Állatság

Pszichológusok biztosan tudnának erre nagyon tudományos magyarázatokat adni, melyek végeredményeként az jönne ki, hogy antiszociális személyiség vagyok, de valójában mindig is jobban szerettem az állatokat, mint az embereket. Emlékszem rá, hogy ez már egészen kisgyerekkorom óta így van: egyszerűen nem tudtam már akkor sem elviselni, ha egy kóbor macskát vagy kutyát láttam, míg egy hajléktalan különösebb érzelemhullámokat nem indított meg bennem.

Érdekesen viszonyulok a halálhoz is máskülönben. Egyszerűen nem tudom hogy álljak hozzá. Nagyjából két kezemen meg tudnám számolni, kik azok az emberek, akiknek a halála tényleg nagyon fájdalmas lenne, mindenki máséra pedig csak hümmögni tudok, míg ha például meghallom hogy valakinek meghalt egy kisállata, gyakorlatilag a szívem szakad meg.

Ezek egyébként úgy jutottak eszembe, hogy a szomszéd öregasszony macskája folyton átjár a kertünkbe. Egyszer még az erkély oldalát le is kapta egy adag húggyal, és mindig úgy voltam vele, hogy ha meglátom, macskaszeretet ide vagy oda, kitekerem a nyakát. Aztán ma azt néztem, hogy az erkélyen lévő székben fekszik összegömbölyödve, olyan édesdeden szunyókálva, akárcsak »Kázmér« szokott, és arra jöttem rá, hogy inkább őt is csak sajnálni tudom, hogy nem bent alszik a meleg szobában a gazdája ölében, vagy tudomisén, hanem kint a hidegben és az esőben.

Jobban belegondolva minden kóbor és elhanyagolt állatot rettenetesen tudok sajnálni.

Valószínűleg sok macskával magam körül fogok megöregedni. Vagy milliomos leszek és építek egy állatmenhelyt.