Teljesen véletlenül az utolsó pillanatban szereztünk két jegyet, így tegnap a Nemzetiben megnéztük a Vlagyimir Szorokin könyve alapján Mundruczó Kornél rendezésében bemutatott darabot.

Nemzeti Színház - A jég

Elsőként azt érzem a legfontosabb dolognak, amelyre tegnap jöttem rá, hogy amíg valaki nem lát egy ilyen vagy konkrétan ezt a darabot, addig semmit nem tud a színházról. Én még most is úgy érzem, hogy semmit nem tudok, de a tegnapi élményt az agyamban és a lelkemben egy olyan fiókba helyeztem, ahol különös, ékszer-jellegű tárgyakat gyűjtök. Nem tudom, láttam-e valaha ennyire komor, ennyire vicces és ennyire bizarr dolgot egyszerre, úgy, hogy az már nem megy át túlságosan az elvont kategóriába (amit egyébként badarság leírni, hiszen egy teljesen szubjektív fogalom). Nem tudom, láttam-e valaha ennyire őszinte dolgot. Ilyen gondolatok vannak bennem.

A Nemzeti Színház Nagyszínpada egy hatalmas, impozáns helyiség, közepén gyönyörű kristálycsillárral, kék bársonyülésekkel és rendkívül magas, tágas beltérrel. Ha belép az ember, rögtön eláll a lélegzete. A jég során ezt még azzal fokozzák, hogy beviszik a nézőket a félig megvilágított helyiségbe, a székek letakarva, a csillár fénye csak halványan dereng. Fel a színpadra, amin mindenféle kartonok, ál-falak állnak. Át a pompán és a vidámságon egy kis rögvalóságba érkezünk, hátra, a színpad leghátsó részére, ahol talán csak ezen az előadáson ülhet mezei néző. A jég színpadát ugyanis itt rendezték be. A nézők egyszerű székeken ülnek, de a szünet után fordul a kocka: mi magunk ülünk oda, ahol eddig a színészek játszanak. Be a kis lakásba, egy asztal körül emberek ülnek. Mire felocsúdsz, akkor esik le, hogy ezek bizony a színészek. Leülsz, néma csend, egy csillagszóró a fán, halk dudorászás, mennyből az angyal zongorán egy félmeztelen nő által, majd pillanatokon belül az addig vidáman beszélgető társaság az egyik tagot felrángatja az asztalra, kifeszítik kezét-lábát, és két, ijesztő szőke ember, akik a bejáratnál rád kacsintottak, valami durvára készülnek.

Azt, hogy majdnem minden színészt meztelenül is látni, bizonyára szokni kell, különösen egy ilyen helyszínen. Ettől függetlenül a meztelenség nagyon érdekes eleme az egésznek, mivel egyrészt nyilván valami megbotránkoztatás vele a cél, de közben mégsem ezt éreztem, hanem sokkal inkább az üzenetet, hogy nem a test számít. Teljesen mindegy, hogy fiú avagy lány, magas vagy alacsony.

Elképesztő élmény volt, ha lesz rá lehetőségem, biztosan beülök ismét, vagy elolvasom a könyvet, mert elsőre nem teljesen értettem meg, és nem is akarom teljesen megérteni a történetet. Tegnap este óta folyamatosan gondolkodom rajta, eszembe jutnak pillanatai, és mindig arra jutok, hogy valami hihetetlen dolog volt ott akkor abban a bő három órában.

Bátran ajánlom, nem a szokásos öltönyös darab, minden bizonnyal sokaknál kiveri a biztosítékot (most is volt pár néző, akik leléptek csapot-papot otthagyva), de aki végigüli, teljesen biztos vagyok benne, hogy egy kicsit gazdagabb emberként hagyja el a színpadot.


Nemlátom, kattintok, meglátom!