Itt az összes antiszociális témájú bejegyzést olvashatod; jó szórakozást!


Kösz, hogy elrontottátok!

Tegnap este két Family Guy rész közben az erkélyen ücsörögve beszűrődtek a FINA 2017-es VB megnyitójának hangjai és fényei, gondoltam belenézek a ceremóniába a királyi csatornák egyikén. Először nevettem, aztán felfordult a gyomrom, végül pedig kicsit szomorú lettem. Drága érzelmi hullámvasút volt ez, az „adófizetők pénzéből“, ahogy mondani szokták.

Még nincs vége, olvasd tovább »


Ezek történtek a lehúzós jegyvásárlásom óta

Nagyjából három hete írtam meg, hogy »mennyire hülye voltam egy internetes jegyvásárlás során«. Pórul járásom történetét viszonylag kevés trollkodás fogadta, és azóta lehozta a Tékozló Homár, a Bors (online és nyomtatásban egyaránt) valamint a HVG is. Én pedig jövök a folytatással.

Helló! Ha ezt a cikket olvasod, minden bizonnyal a Viagogo nevű netes jegyárusító oldalon vásároltál jegyet, jelentősen magasabb összegért, mint azt előre jelezték. Fontos infókat ezen a linken találsz.

A bejegyzés elég sok emberhez eljutott, majdnem két tucat komment érkezett, de ami még fontosabb: 49 levelet és 18 Facebook-üzenetet kaptam, mindet olyanoktól, akik ugyanúgy jártak, mint én: benézték, és csak az SMS-ből tudták meg, mennyibe is került nekik igazából a jegyvásárlás a ViaGogón. Ez és a több ezer másik interneten fellelhető történet bőven elég indíték arra, hogy senki nem balek, és valami rosszul (vagy éppen nagyon ügyesen) van összerakva a ViaGogo körül.

Hogy őszinte legyek, én még jól is jártam: a legdurvább sztori egy családé, akik külföldi focimeccsre vettek jegyet; kettejüket beengedték, kettejüket nem. Több százezer forintot buktak ezen a körön, és a ViaGogo garancia persze itt sem ért semmit.

Mi is történt pontosan?

Most hogy eltelt jó pár nap, kicsit nekem is leülepedett a dolog, és pontosan látom, mit és hol néztem be.

A ViaGogo egy jegyértékesítési platform, olyan, mint mondjuk a Vatera: feladod a jegyeidet amiket más megvehet. Értelemszerűen a Vaterán is annyiért hirdetheted a portékádat, amennyiért nem szégyelled. A nagy különbség, hogy a Vaterán akármelyik oldalra érkezel, mindent látsz az eladóról és pontosan érted, hogy milyen oldalra jöttél.

Ha a ViaGogo címlapjára érkezel, nagyjából össz lehet rakni a képet, de ha egy Facebook-eseményről, mint én, vagy mondjuk Google keresésből, akkor már nem ilyen tiszta a helyzet.

Ez az oldal rendkívül okosan lett felépítve olyan szempontból, hogy a Google-ben például „guns n roses koncert jegyek hivatalos oldal“ keresésre ez az első fizetett találat:

ViaGogo Google hirdetés

A „hivatalos oldal“ elég megtévesztő; egy ügyes jogász persze belemagyarázza, hogy ez a ViaGogo hivatalos oldala, nem a jegyeké, de akkor is. A legalacsonyabb árak kifejezés már biztosan támadható, hiszen garantáltan drágábban veszed a jegyet, mint a tényleges hivatalos forgalmazótól. És a sorban állás nélkül is kamu, hiszen még online is sorba állítanak és váratnak.

Ami ezen kívül még érdekes, hogy a felület folyamatosan hazudik (nagy terhelés, most éppen 28-an vesznek előtted jegyet) stb., ezek mind-mind ugyanazok a sablon szövegek, akárhány alkalommal kezdesz bele a vásárlási folyamatba. Klasszikus trükk, etikátlan, de valószínűleg nem törvénytelen.

