Kényszerleszállás

A Kényszerleszállásról két dolgot tudtam: akárcsak az egyik kedvenc trilógiámat, a »Vissza a jövőbét«, ezt is Robert Zemeckis rendezte, és hogy egy lezuhanó repülőről szól. Oké, még azt is, hogy Denzel Washington játszik benne.

Régen volt pár komolyabb film a témában, és amin igazából meglepődtem, hogy nem egy repülőgép-katasztrófáról szól az egész film, voltaképpen ezt a részét az első tizenöt-húsz percben egy kamerarángatással kellően megspékelt, de élvezhető jelenettel le is rendezik. A sok szimulátorozás után egyértelműen megmondhatom, hogy igen, tényleg ilyen, amikor nem rendeltetésszerűen szeli a levegőt a több tonnás vasmadár, és ezért a jelenetért önmagában megéri beülni a moziba, nagyon rendben volt.

Az egész film viszont nem is igazából ezzel foglalkozik, hanem rengeteg más dologgal.

Például, hogy hogyan változtatja meg egy vagy több ember életét egy katasztrófa vagy valamilyen traumatikus esemény. Mi történik a barátokkal, milyen lesz a világképünk, mi jár az agyunkban.

De arról is, hogy a kábítószer vagy az alkoholfüggőség komoly dolog, nem szabad elbagatellizálni és sokáig hazudhat magának az ember, egy idő után az ilyen hazugságokból felépített élet kártyavárként zuhan a nyakába.

Egyetlen negatívumaként a hosszát tudom említeni, sajnos itt a 138 perc sokkal jobban érződik, mint mondjuk »Djangónál « a 165, ezt nagyjából 40-50 perccel húzták tovább a kelleténél. Valamint még talán azt is, hogy rengeteg klisé kísérte végig a kulcsmozzanatokat: a függő lány akinek nem kéne belőnie magát, lelök egy dobozt, amiből pont kigurul egy tű, amit a kamera jó sokáig követ. Ilyesmik.

A Kényszerleszállás jó film volt, nem nézném meg újra, de egynek mindenképpen jó volt.