Halál

Van egy ismerősöm (nem közeli, néha találkoztunk, futólag ismertük egymást), aki fiatalabb nálam pár hónappal, mégis felesége és gyermeke volt. Követett el hibákat életében, de az utóbbi időben úgy tűnt, kezd helyreállni, hogy úgy mondjam, jó útra térni; normálisan öltözködött, dolgozott, tanult és bármilyen furcsa is kimondani, de törődött a családjával, tizennyolc évesen, jobban, mint sok nála idősebb és – elvileg – érettebb férfi.

Hozott életében néhány rossz döntést, ezeket több-kevesebb sikerrel talán kijavította, megbánta. Ám hozott egy rossz döntést, amit soha nem fog tudni kijavítani: három hete éjszaka beszállt feleségével és barátjával egy autóba, stopposként, egy olyan sofőr mellé, aki alkohol hatása alatt állt. A kocsi frontálisan ütközött egy másikkal, az anyósülésen ülve azonnal meghalt, feleségét súlyós fejsérülés miatt azonnal Miskolcra szállították, az ittas sofõr és a mögötte ülõ fiatelember sérülés nélkül megúszták a balesetet. A sofõr azóta börtönben ül.

Persze, nem mondhatnám, hogy egy rendkívül értékes, fontos embert vesztett az ország, nem is mondom, mert halottakról jót, vagy semmit. Ellenben kisebb körökben nézve bizony sokan gyászolják, hiszen az alternatívabb zenéket kedvelõ fiatalok között rengetegen ismerték. Nekem mégis az jutott eszembe, ami már annyiszor, és amit mindig elfelejt az ember, s csak ilyen esetekben jut eszébe: olyan gyors egy emberi élet. Olyan hamar eljöhet a vég, és mennyit vitatkozunk, haragszunk azokra, akiket igazán szeretünk, pedig lehet, hogy holnap nem látjuk többé.