Terrortámadás Párizsban

Nagyon nehéz ez az egész témakör: menekültek, bevándorlók, iszlamisták, muszlimok, arabok, terroristák és még sorolhatnám a kifejezéseket, amik repkednek minden kapcsolódó beszélgetésben, sokszor össze-vissza, sokszor fogalom nélkül. Azért is nehéz, mert a történteket nem szabad a szőnyeg alá söpörni, beszélni kell azokról, de mégis nagyon könnyen találjuk magunkat egy éles vita, sőt veszekedés kellős közepén, úgy, hogy valójában ugyanazt mondjuk, mint az asztal túloldalán ülő, csak egy másik oldalról közelítünk a problémához vagy annak egy lehetséges megoldásához.

Hétvégén nagyjából fél éjszakán át beszélgettünk szüleimmel és az ő barátaikkal. A lányuk arab szakon tanul, így egy fokkal közelebbi képet, több valós példát tudott hozni bizonyos kérdésekben, amikből mi főként közvetített tapasztalatokat merítünk.

Egy ember véleménye sem feltétlenül erősebb azért, mert arról tanul, de mindenképpen egy árnyalattal biztosabb alap a valódi személyes kapcsolatok és a történelmi háttér ismerete, mint átolvasni néhány cikket vagy bejegyzést. Ráadásul hasznos olyannal beszélgetni, aki évek óta ezzel foglalkozik, és nem csak az aktualitása miatt tájékozódik.

Fotó: Francois Guillot (AFP)

Nagyon nem merülnék el a konkrét eseményekben, és próbálom kerülni a kötelező hívómondatokat, inkább két dologra fókuszálnék. Két, engem nagyon zavaró jelenségre, amit máskor is megfigyelhettek, csak most van annyira fontos a téma, hogy nem szabadna a nem fontos dolgokban elveszni.

Az első ilyen a szélsőség. Nincsen köztes pont, nincsen vegyes vélemény, nincs kettő közötti harmadik álláspont. Csak kétféle ember létezhet a legtöbb másik ember megítélése szerint.

Aktuális példára bontva: az egyik egy liberális, mocskos, baloldali disznó, aki beengedi a fertőt az országba, és le kellene lőni hazaárulásért. A másik pedig egy köpni való, undorító, jobbikos náci, aki el akar pusztítani mindenkit, aki nem keresztény európai értékrenddel bír. Ha azt próbálod megfogalmazni, hogy te együtt érzel a menekültekkel és sorsuk nehézségeivel, ugyanakkor fontosnak tartod, hogy egy ország megvédje a határait és az azon belül élőket, nagyon hamar ott találod magad, hogy az egyik oldal betesz a másik oldal skatulyájába és fordítva.

Kevesen fogják el- vagy egyáltalán felismerni, hogy a tiéd egy harmadik vélemény, aminek helyet kell keresni, annál egyszerűbb a címkézés. Egyértelmű, hogy ez minek köszönhető, de úgy nem lehet valamiről beszélgetni, vitatkozni, véleményt nyilvánítani, ha a partner csak két álláspontot ismer, és minden megélt véleményt e kettőbe próbál beszorítani.

A másik a szolidaritás, az egyetértés kifejezésén való csámcsogás. A Facebook a szivárványos profilkép után most francia trikolór profilkép-gyártót készített. Az alkalmazás egyébként nem volt különösebben nagy dobra verve, ha valakinél láttad az új profilképet az idővonalon, ami nyilván szem előtt volt, akkor könnyen csinálhattál magadnak te is, de nem erőltették rád, nem kaptál értesítőt, hogy miért nem csináltál még. Emellett az is beállítható, hogy ez egy ideiglenes profilkép: egy óra, egy nap vagy egy hét múlva automatikusan visszavált az eredetire.

És ezt felfoghatjuk a gonosz nagyhatalmak meg a média által való irányításának, illetve annak is, hogy valaki egy képpel fejezi ki a véleményét egy témáról. Semmivel sem értéktelenebb gyertyát gyújtani, beszélgetni, rajzolni valamit vagy csak egyszerűen megosztani másokkal, hogy sajnálod, ami történt. Kár ezért bárkit bántani, mert az ilyen kötekedéssel csak sikerül még egy adag embert egymásra haragítani, ami ebben az időben rendkívül káros. Van gyűlölet bőven elég, nincs szükség ilyen dolgok miatt egy újabbra. (Igen, nem változtat semmin, senkinek nem lesz ettől jobb, nem lesz olcsóbb a kenyér, nem támadnak fel a holtak. Ha nem lenne internet, lehet, hogy francia kokárdában járnának pár napig az emberek.)

Legalább 140 ártatlan embert gyilkoltak meg. Nem az USA-ban, nem az óceán túloldalán, nem egy olyan világban, ahová sok átlag európai el sem jut, nem egy repülőn, nem egy frontvonalban. Egy kvázi szomszédos ország szórakozóhelyein, tőlünk 14 óra autóútra. Kávézás, vacsorázás, táncolás, beszélgetés közben. Nem volt légvédelmi sziréna, nem volt figyelmeztetés. Vajon hányan mondták azok közül, akik pénteken azon a koncerten ugráltak, hogy nem érdekel a téma? Hányan gondolkodtak így azok közül, akiket vacsora közben mészároltak le? És most a hozzátartozók közül hányan gondolkodnak másképpen?

Ha eddig nem is, most kimondhatjuk, leírhatjuk: baj van. Szalagcímnek való, erőltetett szófordulat, de Európa és a világ tényleg háborúban áll. Nem, nem a klasszikus háborúban, de pontosan ettől ijesztő a jelenlegi helyzet. Ha idáig homokba dugtuk a fejünket, ideje kihúznunk onnan. Ha holnap lebombáznak mindent innen keletre, akkor is van rá esély, hogy holnapután újabb párizsi vagy akár londoni, berlini stb. támadás történik, és ha a politika csak tovább hümmög, változás nélkül, akkor is van erre esély.

És mi, mint átlagemberek, mást ebben a helyzetben nem tehetünk. Nem kell elbújni, nem kell rettegni, de beszélni, beszélgetni, közösen gondolkodni és vitatkozni (nem veszekedni, vitatkozni) muszáj. Ha azt mondják, hogy a szabad, európai embereket támadták meg péntek éjjel, akkor ez az egyetlen eszköz, amihez nyúlhatunk. Szabad, európai emberként, erőszak nélkül.