A hétvégén a Trafó adott otthont a Krétakör Krízis című darabjának, amire az átlagos szó egyáltalán nem jellemző.

Krétakör Krízis

A Krízis – ezt mindenhol olvashatjuk – három részből álló kísérleti mű. Az első része egy film, ez a jp.co.de (ejtsd: dzsípí kód). Második része egy opera, amely a Hálátlan dögök címet kapta, harmadik része pedig egy színdarab, helyenként filmjelenetekkel megszakítva, ez volna A papnő.

Az, hogy az embert beültetik háromszor két órára egy terembe, különféle borzongatások áldozatául, alapjában véve nem lenne különösen megterhelő. A három mű üzenete külön-külön, de főként egyben azonban annyira nyomasztó, annyira fájdalmas, hogy azt már nehéz lenne szavakba önteni. Ingrid úgy fogalmazott, hogy egy-két jelenetnél már majdnem felkiáltott, hogy öljetek meg végre. Sokat beszélgettünk az egész után, és én is hasonlóképpen éreztem, de akármilyen furcsa, nem azért, mert rossz volt az előadás. Hanem mert olyan szinten közeli és egyértelmű volt az egész üzenete, őszinte az előadásmódja, hogy az már sokkolóan hatott.

Úgy gondolom, egy vígjáték akkor jó, ha nevetünk rajta. Egy ilyen, rengeteg üzentet hordozó és rendkívül drámai darab pedig akkor, ha mi is feszültek, idegesek vagyunk mikor nézzük és még utána sokáig.

Számomra a film volt a leggyengébb elem; habár gyönyörű a fotózás, a zene és az egész kompozíció (tényleg, itt lehet ezt a szót használni), valahogy nem állt össze a sok kocka. Egy srác gyalogol valami hatalmas elhagyatott épületben, leül egy kanapéra, maszturbáló nőt néz a tévében, de közben fordul a kamera, és a nő valójában ott van előtte, aztán tovább sétál és fade-out effekttel eltűnik. Majd az anyja videóüzeneteit nézi, amelyet várandós állapotában készített. Ez a jelenet talán a legdurvább, amiket az anya mondd, az, ahogyan a színésznő előadja az anyát, aki csak egy kamerába beszél, hátborzongató. Majd jön a kísérleti rész, tizenkét ember bezárkózik ugyanebbe az épületbe mindenfélét csinálni. Nem tudtam nagyon sok jelenetnél eldönteni, hogy mikor nézek egy filmet és mikor egy olyan valamit, ami a valóság egy szelete, csak véletlenül néhány kamera is jó volt. Nem mondanám hogy nem tetszett, mert zseniális darab volt, talán inkább úgy fogalmaznék, hogy nem értettem elsőre. A másik két darabbal azonban egésszé állt össze.

A Hálátlan dögök azért tetszett, mert bevallom őszintén, sosem voltam még operaelőadáson, ezzel viszont rögtön egy durvábbat sikerült kezdésnek bevállalni. A Hálátlan dögök a filmben látható srác apjának az életét mutatja be. Ez, ellenben a filmmel, teljesen beszippantott. A hamiskás zenei jelenetek, a rémisztő tekintetű karmester (aki egyébként az egész eseménysorozatot irányítja és meséli, nem csupán a zenészeket), a megdöbbentő őszinteséggel játszó kisgyerekek. Az egész valami olyan hatást ad, amit nekem ezelőtt más semmi.

Végül pedig A papnő. Ez amolyan könnyed levezetésnek és határozott befejezésnek is szolgált az előző két részhez. Nagyon tetszett, hogy néha hirtelen lekapcsolták a világítást, és egy-egy filmjelenetet vetítettek közben. Egy Budapesttől távoli faluról, ahol nincs szórakozás, nincsen lehetőségek. A tájakon, az állatokon és az embereken kívül más nincsen. Sokan elégedettek, sokan nem. Ebbe az állóvízbe érkezik a srác anyja, apjának felesége, aki megunja a pesti színész életet, és vidékre megy drámapedagógiát tanítani.

Az egész trilógia nagyon összetett volt. Rengeteg művészlélek volt a nézőtéren, akik rögtön az előadás után elkezdték szétszedni azt, szakszavakkal és bonyolult görög kifejezésekkel. Én ebben a formában nem tudnám, nem is akarnám kielemezni, magamban viszont, akárcsak »A jég« után, rengeteget gondolok az egészre. A lényeg, hogy megérte beülni rá, nagyon is.