Viccesek az emberek

»Még mindig.«

Nyilván ilyen dolgok miatt fogok utoljára könnyeket ejteni lefekvés előtt, meg úgy igazából nem is bánt a dolog vagy ilyesmi, csak néha azért elgondolkodtat.

Hogy mindig magukat viccesnek gondoló emberek mondják meg nekem a tutit. Persze sosem szemtől szembe, mert az annyira nem dívik, viccesebb inkább mindig utalgatni, hátam mögött kibeszélni, meg azzal fenyegetőzni, hogy melyik testrészem lesz porrá zúzva, amitől már általános iskola hatodik osztályában sem ijedtem meg különösebben, mikor először mondták.

Az viszont tényleg nagyon elgondolkodtató, hogy mindig azok mondják meg mással kapcsolatban tutit, akik a legkevésbé ismerik az illetőt. Ha persze valakivel amúgy is rosszban vagyok, nem lep meg hogy köpköd, de mikor olyanok kezdenek el egyik napról a másikra utálni, akikkel mindig jóban voltam, és ha nem is jártunk össze pizsipartizni, de azért megvolt az egymást segítés és a tudomisén mi.

És ami igazán tényleg nagyon vicces, hogy mindig olyanok tudják megmondani az élettel kapcsolatban a tutit, akik büszkék arra, hogy nincsenek kapcsolataik, hogy mindenki elfordul előlük, hogy mindenki megcsalja őket, hogy mindenki ujjal mutogat róluk, és akárhova fordulnak, csak mélyebb és mélyebb gödörnyi szart találnak maguk körül.

Nem kell engem imádni, nem kell engem sztárolni; imádnak és sztárolnak pont elegen ahhoz, hogy jól érezzem magam. Vigasztalni sem kell, mert a legkevésbé sem veszem komolyan az ilyesmit (ha komolyan venném, valószínűleg már elmegyógyintézetben lennék kezelés alatt). Ettől függetlenül vicces, hogy milyenek az emberek.

Rövidre akartam fogni, hogy legalább néhány ember elolvassa és értelmezze, valójában viszont teljesen lényegtelen az egész.

De nyilván én vagyok a szánni való.