Itt az összes könyv témájú bejegyzést olvashatod; jó szórakozást!


Cormac McCarthy – Nem vénnek való vidék

A Coen-fivérek filmjét, a Nem vénnek való vidéket »még 2008-ban néztem meg«, akkor elég furcsa élmény volt, talán az volt az első olyan film, ami kicsit kitekintett az általános pattogatottkukoricás-mozis élmények közül, de mégsem olyan volt, mint a Ponyvaregény, ami azért egy emészthetőbb műfaj. Nem nagyon tudtam jól megfogalmazni akkor sem, de éreztem, hogy valami különlegessel volt dolgom. Rögtön utána megszereztem a film alapjául szolgáló regényt is, de csak most pár napja emeltem le a polcról.

Ami rögtön feltűnt, hogy a könyvben nincsenek vesszők. Úgy a hatodik oldalon lett furcsa, amikor az egyik mondatot harmadjára kezdtem újra, mert valami hiányzott. Az is érdekes volt, hogy a párbeszédeket nem gondolatjelek, de még idézőjelek sem körítették, csak új bekezdésekként szerepeltek. Rá is gugliztam gyorsan, hogy a fordító volt lusta figyelni a szabályokra, vagy nyomdai hiba, mert túl gyanús a dolog véletlennek, aztán hamar meg is találtam a magyarázatot:

Stiláris szempontból McCarthy prózája a különböző zsánereknek megfelelően változó. Például Az út című könyvében a szereplők alig beszélnek. Az író tőmondatokat használ, és teljesen felhagy a párbeszéd formai konvencióival. A párbeszédet egyszerűen új bekezdéssel jelöli […]

Forrás: Wikipédia

És milyen érdekesen működik az emberi agy: amint befogadtam ezt az információt, egyik oldalról a másikra azt vettem észre, hogy rögtön alkalmazkodtam, és nem tűnt már fel a vesszők vagy a párbeszédek hiánya, sőt, a végére még talán meg is tetszett. Ami nekem azért is különös, mert tuti, hogy sok írót emiatt elkaszálnak még a megjelenés előtt, de lehet ezeket a dolgokat úgy is használni, hogy tényleg adjon valami pluszt.

A Nem vénnek való vidék az én fejemben leginkább egy modern westernkét foglal helyet; mondom ezt úgy, hogy életemben összesen talán öt westernfilmet láttam, és régen sosem kedveltem, de az utóbbi időben ez a harmadik olyan történet, ami miatt kifejezetten kedvet kaptam a témához.

Az USA déli része; a sivatagok; a sárga festéssel elválasztott utak, amik látszólag a semmibe vezetnek; a kimért tőmondatok; a keserű humor; a lényegretörő, sem többet, sem kevesebbet nem mondó kijelentések; a motelszobák; a kisvárosok neontáblái, meg persze a kábítószer, a mexikói drogkartell, a végtelen pénz és a fegyverek nélkül is agresszív emberek.

A történet úszik az ilyesmiben, és mindamellett, hogy valahol tudom, ez egy nagyon beszűkült, zárt világ, egyáltalán nem nyitott gondolkodású emberekkel, mégis, az első gondolatom az volt, hogy szívem szerint azonnal felülnék az első repülőre, elrepülnék Amerikába, bérelnék egy Ford pick-upot, és átautóznám keresztbe az egész országot, megállva aludni az olcsó motelekben, eszegetve a hagymakarikát, a benzinkúton piros Marlborot vásárolva és hasonlók.

Elképesztően tetszett ez a regény, és így 6 év után már jobban meg tudnám fogalmazni, hogy miért, de a tetszés fő oka még mindig az, hogy nincs meg a konkrét dolog, amire rá tudok mutatni. Egyszerűen beszippantott pár oldal után, és úgy olvastam, hogy még zsibbadó nyakkal, merev háttal és könnyező szemmel sem akartam letenni hajnal háromkor, álmosan.

Márpedig ez az, amit én keresek, ha regényt olvasok. És a Nem vénnek való vidék abszolút hozta ezt az érzést.


Kurt Vonnegut – Éden a folyónál

Túl vagyunk az idei első vakáción: egy hetet töltöttünk a hegyekben Ausztriában, és ez többek között arra is kiváló lehetőséget biztosított, hogy kiolvassam életem első Vonnegut-regényét.

Sőt, rögtön egy fél tucattal kezdtem: a kötet ugyanis hat, Vonnegut alkotói éveinek kezdetéről származó, eddig meg nem jelent kisregényt, egy esszét és egy befejezetlen sci-fit rejteget. Utóbbi olyan szinten befejezetlen, hogy a mondat közepénél szakad félbe.

Az írásokat a szerző halála után találták meg és adták ki könyv formájában. A kisregények közül a címadó Éden a folyónál és a Párizsba tartó vonaton játszódó a két legerősebb, ezeket egyenként nagyjából tíz perc alatt olvastam el, de azóta is sokszor beugrik és elgondolkodok rajtuk.

