Oké, ennek a könyvnek az elolvasásánál csak néhány dolog nehezebb: a címének leírása, a szereplők neveinek megjegyzése, a tömege és a lerakása.
A »sorozat« után a könyvet simán lehetne unalmasnak érezni, hiszen a forgatókönyv egy bővített kiadásáról beszélünk, amelyben betűről-betűre ugyanaz történik, mint az amúgy kiváló, a könyv elolvasása után még kiválóbbnak érzett mozgókép-matéria első évadában. Engem a rengeteg kiegészítő információ miatt mégsem untatott; persze, mint minden olyan regénynél, ahol sok szálon futnak az események, az unalmasabb vagy kevésbé szimpatikus szálakat lassabban lapozza az emberfia, a történet ettől függetlenül azonban nagyon rendben van.
Leginkább az tetszett, hogy habár olvastam a Hobbitot, ami be is jött, a műfaj úgy általában viszont nem annyira, ez mégis magával ragadott.. Tolkien hatalmas regényei után viszont teljesen jogosan fogalmazták meg a kritikusok, hogy senki nem tudott a kategóriában maradandót alkotni, egészen idáig.
Emellett nagyon jó, ahogyan az emberi motivációk, a viselkedésformák, a jellemfejlődés és a rengeteg politika gyúrja egésszé az amúgy igencsak fordulatos kalandot.
Imádtam, már a következő kötetnél tartok, ami azért jó, mert végre nem érzem magam Trónok harca-noobnak a metrón, amikor még mindig az első kötetet nyálazom, mások meg a második-harmadik könyvvel jönnek velem szemben.
Amennyire gyerekkoromból emlékszem, nekem nagyon bejöttek Frei Tamás műsorai, és imádom a kémes-nyomozós-világmegmentős regényeket, így anno »A megmentő« egyértelmű vétel volt, és utólag elégedett is voltam.
A Bankár szerintem jobb lett az előző résznél, kicsit jobban átgondolt és jobban kifejtett történet, illetve maga az alapszituáció is sokkal-sokkal hihetőbb volt, nyilván a nagyon jó görög példa miatt. A sztori arról szól, hogy néhány nagyon befolyásos tőzsdespekuláns egy jó nagy vagyont szeretne lecsapolni a magyar állampapírokból, kihasználva a gazdasági és politikai körülményeket. A történet persze nem ilyen egyszerű, a háttérben rengeteg dolog történik, ami egyik esemény után a másikat hozza.
Itt is az a helyzet, mint Dan Brown regényeiben, illetve A megmentőben: minden esemény és személy fiktív, de könnyen kitalálható, kiről mintázták, de az összes háttérinfó, helyszín és kiegészítő történet viszont valós. Pont ez teszi nagyon izgalmassá.
Különösen tetszett, hogy szinte minden jelenetnél előjött, sokszor csak burkoltan, hogy mi magyarok mindenütt ott vagyunk, mindenhol van ismeretségünk, mindenhez valamilyen módon kapcsolódunk.
Szegeden, a Móra Ferenc múzeumban igazából csak körülnézni mentem be a múzeumi ajándékboltba, esetleg elhozni egy-két képeslapot – végül azonban egy könyvecskével jöttem ki, és ha lett volna nálam több készpénz, tuti, hogy megveszem az összes többi tesót is.
A sorozat különféle példányaiban mindenféle, látszólag teljesen érdektelen dolgot mutatnak be: betéti könyvekről nagyfelbontású és jó minőségű fotókat; érdekes találmányokról és szabadalmakról rajzokat és leírásokat; monogramos házjeleket; vasalógyűjteményt és még lehetne sorolni, ahogyan a Tandem Grafikai Stúdió oldalán, akik a könyveket készítik.
Amennyire néztem, kicsit nehézkes beszerezni, azóta fészkelődöm is, hogy valamelyik szegedi ismerőssel az összes példányt elhozatom. Nagyon klassz, elvont mókusoknak kötelező darab, idővel az összeset felpakolászom majd a polcokra, bárhogy is lesz!
Nemrégiben megjelent a legújabb Dexter-könyv, teljesen véletlenül vettem észre valamelyik Libriben, gyorsan be is szereztem.
Azt semmiképpen nem mondanám, hogy rossz volt, de talán ez a sorozat leggyengébb darabja. Kis össze-visszaság, kevésbé érdekes események és nem túl sok fordulat vezette végig a sztorit. Délutáni-esti olvasnivalónak nem volt rossz, de azért az előző részek sokkal izgalmasabbak, reméljük, a következőnél jobb lesz a helyzet.
Őszintén szólva, én kedvelem Frei Tamás munkásságát. Amennyire emlékszem tökmag koromból, a család mindig együtt és vidáman nézte a Frei Dossziét meg az éppen mindig aktuális műsorát, és akkor, televíziós riporterként ő tényleg olyan helyekre is eljutott, ami nekünk, kis elszigetelt országban lakó nézőknek a szájunk eltátását okozta. Nem tudom, hogy ha most nézném, így éreznék-e, de akkor nagyon is így éreztem. Aztán ott van még a »Cafe Frei«, ami szintén egy jó dolognak tekinthető kishazánkban – én mindenesetre kifejezetten szeretek oda járni.
Frei Tamás most könyvet írt. Azt mondta, hogy az évek során kitanulta a konspirációs regény amerikai stílusjegyeit, és ebben maximálisan igaza is van. Néha kicsit túlzásba viszi ugyan a konspirációt és a szálak ide-oda rángatását, de egyébként ez is inkább csak a könyv elejére jellemző. Ritkán lassulunk le, akkor viszont sokszor eléggé, de javarészt mégis pörgős a történet, olvastatja magát. Merthogy az A megmentő egy konspirációs regény. Nem jobb, nem rosszabb mint a többi, én mégis tudjátok mért szerettem igazán? Mert magyar ember írta. És bár az egész világot körbejárhatjuk az olvasása során, mégis Magyarországról olvasni sorokat egy ilyen amerikaias regényben jó dolog. És nem az amerikai cukormáz miatt, hanem mert nekem például szívem vágya lenne egy hasonló történeten alapuló »magyar akciófilm«, magyar helyszínekkel meg minden. Talán egyszer még meg is érjük.
A könyvben egyébként sok érdekességet olvasni, elvileg a történetet leszámítva minden igaz és hiteles forrásból származik, tegyük fel hogy tényleg, ebben az esetben tényleg elgondolkodtató egy-két sor.
A befejezést itt is kicsit összecsapottnak éreztem (mostanában ezt több helyen is amúgy), nagyon el volt húzva a végjáték és végül semmi extra nem volt, sok szál be sem lett igazán fejezve. Sokat nem ront persze az összélményen.
Hogy tetszett-e? Igen. Elolvasom-e a következő részt, A bankárt? Igen.
Kettő, kicsit független dolog. A címlapon szintén amerikaiasan vannak idézetek nagy neves újságíróktól. Talán a Népszavától valaki írt egy két bekezdésnyi szöveget, teljesen korrekt, alatta a Nők Lapja Cafe magazin szerkesztője meg az alábbit írta: Frei egy intelligens, művelt pali.. Ehhez szeretnék külön gratulálni, mert egyrészt semmi köze a könyvhöz, másrészt nevetséges. A másik dolog pedig, hogy kicsit zavaró volt a sok dőlt betűkkel szedett szó. Néhol ez egy kicsit szájbarágós jelleget kölcsönzött. Illetve, még egy bónusz: négy elírási hibába futottam bele, ami persze nem vész, de furcsa, máskor ritkán találok ilyesmit. (Meg hát minek van a korrektor meg a rektor meg a raptor.)
Megjelent Robin Cook bácsi legújabb könyve, amit Tigi barátomtól kaptam meg karácsonyra. Az egyik kedvenc írómról van szó, azonban a legújabb regényeinél azt vettem észre, hogy a szalagon hirdetett élmény, miszerint Robin Cook hetvenévesen is ugyanolyan bámulatosan nyűgözi le az olvasót és izé, szóval ez annyira már nem jön át. Izgalmas volt helyenként a történet, de közel nem hozta a régi szintet, arról nem is beszélve, hogy belekezd három történetbe, míg végül az egyiket fejezi csak be, nagyjából.
Ettől függetlenül a természetgyógyászokról alkotott képet sikerült kicsit megbolygatni, ha ugyan megváltoztatni nem is, de azért egy bogárka bekerült a fülbe ezzel kapcsolatban.
Ami mellett még nem tudok elmenni, az a tagadhatatlan Dan Brown utóíz. Volt már korábban – jóval Dan Brown előtt – hasonló téma körbejárva, és Dan Brown stílusjegyeit mellőzve is sikerült izgalmasra venni, így most annyira nem állt nekem össze, hogy mért kellett ilyen irányba vágtatni. Végső soron nem volt vele gond, mert az ember izgatottan várta a végkifejletet, csak aztán a katarzis maradt el.
Pontot sem igazán tudnék rá adni, egynek nem volt rossz, de biztos hogy nem olvasom újra, úgy mint egyéb regényeit.
Eddig azt hittem gyorsan olvasok, de Stephen King Az című könyvét nem is igazán emlékszem, mikor nyitottam ki először, talán még február környékén, mire most a napokban sikerült az utolsó oldalát is balra fordítani a kétkötetes darabnak. Sok időm nem volt olvasni, de azért napi öt-tíz percet mindig szántam rá. Hihetetlenül olvastatja magát, ez többek között annak is köszönhető, hogy a két kötet háromnegyedéig gyakorlatilag semmit nem tudni, csak össze-vissza dobálnak minket időben, emberek és történetek között. Aztán a végén haladunk afelé, hogy összeáll a dolog, de mindeközben én olyannyira beleéltem magam, hogy szinte száz százalékos részletességgel láttam magam előtt az eseményeket, ilyet és ennyire pedig ritkán tapasztaltam ezidáig. Végig arra gondoltam, mennyire jó filmet lehetne belőle forgatni (belenéztem a 90-es évek tévéfilmjébe, melyet készítettek, és kicsit csalódtam is), és persze erre nulla lehetőségem van, de egy fotósorozaton mindenesetre gondolkodom.
Bár félni vagy rettegni nem lehet az olvasás közben, hátborzongatóan felidézi a gyerekkori félelmek és fantázia erejét, belemászik az ember fejébe, apró kis bogarakat ültetve mindenfelé és még napokkal utána is eszembe jutnak jelenetek, fel-fel lapozok fejezeteket.
Összességében tetszett, a legjobb könyvélmények közé tudnám sorolni eddig, attól függetlenül, hogy a végét kicsit befejezetlennek éreztem, attól kicsit többet vártam. Vagy csak másra számítottam, ki tudja.
Egy biztos: fordulatos, nem könnyedén kiszámítható és elgondolkodtató regény az Az, mindenképpen érdemes legalább egyszer elolvasni.
Ezt a könyvet csak ajánlani tudom bárkinek, aki egy picit is foglalkozni akar Javascripttel. Az alapvető információktól kezdve a különböző népszerű gyűjtemények (JQuery például) bemutatásán át, a Cometig nem bezárólag minden megtalálható ebben a cirka hétszáz-egynéhány oldalas vékonynak nem nevezhető kötetben. Az ára is hasonló vastagságú: nyolcezer pénzt kérnek érte, de tényleg megéri. Rendkívül olvasmányos, a kódok jól áttekinthetők és logikusak, a feladatok átgondoltak és szerveroldalon PHP-kódokat is mellékelnek. A benne található forráskódok letölthetők, azokat folyamatosan frissítik.
Az egyetlen probléma a fordítással van, itt-ott hibás ragozások, kis- és nagybetűk, hülyén fordított szavak és hasonlók, de ezt a hasonló szakmai irodalomnál már megszokhattuk.
Az a helyzet, hogy Dan Brown zseniális író. Ezt így vastagon le kellet írnom. Tudnék jobb írókat említeni, te is tudnál olyan írókat említeni akik sokkal komolyabb műveket tettek le az asztalra és mindenki tudna még ezernyi más jó írót mutatni. De akárcsak J. K. Rowlingnak, neki is megvan az a tehetsége, hogy egyszerűen elvarázsolja az olvasót. Lehet, hogy az információk nagyobbik hányada nem is igaz, de a rendkívül színes a fantáziavilág, a lebilincselően izgalmas történet, az érdekes karakterek és nem utolsó sorban a meglévő információk kiváló felhasználása és alkalmazása, beillesztése az eseményekbe. Mindkét írót szerintem ezért illeti minimum a zseniális szó, még ha valami kalapos bölcsész meg is szándékozna verni e kijelentés miatt.