Időközben annyit változtattak, hogy az asztali verzión már a fizetés előtt is kiírják a teljes végösszeget, én persze pont mobilról vettem, és ott még most is látszik, hogy először kiírnak egy összeget, aztán megadod a kártyaadataidat, majd még elkér pár jelentéktelen infót, miközben pumpálja beléd, hogy mindjárt elfogynak a jegyek, és három lépéssel később, a fizetés gombtól nagyjából 8-9 gördítéssel lejjebb, apró betűk között szerepel, hogy pontosan mennyit fognak levonni.

A Facebook halála

Az egész szívást ott vétettem el, hogy hetekkel ezelőtt egy akkor még magát hivatalos eseményként hirdető Facebook-eseményre kattintottam. Ezt egy Kultfeierei nevű oldal hozta létre, több másikkal, ami mögött egy Christian Ruffing nevű ember áll, aki minden bizonnyal ebből szerez magának extra bevételt: létrehoz Facebook-eseményeket, amiket elsőre hivatalosként hirdet. Ha rámész, még látod is, hogy van hozzá egy oldal, ahol egy rakatnyi eseményről írnak. Nem is gyanakodsz. És ezen események alatt a jegyvásárlás gombhoz a ViaGogo egy konkrét eseményét köti, ahol már semmi infót nem kapsz arról, hogy milyen oldalra érkeztél, és szépen benne is vagy a kelepcében.

Ezeket az infókat úgy szedtem össze, hogy sikerült megszereznem a jegyeim eredeti vásárlóinak adatait, és a szálak mind ehhez az oldalhoz vezettek.

A srácot persze megkerestem, letiltott minden létező fórumon, és sajnos az a helyzet, hogy ilyen szempontból a Facebook sem a legjobb oldal: elég nehezen jut el a panaszod egy igazi emberhez, legtöbbször annyit javasolnak, hogy tiltsd le az eseményt vagy a személyt, aztán gondolom ha sokan jelentik, kiveszi a sorból valami automata eljárás.

Hogyan tovább? Mit tehetsz?

Először is: ne vásárolj ezen az oldalon. És még a Facebook jegyvásárlás gombra is különös tekintettel kattints. Ha olyan eseményre szeretnél jegyet venni, amire már tényleg sehol máshol nem lehet, és neked megéri az extra kiadást, akkor bátran, mert alapvetően erre van ez az oldal, de még így is megvan az esélye, hogy többször adják el a jegyedet és nem engednek be. Ha ez a helyzet, inkább nézd meg a Tickething jegycserélő oldalt, amit pontosan a ViaGogo és társainak eltüntetéséért hoztak létre. Itt bárki eladhatja felesleges jegyét, ha gebasz van, visszakapod a pénzed és nem kérnek el háromszoros-négyszeres árakat.

Ha már késő, és benne vagy a dolgoban: jelezd a történteket a kártyádat kezelő banknak reklamáció formájában (telefonon, e-mailben, weblapon vagy ahol lehet). Írd le, hogy olyan összeget terheltek a kártyádra, ami nem volt egyértelműen feltüntetve és kezdeményezd a chargeback eljárást. Minden banknak lehetőségében áll „visszavonni“ a tranzakciót bizonyos esetekben.

Megpróbálhatod, hogy írsz a ViaGogo ügyfélszolgálatának, de ezt a lehetőséget jól eldugta a cég, nem könnyű felvenni velük a kapcsolatot és nem is igazán válaszolnak, csak sablon lerázós szövegeket. Ha nem tudsz bejutni az eseményre, elvileg visszaadják a pénzt, de az olvasói levelek alapján nem ilyen egyszerű a helyzet, és nekem is annyit írtak, hogy ha én ellenőrzöm a jegyem hitelességét, és kiderül, hogy nem az, akkor az az én felelősségem, és arra már nincs garancia.

Ha olyan bolond vagy, mint én, és tényleg bele akarsz állni: egyeztettem jogászokkal és különböző fórumokon, és a ViaGogonak van vaj jócskán a füle mögött. Bőven elég rákeresni a hírekre és a „Victims of ViaGogo“ kifejezésre. Egy szó mint száz: egy rendőrségi feljelentés elvileg továbbgördítheti az ügyet. Egy angol nő nagyjából 42 000 fontot perelt vissza különböző károsultakkal közösen a ViaGogótól. Amit tehát megcsinálhatsz: besétálsz a legközelebbi rendőrkapitányságra, és feljelentést teszel internetes csalásra hivatkozva. Beszéltem egy nagyon segítőkész hölggyel a rendőrségen, aki azt mondta, hogy a csoportos feljelentésnek még nagyobb a súlya, így valamikor be fogok menni személyesen, hogy megtudjam, ennek pontosan mi a módja, és felkeresek mindenkit, aki az eredeti bejegyzés után írt nekem.

