Oké, erős kezdés, nem éltem számottevő időt abban a rendszerben, de ez volt az első mondat, ami eszembe jutott a mai híreket olvasva. Kifejtem, aztán hátha nem is tűnik majd olyan erősnek, mint elsőre.

Matolcsy György, a Magyar Nemzeti Bank elnöke azt találta mondani a Versenyképesség és növekedés című könyv bemutatóján, hogy:

“utolérjük Ausztriát”.

Az idézet önmagában – akárcsak az általam választott cím – nagyon erős, mert Matolcsy úr igazából arra gondolt, hogy az utóbbi két évben gazdaságilag gyorsabban növekedtünk Ausztriánál. Ami jól hangzik, csak ugye kérdés, hogy honnan indul a két ország, mert azt mondani sem kell, hogy nem ugyanabból a pozícióból.

Na de amikor azt olvasod reggel a híroldalakon, hogy kidobóemberekkel akadályozzák meg egy népszavazás kezdeményzetését; amikor saját bőrödön és a hírekből egyaránt tapasztalod az egészségügy katasztrofális állapotát, és még csak a messzi távolból sem érződik a változás szele, ami ezt a javulás irányába fújná vagy amikor az oktatás tulajdonképpen módszeres tönkretétele zajlik a szemed előtt, akkor még jobban arcon csap ez a kiragadva amúgy is erős mondat.

És nem, én most nem az üzletek zárva vagy nyitva tartásról, nem a dohányárusítás szabályozásáról vagy kölcsönadott, szinte felbecsülhetetlen értékű művészeti alkotások “kölcsönzéséről” csámcsogok, hanem az ennél egy vagy akár három lépéssel távolabbi nagy képről. Egy ország szerintem akkor tud sikeresen működni, ha a saját játékszabályait szigorúan betartja, és biztosítja az oktatás valamint az egészségügy kifogástalan működését.

Az alapelv az, hogy vannak ezek a jól meghatározott játékszabályok, és ha mást nem is, legalább azt betartjuk. Igen, mindig az aktuális politikai párt fogja meghatározni az irányt, ezzel semmi baj, és néha a gyökeres változásra is szükség van, de az a fajta egységesítés, átalakítás, “nemzetiesítés”, ami mostanában történik, olyan méreteket öltött, hogy az egyáltalán nem a demokratikus, sokkal inkább a diktatórikus elveken működő országok jellemzője. (Az ország hivatalos nevének megváltoztatása, az Alkotmány átnevezése és teljes átalakítása, stb.)

Két dolog van, amire az összes olyan európai ország nagyon odafigyelt, akik a rendszerváltoztatás óta hihetetlen tempóval húztak el mellettünk: az oktatás és az egészségügy. Ezek minden embernek kvázi alanyi jogon járó szolgáltatások, és nem azért, mert ez az egyénnek fontos, hanem azért, mert ha ezt a két rendszert nem sikerül sziklaszilárd alapként biztosítani, akkor évek múltán lesz egy ország, tele beteg és tanulatlan emberekkel, ami már a társadalom egészére káros. És azért is ilyen nehéz ezeket a döntéseket megítélni, mert nem azonnal, hanem évek, sokszor akár több évtized múlva térülnek meg.

Azt pedig csak széljegyezetként teszem hozzá, hogy nagyon komoly problémák vannak a demokrácia értelmezésével ott, ahol a Nemzeti Választási Iroda ilyen otromba módszerekkel ilyen könnyen bepiszkolható. Arról a szervről beszélünk, amely (elvileg) politikai pártoktól független, és amelynek legfontosabb célja a választások hitelességének, “tisztaságának” biztosítása. És erről írtam a fentebbi bejegyzésben is: itt már a saját szabályainkra is magasról teszünk. Ennek pedig az a borzalmas üzenete, hogy igen, “mi bármit megtehetünk”, bármit félrerúghatunk, bármin átmehetünk, ha tetszik neked, ha nem.

Tényleg megértem azokat, akik már belefásultak ebbe az egészbe, mert szép lassan sikerült elérni, hogy az emberek nagyrésze közönyös a politikai döntések, hírek, változások iránt. A szűk érdeklődők nagyrésze pedig vagy szélsőségekben kommunikál, nagyon hangosan és nagyon üresen, vagy olyan maroknyi tömeget képez, amelynek a hangja elveszik a tömegben.

Ez történik nálunk 2016-ban, Európa kellős közepén. És nem tudom megérteni, elfogadni, hogy valaki ezeket a dolgokat meg tudja védeni, ezek mellett ki tud állni, hogy ezekre rá tudja húzni, hogy valamilyen nagyobb, nemesebb célt szolgálnak.

Tízmillió beteg és tanulatlan ember országa leszünk, és rengeteg időt fog igényelni ezeknek a károknak a helyreállítása.