Az Az Elveszett jelképet azt hiszem októberben láttam először a könyvesboltokban, akkor még Lost Symbol felirattal, angol nyelven, és emlékszem hogy december első hetében loholtam egy emberke után a metróban, hogy tényleg a magyar könyvet láttam-e a kezében. Egy könyvárussal beszéltük is, hogy rendkívül jó piacfogás volt, hogy nem tököltek a fordítással, karácsonykor így rengeteget el tudtak belőle adni – nem mintha amúgy gond lenne ezzel.
De beszéljünk végül a regényről, elvégre ez a bejegyzés arról szólna. Egyszerűen mesteri, Brown eddigi legjobb alkotása, ehhez kétség sem fér. Sikerült megtalálnia az egyensúlyi állapotot a »da Vinci-kód« és az »Angyalok és Démonok« között. Utóbbi ugyanis túl izgalmas volt, tényleg, fájt a fejem mire elolvastam másfél nap alatt, annyira letehetetlen volt. Ez viszont pont kellemes volt.
A történetben van egy-két apróság, amit az előző könyvek olvasása után rögtön ki lehet találni, ezt leszámítva viszont kiszámíthatatlan és változatos a sztori, ide-oda váltakoznak a szálak, új karakterek jönnek, régiek eltűnnek, és semmi sem állandó. A végén a főpoén egy nagyon pici része sejthető volt, de ezt leszámítva semmit nem tudtam megtippelni. Mesterien van bemutatva, fel- és levezetve az egész.
Hihetetlenül magával ragadott és tetszett ez a darab, remélem Dan Brown tervez még két-három Langdon-féle regényt, mert nagyon szívesen olvasnám még. Erre is megérte éveket várni.
Az van, hogy Cook bácsi kijött a formájából. Röviden összefoglalva egy unalmas, összecsapott, a történetet az utolsó tíz oldalban kibontó és elrontó regényt kap az, aki az Idegen testet elolvassa. Nem szenvedés a könyv, mert úgy lehet olvasgatni, de az egykoron letehetetlen láznak már nyoma sem volt. Ezt a legutóbbi két-három darabnál már egyre erősebben lehetett érezni, de csak mostanra hatalmasodott el az érzés olvasás közben. Vagyis pontosan az, hogy semmilyen érzést nem vált ki.
Egy dolog tetszett igazából, mégpedig az, ahogy minden fél érdeke szöges ellentéte volt a másikénak, mégis végül ugyanaz az út vezetett a megoldáshoz.
Többet nem tudok és nem is igazán szeretnék elmondani róla.
Tudja, Utivich, azt hiszem, ez lett a mesterművem! – Aldo Raine
A nyár végén látott és hatalmas sikert arató »film« után elolvastuk a nemrégiben beszerzett forgatókönyvet is. Pár óra alatt ki lehet végezni, néhány oldal az egész, csak az elsőket kell megszokni, utána rendkívül olvasmányos.
Van benne néhány, a filmből kimaradt jelenet és néhány apró eltérés is, továbbá sanszos, hogy nem ez az igazi forgatókönyv, annak csak valamilyen kivonata, de így is elég sok mindent leír (hogy áll a kamera, mit írnak ki, hogy legyen a felirat és így tovább). Rendkívül érdekes volt forgatókönyvként olvasni, roppant kemény meló lehet egy ilyen olvasott anyag után az olyan képi világ megteremtése, mint amit a filmben láttunk. Persze Tarantino előnyben volt, hiszen ő maga írta és rendezte a darabot, így valószínűleg a szeme előtt volt végig amit látni szeretett volna.
Stephen Kingnek hihetetlen fantáziavilága van. Talán azt is lehetne rá mondani, hogy őrült, mert aki egy ilyen komplex történetet képes töltőtollal papírra vinni, meg egyáltalán, arról minden bizonyossággal állítható, hogy – természetesen a legpozitívabb értelemen – nem normális.
Tilos az ugrálás, tilos a játék; MNUSZ; a vonal és hasonló teljesen értelmetlen szavak. Több száz oldalnyi felvezetés, öt-hat ember teljes élettörténetét egészen a gyerekkoruktól kezdve ismerhetünk meg, szépen apránként adagolva minden információt. Amikor elkezdtem olvasni, még nem igazán tudtam, milyen irányba fog majd tartani (fülszövegeket sosem olvasok), mire pedig eljutottam a történet háromnegyedéig, már nem tudtam.
Kiváló, hosszú és rendkívül érdekes olvasmány, csak ajánlani tudom. Nem azért, mert hát a sztefönking írta, hanem mert tényleg jó.
Stephen King mostanában egyik legemlegetettebb regényéről van szó, mely vitatottságát egyértelműen a mai átlagember mobilhasználati szokásainak köszönheti; vagyis annak, hogy tíz emberből kilenc mobiltelefonnal jár még a vécére is, a tizedik pedig éppen csak otthon hagyta. (Érdekes élmény volt mondjuk ezt a könyvet e-book formájában mobiltelefonon olvasni, de hát belefér.)
Az alaptörténet annyi, hogy egy lüktetésnek nevezett folyamat eredményeként egy őszi napon minden mobiltelefon csörögni kezdett vagy csak egyszerűen a már vonalban lévő hívás helyett egy olyan vírust terjesztett, ami elmebeteggé tetté azt, aki éppen a füléhez tartotta a készüléket. A lüktetés pillanatok alatt történt, hiszen aki látta a pánikot, rögtön a zsebébe nyúlt, hogy haza vagy bárhová máshová telefonáljon. Persze volt néhány ember, akinek nem volt mobilja vagy csak egyszerűen otthon hagyta. A könyv az ő történetüket meséli el az új, vérszomjas mobilbolondok világában.
Érdekes történet, bennem több dolog is megfogalmazódott mikor a végére értem. Egyrészt rögtön láttam, hogy valaki-valamikor ebből filmet fog csinálni, ha még nem csinált, mert a könyv valahogy végig adja az ember agyába a képeket és mintha egy kész forgatókönyvet olvasna. Ez talán amiatt is van, mert hihetetlenül részletesen le van írva minden, még ha csak egy apró mozdulatról vagy leírásról van csupán szó. Ráadásul Kingnek van egy rendkívül humoros stílusa, de minden humoros sor mögött ott van a feszültség, a várakozás és még ha rohadt hosszú is az egész könyv, az ember csak halad vele előre, mert kíváncsi a végkifejletre.
Elgondolkodtató, vicces, sokszor drámai de leginkább mégis hátborzongató könyv ez. Negatív tulajdonságaként csak a befejezését tudom említeni, de ezt mindenki maga dönti el.
Hihetetlenül zseniális könyv, ha három szóban akarom jellemezni. Leginkább talán azért, mert bár Huxley 1931-ben írta, ma, 2009-ben ugyanúgy megállja a helyét, mint akkor amikor először kiadták. A történet a jövőben játszódik, ahol sikerült megteremteni egy háborúktól, betegségektől, éhezéstől és egyéolb súlyos problémáktól mentes, gyakorlatilag tökéletes világot. Egy olyan világot, ahol az emberek nem születnek, hanem aprólékos beállítások után futószalagon készülnek, ahol nem létezik az egyén, ahol bárki megkaphat bárkit és a kábítószer nemhogy tiltott, hanem gyakorlatilag kötelező és ahol Shakespeare-t olvasni bűn. És bár a rendszer tökéletes, senki nem lehet benne egymaga, mégis van egy-két ember, akik kívülállónak érzik magukat.
Ebbe a tökéletes, de közben mégis velejéig romlott világba csöppen bele a Vadember, aki egy rezervátumban, elevenszülő gyermekeként jött világra, és élete nagyobbik részét egy Shakespeare kötet olvasgatásával töltötte. És az igazi bonyodalmak természetesen csak ekkor kezdődnek.
Csillagos ötös irodalmi darab, aki még nem olvasta, annak bátran merem ajánlani.
Giginek hala sikerult elolvasnom Lindsay legujabb Dexter-regenyet. Erdekes amugy, hogy hullamokban hol a konvy koveti a sorozatot, hol pedig forditva. (Mindekozben megjelent egyebkent a sorozat legujabb evadjanak elso resze, de ennek a megtekintese meg par hettel eltolodik.)
Annyira nagy porges es olyan magas izgalomfaktor nem volt, mint a »Dermedt, dacos Dexterben«, ellenben ettol fuggetlenul is remek elmeny volt, bar az elso fele elegge docogos, es utana ha letehetetlenul nem is, viszont kellokeppen izgalmas. Ami miatt meg mindig bejonnek Lindsay irasai, az a dramairo multja, ezzel ugyanis az egyebkent sem egyszeru ponyvat negy-ot lepcsovel feljebb tolja.
Arra lennek igazan kivancsi, hogy hany kotet van tervben, es hogy vajon kigondolta-e elore az iro a befejezest, vagy csak ahogy esik, ugy puffan majd.
Azt hiszem, ha a Dexter-regények »első« és »második« részét zseniálisnak tartottam, akkor ez a zseniális+1. Nem emlékszem mikor volt utoljára olyan, hogy tizenegytől hajnal kettőig olvastam, és bár tudtam hogy másnap kómás leszek, és hogy leragad a szemem, de egyszerűen nem bírtam letenni. És azért ez nagyon ritka, hogy nem hogy azt érzed, hogy már a harmadik kicsit unalmas, hanem az előző kettőt összeszorozza élmény tekintetében. Szóval Jeff Lindsay beleadott apait és anyait, ráadásul már megjelent az új könyv is. (A héten szerintem meg is szerzem.)
A történet máskülönben a Sötét Utasról, származásáról, történetéről szól. Többet nem írok, mert ennyit lehet róla úgy elmondani, hogy ne legyen szpojleres.
Tényleg remekmű volt, rajongóknak kötelező, de ha valaki még nem olvasta, hát emiatt megéri elkezdenie!
A világhírű szerző, Robin Cook új bestsellere, amit magam is »nagyon vártam«, ráadásul a borítója is szép.
Ehhez képest az van, hogy nem hogy nem igazán tetszett, hanem inkább csalódás volt. Négyszáznegyvenhat oldal, ebből kb. tizenkettő volt, jóindulattal tizenöt volt, ami tényleg izgalmas, a többi saláta, de abból is a fonnyadtabb fajta. A történet kimenetelét pedig nagyjából a századik oldal körül meg lehet sejteni.
Robin Cook jól írt. Viszont az utóbbi néhány könyvében azt tapasztaltam, hogy semmi újdonságot nem érezni, ami nem is lenne baj, de elmúlt már a régi szikra is. Nincs meg az az izgalom, az a fajta eseménytelen, ám mégis hihetetlenül feszült és nyomozós történetvezetés, mint mondjuk egy tíz évvel ezelőtti regényben, ami miatt fennmaradtam éjszaka több órát, hogy még-még-még.
És persze valamilyen szinten ez a könyv is tetszett, jó volt egy kis szünet után ismét Laurie, Jack és Soldano nyomozó kalandjait olvasni, de kicsit már unalmas volt az n+1-ik biztosítási összeesküvés-elmélet és az n+1-ik az orvoslást ne keverjünk pénzzel főtanulsággal záródó egyébként eseménymentes sztori.
Többet vártam, na. Bízom benne hogy az új regény jobb, de leginkább másabb és izgalmasabb lesz.
Megmondom őszintén sosem zárkóztam el a keleti kultúra ékes gyöngyeitől, az animéktől és a mangáktól, sőt, egy-két darab kifejezetten tetszett, néha eljátszottam a gondolattal, hogy majd megnézem vagy elolvasom, de megmondom őszintén hogy ennyi sorozat és film mellé tényleg nincs időm még rajzfilmeket is nézni.
Viszont múltkor Tomi kezembe nyomta a Death Note első könyvét magyarul, hogy tetszik-e. Nagyjából az ötödik oldal után nem tudtam letenni, már elolvastam öt könyvet és egyre izgalmasabb. Tényleg kiváló darab, ráadásul a képregény-olvasás kicsit nosztalgikus érzéssel is jár.
A történet röviden, hogy a halálistenek bárkit megölhetnek, akinek nevét beleírják az úgynevezett halállistába. Az egyik lista viszont egy emberhez kerül, egy tizenéves fiúhoz, aki elhatározza, hogy ezzel a listával szabadítja meg a gonosztól a világot. Minden bűnöző nevét beleírja a listába, és sokáig észrevétlenül tevékenykedik, mígnem a rendőrség és egy különleges, L névre hallgató titokzatos alak fel nem figyel az eseményre.