Persze, nagy ötlet ez a cég, biztosan sokat kerestek rajta, akik kitalálták, és egészen megdöbbentő, hogy hányan dolgoznak ott, érdemes ránézni LinkedIn-en. Még egy fejlesztősráccal is beszéltem, aki ott dolgozik, és komolyan nem értette, hogy mi a bajom ezzel az egésszel, hiszen „ők olyanok mint az eBay csak jegyekkel“. Csak az eBay-nél egy gombnyomásra vissza tudom szerezni a pénzemet, és az ügyfélszolgálat nem ráz le.

Így áll jelenleg a dolog. Magam részéről a kárt már elengedtem, bízom benne, hogy bejutok a koncertre novemberben, de ettől függetlenül el akarom érni, hogy ez a cég változtasson a magatartásán. Írják ki, hogy pontosan kitől veszed a jegyed; ne írják ki, hogy hivatalos; írják ki nagy betűkkel a kártyaadatok felé a pontos összeget és még sorolhatnám.

A borítóképet innen szereztem.


Lécci, ne kérj tőlem pénzt, nekem sincs

Csupán »pár hónapja autózom«, ha nem is mindennapos szinten, de a hétvégi vagy más időközi nagyobb bevásárlások helyszínét számomra logikusan mindig így közelítjük meg.

Nagyon sok szempontból ez egy előnyös dolog. Egyrészt az ember kevesebbet jár vásárolni: közösségi közlekedéssel jellemzően pár napra vásároltunk, míg most egy-két hétre tárazunk be magunknak, a macskáknak és a halaknak élelmiszert, tisztálkodási, takarítási és egyéb cikkeket.

Másrészről vannak hátrányai, nehézségei, nem várt jelenségei is. Azt például egyetlen kezdő autós cikkben nem fogják leírni, hogy ha közösségi közlekedéssel jártál eddig vásárolni, de most autózol, akkor számolj vele, hogy többet fogsz költeni, mert megszűnik egy eddig komoly visszahúzó erő, nevesítve a vásárolt áruk hazacipelése buszon, metrón, villamoson és sétaúton át. (IKEA-ba még nem mertem autóval bemenni.)

Vagy például ott vannak a hajléktalanok, illetve általában azok a személyek, akik odajönnek hozzád egy kéréssel. Biztos ismered a sztorit: Főnököm egy százast, kajára, borra; csak egy szál cigit, mer’ vonatra kell; nehogymár neked olyan jól megy és nem adsz; milyen jó lehet neked az élet; csak egy percre állj meg, tényleg nem vagyok csöves, csak segítsél már nekem légyszíves, elmondom mi van velem, tényleg csak egy pert; én nem szoktam kéregetni én tényleg nem olyan vagyok; éhesek a gyerekek, adj már egy cigit; lécci, hadd vegyek már egyet a csokiból, te úgyis vagy hármat vettél, hát minek neked annyi. És még sorolhatnám.

Azt sem mondják el sokan, hogy ne számíts arra, hogy mivel már nem közlekedsz metrón és aluljárókban, búcsút inthetsz ezeknek a beszélgetés-foszlányoknak. Ó, nem! Most jön csak a java, mert már nem csak gyalogosan, hanem az autóban ülve is megtapasztalhatod milyen, amikor valaki bekopog egy kis apróért, vagy le akarja mosni a szélvédődet, vagy virágot árul. Vagy csak pénzt kér tőled, mert hát látja, hogy most vettél két hétre elegendő kaját, így neked abból biztos van. Mármint a pénzből.

Számomra ez egy borzalmasan nehéz téma, mert mindamellett, hogy tényleg nagyon komolyan együtt tudok érezni emberekkel, amíg én azon agyalok, hogy hála a nemrégiben vásárolt autónak, már kétszer annyi tejet is haza tudok vinni, és nem kell leszaladnom a közértbe, ha elfogy, addig nekik úgy néz ki az életük, hogy a Ferenciek terén a metróaluljáróban alszanak, és ha csak naponta egy ezrest összeszednek, már nem halnak éhen.

