Hajsza a földalattin

Főhősünk, aki Mefi, nagyon ritkán szokta szidni a Budapest Transport Limited (Budapesti Közlekedési Zártkörűen Működő Részvénytársaság) szolgáltatásait, mert ismeri a rendszer gyenge pontjait, tudja, hogy sokszor egyáltalán nem az történik, ami látszik. Utoljára a tavalyi év nyarán »volt rá« példa, hogy mégis megtette, most ismét ez következik.

Szíve hölgyével, kékszemű macskájával és annak dobozával, ahová még a király is gyalog jár, főhősünk (aki még mindig a munkásbajszos fos GDF-es Mefi) a Vörösmarty utcában kísérelte meg egyébként is erős idegi állapotban az éppen megérkező járatra való felszállást, és éppen mikor betette (nem azt és nem oda) szóval a lábát a szerelvénybe, ekkor megszólalt minden előzetes figyelmeztetés nélkül a másodlagos indulásjelző (nem a robotbácsi, aki monoton hangján figyelmeztet, hogy MEGBASZ ha felszállsz, hanem a bzzzzzzz hang), majd mire felszállt, rögtön utána csukódott az ajtó. A szerelvény érkezése és a felszállás között fél percnél több nem telt el. Főhősünk (Mefi az) megpróbálta testével megakadályozni az ajtók bezáródását, még akkor is, ha ezt a tevékenységet mélyen elítéli és megveti azokat, akik élnek vele, de végül a régi ajtózáró szerkezet bizonyult erősebbnek, ugyanis főhősünk szeretne még a keresztapa pozíciónál is feljebb kerülni, ha értik, mire gondolunk e sorok írásakor. A földalatti elindult, egy szerelmet megszakítva a megállónyi távolsággal; a hölgy és a doboz ugyanis a megállóban maradtak, mint főhősünk és a macska a járművön.

Ha ez egy általános nap lett volna, főhősünk (Átlagos Mefi) továbbsétál mosolyogva és röhög egyet asszonykájával. Azonban, amint arra az előző bekezdésben utaltunk, főhősünk (Morcos Mefi) roppant ideges volt, ami nála elég ritka. Szóval az utasok és az ellenőrök azt látták, hogy egy munkásbajszos idegbeteg vágtat macskával a kezében a járművezető felé, bekopog az éppen induló vonat nem éppen idén barnult (nem releváns tényező!) vezetőjéhez, majd az ablak kinyitása után udvariasan úgy elküldi a kurva anyjába, hogy mindenki őt nézi.

Tudják, kedves olvasók, hogy mit mondott a vezető? Hogy a fekete doboz mindent rögzített és hogyha én nem állítom meg testemmel az ajtót, akkor kinyitotta volna.

Főhősünk (Elégedett Mefi) naponta átlagosan legalább ötször utazik az egyes földalatti vonalon. Tisztában van a szabályokkal, talán érdeklődése miatt kicsit jobban is, mint a hétköznapi utas. Tudja, hogy feszes a menetrend, jön a metró, megy a metró. Mégis, hogy egy éppen érkező szerelvény indulásjelez, amiről még utasok sem szálltak le és egy csomagokkal közlekedő párra rávágja az ajtót, majd még a vezetőnek áll feljebb – erre főhősünk megpödri pajszát, és elmorzsol egy kurvaanyádat. (Ebben a bejegyzésben már másodszorra; az évi átlag egy bejegyzésben tíz körül mozog, érezzük a tehert.)

Az ellenőr biztatta főhősünket: ők egész nap ezt nézik, van néhány vezető (mint például ez is), akik ebben lelik élvezetüket. Azon, hogy az ajtót mások orrára csapják. A Mélyen Tisztelt Vezető Úr akkor fog meglepődni, ha egy nagyonkopasz-nagyonizzadt-nagyonerős-nagyonnagy ember nagyonszőke-nagyonvékony-nagyonrövidszoknyás hölgyeményével jár így, ő ugyanis nem a szavakat választja majd a tényleg rendkívül kifinomult tájékoztatásra, hanem az ablaküvegen keresztül tépi ki a vezetőt és miután végignyalatta vele a felsővezetőt, finish him felkiáltással négyszer-ötször a fejére csukja az ajtót.

Tanulság: ne legyünk köcsögök, mert nem tudhatjuk, mikor fogunk ki valakit éppen rossz passzban. Még egyszer: főhősünk (Mostanra Lenyugodott Mefi) általában inkább a személyzetnek ad igazat, mint az utasnak, mégis, az ilyen kirívó eseteknél muszáj hogy felszólaljon. Az utasok többsége viszont nem így van ezzel, és előbb szólal meg vagy emel kezet.

VÉGE.