Amiért leginkább tetszik, az a valóságtartalom és földöntúli dolgok számomra is emészthető aránya. Úgy értem, hogy a halálisteneket leszámítva gyakorlatilag semmi földöntúli nincs benne, a való világban játszódik és nem megy át a néha nagyon nevetséges és nagyon gyerekes stílusba, mégis ezzel együtt képregény, ami humoros, amiben van egy pici misztikus és gyakorlatilag letehetetlenül izgalmas, bárkinek bátran ajánlom.
Múltkor több onlájn és régimódi antikváriumot, könyvesboltot néztem meg Fleming-regények után kutatva, de leginkább csak a korábban már olvasott könyveket találtam meg. Vicces máskülönben, hogy mennyire nehéz beszerezni a 007-es regényeket, a Royale Kaszinót például sehol sem találtam meg eddig. Végül aztán az Andrássy úton hazafelé sétálgatva teljes elkeseredettségemben botlottam véletlen egy antikváriumba, ahol végül rátaláltam erre a kötetre, egész jó állapotban, nyolcszáz magyar forintért. Bár a borítón Timothy Dalton van, a tengeralattjárós jelenet meg a filmből jön, ahol viszont Connery játssza a főszerepet, magam sem tudom miért.
A történet nagyvonalakban arról szól, hogy miután Bond visszatér egy gyógyfürdőből (amit manapság valószínűleg wellnessként neveznének), komoly bűnözők eltérítenek egy nukleáris fegyverrel felszerelt repülőgépet, váltságdíj fejében, amit ha nem fizetnek ki a megbeszélt határidőig, akkor a két atombombát amerikai célpontok ellen használják. Persze a CIA, az MI6 és az összes többi szervezet azonnal munkába lát, így indul kedvenc 007-es ügynökünk is az elveszett gép nyomába. Fontos pont ez egyébiránt Bond-sztoriban, hiszen itt ismerjük meg a magát FANTOM-nak nevező szervezet zseniális bűnöző fejét, Egyes Számot, vagyis Ernst Stavro Blofeldet, aki Bond egyik legnagyobb ellensége.
Annyira nem volt lebilincselő, mint korábban a »Goldfinger«, néhol kicsit vontatottabb volt a történet, de ezt leszámítva sem volt rossz.
Már nagyjából két vagy három hete olvastam el, nem is tudom pontosan mikor, de csak most jutottam el odáig, hogy össze is szedjem a gondolataimat a második Dexter-regénnyel kapcsolatban. Igazából azt nem mondhatom, hogy rossz lett, mert bár megérte elolvasni és tetszett is, de mindenképpen gyengébb picivel az »előző kötetnél«. Ez a gyengeség számomra leginkább abban mutatkozott meg, hogy végig semmi különleges nincsen, csak teljesen kikövetkeztethető, egyértelmű és logikus események egymásutánisága.
Nincs is ezzel baj akkor, ha nem a váratlan fordulatok és az izgalmas részek miatt kedvelnénk Dextert – sorozatban és könyvben egyaránt. Ráadásul nekem kissé szúrta a szememet, hogy a konkrét akció az utolsó húsz oldalon zajlik, kicsit sután ér véget és inkább a folytatásra hangolja rá a mit sem sejtő olvasót, mindezt úgy, hogy közben nem tartja annyira az izgalmi szintet.
Tényleg nem volt rossz, csak mást vár el az ember. Ettől függetlenül ugyanúgy ajánlom olvasásra, mert egy-két érdekesség kiderül, és ha a folytatás olyan lesz, amilyennek elképzelem, akkor érthető hogy miért is lett kicsit más ez a történet.
Nos, ez is megtörtént. volt olyan kedves és odaadta a két Dexter-kötetet. Igazából ez még akkor történt, mikor először találkoztunk, de mivel nem tudtam volna egy hónapon belül elkezdeni, ezért visszaadtam, majd később ismét megkaptam, és nem sokkal ezután bocsánatért is kellett esedeznem, mert az elsőt »Kázmér« volt olyan kedves, és annak ellenére is megrágcsált, hogy eldugtam a szekrényben. Az megint más dolog, hogy milyen furcsán néztek rám a földalattin reggelente, amint elővettem egy vérmintázatú könyvet, amit még valaki meg is rágcsált.
Szóval, »Dexter«. Egyeike a kedvenc sorozataimnak. Egy lezser és hűvös (nem a cool tükörfordítása ez) hawaii-mintás ingben szaladgáló miami fiatalember, aki napközben vérfoltelrendezés-elemző, míg éjszaka sorozatgyilkos. Persze a jobbik fajta, mert csak olyanokat végez ki, akik bizonyíthatóan bűnözők (azokból is a keményebb változat, gyerekgyilkosok, nemi erőszakosok stb.), de a rendőrség többszöri próbálkozásra sem tudja őket elkapni, vagy a bíróság lecsukatni. Szóval ő Dexter, aki magában szarkasztikus megjegyezéseket tesz, akit mindenki makulátlannak és barátságosnak hisz, közben pedig üres belül. Csak a Sötét Utas nevű lélekdarabkája irányítja őt olykor-olykor. A sorozat első évadja a címben szereplő könyv történetét követi (tényleg csak kisebb eltérésekkel), viszont a folytatás merőben más.
A sorozat magában zseniális volt, és picit féltem is a könyvtől, hogy csalódás lesz vagy hogy egyszerűen csak nem köt majd le, mert már láttam, de fölösleges volt. Szokásos tetszikmondatom következik: a regény zseniális. Általában nem szeretem az E/1-ben írt regényeket, de az utóbbi időben ez változott, talán ezért nem is baj, hogy csak mostanra olvastam el ezt a darabot, ahol pont ez az E/1-es elbeszélés teszi az egészet még jobbá. Egyáltalán nem volt unalmas, még így sem, ráadásul a vége egy kicsit eltér a sorozattól. Kíváncsi leszek, hogy a második kötet mennyiben lesz új, mennyiben lász más.
Nekem bejöttek továbbá a nagyon picit szépirodalmi stílusjegyek, de tényleg csak nagyon picit. Mondjuk nem meglepő, mert Lindsay korábban színdarabokat írt, viszont ez (is) adja meg neki azt a finom varázst, amitől Dexter Dexter.
Ha a könyvet kell értékelnem, kiváló. Ha a sorozatot kell értékelnem a könyv függvényében, azt kell mondjam, az egyik legjobb adaptáció, amit valaha láttam. És itt látszik nagyon, hogy a sorozat sokszor jobb választás mint a film. Vegyük például a Harry Pottert. Ha film helyett csinálnak belőle egy hétévados sorozatot, sokkal jobban ki tudják dolgozni a történetet. Ellenben ugye fennáll a veszélye, hogy rossz lesz, és a felénél lefújják, meg lehetséges hogy nem hoz annyi pénzt, mint a film (ehhez nem tudok hozzászólni), de nekem néző szemmel a sorozat tűnik jobb választásnak. Persze ez minden darabnál máshogy néz ki.
Remek volt, alig várom már hogy holnap elkezdjem a másikat, Giginek pedig ezúton is köszönöm. :]
A könyvben olvasható másik regényről, a »Lángolierekről« már volt szó . Igazából egy szóval le tudnám írni, miről szól a történet lényegében, de akkor lelőném a fő poént, úgyhogy marad a burkoltan fogalmazás. Szóval az történik, hogy van egy nem túlságosan, de azért felkapott és sikeres író, Mort Rainey, akinek az életébe egy alkotói és magánéleti válság kellős közepén nyerünk betekintést. Jaj. Elvált a feleségétől, nem tud összedobni egy új könyvet és depresszió gyötri, szóval csak a szokásos. Az egész persze nem olyan »Hank Moody« stílusban, de azért érdekes.
És ezekre még jön a slusszpoén, a hirtelen a semmiből feltűnő déli farmer, aki plagizálással vádolja. Főhősünk hevesen próbálja bebizonyítani a dolog ellenkezőjét, és eközben jönnek a sorozatos bonyodalmak, amikbe én viszont már tényleg nem bonyolódok bele.
Nekem személy szerint tetszett, bár nagyjából a negyedénél tudtam, hogy mi lesz a vége, és szerintem kicsit túl sokáig húzta King bácsi az izgalmas befejezésig, de szerencsére nem olyan sokáig, hogy az ember letegye mielőtt befejezné.
Ez a regény valójában a »Titkos ablak, titkos kert« című gyűjteményben van, de úgy döntöttem hogy külön-külön fogok róluk írni, nem pedig egyben. Még régebben, mikor olyan kicsi voltam, hogy még tudtam filmektől félni, akkor történt, hogy belefutottam Az idő fogságában című filmbe valami késő éjszakai időpontban. Már akkor időutazás-mániás voltam (ez egyébként csak súlyosbodott azóta), és a film nagyon tetszett, bár gyakorlatilag végig remegtem alatta, annyira hátborzongató volt. Nem tudom most milyen lesz. A filmet anno sokan szidták, mondván hogy köze sincs a könyvhöz. És bár a régi emlékekre alapozva jó volt a film, de tény, hogy a könyv messze túlszárnyalja.
A történet nagy vonalakban: egy menetrend szerinti repülőgép néhány utasa arra ébred, hogy mindenki eltűnt a gépről, és csak ruhanemű, paróka, fogtömés, pénztárca és egyéb tárgyak találhatók az ülésen. Hamarosan aztán kiderül, hogy mindez mért történt, és hogy mi a megoldás, de ezeket már nem tudnám szpojlermentesen leírni.
Tetszett, az egyetlen negatívuma, hogy míg egyszer nagyon történnek az események, addig máskor nagyon nem, és már-már unalmasan vontatott.
Tegnap mikor »Stephen King - A holtsáv« című könyvről írtam, említettem, hogy elolvastam egy másik, valamilyen szinten különleges King-regényt. Az A halálsoron címűről van szó, ami azért különleges, mert igazából egy hat részből álló történetről van szó, és a hat rész hat külön könyvben, filléres füzetekben jelent meg. King az előszóban említi is, hogy az ilyen regényeknél egyszerűen nincs rá mód, hogy az ember belelapozzon a végébe, és megtudja mi fog történni. (Persze csak ha a megjelenés idején olvassa.) Érdekes, én egy alkalom kivételével ilyet soha nem tettem, akkor is nagyon megbántam. (A Harry Potter első kötetének végébe lapoztam bele, és sikerült pont lelőni a főpoént.)
A történeteket egy Paul Edgecombe, a Cold Mountain fegyház E-blokkjának, azaz siralomházának őre meséli idős korában, egy idősek otthonában visszaemlékezve a múlt különös eseményeire. Életében a változást a különösen brutális gyermekgyilkosságért villamosszékbe ültetett John Coffey megérkezése hozza. Már első találkozásukkor megérzi, hogy a hatalmas négerben valami különös lakozik, de erről csak később győződik meg, amikor Coffey meggyógyítja húgyúti fertőzését.
Érdekes volt, mindenképpen tetszett, a vége különösképpen, bár volt egy-két dolog ami nem különösebben jött be a mesélésben valamint a történet logikai részében, de ettől függetlenül csak ajánlani tudom. Este valószínűleg megnézem a filmet is. Egyébként jelentősége nincs, de érdekesség, hogy a Harry Potterben lévő szinte összes név előfordult a könyvben: Harry, Dean, Hermione, Percy stb.
Elfogyott már az összes olyan itthon megtalálható könyv, ami mostanában érdekelne, ezért egy hirtelen ötlettől vezetve lekaptam egy King-regényt, ráadásul egy különleges King-regényt a polcról. De mielőtt arról írnék, muszáj kis kitérőt tennem, hogy megemlítsem az A holtsávot. Történt ugyanis nagyjából régebben, azt tudom, hogy még nem voltam középiskolás sem, hogy könyvrendezgetés közben kezembe akadt egy régi, a ragasztás lazulása miatt három darabban álló könyv. Az volt ráírva, hogy STEPHEN KING – A HOLTSÁV, meg volt rajta egy autó és egy ember, épp úgy, mint itt balra a képen.
Hallottam már Stephen Kingről, tudtam hogy ő az a nagy író, akinek könyveit még olyanok is olvassák, akik egyébként nem szoktak olvasni, és hasonlók. Szóval nekikezdtem. Nem tudom pontosan mennyi idő alatt értem a végére, de tudom, hogy nem tartott egy hétig. És amikor az utolsó lap utolsó mondatához értem (nem ahhoz, amelyiken a nyomda adatait részletezik), akkor még egy könnycseppet is elmorzsoltam. Talán, de tényleg nem emlékszem már pontosan.
