Húsz

Húszéves lett a Magyar Köztársaság.

Húsz éve, hogy egy bácsi kiállt a Parlament egyik erkélyére, és szó szerint kikiáltotta a Magyar Köztársaságot. Magyar Köztársaság. Jól hangzik, még az útlevélen is rajta van. Magyar Köztársaság. Jó mondogatni, jó leírni. Magyar Köztársaság. Amiben élünk, immáron húsz éve.

Rengeteg dolognak kellett lefolyni a Dunán és rengeteg más helyen, hogy ezt megérjük. Valahogy az emberekben mégsem egy örömteljes momentum október 23-a.

Vannak emberek, akik még emlékeznek.

Vannak, akik még emlékeznek, mi volt 1989-ben, akik tapsoltak és örültek, akik el sem hitték, akik mertek belegondolni, akik zászlókat lengettek, akik gyerekekkel a vállukon ültek, akik ebből semmit nem értettek, akik boldogok voltak és akik féltek. Vannak még most is, akik félnek. Akik nem tudnak tapsolni és örülni, akik még most sem hiszik el és akik még most sem mernek belegondolni.

Mert vannak olyanok is, akik emlékeznek mi volt 1956-ban. Akik emlékeznek arra, hogy egyesek milyen bátran rohantak a saját vesztükbe, egy nagyobb jóért, a hőn szeretett országért, melyet még egyéb szívhez szóló szavakkal leírhatnánk.

És olyanok is vannak, akik nem emlékeznek. Nem emlékeznek, mert nem akarnak emlékezni, mert nem hagyják őket emlékezni vagy mert nem mernek emlékezni. Nem mernek, mert ha emlékeznének, emlékeznének rá, hogy mi volt itt 2006-ban és előtte korábban, és talán jobb is, hogy nem emlékeznek, mert akkor megfájdulna a szívük, hogy ezt tényleg át kellett élni – még ha csak a tévé előtt ülvén is.

És vannak azok, akik nem szeretnék, hogy bárki emlékezzen. Róluk inkább egy szót se.

Boldog születésnapot, te áldott, jó Magyar Köztársaság!