Korosztályok és az internet

Kicsit hátborzongató belegondolni, hogy míg mi szerényen mosolygunk, mikor nagyszüleink, vagy hasonló korú emberek félénken kérdezik, hogy Mi az az internet?, és Mit lehet azzal?, majd csodálkozva nézik a monitort, hogy Hát ez ennyi mindenre jó?, addig nekünk fiataloknak talán már öregkorunkra is természetes lesz mindez. És ez valahol így van rendjén.

Aztán ott vannak a szülők, akiknek többsége már-már kezdi belátni, hogy ez a valami nem is olyan rossz. Mert meg tudják nézni, hogyan áll a bankszámla, hogy mi a színház- vagy moziműsor, akár még jegyet is rendelnek rá, mert megtalálják elveszett, vagy legalábbis elveszettnek hitt ismerőseiket, és ritkább esetben, még a gyerek iskolai dolgairól is tájékozódhatnak. És ez jó.

A fiatalok már kicsit másként vannak ezzel. Egyre többünknek természetes, hogy ott a madzag szinte minden házban, hogy MSN-ezni lehet az osztálytárssal, hogy ugyan mi a fene lesz holnap a házi, hogy lehet letölteni, meg lehet érdeklődni mindenféle olyan dolog iránt, ami érdekli az embert.

(Nem csak) A fiatalok egy részének, az internet csak egy olyan eszköz, mint a telefon. Ők nem érzik, hogy az interneten nem kéne szemetelni, mert azzal, hogy belépnek egy virtuális világba, elfogadják annak szabályait. De ezzel sincsen gond, mert ha ők nem lennének, nem lennének bűnözők, akik szintén átlépnek bizonyos határvonalakat.

Ami számomra mégis a legfurcsább, az nekünk, fiataloknak az internettel, a későbbiekben való viszonyunk. Mert mi már naponta kapjuk a technikai fejlődés dózisát, hogy milyen a legújabb MP3-lejátszó, mit tudnak majd az idei mobiltelefonok, mit lehet tenni az AIDS-ellen. És valahogyan nem tudom elképzelni, hogy mire hatvan-hetven évesek leszünk, csodálkozva nézzük az unokánkat, hogy mi az az apró kis készülék a kezében, amivel zenét hallgat. Pedig nagy rá az esély, hogy így lesz. Mert egy idő után nem fogunk tudni ennyi információt befogadni.

De azért érdekes jövőm lehet például nekem, mint egy olyan fiatalnak, aki naplót vezet az interneten, blogot ír, blogol. Mert tegyük föl, hogy ez a blog addig él, amíg én. Ebben az esetben, elképzeltem magam, ahogy teszem azt hetvenéves koromban ülök a számítógép előtt, és pötyögöm a betűket a Vezírközpontba, amit egykoron, több mint fél évszázaddal ezelőtt megalkottam. És ez – nem tudom miért, de számomra – hátborzongató.

És felnő majd egy-két nemzedék, akiknek már születésekor természetes lesz, hogy az öregek interneteznek, számítógépeznek.