A könyv története nagy vonalakban úgy néz ki, hogy egy srác, egy teljesen átlagos srác, akinek még a neve is annyira átlagos, hogy észre sem veszik, egy jégpályán balesetet szenved, beüti a fejét, és bár nem is figyel fel rá, de innentől kezdve ráérez bizonyos dolgokra. Egészen addig nem figyel fel rá, míg végül egy vidámparkban elviszi egy többszáz dolláros nyereményt. Ám ekkor üt be a krach: autóbalesetet szenved, és képességei még erősebbek lesznek, mint valaha. Ám a baleset miatt több évre kómába esik, és ezalatt a néhány év alatt megváltozik élete. Képzeld csak el, hogy most ebben a pillanatban, ahogy olvasod e sorokat, megszakad valami a fejedben, és a következő emlékképed az, hogy fekszel egy ágyban, és 2012-t írunk, például. Hátborzongató.
Mint ahogyan az egész könyv is az. Hátborzongató. Persze itt nem életszerű drámáról van szó, ami bárkivel megeshet, de közben mégsem kell hozzá nagy fantázia, hogy elhidd: veled is megtörténhetett volna. Szép lassan bontakozik ki, a végén pedig egy akkora pofont ad, hogy vörös lesz az arcod. Vagy a szemed.
Kiváló történet, emlékszem, hogy megjegyeztem, és bár eltelt mondjuk öt-hat év, mire újra Stephen King írását kezdtem olvasni, de rögtön ismerős volt az érzés. Az érzés, ami minden könyvnél más, és ez a fajta érzés utoljára évekkel ezelőtt kerített hatalmába.
A birtokomban lévő utolsó, kronológiai sorrendben viszont az ötödik, 1980-ban megjelent Sheldon-regényről van szó. Igazság szerint csak azt tudom elmondani, amit az eddigi könyveknél: valósághű, pörgős, izgalmas, tele fordulatokkal, tele érzelmekkel. Egyszerűen ez a könyv is letehetetlen. Ami miatt pedig pláne tetszett, az a maffia-szál. Tudom-tudom, nevezzen bárki sablonosnak, de egyszerűen rajongok a maffiás történetekért; nálam minden játszik: kemény kalap, szivar, Tommy gun, »Keresztapa« és minden ami kell.
A sztori három ember életét mutatja be: Jennifer Parker, a fiatal ügyvédnő, aki éppen kezdi pályafutását, mely első napján egy apró hiba miatt romba is dől, köszönhetően az ország legnagyobb maffiózója, Michael Morettinek, akit emiatt nem tudnak letartóztatni, de végül hibáját helyrehozva az ország egyik legjobb ügyvédjévé válik, melyben egy másik kiváló ügyvéd segít neki, Adam Warner, aki az Egyesült Államok elnöki székére pályázik.
Eleinte a három főszereplőt csak külön-külön láthatjuk, de végül az eseményeknek köszönhetően végül közös úton haladnak tovább, még ha adott esetben erről nem is tudnak. Rengeteg dolog történik a könyvben, de ezeket már nem tudnám úgy leírni, hogy ne lőjek le egyetlen poént sem.
Két dolog tetszett nagyon; az egyik a zseniális tárgyalótermi viták levezetése, ahol az ügyvédnő olyan trükköket visz véghez, melyeknek köszönhetően mindig felmentik védencét, a másik pedig a már előbb említett és jól kidolgozott maffia-vonal. Amit rengetegszer észrevettem, hogy a könyv végére a két dolog annyira összekavarodik, hogy most éppen egy tárgyalótermi perről olvasol, vagy a maffia bosszújáról.
Egy igen tartalmas könyvről van szó, négyszáz oldalban, a történet két különböző nő életét mutatja be, születésüktől egészen halálukig. Az egyik a lélegzetelállítóan gyönyörű szőke szépség, aki tizennyolc évesen apja kizsákmányolása elől a franciaországi Marseille-ből szökik meg Párizsba; a másik pedig az örökké-szűz-maradok, öntudatos és magabiztos amerikai nő, az egyetemet otthagyva titkárnak áll egy neves politikus irodájában. A cslekemény a második világháború előtt, alatt és után játszódik.
Ami igazán meglepett, hogy a könyv egyáltalán nem unalmas, pedig azt gondolná az ember, hogy két nő életét olvasgatni nem lehet valami izgalmas dolog – és mégis. Viszont nem billen át a mérleg, mint az »Angyalok és démonok« esetében, amikor már olyannyira zsúfolt volt a könyv, hogy fárasztó volt, de letenni mégsem tudtam, mert annyira olvastatta magát.
Eleinte gondolkodtam, hogy nagyon-nagyon-nagyon szigorúan mit tudnék találni, amibe beleköthetnék, de igazából nem volt ilyen. A történet újfent rendkívül életszerű, hihető; az előadásmód nem unalmas; a fordítás remek; a befejezés kissé elgondolkodtató; se nem rövid, se nem hosszú; egyszóval: tökéletes. Biztosan lehetne ennél jobb-szebb regényt találni, de erre nem tudok öt pontnál kevesebbet adni, mert minden a helyén volt.
Igazság szerint Sidney Sheldon nevével először négy vagy öt éve találkoztam, mikor nővéremnél a fürdőszobában egy átlagosan negyedóráig tartó ülve végezendő művelet közben kivettem a kosárból, és elkezdtem olvasni. Azt vettem észre, hogy eltelt majdnem félóra, és én még mindig ott ültem, a könyvvel a kezemben. Pedig ponyváról van szó, ez nem lehet kérdéses, de az öreg egyszerűen annyira jól írt (nyugodjék békében), hogy nem lehet nem szeretni. Általában két különleges nőalakot mutat be, születéstől egészen a felnőttkorig, aztán a sors úgy hozza, hogy a két (vagy több) nő élete keresztezi egymást.
Ezután persze sokan azt gondolhatják, hogy valami gagyi lányregényről van szó, pedig egyáltalán nem. Sheldon hihetetlenül életszerű, váratlanabbnál-váratlanabb fordulatokkal teli fordulatokat ír, melynek végén ha más ember nem is leszel, de egy kis egyedüllétre biztosan szükséged lesz, hogy feldolgozd, különösen hogy elég hosszú terjedelmű könyveket ír, így nem lehet egy nap alatt elolvasni, aztán felhajítani a polcra.
Nagyjából annyit tudok leírni úgy, hogy ne lőjek le semmilyen poént, hogy a történet három fiatal pályakezdő doktornő életét mutatja be, akik gyakornok éveiket kezdik éppen. Hárman különböző helyről és különböző világból: egy a szegénységből küzdötte fel magát; egy igazából ápolónő szeretett volna lenni, de apja kijelentette, hogy az ő lánya csak orvos lehet; egy pedig jómódú családból, jó egyetemről érkezett. A dolgok úgy alakulnak, hogy egy albérletbe kerülnek, majd egy darabig az orvosi élet roppant fárasztó és kemény világába nyerünk betekintést, addig, míg el nem kezdődnek a bajok.
Fantasztikus élmény volt, azonnal tudtam, hogy az összes többi könyvét is el akarom olvasni, ezenkívül kettőt már sikerült is. Bátran ajánlom mindenkinek, aki lebilincselő, izgalmas és érdekes regényt keres.
George Orwell sokat emlegetett 1984 című regényével »tavaly találkoztam«, és azonnal magával ragadott, így nem volt kérdés, hogy előbb-utóbb az Állatfarmot is elolvasom majd, mely egyébként az Országos Széchenyi Könyvtár Magyar Elektronikus Könyvtárában többféle formátumban, ha valaki az elektronikus változatot előnyben részesíti. Vakok számára még felolvasás funkció is elérhető, ami szerintem nem utolsó szempont. De most a könyvről.
Rövid kis történetről van szó, mely beszélő, gondolkodó állatokról szól, de ezalatt nem gyerekes figurákat kell elképzelni, hanem egy igen komoly társadalomkritikát, egy igen komoly utalást bizonyos emberfajtákra és bizonyos rendszerekre. Az állatok egy napon megunják, hogy az emberek elnyomják, dolgoztatják, verik őket, és közben éppen csak annyi ételt kapnak, hogy ne haljanak éhen. Elkergetik a Major tulajdonosát, és a disznók vezetésével saját gazdaságba kezdenek, az állatok gazdaságába, ahol jó élet van, és mindenki magáért, egymásért dolgozik. Aztán persze a dologból valami teljesen más sül ki. A könyv utolsó mondatát emelném ki, mely remekül összefoglalja az egész mondanivalót:
Tizenkét hang üvöltözött dühösen, és a hangok mind teljesen egyformák voltak. Most már nem volt kérdéses, hogy mi történt a disznók arcával. Az állatok a disznókról az Emberekre, az Emberekről a disznókra, aztán a disznókról megint az Emberekre néztek, és már nem tudták megmondani, melyik az Ember, és melyik a disznó.
Hihetetlen, hogy ez az egyáltalán nem mai könyv még ma is mennyi helyzetben megállja a helyét, és mennyi emberre, eseményre, szervezetre ráhúzható. Azt hiszem, ez a kötet is azok közé a bizonyos alapművek közé tartozik, amit legalább egyszer illik és érdemes elolvasni.
A Csak kétszer élsz volt a másik 007-es regény, melyet sikerült a napokban elolvasni. Lebilincselő, érdekes és tanulságos regényről van szó. Bond teljes letargiában van, úgy érzi: bármelyik pillanatban elbocsáthatják, már-már maga akarja beadni felmondását, amikor M-től egy különleges, kivitelezhetetlen feladatot kap: látogasson el Japánba, és az ottani titkosszolgálat vezetőjétől szerezzen meg egy szigorúan bizalmas anyagot, mely az angol kormánynak felbecsülhetetlen értékű információt jelent.
Csak kétszer élsz;
Egyszer, amikor megszületsz,
és egyszer, amikor szembenézel
a halállal.
Basho, japán költő nyomán
Ami nagyon tetszett, hogy rengeteget lehet megtudni a japán kultúráról, a japán emberekről, a japán viselkedésformáról. Szinte minden oldal elhint legalább egy apró megjegyzést ezzel kapcsolatban. Bond összebarátkozik a Japán titkosszolgálat vezetőjével, és megtanulja, hogy mi az on. Ha Japánban ugyanis szívességet teszel valakinek, akkor on-t helyezel rá, és az a valaki köteles legalább akkora, de inkább nagyobb on-t visszaadni. Így tehát ahhoz, hogy Bond megkapja amit akar, szívességet kell tennie Tanakának, a titkosszolgálat fejének, és itt kezdődik az izgalmas rész: meg kell ölnie egy rendkívül különös park tulajdonosát, ugyanis a kertje rengeteg ritka, ám halálos növény, állat és rovar miatt az öngyilkos-jelöltek gyakori választása – és mivel a japánoknál az öngyilkosság dicsőség, van egy pár jelentkező. Innentől pedig sorra jönnek a vadabbnál-vadabb kalandok, váratlan meglepetések és eseménydús akciójelenetek.
Fleming ezen könyve is nagyszerű volt, nálam ez öt pont, nem találtam benne semmilyen kivetnivalót, nem voltak unalmas részek, nem voltak zavaró logikai és fordítási hibák, szóval szintén csak ajánlani tudom, és egyre kíváncsibb vagyok az összes többi 007-es történetre, főképpen a Royale Kaszinóra.
Találtam kettő nagyon régi Fleming-könyvet, bár lehet nem kellett volna elolvasni, mert mindkettő az idővonal közepén van, és jócskán hivatkozik az előző regényekre. Ian Fleming véleményem szerint zseniálisan ír. A duplanullás James Bond ügynököt senkinek sem kell bemutatni, ugye. Én az összes Bond-filmet láttam nagyjából negyvenszer, így kialakult már egy kép, hogy mégis milyen is ez a James Bond. Nem az arcára, a megjelenésére gondolok, hanem a jellemére, a stílusára. És ezt a képet e könyv elolvasása teljesen átformálta.
A filmekben Bond a sármos, rettenthetetlen ügynök, aki nem fél senkitől és semmitől; nem vívódik tettei következményén; teketóriázás nélkül meghúzza a ravaszt és látszólag tényleg nincsenek érzelmei. A Goldfingert olvasva pedig egy olyab Bondot kapunk, aki órákig rágódik azon, hogy megölt egy embert, aki az életére tört, miközben repülőgépét várja, mely mint kiderül csak holnap tud elindulni.
Ekkor kapcsolódunk be a történetbe, és ekkor keresi fel egy régi ismerőse (akivel a Royale Kaszinóban ismerkedett meg, mely Ian Fleming első 007-es könyve), hogy nyomozza ki neki Auric Goldfinger titkát, az aranymániás milliárdos ugyanis mindig csal, ha kártyajátékról van szó, pedig annyi pénze van, hogy ez nem lenne indokolt, Bond barátjának azonban súlyos anyagi károkat okoz. Leleplezi Goldfinger titkát, aztán később a főhadiszálláson munkája ismét összehozza a fura szerzettel, aki mint kiderül, nem csak a kártyajátékban rossz ember: mindenidők legnagyobb rablását tervezi, melyet főhősünk – meglepő módon – szintén meghiúsít majd.
