Itt az összes színház témájú bejegyzést olvashatod; jó szórakozást!


Borbély Szilárd: Az olaszliszkai

Próbálom nagyon átgondoltan összeírni a véleményemet a Katona József Színház egyik legújabb darabjáról. Azért, mert ez a darab egyáltalán nem kikapcsolódás, sokkal inkább bekapcsolódás. Az egyik kritikában azt írták, hogy az évad legfontosabb darabja: egyetértek. Szerintem mindenkinek legalább egyszer meg kellene néznie, és nem azért mondom ezt, mert tetszett, hanem azért, mert már rég láttam ennyire jól sikerült alkotást, ami egy nagyon is aktuális, a társadalom egészét érintő problémára próbálja felhívni a figyelmet. Teszi mindezt közhelyektől és demagóg gondolatoktól mentesen.

„Hazugságok vesznek körül bennünket,
a lényeget eltakarja a sok beszéd,
s nekünk kisembereknek csak a cirkuszt
szánták a hatalmasok. Egymásra
uszítanak mindenkit: a gyűlölet
korunk vezére.”

Az Olaszliszkai - Katona József Színház - fotó az előadásról

A darab alapjául szolgáló drámát Borbély Szilárd írta, akinek a szülei rablótámadás áldozatai lettek: édesanyját brutálisan meggyilkolták, édesapját megnyomorították. A nyomozás természetesen eredménytelenül zárult, voltaképpen azt is mondhatnánk: nem is volt nyomozás. Borbély ezután évekig depresszióval küzdött, tavaly lett öngyilkos. Élete fő munkájának tartotta Az olaszliszkait, amely a fent említetteken túl hibátlan megemlékezés, tiszteletnyújtás munkásságának.

A történet alapjául három esemény szolgál: az egyik az író szüleit ért tragédia; a másik az olaszliszkai zsidóság eltűnése és az ottani zsinagóga téglánként való elhordása, valamint a zsidó temető meggyalázása; a harmadik és fő pont pedig természetesen az olaszliszkai lincselés eseményei. Ahogy az előadásban is elhangzik: Olaszliszka neve összeforrt az október 15-én kilenc éve történt brutális gyilkossággal. Az esetnek hatalmas visszhangja volt, változás azóta viszont egyáltalán nem történt.

Az Olaszliszkai - Katona József Színház - fotó az előadásról

Az előadás kiválóan használt minden dramaturgiai eszközt. Egyszer nem éreztem magam feszengve a székemben, de közben végig éreztem, hogy itt most fontos, komoly dolgokról van szó. Fekete Ernő és Tasnádi Bence alakításáért külön díjat osztanék; az egyik monológ után majdnem felálltam és hangosan tapsoltam. Jól érthető, a fontos kérdéseket jó helyen és jó időben (ténylegesen) feltevő, a problémákra kiválóan rámutató előadás volt, nagyon tetszett, és tényleg nagyon fontosnak tartom mindenkinek elmondani: nézzétek meg és ami még fontosabb: beszéljetek, beszélgessetek róla.


Száll a kakukk fészkére

Megnéztük a Belvárosi Színházban a valaha volt egyik legjobb könyvből készült darabot. Nem nagyon szokásom és nem is igazán vagyok erős abban, hogy kiválasszam a kedvenc vagy még akár a tíz kedvenc regényemet, filmemet, akármimet, de a Száll a kakukk fészkére mindenképpen egy olyan könyv vagy film, amit magammal vinnék arra a bizonyos lakatlan szigetre, ha ilyen választásra kényszerülnék.

Száll a kakukk fészkére poszter

És azért mindamellett, hogy imádom a darabot, és nagy kedvencem Péterfy Bori is, kicsit aggódtam, hogy milyen lesz majd ezt az egészet színpadon látni. Mindig veszélyes kiemelkedő alkotásokhoz máshogy hozzányúlni; persze, a jó darab időtálló, és a mondanivaló a lényege, mégis, ezeknél nem is azzal van általában a baj, hogy rosszul dolgozzák fel, hanem hogy jellemzően annyira erős nyomot hagy az emberben az első élmény, hogy azt nagyon nehéz felülmúlnia egy másik előadásmódnak.

De az a helyzet, hogy az Orlai Produkciós Irodának, Péterfy Borinak, Szabó Kimmel Tamásnak, Kocsis Pálnak és a többieknek sikerült a lehető legjobb helyre tenni a darabot: a Száll a kakukk fészkére egy végig nagyon szórakoztató, néha a közönségnek is kiintegető, a végére azonban az üzenetet rendkívül erősen nyomatékosító előadás. Biztosan jól lehet rajta szórakozni, de mégis úgy gondolkodik el rajta a néző, hogy nem érzi magát kifacsarva úton hazafelé a földalattin zötykölődve.

