Embertelenségesség

Tudjátok az a legnagyobb baj, hogy az emberekben tényleg nem lehet bízni. Még azokban sem, akiket adott esetben a legeslegközelebb érzünk magunkhoz, például egy családtagba vagy rokonban sem. Nem tehet erről senki, ilyen maga az ember, a génjeinkben van a titkolózás, a mások háta mögött való susmus és az ehhez hasonló dolgok sora.

Azért gyűlöltem mindig is a társaságokat, az emberi kapcsolatokat és az egész hóbelevancot, mert minél jobban belebonyolódik az ember, annál több ilyen susmus lesz, és minél több susmus van, annál jobban tud fájni adott embereknek, meg annál nagyobb az esély a hisztérikus drámajelenetekre.

Sosem voltak nagy elvárásaim az emberekkel kapcsolatban, mindig csak őszinteségre, korrektségre számítottam, mint ahogyan én is mindig igyekszem korrekt lenni, őszinte vagyok a másikkal, és amit adott esetben a háta mögött mondok, azt ugyanúgy a szemébe is. A legjobban pontosan ezért a ne mondd meg X-nek hogy Y azt mondta, hogy Z ezt meg azt gondolja B-ről, amiért azt mondta A-nak jellegű információkat gyűlölöm a leges-leges-legjobban.

Csak sajnos ezek tényleg elkerülhetetlen jelenségek. Én már beletörődtem, hogy nincs olyan kapcsolat két vagy több ember között, függetlenül attól hogy barátságról, szerelemről vagy rokonságról beszélünk, ahol nincs ilyen.

És ne gondold azt, hogy te, aki olvasod ezeket a sorokat, biztonságban vagy, és most be is írnád, hogy jaj, hát nálunk sosincs ilyen, mert valahol mélyen te is tudod, hogy nem igaz. Vagy csak nem tudsz róla, vagy még nem alakult ki vagy még nem látod át a dolgot annyira, hogy rájöjj, az összes ember nem több egy aljas számító dögnél, aki mindig a maga érdekét nézi. A nagyon-nagyon-nagyon ritka kivételeket leszámítva.