Persze lehet, hogy kezdésnek nem ez a könyv a legjobb választás, talán inkább a nagy rajongók örültek  igazán a megjelenésének, de nem bántam meg, hogy ez volt az első; most kicsit motiváltabbnak érzem magam, hogy belekezdjek a Bajnokok reggelijébe.


Timur Vermes – Nézd, ki van itt

2011-ben, Berlin közepén, 56 esztendős valójában kinyitja a szemét Adolf Hitler, leporolja katonai egyenruháját, majd döbbenten konstatálja, hogy utolsó emléke óta több évtized eltelt, és nem bunkerében tartózkodik a második világháború utolsó napjaiban, hanem 2011 jelenjében. Ebben a modern, demokratikusnak mondott és nagyjából békés világban mi mást kezdhetne, hogy újra megragadja az emberek figyelmét: televíziós műsorvezető lesz.

A könyv egy izgalmas témafeldobást ígér, elgondolkodtató történettel, aminek elvileg valamennyire görbe tükröt kellene tartania nekem, mint olvasónak, hogy a mai világban a nézettség, a közösségi oldalakon elszórt, felfelé mutató hüvelykujjak száma vagy azok a bizonyos látogatottsági adatok azok, amelyek számítanak, és amelyek meghatározzák valaminek vagy valakinek az értékét.

Ezzel szemben egy annyira nem unalmas, de saját magát megugrani egyáltalán nem tudó regényt kap a tisztelt olvasó, amiben voltaképpen 341 oldalon keresztül semmi különös nem történik, leszámítva magát a tényt, hogy Hitler számol be 2011 eseményeiről, saját szemszögéből.

Persze, a nyitógondolat tényleg érdekes, sok film és sorozat eljátszott már a gondolattal, hogy mi lenne, ha Hitler napjainkban megjelenne. És az is az előnyére szolgál, hogy érzésre jól bemutatja, milyen lehet Hitler szemével nézni a (mai) világot. Valamint az is mindenképpen pozitív, hogy a szerző hozzá mer nyúlni ehhez a témához, hiszen Hitlert említve szinte genetekiailag kódolva a legtöbb német kicsit bűnbánóan süti le a szemét, mintha tehetne bármiről is, ami a történelem során történt.

Máskülönben viszont a könyv nem igazán ad sokat. A történet úgy igazából semerre nem megy, szép lassan elolvashatjuk, hogyan lesz a semmiből megjelent volt diktátorból vendég egy műsorban, aztán felkapott internetes celebritás, majd saját műsorral rendelkező, újabb könyvébe belekezdő, ismert humorista.

Hiszen, habár Hitler folyton hajtogatja, hogy ő tényleg az, aki, ezen mindenki nevet, és azt gondolja, valamilyen jóféle stand-up comedy-t lát, amire valaki évekig nagyon lelkesen készült.

Meg aztán ott van a vonatkozás is, hogy a Goodreads-en pl. kifejezetten sokan panaszkodnak arra, hogy ahogyan a történet főszereplőjét, úgy magát a könyvet is elítélik, hiszen Adolf Hitler egyáltalán nem a vicces kategóriába tartozik, vagy legalábbis nem ebben a formában. Értem ezt a meglátást, de nem igazán tudok vele egyetérteni az olvasottak alapján.

Mély nyomokat nem hagyott bennem, akit érdekel a téma, annak érdemes lehet elolvasni, mert amúgy nem rossz, de nekem a történet kicsit befejezetlen és kicsit eseménytelen. Voltaképpen a borítója és a borítón való leírása sokkal izgalmasabb, mint maga a 341 további oldal.

Én Budapest bizonyos kerületein áthaladó tömegközlekedési eszközön inkább a borítót sem nagyon mutogattam; persze, ez lehet csak az én paranoiámnak köszönhető, de ha valaki nem tudja milyen olvasmányról van szó, lehet, csúnyán félreérti.


Stephen King – 11/22/63

Végre kiszabadultam a Trónok harca regényeinek szorításából (erről majd talán egy másik bejegyzésben), és rögtön le is kaptam a polcról a Tigitől karácsonyra kapott 11/22/63-at. Időutazás, konteók, Kennedy-gyilkosság, 60-as évek Amerikája és Stephen King szokásos, „letehetetlen“ történetvezetése. Igyekszem szpojlerektől mentesen leírni a véleményemet.

A 11/22/63 nem csak azért tetszett nagyon, mert időutazás az egyik fő téma, hanem mert sikerült azt egy nagyon elgondolkodtató csavarral turbózni. Nincs 88 mérföld óránként, nincsen kézitáska csak egy hamburgerező hátsó helyisége, ahol ha végigsétál az ember, egyszersmind 1958-ban egy megadott időpontban találja magát. A csavar pedig egyszerű: csinálhatunk bármit, a jövőt meg fogja változtatni. Azonban ha újra belépünk és visszaugrunk 1958-ba, az előző utazásunk semmissé válik: a könyvben csak „reset“-nek hívják a jelenséget. Szóval ha valamit elrontunk, elég visszamenni és újra kijönni, hogy minden alaphelyzetbe álljon. Mindeközben, 2011-ben, amikor a történet játszódik, akármennyi időt is tölt az utazó a „nyúlbarlangban“, a jelenben pontosan kettő percet halad előre az idő.