Száll a kakukk fészkére - színpad a Belvárosi Színházban

Szabó Kimmel Tamás nagyon megemberesedett a »Hamlet« óta; ott sem okozott csalódást, és McMurphy karakterét is remekül alakította, eddig mindig jó volt őt színpadon látni. Nekem Péterfy Borit kicsit furcsa volt ebben a közegben, de ez egyáltalán nem neki kritika, inkább én nem tudtam elvonatkoztatni a koncerteken megszokott karakterétől. A színészek közül még Kocsis Pál és Dékány Balázs a két kedvenc.

Mákunk volt, hogy az első előadások egyikére sikerült happolnunk jegyet, most decemberig az összeset eladták, és mivel jó a visszhangja is, gondolom nem lesz egyszerű bejutni, de szerintem mindenképpen megéri keresni rá a jegyet, különösen, ha valaki már olvasta vagy látta korábban is.


István, a király

Mondhatni már-már visszatérő szokásunk, hogy az évek során az augusztus 20-a közelébe eső aktuális István, a király előadást megnézzük. Többször láttam már élőben a rockoperát, továbbra is az egyik kedvencem, azonban a »2013-as szegedi előadás« Alföldi rendezésében annyira magasra tette a lécet, hogy kíváncsi voltam, mit fog kihozni az egészből Novák Péter – aki a két évvel ezelőtt előadásban is szerepelt, nagy port kavart azzal a bizonyos cigarettával – az egyik interjúban azt mondta, nagy hatással volt rá Alföldi rendezése, ezen a vonalon szeretne tovább haladni.

István, a király; Királydomb, 2015. augsztus 18.

Attól a vonaltól viszont nagyon eltávolodott a darab, mert amíg Alföldi a zene és a szöveg módosítása nélkül, pusztán a színpadi koreográfia és díszlet segítségével egy meghatározó, megosztó és vitaindító előadást mutatott be, addig Novák Péter koncertelőadása kicsit olyan volt, mintha gyorsan összedobták volna az egészet.

A legjobban talán az zavart, hogy míg Szegeden inkább színdarabot láttunk, gyengébb énektudással, addig itt egy koncertet mutattak be, viszont még a két évvel ezelőttinél is gyengébb énekhangokkal. És nem Deák Billre gondolok, nem is Feke Pálra, nem Nagy Feróra de még csak nem is Varga Miklósra vagy mondjuk Keresztes Ildikóra, mert ők nagyon jók voltak, a többi szereplő azonban nagyon kevés beleéléssel, sokszor még nem hozzáértő számára is hamiskás énekléssel és teljesen irreleváns színpadi koreográfiával szerepelt. És ez azért volt baj, mert a közönségen is látszott, hogy ha ők énekelnek (mondjuk minden harmadik számban), akkor mindenki felpörgött, hangosan tapsolt és énekelt, de a többiekre csak dudorászás és halk taps érkezett.

A másik, amin felhúztam a szemem, hogy a háttérben elvileg MOME hallgatók alkotásai voltak megfigyelhetők, amiket én egyáltalán nem akarok bántani, mert nyilván nem tudok egy gót stílusban megalkotott 3D-s kőből kifaragott Istvánt renderelni, még csak a kódex-motívumok és a Minecraft-szerű villogó animációk sem mennének, de nekem személy szerint egyik sem jött át, és mindamellett, hogy nagyon menő az egyetemisták támogatása, olyan érzésem volt, mintha össze lenne csapva a LED-falon vetített animációk többsége.

Még egy apróság, ami a szervezésre megjegyzés, egyáltalán nem a színdarabra. Az állójegyek hatezer, míg az ülőhelyek 15-30 ezer forintos áron mozogtak. Sosem értem, hogy minden évben legalább nyolc-tíz ember mondja, hogy mennyire drága a Sziget az aktuális áron (most épp 16 000 forintért), holott ott 24 órán át lehet különböző programokon részt venni, és azért 4-5 fellépőt mindig meg lehet nézni, szemben egy egész estés koncerttel, aminek ülőhelyről való megtekintéséért 30 000 forintot kérnek el, úgy, hogy eső esetén nem lehet bevinni esernyőt, csak esőkabátot, és a nézőtér nem fedett. Nincs ezzel bajom, mert tökéletesen elvoltunk a dombon ücsörögve a csóró jegyárral, de azért mégis, ezt kinek célozzák? Tudom, kérdezzem azokat, akik megvették az összes jegyet a teltházas produkcióra.