Azt gondolom, még a példák többségének ellenére is, hogy bárkit sodorhat szar helyzetbe az élet, ami szülhet nem várt eseményeket, például azt, hogy utcára kerül, és ezzel a gondolatmenettel könnyen saját magamat is bele tudom helyezni a képbe, mégha valójában tudom, értem és átlátom, hogy a helyzet nem ennyire egyszerű, és sokszor azért nem így működik.

Tényleg sajnálom ezeket az embereket, és nem kevés alkalommal érzem rosszul magam, hogy az én életem és az én életem problémái mérföldekkel, dimenziókkal, fényévekkel és további nehezen mérhető távolsági mértékegységek magas számokkal kifejezett egységeire állnak az ő problémáiktól. És azt is tudom, hogy az én „problémáim“ túlnyomórészt a Maslow-piramis legmagasabb, míg az ő problémáik összessége ugyanezen piramis legalacsonyabb fokában foglalnak helyet.

Mindezektől függetlenül a probléma mindig az ember sajátja, mindig a saját aktuális problémánk a legnagyobb és legnehezebbnek tűnő gond, így a hasonlítást nem feltétlen tartom szerencsésnek ebben a helyzetben.

És valóban, lehet, hogy nekem nem azok a kérdések vannak a fejemben, hogy mit fogok ma enni, hol fogok ma aludni vagy mi lesz velem holnap, de ettől függetlenül az én fejemben is járnak kérdések, nekem is vannak problémáim és nekem is vannak költségeim. Nem is kevés, mert igen, ez egy nyomorultul drága világ, és súlyos tízezrekbe kerül az, hogy valahol lakhat az ember, hogy azon a helyen télen mondjuk nincsen hideg és este van lehetőség felkapcsolni a lámpát.

Nem panaszkodni szeretnék, pláne nem összehasonlítani a probélmáimat egy hajléktalan problémáival, de amikor egy ötvenméteres távolságon hárman jönnek hozzám oda kérdésekkel, meg még kétszer az áruház parkolójában, akkor tényleg nem tudom, hol tudnék én segíteni ebben.

Sokan gond nélkül továbbsétálnak, én csak továbbsétálok és udvariasan nemet mondok.

Azért mondok nemet, mert nem tudok segíteni. Adhatok minden kéregetőnek kétszáz forintot, hiszen ez tényleg nem sok pénz, nekem nem hiányzik annyira, mint amennyire sokat jelent számára, de számításaim szerint ha mindig megállnék segíteni, havonta nagyjából húsz-harmincezer forintot költenék el.

Hogy sajnálom ezt a pénzt mástól? Nem. Hogy látom-e értelmét odaadni? Szintén nem.

Egyrészt mert szerencsére jó körülmények között élek, de annyira nem élek jó körülmények között, hogy nekem ne lenne szükségem arra a pénzre. És mert nem látom azt, hogy ez az összeg, ami azért a saját büdzsémben nem számít aprópénznek, megoldaná valakinek a problémáját.

Nem akarom magamat álszent módon abba a helyzetbe képzelni, hogy ha havi kétmillió nettó forintot keresnék, akkor biztos egy jelentős részét jótékony célokra fordítanám, mert nem keresek havi kétmillió forintot, ennek a töredékét keresem, így abból az összegből jelentősen korlátozottabbak a lehetőségeim.

De abban biztos vagyok, hogy ha a Ferenciek terén nem állítana meg minden reggel ugyanaz a négy-öt ember, ha a parkolóban nem jönne oda mindig ugyanaz a két-három ember és így tovább a többi gyakran látogatott helyszínnel, akkor szívesebben nyújtanék oda párszáz forintot. Nem szeretném viszont abban a helyzetben találni magam, hogy egy olyan problémában, ami nekem amúgy is elég terhelő, és nem tudok mellette csukott szemmel elmenni, még nekem kelljen eldöntenem, hogy kivel leszek jó és kivel nem.