Remek könyvről van szó, nekem azonnal megtetszett Fleming stílusa, és tősgyökeres Bond-rajongóként remek élményt nyújtott az összes oldal. Aki szerette a filmeket, annak biztosan fog tetszeni a regény is, kivált, hogy a régebbi filmek mai szemmel elég bugyután néznek ki, a könyvet olvasva pedig értelemszerűen jobban elengedi az ember a fantáziáját.
Egy dolgot már biztosan tudok: Laurie sokkal jobb színész, mint író. 1996-ban The Gun Seller címmel megjelent regényéről van most szó. És itt akkor rögtön egy apróság: cirka tizenegy év után ideért a könyv, mikor berobbant a borostás »House« az átlag magyar háztartásba, a Stuart Little kisegérre meg senki nem emlékszik ugye. Ezzel még nem is lenne gond, de valaki ügyes üzleti húzással gondolta hogy rárakja House fejét (értsd: a borostás Hugh Laurie), ami értelemszerűen megdobta picit az eladásokat. Nem tagadom, én is többek között az írója miatt olvastam el.
Valamint még egy dolog, ami egyáltalán nem az író hibája, de a végeredményt rossz irányba mozdítja: ennyire gyönge fordítást régen olvastam már. Néhány szó félrefordítását (melyek egyébként tipikus kezdő fordítói hibák) még megérti az ember, de amikor megláttam a Közép-Kelet szót, nem is egyszer, akkor elmorzsoltam egy káromkodást.
Maga a történet egy volt angol katona kalandjait mutatja be, akit felbérelnek egy gazdag ember megölésére, de ő visszautasítja az ajánlatot, és inkább nyomozgatni kezd. Rögtön az első oldalon belevág a lecsóba: valaki el akarja törni a kezét, aztán az a valaki elájul, majd jönnek a bonyodalmak, szép nőkkel, bérgyilkosokkal és gazdag emberekkel. A két részre bontott cselekménnyel egyébként semmi gond nincsen, bár az utolsó egynéhány oldalt olvasgatva kicsit úgy érzi az ember, hogy a végkifejlet elég keményen össze lett csapva.
Hogy jó könyv-e? Nem tudom. Figyelembe véve hogy a szerző első könyve, nem rossz. Hogy elolvasom-e újra? Biztosan nem. Hogy tetszett-e? Igen is, meg nem is. Egy dolgot biztosan tudok: Hugh Laurie könyvét sokáig nem fogom elfelejteni; ez volt ugyanis az első regény, melyben az egyébként engem roppantul idegesítő E/1-ben történő elbeszélés kifejezetten tetszett.
Nem mondom, hogy rossz, nem mondom, hogy nem éri meg rááldozni azt egy egy-két délutánt, míg elolvassa az ember, de amekkora rajongás és csillogás övezte körül ezt a regényt, én sokkal-sokkal többet vártam tőle.
Értékelés: 3 pont (Meglátjuk milyen lesz legközelebb.)
Most jön a szokásos nyaralás utáni könyvbejegyzés-zápor, aztán majd jövő héten valamikor lesz videó- és fényképáradat is.
Vegyesek az érzelmeim Robin Cook legutóbbi magyar nyelven megjelent könyvével, a Válsággal kapcsolatban. Egyrészt ezzel az összes megjelent magyar nyelvű kötetet elolvastam, másrészt pedig ötszáz-egynéhány oldal után egy olyan befejezést kap az olvasó, mintha az utolsó fejezet egy másik könyvből lenne kiragadva. Inkább egy kis rávezetés a történet következő kötetben kibontakozó folytatására, mintsem a történet korrekt befejezése. Ez persze nem lenne baj, az már inkább, hogy ötszáz-egynéhány oldalon keresztül semmi izgalmas, semmi említésre méltó nem történik, és már várod a végkifejletet, ami aztán elmarad.
A történet nagyon röviden egy orvosi műhibapert ölel körbe, ahol dr. Jack Stapleton próbál segítséget nyújtani nővére férjének, aki a vádlottak padján ülő orvos. Van benne egy kevés akciójelenet is, az elmaradhatatlan olasz maffiózók és persze az óriási összeesküvés-elmélet. Nem volt ez rossz könyv, csak éppen többet vártam tőle, a fülszöveg alapján, melyet egyébként ritkán olvasok el.
Az egyébként megvan, hogy mostanában mindenki könyvet ír, még olyan emberek is, akikről azt sem feltételeznéd, hogy írni tud. Már várom a Gáspár Győző - Zsamorzsá című bestseller kötetet.
Vannak olyan könyvek, amiket az ember életében legalább egyszer el kell olvasnia, hogy másként tudjon gondolni dolgokra. Ilyen például »George Orwell 1984« című műve, és ilyen Robin Cook Szöktetés című regénye is. Az első húsz-harminc oldal annyira jelentéktelen volt, hogy nem is tudtam, merre fog menni (ráadásul semmi orvosi dolog nem volt benne, ami Cook főtémája ugye), aztán a negyedik fejezet környékén beindult, és szabályszerűen nem tudtam letenni.
Szpojler! — A bejegyzés folytatásában lehull a lepel!
Bár nem is tudom van-e értelme, a könyv témájú bejegyzéseket olvas-e egyáltalán valaki.
Fantasztikus könyv, a végén még fantasztikusabb fordulattal (bár aki a bevezető nagyjából húsz oldalára teljes egészében emlékszik, annak talán nem olyan nagy a meglepetés). Kicsit hasonlít a »Vakságra«; ott ugyanis Laurie Montgomery jelenik meg először, míg itt néhány évvel később Jack Stapleton, akik visszatérő karakterek a későbbi regényekben. Így, hogy elolvastam ezt is, ha jól számolom két Robin Cook-kötet maradt; kicsit furcsa lesz mást olvasni így nagyjából másfél év után. Viszont a jó oldalát nézve, legalább elkezdhetek olyan regényeket, amiket pontosan amiatt nem kezdtem, mert először ezeket szerettem volna befejezni.
Meglepődtem. Robin Cook általában orvosi témákkal foglalkozik, még közelebb orvoskrimikkel. Összeesküvés-elmélet, gyilkosság, akció, szex, orvosok, nővérek, kórházak, krimi. Általában. Az Invázió ezzel ellentétben egy 180°-os fordulatot, a témája ugyanis a földönkívüliek. Aki olvasott már néhány regényt Cook bácsitól, annak azért lehet szintén meglepő, mivel megpróbált mindig a valóság talaján maradni, és ha kicsit megeresztette is a fantáziáját, valahogyan mindig tudott valami reális, elfogadható magyarázatot adni a történtekre.
Itt viszont lótúrót kapunk, nem realitást! Mégis, az egész valahogy úgy van tálalva, hogy tényleg elhiszed, hogy ez megeshet. Például mert a egy kisebb magyarázatot, hogy mért pusztultak ki annak idején az ősi hüllők.
Csillaghullás, tönkremegy minden elektronikai berendezés, és apró, diszkoszra hasonlító tárgyak lepik el szerte Amerikát, később pedig az egész világot. A diszkoszok, azon túl, hogy képesek fekete lyukat létrehozni, védekezésből; egy apró szúrással, mely egy fehérjét fecskendez az emberbe, aktiválni tudnak az egy vírust, melyet hárommilliárd éve(!) hagytak itt zöld kis barátaink, az őstengerekbe szórva, gondoskodva róla, hogy minden élőlényben ottlegyen.
Tovább nem igazán akarom mondani, mert az már erős szpojlerezés lenne. Nekem roppantul tetszett a könyv, kivált azért, mert Robin Cook néha-néha eltávolodik az orvosi vonaltól, és a poén az, hogy hihetetlenül jól sikerül neki. Lásd, ott volt anno a »Szfinx«, ami ugyanúgy remek volt.
És apropó, suliban láttam egy csajt, akinek a kezében a »Halálos kockázat« figyelgetett. Meglepett.
Tulajdonképpen ez a regény is Robin Cook legjobbjai közé tartozik. Sikerült egy »már ismert« karaktert elővenni, ráadásul a sztori is nagyon déjà vu érzést kelt, ellenben az egész könyv tömény izgalom, esemény, dráma. Gyakorlatilag nincs két olyan oldal, ahol ne történt volna valami izgalmas, ne halt volna meg valaki, ne lett volna új fordulat, stb. És az egész végkifejlet teljesen meglepő volt, ami számomra tényleg ritka, mivel általában valahogy mindig sikerül rájönnöm, vagy megsejtenem, hogy mi lehet az összeesküvés-elmélet hátterében. Ajánlott kategória, erősen.
Ami miatt viszont szomorkás vagyok, hogy összesen négy regény van még hátra Cook bácsitól, és ebből egy még nem jelent meg magyarul, egyet meg be kell szereznem. De mindennek van jó oldala ugye: legalább utána elkezdhetem olvasni a várólistára felvett rengeteg könyvet, »például«.
Ez is megvolt – mondhatnám. Érdekes volt a vége, teljesen másra számítottam, ami viszont annyira nem jött be, hogy az egésznek volt egy olyan semleges íze. Történtek a dolgok, lehetett sejteni, hogy valami összeesküvés van a háttérben, aztán egyszercsak hopp, valaki meghalt, mást lecsuktak, epilógus, heppiend. Mondjuk sokkal inkább mutat rá a fő karakter személyiségváltozására, mintsem a rák gyógyítására, amiről egyébként szólna. Nem volt rossz, de olvastam már jobbat is, legfőképpen a 2000 előtti regényekből, akkor még sokkal több volt a krimi és az izgalom, szemben az érzelmekkel.
Viszont ha elfogynak a Cook-könyvek, nagy valószínűséggel újrakezdem Verne összes regényét. Meg ott van még Hugh Laurie-féle Balek is, valamint a Jeff Lindsay bácsi által megírt Dexter.
Namost, ezzel a könyvvel az a baj, hogy unalmas. Nagyjából huszon-egynéhány fejezet, és ebből az utolsó kettőből történik valami, úgy igazából. És közben végig sejthető, hogy mi történik (nagyjából az ötödik fejezet után már tippeltem, és mint később kiderült, jól). Tehát semmi izgalom, semmi jajnembíromletenni, az utolsó pár fejezetet leszámítva. A változatosság kedvéért orvoskrimi, és a mostanában közkedvelt téma Cook bácsinál: mennyire jó az irányított betegállátás, mennyire jók az amerikai gyógyászati reformok.
Nem tudom, de ha még egy pár ilyen könyvet elolvasok, akkor kezdek gyanakodni abban, hogy a magyar egészségügy áll rosszul, meg abban, hogy jó lesz-e az amerikai biztosítási modell. Végső soron nem egy rossz könyv, de nem is a legizgalmasabb, amit valaha olvastam Robin Cooktól.
Ez tipikusan olyan könyv, amit az ember olvasgat. Ülsz a földalattin, olvasol tíz oldalt, becsukod, este lefekvés előtt olvasod, ha álmos vagy lerakod, és így tovább. Nincsen az a letehetetlen érzése, mégis olvasod, mert van benne valami, ami megfog. Bár a befejezés (egy jó hosszú kibontakozás után) elég drámaira sikerült. Vannak benne orvosok, génkutatók, olasz maffiózók, és néhány régi ismerős a »Sokk« című regényből. Szóval a már szokásosnak Robin Cook stílus.
Egyébként a rossz névmemóriában az a rossz – többek között –, hogy egyszerűen nem esett le, hogy hát ezeket a neveket én már egy másik könyvben olvastam. Persze idővel leesett, csak nem volt meg az a wow életérzés.
Robin Cook stílusa alapjában nem változott azalatt a durván két évtized alatt, kivált, hogy mint az megfigyelhető, szinte minden könyvét egy bizonyos sémára építi, és csak néhány körülményen változtat ahhoz, hogy egy új történetet szüljön. Ám e néhány változtatás is pont elegendő. Sőt még néha az is, hogy végig tudod ki a gyilkos.
Nade, Robin Cook könyvein is megfigyelhető néhány változás, ahogy időben haladunk előre. Míg a nyolcvanas években komputerek és hatalmas terminálok voltak, addig most Google, Call of Duty (ezt a fordító előzékenyen Hív a kötelesség-nek fordította), internet, CD, DVD és miegymás figyelhető meg, érdekes módon nem laikus szemmel, hanem legalább egy középszintű felhasználó hozzáértésével.
