Mai tömegközgáz

Ma két érdekes embert láttam miközben a föld alatt hágtam a kilométerek tengerét.

Az egyik a kisföldalattin, egy teljesen jól szituált, ötvenes, ápolt megjelenésű, öltönyben és aktatáskával feszítő szarukeretes szemüveget viselő emberke volt, aki jó eséllyel indulhatott volna egy Mr. Bean hasonmásversenyen, bár nála kicsit kerekebb, pufókabb volt. Mellettem ült a padon, én éppen telefonáltam, ő meg valamilyen papírokat olvasgatott; hivatalosnak tűntek, legalábbis a messziről virító címer és vonalkód erre engedett következtetni.

Továbbra is beszélgettem, mikor egyszerre eltorzította az arcát, egész testében megfeszült, hörgő hangot adott ki, elkezdte csapkodni a homlokát, majd rángatta a zakóját és káromkodott, hogy te geci, te rohadt geci, te tönkretettél engem te ROHADT GECI. Próbáltam nem nagyon figyelni, nehogy bennem, másban vagy magában kárt tegyen, közben megérkezett a vonat is, felszálltunk, és ő ugyanúgy folytatta amit csinált. Az ideg-összeroppanás határán lehetett, ha nem éppen túllépte azt.

Később láttam, hogy egy válóperes papír volt a kezében.

Nem sokkal később metróztam, felszállt az Ecseri úton egy fiatalos nő, az autistának tűnő kisfiával. Ilyenkor szintén próbál nem odanézni az ember. Az anyja mosolyogva csokival kínálta, majd a gyerek mondott vagy csinált valami vicceset, mire ő olyan jóízűen kezdett el hahotázni, hogy elgondolkodtam, röhögtem-e én bármilyen viccen is valaha.

Két ember.

Az egyiknek elvették mindenét, kiforgatták a vagyonából, átverték, összetörték a szívét, és talán egy egész életre tönkretették az életét.

A másik a világ egyik legnagyobb örömében részesült, gyermeke született. És még így is, hogy nem egészséges teljesen, sikerül a mindennapokat jóízűen kacarászva, mosolyogva átvészelnie. Legalábbis látszólag.

Érdekes emberek vannak, akik elsőre furcsának, viccesnek, idiótának tűnhetnek. Pedig csak jobban meg kell őket nézni, és szinte biztos, hogy valójában más a helyzet velük kapcsolatban.