Túl sokszor jönnek az ismert kérdések, és egyre kevésbé hallom meg őket, mert sokszor úgy érzem, mindegyiket hallottam már, és tudom, hogy a végén cigaretta vagy pénz fog szerepelni. Így kérlek ne kérj tőlem pénzt, mert nem vagyok abban a helyzetben, hogy mindenkinek adhassak, annyi ugyanis nekem sincs, és nem érzem úgy, hogy nekem kellene igazságot, békét és jólétet teremtenem mindenkinek, akik számára ezek a vitális dolgok nem elérhetők. Azt pedig semmiképpen nem szeretném, hogy nekem kelljen meghatároznom, ki lehet az, akivel jó leszek és ki az, aki mellett elsétálok.

Kicsit már azért is szörnyen érzem magam, hogy ezt a bejegyzést megírtam; biztosan úgy hangzik, mintha ülnék a mahagóni könyvtárszobámban az antik bútorok között egy kézzel készített selyemköntösben, 1929-es bort kortyolgatva a pattogó kandallótűz mellett, és az engem ért „borzalmas“ „traumákról“ hisztiznék, de ezek a gondolatok már nagyon régóta foglalkoztatnak és nagyon sok hasonló élményem volt az elmúlt napokban, és ezek a gondolatok kikívánkoztak belőlem.


Ennél még a kommunizmus is jobb

Oké, erős kezdés, nem éltem számottevő időt abban a rendszerben, de ez volt az első mondat, ami eszembe jutott a mai híreket olvasva. Kifejtem, aztán hátha nem is tűnik majd olyan erősnek, mint elsőre.

Matolcsy György, a Magyar Nemzeti Bank elnöke azt találta mondani a Versenyképesség és növekedés című könyv bemutatóján, hogy:

„utolérjük Ausztriát“.

Az idézet önmagában – akárcsak az általam választott cím – nagyon erős, mert Matolcsy úr igazából arra gondolt, hogy az utóbbi két évben gazdaságilag gyorsabban növekedtünk Ausztriánál. Ami jól hangzik, csak ugye kérdés, hogy honnan indul a két ország, mert azt mondani sem kell, hogy nem ugyanabból a pozícióból.

Na de amikor azt olvasod reggel a híroldalakon, hogy kidobóemberekkel akadályozzák meg egy népszavazás kezdeményzetését; amikor saját bőrödön és a hírekből egyaránt tapasztalod az egészségügy katasztrofális állapotát, és még csak a messzi távolból sem érződik a változás szele, ami ezt a javulás irányába fújná vagy amikor az oktatás tulajdonképpen módszeres tönkretétele zajlik a szemed előtt, akkor még jobban arcon csap ez a kiragadva amúgy is erős mondat.

És nem, én most nem az üzletek zárva vagy nyitva tartásról, nem a dohányárusítás szabályozásáról vagy kölcsönadott, szinte felbecsülhetetlen értékű művészeti alkotások „kölcsönzéséről“ csámcsogok, hanem az ennél egy vagy akár három lépéssel távolabbi nagy képről. Egy ország szerintem akkor tud sikeresen működni, ha a saját játékszabályait szigorúan betartja, és biztosítja az oktatás valamint az egészségügy kifogástalan működését.

Az alapelv az, hogy vannak ezek a jól meghatározott játékszabályok, és ha mást nem is, legalább azt betartjuk. Igen, mindig az aktuális politikai párt fogja meghatározni az irányt, ezzel semmi baj, és néha a gyökeres változásra is szükség van, de az a fajta egységesítés, átalakítás, „nemzetiesítés“, ami mostanában történik, olyan méreteket öltött, hogy az egyáltalán nem a demokratikus, sokkal inkább a diktatórikus elveken működő országok jellemzője. (Az ország hivatalos nevének megváltoztatása, az Alkotmány átnevezése és teljes átalakítása, stb.)

Két dolog van, amire az összes olyan európai ország nagyon odafigyelt, akik a rendszerváltoztatás óta hihetetlen tempóval húztak el mellettünk: az oktatás és az egészségügy. Ezek minden embernek kvázi alanyi jogon járó szolgáltatások, és nem azért, mert ez az egyénnek fontos, hanem azért, mert ha ezt a két rendszert nem sikerül sziklaszilárd alapként biztosítani, akkor évek múltán lesz egy ország, tele beteg és tanulatlan emberekkel, ami már a társadalom egészére káros. És azért is ilyen nehéz ezeket a döntéseket megítélni, mert nem azonnal, hanem évek, sokszor akár több évtized múlva térülnek meg.