A Fertőzés pedig egy rendkívül jó könyv, részben ezen tényezők, részben a már jól megszokott trió, részben pedig amiatt is, hogy az egyik főszereplő magyar (név szerint Jasmine Rákóczy), akinek a nagyapja '56-ban távozott az Államokba. Fölösleges leírni, hogy mi történik a könyvben (ezt egyébként a Wikipedián tervezem), hiszen akit érdekel, úgy is elolvassa.
Elolvastam című regényét. Hát nem tudom, három pont az ötből, mert azért le nem teszi az ember, de nem is az a hűdeizgi típusú olvasmány, inkább az, amit elkezd az ember olvasni, aztán olvassa, aztán olvassa, olvassa, és olvassa, aztán hopp vége. És az érdekes, hogy végig lehetett sejteni, hogy mi történik, de nem abban a formában, amikor az író erre törekszik, hanem szimplán összeálltak a kockák, és néha már üvölteni tudtam volna, hogy most a főbb karakterek miért nem vágják le rögtön, ami a napnál is világosabb.
Mindenféle poén lelövése nélkül: a kötet szerintem fantasztikus lezárása a Harry Potter-sorozatnak, pont olyan, amilyenre számítottam. Joanne Kathleen Rowling – mondjon bárki bármit – fantasztikusan ír, és sikerült megalkotnia egy olyan történetet, ami legalább olyan híressé vált, mint annak idején például a Csillagok Háborúja. Egyáltalán nem lehetett érezni, hogy megváltozott volna az írónő stílusa, vagy hogy csak a pénzért csinálta volna. Az egyetlen dolog, ami kicsit bántó, hogy a hetedik könyv befejezése után szomorúan konstatálja az olvasó: ez volt az utolsó Harry Potter-történet, amit olvasott. (Ez viszont mindenképpen jó, mert legalább nem készül nyolcadik és még ki tudja hányadik kötet, ami már olvashatatlan, és csak a bőrt próbálják lehúzni róla.)
Szpojler! — A bejegyzés folytatásában lehull a lepel!
Szpojleresen pedig: az egyetlen dolog ami kicsit zavar, hogy az epilógusból nem sok minden derült ki, pedig igazán olvasgattam volna még, hogy mik történtek, mivel általában nem rajongok (és eközben rajongok is) az olyan könyvekért, illetve történetekért, melyek úgy fejeződnek be, hogy az olvasó fantáziájára bíz dolgokat.
Dan Brown »jól ír«, ezt már biztosan tudom; avagy inkább úgy mondanám, hogy nekem nagyon bejönnek az írásai, és ez a véleményem rendíthetetlen. Egyrészt kezdjük ott, hogy rengeteg történelmi, vallási és szimbólumtani háttérinformációkkal (amelyek szerény véleményem szerint helytállóak) tömködi tele, valamint létező tárgyak, helyszínek és események köré olyan fantasztikusan izgalmas sztorit tud írni, hogy egyet kell értsek a The Washington Posttal: unputdownable – letehetetlen.
Persze bizonyára sokan megtámadták ezt is, akárcsak »A Da Vinci-kódot«, de szerintem lényegtelen: akinek tetszik, az úgysem egy szentírásként, hanem regényként tekint rá, és mint ilyen, egyszerűen tökéletes.
Ezt a könyvet mindenféle ajánlás nélül olvastam el, igazából azt sem tudtam miről szól, csak gondoltam 1984 az általam annyira szeretett nyolcvanas évek közepe felé jár, annyira rossz nem lehet. Én kis naiv!
Ez a könyv fantasztikus. Tehát a negyvenes években Orwell olyan fantasztikusan leírta a jövő kommunizmusát, diktatúráját, egypártrendszerét, hogy az valami hátborzongatóan valóságosnak tűnt, egy-két részletéről úgy érzi az ember, hogy valóban megtörtént. Nagy Testvér mindent lát, mondják a könyvben, én erre egyébként sokáig azt hittem, hogy valami családi könyv lesz, persze kicsit tévedtem.
Nem akarom a nagyobb poénokat lelőni, de ilyen érdekes könyvet régen olvastam már. Nem az a többszálon futó, rendkívül izgalmas regény, inkább a diktatúrákban rejlő ijesztő lehetőségek azok, amik rendkívül érdekessé teszik.
Jaj, hát én ilyen borzalmasat már régen olvastam. Minden tiszteletem Wells elvtársé, de többször gondoltam rá, hogy ezt a könyvet inkább nem olvasom tovább. Egyrészt nálam az E/1-es művek alapból nem igazán jönnek be (hosszútávon szerintem idegesítő), másrészt az egészben semmi izgalom nincsen. Jó, a filmnél egy fokkal jobb, de tulajdonképpen itt se történik semmi, csak jönnek a marslakók, mennek a marslakók, meghalnak a marslakók (de legalább megtudjuk miért, amit a filmben elfelejtettek elmondani). Szóval nekem nagyon nem jött be.
Legutoljára olvasott Robin Cook-könyv a Halálos kockázat volt. Ez kicsit a »Szfinx« című kötethez hasonlít, itt nem annyira az orvosi-vonal jellemző (aki nem tudná: Robin Cook könyvei 95%-ban orvoskrimik), ám ez sokkal izgalmasabb, mint anno a Szfinx volt.
A történet 1692-ben, a salemi boszorkányperek idejében kezdődik, itt az egyik elítéltet mutatja be a könyv, majd néhány fejezet után 1994-ben találjuk magunkat, és az előzőekben bemutatott nő egy leszármazottját láthatjuk – a sztori lényegében tudományos magyarázatot ad a salemi boszorkányperekre.
Szeretem az olyan könyveket, ahol ilyen x évvel ezelőtt-x évvel később elemek vannak.
Megint »Robin Cook«, hehe, és ebben a könyvben is az a bizonyos trió (Soldano-Stapleton-Montgomery) szerepel, mint a »Kromoszómában«.
A történet nagy vonalakban: egy orosz elvtárs, aki csalódott a nagy amerikai álomban, a felhőkarcolókkal és hamburgerrel töltött amerikai életben, biológiai-fegyveres támadást készít elő egy skinheadekből álló csoporttal. A dolog persze szép lassan bontakozik ki, és a három szál (a trió, az orosz, és a skinheadek) változatosan kerülnek előtérbe.
Mostanában lesz rengeteg (legalább négy-öt) könyvajánló egyszerre, kezdem rögtön ezzel – a változatosság kedvéért – Robin Cook-kötettel. Szokásos orvoskrimi, amint azt a Szakács úrtól megszokhattuk, ám ebben az egyik legjobban sikerült karakterhármasa (mely több másik könyvében is) szerepel, és ez rendkívül megdobja az értékelést. Az elolvasása előtt egyébként érdemes elolvasni a Vakságot (Vakság, Kromoszóma, Vektor, így követi időrendi sorrendben egymást a trió története, persze mindegyik darab másról szól.)
Szpojler! — A bejegyzés folytatásában lehull a lepel!
Azért egy valamit szögezzünk le: Robin Cook rendelkezik egy olyan írói tulajdonsággal, hogy – ha néha orbitálisan olvashatatlan könyveket is tud írni – mindig jól kezdi el, és jól fejezi be a műveit. Itt van például a Halálfélelem, ami tömör párszáz oldalnyi semmi, tényleg csak azért olvassa el az ember, mert jól indul, az utolsó ~80 oldal pedig izgalmas lezárást ad az egésznek. Mondjuk közelében sem jár a »Mutációnak«, ami tényleg letehetetlen, ez inkább az este lefekvés előtt, meg reggel a buszon kategória.
Értékelés: 3 pont
És újabb terv: kéne csinálni IBDb-t, az mintájára, persze magyarul.
Van egy ilyen című érettségi-tételünk, a csodás 2007-es érettségi kódnéven futó rendezvényhez (keresőbotok, szevasztok), és ezzel, meg úgy általában a tételekkel egy nagy bajom van: azt kell elmondanom, ami a könyvben van. Idézek:
A Sorstalanságot olyan szerző írta, aki […] újat tud mondani még az olyan kimerítettnek látszó témáról is, mint a zsidóüldözés, vagy a koncentrációs táborok.
De ez nem így van, legalábbis szerintem. Persze ezt én nem mondhatom, mert az érettségin nem a saját véleményemre, hanem a egy másik író, az irodalomkönyvem írójának véleményére kíváncsiak. És ez ugye nem csak szerintem ordító idiótaság?
Először is: szeretném leszögezni, hogy nem vagyok zsidóellenes, utálom az antiszemitizmust, utálom a nácizmust is, utálom, ha fölöslegesen zsidóznak, és megvetem a második világháborúban (és az előtte is nem kis számmal!) történt zsidóüldözéseket, zsidózást és a többit. Nekem egy zsidó sem ártott még, ellenben másokkal.
Viszont. A Sorstalanság nem jött be. A filmet láttam, a könyvet egyszerűen nem tudtam elolvasni. Ez az együgyüségnek nevezett, egyszerű mesélésmód valami hihetetlen unalmassá varázsolja az egész könyvet. És nem azzal van a baj, hogy megint zsidózás, és megint második világháború, hanem azzal, hogy azt kell megtanulnom, és elmondanom, amit nem tartok igaznak. Nem Kertész Imrét, vagy az irodalmi munkásságát akarom én megbántani vagy -támadni, félreértés ne essék.
Nem értem, miért nem mondhatja egy diák azt, hogy ez a könyv nem jó, persze a számonkérés igényeit maximálisan kielégítve (ez szar voltés társai tehát kizárva). Tényleg nem.
Mindenesetre a filmen keresztül sokkal jobban átjött az, aminek a könyvön keresztül kellett volna.
Azért Robin Cook is érdemel egy kalapemelést. Ezt ismét bebizonyította, most éppen az Akár az Isten című könyvével. Van egy antiszociális muki, aki egyébként az USA egyik legjobb szívsebésze, van neki egy felesége, aki imádja a férjét, és van egy édes anyukája, aki velük él, de nem imádja a feleségét. Ez eddig semmi eksztra, de ha hozzátesszük, hogy a doki drogokat szed (amit egyébként végig tagad), és elképzeljük a drámákat, amiket levágnak, még akkor sem valami izgalmas. De majd a folytatás!
Szpojler! — A bejegyzés folytatásában lehull a lepel!
A múltkor azt hittem, hogy az összes itthon található Agatha Christie könyvet elolvastam, de a végén a kezembe akadt még két példány. A Holttest a könyvtárszobában egy szokásos Agatha Christie féle Miss Marple regény; vannak benne rendőrök, fiatal és vén lánykák, gonoszak, jók és persze a bájos, ám ugyanakkor ravasz és okos Miss Marple, aki szerény falusi emlékei alapján old meg különös eseteket.
A végén ismét nagy a csattanó: végig másra gondol az ember olvasás közben, és a könyv utolsó lapjainál úgy gondolja, hogy tényleg ő lesz az – aztán lapoz, és minden elmélet darabjaira hull, mint a gondosan felépített kártyavár.
Végy egy írót, aki alapjáraton nem is író, sőt, megkockáztatom írni sem profi szinten tud, de azért van egy stílusa, ami miatt elolvasod, amit ír és meghallgatod, amit mond (vagy pont nem). Végy hozzá még egy áruházat, ahol alapjáraton olyan dolgok történhetnek meg, amiknek csak a fantáziád szabhat határt. Ha ezeket egy kicsit is el tudod képzelni, akkor olvasd el ezt a könyvet.
Nos, ez az a könyv, aminek elolvasásától óvakodtam, mivel egy Agatha Christie színdarab Charles Osbourne által regénnyé dolgozott változata. Viszont úgy néz ki, hogy kár volt óvakodnom: nem csalódtam ebben a könyvben (sem). A viszonylag rövidnek mondható történet kicsit unalmasan indul, hiszen már tudjuk, hogy ki a gyilkos, és ki az, aki őt megvédi. Ellenben az utolsó négy fejezetben mondhatnám minden a feje tetejére áll, és fordulatosabbnál fordulatosabb események követik egymást.
Még augusztusban elolvastam el a címben szereplő művet. Ez már nem Poirot, hanem Ms. Marple, Agatha Christie egy másik detektívjének történetét meséli el.
A történet nagy vonalakban: egy idős hölgy elbóbiskol a vonaton, és mikor fölkel, arra lesz figyelmes, hogy a mellette elhaladó vonat egyik fülkéjében valaki megfojt egy nőt. Senki nem hisz neki, azt hiszik egy öreg hölgy fantáziájával van dolguk. Senki, kivéve a bájos vénkisasszonyt, Ms. Marple-t. Hagyományos Marple-regény: szépen, fokozatosan, mondhatnám öregesen vezeti le a történetet.
