Most beléd titokban

Szóval az van, hogy nemrég hazaértem egy baráti kocsmázásból. Itt gyorsan megjegyezném, hogy Mefi a kocsmázások alkalmával általában kólát vagy tonikot fogyaszt, esetleg nagyritkán Bacardi Breezert vagy netalán mégritkábban egy kevés 12-es Chivas Regalt, és bizony a félliter kóla sokszor drágább, mint mondjuk az azonos mennyiségű Breezer, de hát most nem erről akartam beszélni.

A kérdés, a pont, a nyom zseniális – a keresőember szentimentális!

Hanem arról, hogy most nyolc perc múlva lesz hajnal kettő, vagy mire megnyomom a gombot, már el is múlt ugyanennyi perccel (jaj de nehéz témánál maradni). És iszom a jéghideg vizet, közben Kaukázustól szól a 10 000 mérföld, és be kell vallanom, a Kaukázus összes száma roppant addiktív, képes vagyok naponta végighallgatni az összeset, és nem unom meg. Mondjuk zenét nem szokásom, mi sem bizonyítja jobban, hogy Guns N’ Rosest hallgatok, ami hát nem a legaktívabb banda, ha értitek.

De megint eltértem a témától, hajnal kettőkor így megy ez.

Bár most már nem is tudom mit akartam írni. Ja igen, azt hogy nyár van. Imádom a nyarat. Ez a huszadik, és mind a tizenkilencet kiélveztem, az utolsó cseppjéig. Nyáron megmozdul bennem valami. Egészen a tavasz első jeleitől folyamatosan tekernek bennem egy potmétert, és mikor elérkezünk a júniusi-júliusi napokig, amikor valami lekúrja az egyébként sem masszív leccgó biztosítékot, és egyszerűen eljutok oda, hogy mindent akarok. Persze általában is olyan ember vagyok, aki szinte mindenre kapható, és ha hajnal kettőkor ráüzennek, hogy nincs kedved találkozni, akkor igent mond. Na de nyáron!

Egy olyan ország kellene nekem, ahol mindig nyár van. Persze-persze megunnám, és nem élvezném és egyébként is, pedig de. Minden este séta a kivilágított utcákban, leülni valami kerthelyiségbe meginni egy koktélt, nézni a szép lányokat, hallgatni a zenét. Mondjuk latin zenét. Mondjuk Miamiban, még mindig. De szép is volna.

Körül, az éjszakába, egyedül lenni kell!

Ha Miami nem is, de marad az Andrássy út, a Váci utca és társai. Vagy az Oktogon. Most is gondolkodom hogy kisétálok, aztán veszek egy shéket a mekiben, leülök egy padra, és bambulom a semmit.

Várom a jövő hetet, több okból kifolyólag is. Most meg ülök, és olvasgatom a holnapi »Médiagetszik« műsortervének részleteit, meg közben remélem, hogy Zsuki nem fog lebetegedni, mert egyedül vagy mással nem lenne jó. Közös dolog ez ugyanis, Mefi-Zsuki projektnek indult ez, nem másnak, és bár nem tudom mennyire látszik, szeretnénk szívvel-lélekkel csinálni, és egészen addig csinálni is fogjuk, amíg egy néző lesz, akinek tetszik, és egy néző lesz, akit megnevettet, vagy csak kellemes kikapcsolódást jelent. Mert ez a lényeg. Meg persze ott van a mi kedvenc háttértündérkénk, Rejjuska drága, aki egyrészt üde színfolt közöttünk, másrészt tényleg hatalmas segítség.

Például a médiában is. Vagy a vendéglátóiparban. Egy ismerősöm, aki éttermet vezet, azt mondta: ha valaki nem képes arra, hogy a legrosszabb napján is mosolyogjon, és kedvesen bánjon a vendéggel, az ne menjen vendéglátóiparba. Ilyen (kéne legyen) a média is. Azért kellene csinálni, hogy az emberek információhoz jussanak, hogy az emberek röhögjenek, nem pedig más dolgokért.

Kázmér közben idejött és összegömbölyödve elaludt az ölemben.

Hm-hm, már megint írtam egy viszonylag hosszú és viszonylag mély bejegyzést, aztán nem lesz senki, aki megérti. Vagy egyáltalán végigolvassa. De hát ez van, legalább leírtam, és ez a lényeg. Meg talán az, hogy lesz valaki, aki megérti.