Mindezektől függetlenül nem volt rossz, a nagy része élvezhető volt, csak az beszél belőlem, hogy a Társulat által bemutatott és a két évvel ezelőtti Szegeden látott előadásokhoz képest ez sajnos sokkal kevesebb nyújtott. A hamarosan lerombolandó, eredeti bemutató színhelyéül szolgáló Királydomb és a jobb teljesítményt nyújtó színészek ezt viszont kicsit feledtették.


Isten pénze

Két dolog: karácsonykor még sosem voltunk színházban, de kellemesen csalódtam. Sosem voltam még az Operettszínházban, de csalódtam: a ruhatár körül nagyon kicsi a hely, összezsúfolódnak az emberek és mindenki lökdösődik, a büfében pedig még kávét sem lehetett inni. (Nem, nem a kávé miatt járok színházba, és ezek tényleg egyáltalán nem befolyásolták a darab megítélését, ha ezt leírnád, ne is fáradj.)

Jelent az Isten pénze című musicalből

Az Isten pénze Charles Dickens Karácsonyi ének című regénye nyomán készült, az egyik legnépszerűbb magyar musical. A történet főszereplője egy goromba, dúsgazdag angol úr, Ebeneezer Scrooge, aki uzsorásként dolgozik a saját vállalkozásában. Hatalmas vagyonát néhány éve elhunyt üzlettársától örökölte, életének legfontosabb szereplője pedig olyannyira csak a pénz, hogy még karácsony napján is csak a munkával foglalkozik, és nem is érti, az írnoka miért akar este olyan sietősen távozni. Ez a látszólag megfásult és kapzsi ember azonban kap egy esélyt a változtatásra, amikor volt üzlettársa afféle szellem formájában megjelenik a hálószobájában. A darab pedig innentől arról szól, hogyan tér Scrooge a helyes útra, hogyan kezd segíteni másoknak és ebből milyen tanulságokat lehet levonni.

A történetnek több fontos üzenete is van, a legfontosabb talán az, hogy nem mindenki születik gonoszként. Senki sem kapzsi gyerekkorában, mindenkivel történik valami, ami sok más rossz döntéssel együtt teszi azzá, aki éppen most. Aztán az sem elhanyagolható, hogy bárki megváltozhat, bárki gondolkodhat másként ugyanarról és akár egy gonosz emberből is lehet jó. És végül, de nem utolsósorban: az élők holtakkal való különös kapcsolata.

Egy helyenként elgondolkodtató, helyenként szomorkás, alapvetően azonban inkább mókás, teljesen klasszikus musicalt láttunk, két felvonásban, élő zenével, nagyon jó látványtechnikával és a minimalistánál csak picivel több díszlettel.


Spamalot

Pár hete a Madách Színházban megnéztük a Monty Python társulat nevével fémjelzett Spamalot című előadást.

Jelenet a Spamalotból, amely a Madách Színházban játszódott

Vegyes érzéseim voltak-vannak a darabbal kapcsolatban.

Kevésbé tetszett, mert a Gyalog galoppot láttam már, így nagyon sok poén ismerős volt. Emiatt önmagában nem mondanám, hogy nem tetszik, de a Monty Python egy rendkívül ritka és különleges vegyület, lehet az ő vicceiket elmondani, még akár híres és kiváló humoristák által is, de azok a viccek annyira nem lesznek viccesek, mint az eredeti felállásban. (Az összes filmjük és a sorozat is egyébként sokkal értékesebb eredeti nyelven, és erre most kivételesen nem a sznobizmus vagy a szokásos eredeti nyelven minden jobb jelenség a magyarázat, egyszerűen így van összerakva.) Aztán ott volt az az indokolatlan változtatás, miszerint az eredeti darabban zsidók nélkül nem jutsz be a Broadway-re kifejezést és a körülötte lévő poénokat gyökeresen kiirtották, átalakítva egy magyarok nélkül nem jutsz be a Madách-ba csokorrá. És igen, nyilván minden országban módosítanak picit, meg én azt is értem, hogy miért módosítottak pont ezen, de engem inkább elszomorít, hogy itt még egy zsidós viccet sem lehet elsütni aggódás nélkül, szemben az amerikai vagy az angol színházakkal. És ez sajna elég poéngyilkos tud lenni.

Nagyon tetszett viszont, hogy sokszor vonták be a közönséget és úgy általában jól parodizálták a musicalek szokásos jeleneteit, eseményeit; bár leginkább azokon a jeleneteken nevettem, amelyekben más előadásokra utaltak.

Végeredményben jó móka volt, de valószínűleg sokkal jobban élvezik azok, akik még nem látták a filmet, illetve akik nem feltétlen a Monty Python társulat előadására számítanak. (Meg aztán, megnézném eredeti nyelven, az eredeti társulattal.)