Olvastam is a két hét alat, elsőre az ABC-gyilkosságok című remekművet fejeztem be, így erről írnék pár szót.
Fordulatos, izgalmas és eseménydús könyv, Agatha Christie megszokott stílusában, a tojásfejű, hatalmas bajszú belga detektív, Poirot főszereplésében. Eleinte kissé tartottam a könyvtől, ugyanis E/1-ben íródott, ezektől pedig valami – számomra is ismeretlen – oknál fogva irtózom; a Gyötrelem évé-t például tíz oldal után letetettem, mivel elegem lett az E/1-es stílusából. Az ABC-gyilkosságok viszont kifejezetten tetszik. A történetet Poirot barátja, Hastings kapitány meséli el, bár néhány fejezetben (ezt jelölik) nem az ő személyes beszámolóját olvashatjuk. Összességében elmondható, hogygy egy izgalmas és meglepetésekkel bővelkedő Agatha Christie regényt vehetünk kézbe, amit szerény véleményem szerint kár volna kihagyni.
Egy fiatal hölgy fölkeresi a híres deteketívet, Hercule Poirot-t, hogy derítse ki az igazat: anyját tizenhat éve elítélték gyilkosság miatt, az áldozat az pja, de ő tudja, hogy anyja ártatlan. Tizenhat év, a tanúk, és az egész eset olyan, mintha tegnap történt volna. Bámulatosan levezetett történet, fantasztikusan ábrázolt szereplők, izgalmas cselekmény és a lerírhatatlan érzés, amit csak Agatha Christie tud előidézni – ez az Öt kismalac.
Nekem nem ez a rózsaszín verzió van meg, hanem a klasszikus Fekete könyvek verzió; a könyv egyébként nálam is idősebb.
Az eddigi Dan Brown könyvek után azt kell hogy mondjam, nagyon bejönnek a fazon írásai.
Feszült izgalom, színes fordulatok (néhol még én is meglepődtem, pedig általában sejtem, hogy mi lesz a végén, és ki lesz a főellenség stb.), fényűző technikák, harc a hatalomért, és persze az elmaradhatatlan romantika – ezek jellemzik A megtévesztés foká-t. Csak ajánlani tudom.
Az Angyalok és démonokat még szeretném megszerezni; a beharangozója elég jónak tűnt.
Tegnap éjszakába nyúló, és ma hattól hétig való olvasásrohammal befejeztem a Digitális erőd olvasását. Személyes véleményem pozitív, nagyon tetszett a könyv. A borítón olvasható egy olyan vélemény, hogy Lázba fogja hozni a cyber-agyú olvasókat..., ami persze hülyeség. Tény, hogy én elég szájber-agyúnak vagyok mondható, de azért volt néhány butaság, amiben pont az ilyen beállítottságú olvasó csalódhat.
Nem, a sikerét nem a csodálatos technikai tudás (ami azért ismerjük el nem volt olyan hiányos) adta, hanem A Da Vinci-kód-ból is megszokott több szálon futó izgalmas eseménysorozat, mely a végén egy egésszé áll össze. Csak ajánlani tudom, tökéletes olvasmány fotelben, ágyban, buszon, kertben.
Elolvasom még az Angyalok és démonokat, valamint a Megtévesztés fokát (fordított sorrendben, mert előbbi még nincs meg), aztán ha minden igaz lesz két új Robin Cook-kötetem. :D
Már az elején illik leszögezni: ez egy regény. A helyszíneket és a tárgyakat leszámítva minden a képzelet szüleménye. Tény, hogy nem egy szépirodalmi mű, mint ahogyan az is tény, hogy sokan lenézik, mind irodalmi, mind vallási szempontból, de ettől eltekintve nekem tetszett. A több szálon futó esemény, a vártlan fordulatok, az értékes háttérinformációk, és ahogyan az egész történet levezetésre kerül, egyszerűen izgalmas.
Azt leszámítva, hogy a történet egy fikció, érdemes elgondolkodni rajta, mert nagy a valóságalapja. A kedvenc karakterem egyébként Silas volt. Kíváncsi vagyok, hogy milyen lesz a film, mert eléggé leszólták, többek között a rosszul válogatott színészek miatt.
Egyébként mielőtt elkezdtem olvasni a Da Vinci-kódot, az Agyat még befejeztem. Szintén csak azt tudom elmondani, hogy remek könyv volt, bár tény, hogy az eleje kicsit összefüggéstelen, az egész történet az utolsó 20-25 oldal elolvasása utána kap értelmet.
Még a Fertőzést, a Vektort, az Akár az Istent és a Gyötrelem évét szeretném elolvasni – bár utóbbiba belekezdtem, és eléggé unalmas könyv, a felénél letettem, mert szó szerint elaludtam rajta.
Igen, már megint Robin Cook! :D Viszont ami jó hír lehet azoknak, akik unják: már csak négy könyvem van a szerzőtől, amit még a hónap végéig biztosan elolvasok majd. Szóval Sokk. Nagy vonalakban arról van itt szó, hogy két nő jelentkezik petedonornak, és egy évvel később, mikor aziránt érdeklődnek, hogy sikerült-e valaki(k)nek a beavatkozás, de a klinikán elutasítják az érdeklődést. Többet persze nem írok, akit érdekel, olvassa el. Szokás szerint időszerű (vagy legalábbis 1998-ban jobban az volt) fogalom, a klónozás kerül a történet középpontjába, megspékelve egy kis számítógépes tudással, valamint a moder technika egyéb eszközeivel és Robin Cook stílusával.
Még el szeretném olvasni: Az agy, A vektor, a Halálfélelem és a Fertőzés című regényeket – meg amelyik még közbejön.
A Kómát (sajnos a magyar változatról nem leltem képet, a könyv pedig visszajutott eredeti tulajdonosához, így lefotózni sem tudtam) már régóta el szerettem volna olvasni, mivel mindenki úgy beszélt róla, hogy Robin Cook legsikeresebb regénye. Én ha lehet inkább úgy mondanám, hogy a legismertebb, mert tartom véleményemet, hogy az általam olvasott könyvek közül, a Méreg volt a legjobb.
Mikor elolvastam az első Robin Cook könyvet, a Mutációt, akkor úgy gondoltam, hogy ennél jobb művet nem olvasok a szerzőtől. azóta elolvastam néhányat, és a sejtésem igaznak bizonyult. Egészen a mai napig, mikoris befejeztem a Méreg olvasását.
Bár a könyv '98-ban íródott, mai napig is fontos, akutális és kényes témát feszeget: gyorséttermek, azon belül is hamburger. Mert tényleg: tudjuk-e, hogy miből készül a hamburgerhús? Ha csak a hivatalos információt vesszük, hogy a marha mindenféle húsát (a fejétől a lábáig) beledarálják, már ez elég bizarr. De nem akarok semmi hosszútávú élelmezésügyi elemzésbe kezdeni, akit érdekel, mindenképpen olvassa el a könyvet, ha a fele igaz (márpedig több is igaz), akkor érdemes meggondolni, hogy megéri-e 350-ért két sajtburgert, vásárolni.
A könyv egyébként a szokásos Robin Cook dózis-nak mondható. Van benne bűnszövetkezés, orvos, aki nyomozni kezd, és többször meg akarják ölni, de a csodával határos módon mindig megmenekül, dráma és feszültség, és a szokásos letehetetlen érzés. Pont ez az, amit szeretek Cook könyveiben: egy nagyjából sablonosnak mondható, sajátos vázlatot tölt ki, alakít át és szab az adott témára. Imádom, amikor finoman említi az eseményeket, úgy, hogy az olvasó figyelme tovasiklik, pedig az egész könyvben lényeges pont.
Az egyetlen amit sajnálok, hogy a vége megint befejezetlen maradt, tehát az olvasó nem tudja meg, hogy mi történik, csak egy sejtelmes kis történetszállal zárul a mű, melyből akár második epizód is indulhat. Mindenképpen meg szeretném nézni a regények alapján készült filmeket is, bár a Méregről éppen nem készült (még) filmváltozat.
Újabb bűnszövetkezést leleplező, s a modern, már-már gépiesedő orvosvilág ellen szóló remekmű. Egyszerűen szeretem, ahogy a Robin Cook könyvekben folyamatosan van adagolva minden információ, majd a végén szép lassan kerülnek felszínre az események, valamint a rejtélyek megoldása. Lassan az összes Robin Cook könyvet elolvasom, már csak a Kóma, a Halálfélelem, az Agy és az Akár az Isten című művek vannak hátra.
És már előre látom, hogy ehhez a könyv témájú bejgyzéshez is semleges számú komment fog érkezni. ;]
A héten volt szerencsém elolvasni Robin Cook újabb (mármint számomra) remekművét, a Járványt. Az író nem hazudtolta meg stílusát; van itt megint összeesküvés-elmélet, főhős, aki magánnyomozásba kezd, és életveszélyes kalandokból kerül ki győztesen, egy barát, aki a végén áruló lesz, és az áruló, aki baráttá válik. Persze a végén minden kiderül, s a gonosz megfizet mindenért. Újfent csak ajánlani tudom. Most az Agymosás van műsoron, azután pedig a Da Vinci kódot szeretném elolvasni.
Elolvastam a Vesztegzár a Grand hotelben című P. Howard regényt, melyben igazából kettő kisregény volt . Az egyik drága osztálytársamtól kaptam kölcsönbe. Nem sok Rejtő könyvet olvastam, de ez kifejezetten unalmasnak tűnt. Az első regényen szó szerint keresztülszenvedtem magam, a második azért kicsit eseménydúsabb volt.
Most pedig folytatom a maratoni Robin Cook olvasást, a négyhónapos terv keretében az összes kötetét elolvasom, a Szfinx, a Műhiba és a Mutáció már megvolt.
Az első kétszáz oldalt leszámítva izgalmas könyv, de ezzel csak az a probléma, hogy háromszáz oldal van összesen. Nekem jobban tetszettek mondjuk Robin Cook orvosi könyvei, abban valahogy jobban otthon volt. Nem azt mondom, hogy ez rossz volt, de azáltal, hogy az eleje nagyon unalmasra sikeredett, kicsit kevesebb lelkesedéssel értem a végére. És botrány, hogy nincsen a magyar változatról kép az interneten.
Ugyan a magyar nyelvű kiadás előtt elolvastam már, mégis megvettem a Harry Potter hatodik epizódját. Megdöbbentem, hogy mennyire nem fogyóárú. Ma kb. négy könyvesboltot láttam, ahol tíz százalékkal olcsóbban árulták, és még így sem állt egy árva ember sem előtte. Haver a tecskóban úgy vette meg, hogy egy kosárba voltak beleszórva a könyvek, aztán vigyed. Emlékszem az ötödik epizód megjelenésére, amikor éjfélkor ott álltak az emberek a könyvesboltok előtt.
A könyv egyébként jóra sikeredett, röpke két délután alatt kiolvastam, ajánlom mindenkinek. Még mindig tetszett, hogy nem fogy az írónő lelkesedése, és kreativitása.
Az első néhány oldal ugyan elég vontatottan zajlott, ám annál remekebb volt a könyv hátralevő része. Hasonlóan a »Mutációhoz« ez is azon művek közé tartozik, amit egyszer mindenképpen érdemes elolvasni. Az utolsó pár oldalt már úgy olvastam el, hogy a buszmegállóban szétfagyott a kezem, menetközben majdnem orra esetem és hasonlók.
Filmet is csináltak belőle, ezt még nem láttam, talán megnézem majd, bár elég sokan panaszkodtak hogy a könyveiből készült filmek többsége gagyi lett. Azt hiszem csak a Kómáról hallottam jókat.
Elhatároztam egyébként, hogy az összes elérhető Robin Cook könyvet megszerzem és elolvasom.
Elmondhatatlanul jó könyv. Erről már az is tanúskodik, hogy két nap alatt kiolvastam.
Egyik barátom már régóta olvas Robin Cook könyveket, és mindig áradozott róla, hogy mennyire jók. Valamelyik nap mikor bogarásztam a könyvespolcot kezembe akadt ez a remek példány.
Az a tipikusan letehetetlen könyv. Izgalmas, egy percet sem unalmas, az események magával sodorják az olvasót. Igen nagy esélye van rá, hogy kiolvasom még egy néhányszor.