Azt pedig csak széljegyezetként teszem hozzá, hogy nagyon komoly problémák vannak a demokrácia értelmezésével ott, ahol a Nemzeti Választási Iroda ilyen otromba módszerekkel ilyen könnyen bepiszkolható. Arról a szervről beszélünk, amely (elvileg) politikai pártoktól független, és amelynek legfontosabb célja a választások hitelességének, „tisztaságának“ biztosítása. És erről írtam a fentebbi bejegyzésben is: itt már a saját szabályainkra is magasról teszünk. Ennek pedig az a borzalmas üzenete, hogy igen, „mi bármit megtehetünk“, bármit félrerúghatunk, bármin átmehetünk, ha tetszik neked, ha nem.

Tényleg megértem azokat, akik már belefásultak ebbe az egészbe, mert szép lassan sikerült elérni, hogy az emberek nagyrésze közönyös a politikai döntések, hírek, változások iránt. A szűk érdeklődők nagyrésze pedig vagy szélsőségekben kommunikál, nagyon hangosan és nagyon üresen, vagy olyan maroknyi tömeget képez, amelynek a hangja elveszik a tömegben.

Ez történik nálunk 2016-ban, Európa kellős közepén. És nem tudom megérteni, elfogadni, hogy valaki ezeket a dolgokat meg tudja védeni, ezek mellett ki tud állni, hogy ezekre rá tudja húzni, hogy valamilyen nagyobb, nemesebb célt szolgálnak.

Tízmillió beteg és tanulatlan ember országa leszünk, és rengeteg időt fog igényelni ezeknek a károknak a helyreállítása.

 

 


Szabadulhatsz a férfinátha tüneteitől!

Mit szólsz ahhoz, hogy elmész ám a jó édes…?

Van itt ez a reklám, sajnos, magyarul nem találtam meg, de a lényeg szöveg nélkül is átjön:

Ez a reklám több szempontból is rémesen provokatív, primitív és felháborító. Leírom, miért.

Mert ha „női náthát“ hirdetnének, a fél világ nekik támadna

Nekem eszem ágában sem lenne ilyet hirdetni, mert nem vagyok gyökér, de azért valljuk be, két vetítés után a fél internet azon csámcsogna, hogy mit képzel az a gyógyszergyár, amelyik ilyet le mer írni vagy ki mer mondani. Vagy ha egy menstruációs fájdalomcsillapítót úgy reklámoznának, hogy „nem leszel tőle hisztis azokon a napokon“. És valljuk be, jogos lenne a felháborodás.

Mert pont 2016-ban rémesen ciki egy ilyen szöveg

Amikor Ákosnak nekirontanak a „női princípium“ miatt, amikor egy »vezető politikus mondataira« köpköd – megint csak jogosan – a fél ország, akkor annyira furcsa, hogy egy marketing csapat ezeket egyszerűen figyelmen kívül hagyja, és mint egy mamut, térdig belesétál egy ugyanilyen témába, csak a másik oldalról.

Mert borzalmas üzenetet közvetít

A reklám alapvetően egy veszélyes műfaj: elülteti a gondolatot a fejedben, és talán észre sem veszed, de tényleg valamilyen hatással van rád. És ezek a hatások, különösen egy ilyen üzenet esetében rémesek lehetnek. Mert lehet, hogy egy felnőtt ezzel még csak-csak viccelődik, de egy tizenéves lánynak vagy fiúnak milyen gondolatokat ültet el? Mit épít ez a fejében, és később minek lesz ez az alapja?

Mert nem hiteles

Pont egy gyógyszereket gyártó, valószínűleg sok orvost foglalkoztató vállalatnál tudhatnák a legjobban, hogy nincsen férfinátha. Vannak emberek, akik jobban kidőlnek egy megfázásnál, és vannak, akik nem. Ez minden bizonnyal sok tényezőtől függ, de ezek között talán nem szerepel determinisztikusan a beteg neme. És ha a férfi jobban is szenved a náthától, és ez igazolható valahogy tudományosan, akkor sem a „férfinátha“ nevű szörnyű kór kapta el, hanem érzékenyebb, ebben a tekintetben tehát pont, hogy védeni kellene a társadalom ezen rétegét, nem sértegetni és viccet űzni a „szenvedéséből“.

