. június 12. — 14:09:42
[re=31688]birogeri[/re]: azaz, karbamid.
Jackson
2007. június 12. — 14:15:46
Jó kis történet, bár én inkább vidámságot fedeznék fel benne, mint szomorúságot, mert úgy kéne rá emlékezni, hogy úgy, hogy boldogan, ne pedig mindig ez a szomorkodás. Persze szomorú, de ott vannak a szép emlékek :'(
A nick neved a kutyátok nevéből jött? 😀
dasler
2007. június 12. — 14:54:58
Végigolvastam, szomorú. 🙁 Nekem egy kutyám volt, akit már pár hónap után testvérként szerettem, majd nemsokkal rá odaadtuk, mert nem volt rá elég időnk. Akkor még nem tudtam felfogni, hogy mit veszítek el. De ez ehhez képest semmi. Nem tudom felfogni, hogy milyen lehet 13 év után elveszíteni egy ilyen barátot. :'( Sajnálom nagyon, minden jót Mefi!
karaj
2007. június 12. — 16:01:21
R.I.P. Foltos Julcsa.
Btw, ingyen elvihető cicusok (nem enyimek, és még aktuális):
http://dexter.tvnetwork.hu/~lordpyre/cicak/
A két foltos hölgy, a két fekete úr.
Tel: 30/4623543
Én is szeretnék macskát tartani, de még szeretnénk gyereket, és terhesség alatt nagyon nem ajánlott macskát tartani…
Mefi
2007. június 12. — 16:12:22
[re=31698]karaj[/re]: nem lesz több macskám, max görény. Ezt a terhesség dolgot kitől hallottad? A macskák — ha nincsenek ivartalanítva — imádják a gyerekeket, és a terhes anyákat.
college
2007. június 12. — 16:25:36
Baszki, megkönnyeztem. De asszem ezt csak az tudja, akinek volt már macsekja. Szeretnivaló egy dög, az biztos.
anya
2007. június 12. — 17:41:04
karaj: nekem Julcsa a második cicám az elsőt 16 év után temettem el úgy hogy közben megszületett mefi idősebbik nővére
sem a terhességemre sem a lányomra nem volt rossz hatással, pedig velem aludt
Mefikém: ennél szebben én sem tudtsm volna elbúcsúztatni drága Julcsánkat
Ági
2007. június 12. — 19:43:42
Karajnak igaza van. A neten toxoplasma/kismama szóra keresve lehet róla bővebb információkat találni. Most nem linkelem be, tényleg nem ide illő téma.
Ha pedig nem szeretnél másik cicát, a törpenyuszi is hálás jószág. 😉
Mefi
2007. június 12. — 19:46:01
[re=31710]Ági[/re]: volt nyuszim négy évig, nyuszit sem szeretnék, pon t emiatt. 🙂 Inkább vadászgörényben gondolkodom, olyan jószágot úgyis régóta szeretnék, csak Julcsa miatt nem volt végső soron.
karaj
2007. június 13. — 09:25:39
Úgy hívják, hogy toxoplazmózis, a macskák ürülékével terjedő betegség, ami a legtöbb emberre semmilyen hatással nincs. Egyedül a terhes anyákra veszélyes, mert szinte biztosan vetélést okoz, ha elkapják, és még nincs kialakulva a védettség. Terhesség alatt ezért gyakran javasolják, hogy az anyuka kerülje a cicákat, vagy ha ez nem lehetséges, akkor minden alkalommal mosson kezet, amikor macskázott. Sajnos ismeretségi körünkben több példa is van rá, hogy ez nem csak elmélet … 🙁
karaj
2007. június 13. — 09:58:26
[re=31711]Mefi[/re]:
Vadászgörény jól tartható lakásban?
Evy
2007. június 13. — 11:33:14
Őszinte részvétem Mefi
Mefi
2007. június 13. — 19:04:30
[re=31730]karaj[/re]: aha, csak figyelni kell rá.
[re=31732]Evy[/re]: köszönöm.
Attila
2007. június 16. — 16:39:01
Ez nagyon szép volt.
Attila, szintén macskás
Éva mama
2007. november 25. — 12:36:37
Az én kb. 12 éves ( kóbor volt és 1,5 éves, amikor 10 éve befogadtuk) macskámról most derült kia szívelégtelenség és cukorbetegség után, hogy súlyos veseelégtelensége van. Már nem nagyon akar enni (Renal tápot), de még reménykedem, hogy lesz egy – két jó hónapja mellettünk.
Nagyon sajnálom Julcsát. Őszinte részvétem, sajnos ez nálunk is be fog következni.
Mefi
2007. november 25. — 13:13:16
[re=39457]Éva mama[/re]: köszönöm, és sajnálom, tényleg átérzem.
Kati
2008. április 04. — 01:05:28
A mai napon halt meg az én drága kutyusom is, Zsömike, zsemle színű puli kislány, 13 éves volt. Veseelégtelenségben. Ő nem ivott sok vizet, inkább alig, ezen a héten kezdődőtt, kedden, bágyadt volt,azt gondoltam, talán visszajött a 10 nappal ez előtti lázas állapot.Szerdára már szédelgett, ma meg a kórházban meghalt.Szörnyű, szörnyű ez az üresség, amit maga mögött hagyott.Itt nagyta a kislányát és a másik két befogadott társát. Olya érdekes, hogy amikor karban vittem, a többisek a kertben végigkísérték, és sírtak. Talán őkl már tudták, amit én nem akartam, nem tudtam felfogni, hogy ez az utolsó nap, 13 év után, amit még együtt tölthetek vele. Telefonon értsítettek, hogy a “tetemet” ha akarom elvihetem, vagy van egy közös nagy égető. Eszembejutott, hogy van egy szolgáltatás, elmennek érte, egyedül elhanvasztják, és hazahozzák. Hallottam már sok ismerőstől ezt, akkor idegennek éreztem ezt a gondolatot, de most úgy érzem, ettől nyugodnék meg. Felhívtam a szolgálatot, és szerdán újra itt lesz velem…
Mefi
2008. április 04. — 11:56:27
[re=46226]Kati[/re]: sajnálom.
erika
2008. szeptember 25. — 15:04:29
Nagyon szomcsi:(((