Egy igen tartalmas könyvről van szó, négyszáz oldalban, a történet két különböző nő életét mutatja be, születésüktől egészen halálukig. Az egyik a lélegzetelállítóan gyönyörű szőke szépség, aki tizennyolc évesen apja kizsákmányolása elől a franciaországi Marseille-ből szökik meg Párizsba; a másik pedig az 
Igazság szerint Sidney Sheldon nevével először négy vagy öt éve találkoztam, mikor nővéremnél a fürdőszobában egy átlagosan negyedóráig tartó ülve végezendő művelet közben kivettem a kosárból, és elkezdtem olvasni. Azt vettem észre, hogy eltelt majdnem félóra, és én még mindig ott ültem, a könyvvel a kezemben. Pedig ponyváról van szó, ez nem lehet kérdéses, de az öreg egyszerűen annyira jól írt (nyugodjék békében), hogy nem lehet nem szeretni. Általában két különleges nőalakot mutat be, születéstől egészen a felnőttkorig, aztán a sors úgy hozza, hogy a két (vagy több) nő élete keresztezi egymást.
George Orwell sokat emlegetett 1984 című regényével 
A Csak kétszer élsz volt a másik 007-es regény, melyet sikerült a napokban elolvasni. Lebilincselő, érdekes és tanulságos regényről van szó. Bond teljes letargiában van, úgy érzi: bármelyik pillanatban elbocsáthatják, már-már maga akarja beadni felmondását, amikor M-től egy különleges, kivitelezhetetlen feladatot kap: látogasson el Japánba, és az ottani titkosszolgálat vezetőjétől szerezzen meg egy szigorúan bizalmas anyagot, mely az angol kormánynak felbecsülhetetlen értékű információt jelent.
Találtam kettő nagyon régi Fleming-könyvet, bár lehet nem kellett volna elolvasni, mert mindkettő az idővonal közepén van, és jócskán hivatkozik az előző regényekre. Ian Fleming véleményem szerint zseniálisan ír. A duplanullás James Bond ügynököt senkinek sem kell bemutatni, ugye. Én az összes Bond-filmet láttam nagyjából negyvenszer, így kialakult már egy kép, hogy mégis milyen is ez a James Bond. Nem az arcára, a megjelenésére gondolok, hanem a jellemére, a stílusára. És ezt a képet e könyv elolvasása teljesen átformálta.
Egy dolgot már biztosan tudok: Laurie sokkal jobb színész, mint író. 1996-ban The Gun Seller címmel megjelent regényéről van most szó. És itt akkor rögtön egy apróság: cirka tizenegy év után ideért a könyv, mikor berobbant a borostás 
Vegyesek az érzelmeim Robin Cook legutóbbi magyar nyelven megjelent könyvével, a Válsággal kapcsolatban. Egyrészt ezzel az összes megjelent magyar nyelvű kötetet elolvastam, másrészt pedig ötszáz-egynéhány oldal után egy olyan befejezést kap az olvasó, mintha az utolsó fejezet egy másik könyvből lenne kiragadva. Inkább egy kis rávezetés a történet következő kötetben kibontakozó folytatására, mintsem a történet korrekt befejezése. Ez persze nem lenne baj, az már inkább, hogy ötszáz-egynéhány oldalon keresztül semmi izgalmas, semmi említésre méltó nem történik, és már várod a végkifejletet, ami aztán elmarad.
Vannak olyan könyvek, amiket az ember életében legalább egyszer el kell olvasnia, hogy másként tudjon gondolni dolgokra. Ilyen például 
Fantasztikus könyv, a végén még fantasztikusabb fordulattal (bár aki a bevezető nagyjából húsz oldalára teljes egészében emlékszik, annak talán nem olyan nagy a meglepetés). Kicsit hasonlít a 
Tulajdonképpen ez a regény is Robin Cook legjobbjai közé tartozik. Sikerült egy 
Ez is megvolt – mondhatnám. Érdekes volt a vége, teljesen másra számítottam, ami viszont annyira nem jött be, hogy az egésznek volt egy olyan semleges íze. Történtek a dolgok, lehetett sejteni, hogy valami összeesküvés van a háttérben, aztán egyszercsak hopp, valaki meghalt, mást lecsuktak, epilógus, heppiend. Mondjuk sokkal inkább mutat rá a fő karakter személyiségváltozására, mintsem a rák gyógyítására, amiről egyébként szólna. Nem volt rossz, de olvastam már jobbat is, legfőképpen a 2000 előtti regényekből, akkor még sokkal több volt a krimi és az izgalom, szemben az érzelmekkel.
Namost, ezzel a könyvvel az a baj, hogy unalmas. Nagyjából huszon-egynéhány fejezet, és ebből az utolsó kettőből történik valami, úgy igazából. És közben végig sejthető, hogy mi történik (nagyjából az ötödik fejezet után már tippeltem, és mint később kiderült, jól). Tehát semmi izgalom, semmi 
Ez tipikusan olyan könyv, amit az ember olvasgat. Ülsz a földalattin, olvasol tíz oldalt, becsukod, este lefekvés előtt olvasod, ha álmos vagy lerakod, és így tovább. Nincsen az a letehetetlen érzése, mégis olvasod, mert van benne valami, ami megfog. Bár a befejezés (egy jó hosszú kibontakozás után) elég drámaira sikerült. Vannak benne orvosok, génkutatók, olasz maffiózók, és néhány régi ismerős a 
Elolvastam című regényét. Hát nem tudom, három pont az ötből, mert azért le nem teszi az ember, de nem is az a hűdeizgi típusú olvasmány, inkább az, amit elkezd az ember olvasni, aztán olvassa, aztán olvassa, olvassa, és olvassa, aztán hopp vége. És az érdekes, hogy végig lehetett sejteni, hogy mi történik, de nem abban a formában, amikor az író erre törekszik, hanem szimplán összeálltak a kockák, és néha már üvölteni tudtam volna, hogy most a főbb karakterek miért nem vágják le rögtön, ami a napnál is világosabb.
Mindenféle poén lelövése nélkül: a kötet szerintem fantasztikus lezárása a Harry Potter-sorozatnak, pont olyan, amilyenre számítottam. Joanne Kathleen Rowling – mondjon bárki bármit – fantasztikusan ír, és sikerült megalkotnia egy olyan történetet, ami legalább olyan híressé vált, mint annak idején például a Csillagok Háborúja. Egyáltalán nem lehetett érezni, hogy megváltozott volna az írónő stílusa, vagy hogy csak a pénzért csinálta volna. Az egyetlen dolog, ami kicsit bántó, hogy a hetedik könyv befejezése után szomorúan konstatálja az olvasó: ez volt az utolsó Harry Potter-történet, amit olvasott. (Ez viszont mindenképpen jó, mert legalább nem készül nyolcadik és még ki tudja hányadik kötet, ami már olvashatatlan, és csak a bőrt próbálják lehúzni róla.)
Dan Brown 
Ezt a könyvet mindenféle ajánlás nélül olvastam el, igazából azt sem tudtam miről szól, csak gondoltam 1984 az általam annyira szeretett nyolcvanas évek közepe felé jár, annyira rossz nem lehet. Én kis naiv!
Jaj, hát én ilyen borzalmasat már régen olvastam. Minden tiszteletem Wells elvtársé, de többször gondoltam rá, hogy ezt a könyvet inkább nem olvasom tovább. Egyrészt nálam az E/1-es művek alapból nem igazán jönnek be (hosszútávon szerintem idegesítő), másrészt az egészben semmi izgalom nincsen. Jó, a filmnél egy fokkal jobb, de tulajdonképpen itt se történik semmi, csak jönnek a marslakók, mennek a marslakók, meghalnak a marslakók (de legalább megtudjuk miért, amit a filmben elfelejtettek elmondani). Szóval nekem nagyon nem jött be.
Legutoljára olvasott Robin Cook-könyv a Halálos kockázat volt. Ez kicsit a 
Mostanában lesz rengeteg (legalább négy-öt) könyvajánló egyszerre, kezdem rögtön ezzel – a változatosság kedvéért – Robin Cook-kötettel. Szokásos orvoskrimi, amint azt a Szakács úrtól megszokhattuk, ám ebben az egyik legjobban sikerült karakterhármasa (mely több másik könyvében is) szerepel, és ez rendkívül megdobja az értékelést. Az elolvasása előtt egyébként érdemes elolvasni a Vakságot (Vakság, Kromoszóma, Vektor, így követi időrendi sorrendben egymást a trió története, persze mindegyik darab másról szól.)
Azért egy valamit szögezzünk le: Robin Cook rendelkezik egy olyan írói tulajdonsággal, hogy – ha néha orbitálisan olvashatatlan könyveket is tud írni – mindig jól kezdi el, és jól fejezi be a műveit. Itt van például a Halálfélelem, ami tömör párszáz oldalnyi semmi, tényleg csak azért olvassa el az ember, mert jól indul, az utolsó ~80 oldal pedig izgalmas lezárást ad az egésznek. Mondjuk közelében sem jár a 
Olvastam is a két hét alat, elsőre az ABC-gyilkosságok című remekművet fejeztem be, így erről írnék pár szót.
Egy fiatal hölgy fölkeresi a híres deteketívet, Hercule Poirot-t, hogy derítse ki az igazat: anyját tizenhat éve elítélték gyilkosság miatt, az áldozat az pja, de ő tudja, hogy anyja ártatlan. Tizenhat év, a tanúk, és az egész eset olyan, mintha tegnap történt volna. Bámulatosan levezetett történet, fantasztikusan ábrázolt szereplők, izgalmas cselekmény és a lerírhatatlan érzés, amit csak Agatha Christie tud előidézni – ez az Öt kismalac.
Az eddigi 
Tegnap éjszakába nyúló, és ma hattól hétig való olvasásrohammal befejeztem a 
Már az elején illik leszögezni: ez egy regény. A helyszíneket és a tárgyakat leszámítva minden a képzelet szüleménye. Tény, hogy nem egy szépirodalmi mű, mint ahogyan az is tény, hogy sokan lenézik, mind irodalmi, mind vallási szempontból, de ettől eltekintve nekem tetszett. A több szálon futó esemény, a vártlan fordulatok, az értékes háttérinformációk, és ahogyan az egész történet levezetésre kerül, egyszerűen izgalmas.
Egyébként mielőtt elkezdtem olvasni a Da Vinci-kódot, az Agyat még befejeztem. Szintén csak azt tudom elmondani, hogy remek könyv volt, bár tény, hogy az eleje kicsit összefüggéstelen, az egész történet az utolsó 20-25 oldal elolvasása utána kap értelmet.
Igen, már megint Robin Cook! :D Viszont ami jó hír lehet azoknak, akik unják: már csak négy könyvem van a szerzőtől, amit még a hónap végéig biztosan elolvasok majd. Szóval Sokk. Nagy vonalakban arról van itt szó, hogy két nő jelentkezik petedonornak, és egy évvel később, mikor aziránt érdeklődnek, hogy sikerült-e valaki(k)nek a beavatkozás, de a klinikán elutasítják az érdeklődést. Többet persze nem írok, akit érdekel, olvassa el. Szokás szerint időszerű (vagy legalábbis 1998-ban jobban az volt) fogalom, a klónozás kerül a történet középpontjába, megspékelve egy kis számítógépes tudással, valamint a moder technika egyéb eszközeivel és Robin Cook stílusával.
A Kómát (sajnos a magyar változatról nem leltem képet, a könyv pedig visszajutott eredeti tulajdonosához, így lefotózni sem tudtam) már régóta el szerettem volna olvasni, mivel mindenki úgy beszélt róla, hogy Robin Cook legsikeresebb regénye. Én ha lehet inkább úgy mondanám, hogy a legismertebb, mert tartom véleményemet, hogy az általam olvasott könyvek közül, a 
Mikor elolvastam az első Robin Cook könyvet, a 
Újabb bűnszövetkezést leleplező, s a modern, már-már gépiesedő orvosvilág ellen szóló remekmű. Egyszerűen szeretem, ahogy a Robin Cook könyvekben folyamatosan van adagolva minden információ, majd a végén szép lassan kerülnek felszínre az események, valamint a rejtélyek megoldása. Lassan az összes Robin Cook könyvet elolvasom, már csak a Kóma, a Halálfélelem, az Agy és az Akár az Isten című művek vannak hátra. 
A héten volt szerencsém elolvasni Robin Cook újabb (mármint számomra) remekművét, a Járványt. Az író nem hazudtolta meg stílusát; van itt megint összeesküvés-elmélet, főhős, aki magánnyomozásba kezd, és életveszélyes kalandokból kerül ki győztesen, egy barát, aki a végén áruló lesz, és az áruló, aki baráttá válik. Persze a végén minden kiderül, s a gonosz megfizet mindenért. Újfent csak ajánlani tudom. Most az Agymosás van 