Mert idegesítő

Nem csak ez, persze, hanem az összes gyógyszerreklám, úgy általában, és az is, hogy egy szünet 80%-a valamilyen gyógyszert vagy gyógyszernek nem minősülő, gyógyhatású készítményt hirdet. És akkor ha ezen belül még ilyen idiótaságokat is láthat-hallhat az ember, az már tényleg nyitja a bicskát. (Persze-persze, nem kell tévét nézni, tudjuk.)

Mert megtévesztő

Nekem végignézve a rekálmot az jutott eszembe, hogy ez egy forró ital vagy valami tabletta, ami a megfázás tüneteit enyhíti. De nem, ez egy átkozott orrspray, amitől gondolom kevésbé van bedugulva az orrod, és gondolom ez a nagy poén, hogy a férfinátha csupán egy orrdugulás, amitől aztán szenved a férfi rendesen! És megtévesztő az is, hogy „hamarabb szabadulsz“ a tünetektől, mert ez egyáltalán nem igaz, egyik ilyen szerre sem, maximum az, hogy könnyebben vészeled át a nyűgösebb időszakot.

Reklámetikai Kódex

Merthogy nem csak pufogtatni szeretném a panaszaimat, létezik ugynis az Önszabályozó Reklám Testület, ahol egyrészt panasszal is lehet élni, másrészt van nekik egy Reklámetikai Kódex nevű szentírásuk, amit végigolvasva az alábbi érdekes pontokat találtam:

4. Cikkely, Általános reklámtilalmak és korlátozások

(1) A reklám nem tartalmazhat indokolatlanul olyan elemeket, illetve nem kelthet olyan összhatást, amelyek sértik a társadalomban általánosan elfogadott erkölcsi-etikai normákat, vagy a közízlést

(13) A reklám nem tartalmazhat olyan, szexuális tartalmú állítást, amely megalázó lehet a fogyasztók számára.

(18) A reklám nem sugallhatja valótlanul, hogy a benne foglalt tényállítás általános és széles körben elfogadott, igazolt tudományos álláspontot képvisel.

10. Cikkely, A megtévesztő reklám tilalma

(1) A reklám nem lehet megtévesztő. A megtévesztésre alkalmasság vizsgálatakor a reklámot összhatásában kell vizsgálni.

(9) A reklámüzenet alátámasztására, megerősítésére szolgáló ajánlás (ideértve a személyes ajánlás (testimonial)), jóváhagyás vagy egyéb támogató dokumentumra való hivatkozás a reklámban csak akkor szerepeltethető, ha az valódi, bizonyítható, releváns és időszerű.

És persze mazsolázva a kódex pontjait még tucatnyi olyan van, amit elő lehetne venni a szóban forgó reklámmal kapcsolatban, de talán ezek értelmezhetőek leginkább a férfináthás bolondériára.

Az ORT honlapján van egy űrlap, ahol be lehet jelenteni az ilyen hülyeségeket, kitöltöttem, kíváncsi vagyok rá, mi lesz a folytatás.

És nem azért, mert köcsög szomszédbácsi vagyok, aki morog, ha hangos a zene, hanem azért, mert azt gondolom, hogy amikor valaki felszólal a nők védelmében egy elhangzott mondat kapcsán, akkor nem csak a nők védelmében szólal fel, hanem azért is, hogy senki ne sértegessen egy adott csoportot indokolatlanul, ráadásul nagy plá.

És igen, biztosan vannak blogok meg egyéb források, ahol lehetne találni hasonlót, de azért ezek mégsem jutnak el akkora réteghez, mint a legtöbb tévécsatorna főműsoridőben látható reklámblokkja. Az ilyen hülyeségnek gyökerestül el kell tűnnie, és nem csak azért, mert egy olyan réteget sérteget, aminek én is részese vagyok, hanem azért, mert elég az emberek butitásából.

A borítóképet innen szereztem.