A történet főhőse Jake, akit a hamburgerező tüdőrák miatt haldokló tulajdonosa keres meg. Elvált, tisztességes tanárember, nem igazán köti semmi 2011-be, és Al azt a feladatot bízza rá, hogy akadályozza meg az 1963. november 22-én történt Kennedy-gyilkosságot. Teóriája szerint ezzel megmentheti Martin Luther King életét, megakadályozhatja a faji zavargásokat és még Vietnám is elkerülhető lenne.

Stephen King - 11/22/63

Persze Jake rémesen szkeptikus az elején, de aztán egy próbautazás után egyre jobban hisz az ügyben. Azonban egy dologgal nehéz tervezni: a múlt csökönyös és ha nem vigyázol, kitépi a torkodat. Ugyanis – és erre sok-sok példát látunk – a múlt nem szereti, ha megváltoztatják, és a minél nagyonb a változás, a múlt fogaskerekei annál aggresszívebben támadják az utazót: és itt aztán mindenféle Kingtől elvárható paranormális eseményt ide lehet képzelni.

Egy tucatnyi dologról írhatnék, ami tetszett, de megpróbáltam a legfontosabb miérteket kiemelni.

  • Mert letehetetlen: tényleg az. Nagyjából 1200 oldal két kötetre bontva, szerintem öt vagy hat nap alatt olvastam el, és ez az a fajta könyv, amit a buszmegálló és az iroda között, a szakadó esőben sétálva is darálsz tovább.
  • Mert utalások vannak benne más King-regényekre: a poént ennél jobban nem lövöm le, talán összesen tíz könyvet olvastam Stephen Kingtől, de mégis mosolyogva olvastam az ezekre kacsintgató néhány oldalt.
  • Mert bár nem látszik, de végül megjelenik a szerelem: szeretem a jó romantikus történeteket, és nem szeretem az unalmas kliséket. King minden jól működő elemet elővett, és minden elnagyolt-eltúlzott-elgiccsesült közhelyet kihagyott ezekből a fejezetekből.
  • Mert rémesen hű az eredeti történethez: az író a végén összefoglalja pár mondatban az olvasottakat, és le is írja, hogy kétméter magas irodalmat gyűjtött össze a témában, amivel 1974 óta foglalkozik. És tényleg: amennyire lehet hinni a cikkeknek, dokumentumfilmeknek és más könyveknek, a konkrét események valóban elég pontos leírását olvashatjuk.

Egy szó mint száz: bátran ajánlom a regényt; főként azoknak, akik szeretik Kinget, szeretik az időutazást vagy esetleg szeretik mindkettőt.

Végignéztük a könyvből készült minisorozatot is, annak az élményeit majd egy másik bejegyzésben foglalom össze. (Annyit segítek, nem tetszett annyira, mint a könyv, amit egyébként a sorozat megnézése után olvastam el.)


George R. R. Martin: Trónok harca – A tűz és a jég dala 1.

Oké, ennek a könyvnek az elolvasásánál csak néhány dolog nehezebb: a címének leírása, a szereplők neveinek megjegyzése, a tömege és a lerakása.

George R. R. Martin: Trónok harca - A tűz és a jég dala 1. borítója

A »sorozat« után a könyvet simán lehetne unalmasnak érezni, hiszen a forgatókönyv egy bővített kiadásáról beszélünk, amelyben betűről-betűre ugyanaz történik, mint az amúgy kiváló, a könyv elolvasása után még kiválóbbnak érzett mozgókép-matéria első évadában. Engem a rengeteg kiegészítő információ miatt mégsem untatott; persze, mint minden olyan regénynél, ahol sok szálon futnak az események, az unalmasabb vagy kevésbé szimpatikus szálakat lassabban lapozza az emberfia, a történet ettől függetlenül azonban nagyon rendben van.

Leginkább az tetszett, hogy habár olvastam a Hobbitot, ami be is jött, a műfaj úgy általában viszont nem annyira, ez mégis magával ragadott.. Tolkien hatalmas regényei után viszont teljesen jogosan fogalmazták meg a kritikusok, hogy senki nem tudott a kategóriában maradandót alkotni, egészen idáig.

Emellett nagyon jó, ahogyan az emberi motivációk, a viselkedésformák, a jellemfejlődés és a rengeteg politika gyúrja egésszé az amúgy igencsak fordulatos kalandot.

Imádtam, már a következő kötetnél tartok, ami azért jó, mert végre nem érzem magam Trónok harca-noobnak a metrón, amikor még mindig az első kötetet nyálazom, mások meg a második-harmadik könyvvel jönnek velem szemben.