2001: Űrodüsszeia

Háromszor láttam összesen Stanley Kubrick eposzát, Arthur C. Clarke azonos című regényéből. Legutóbb a névnapomon, kedden néztük meg a Puskinban. Annak ellenére, hogy vannak fenntartásaim a filmmel kapcsolatban, azért akárcsak a »Keresztapát«, ezt is hatalmas élmény volt a hatalmas vásznon megtekinteni. Most, hogy harmadjára láttam, összeálltak annyira a gondolataim, hogy párat le is írjak belőlük.

Sok dologról írok, ha érdekel, katt a folytatásért!

Szerkezetileg leginkább egy négy felvonásos operához tudnám hasonlítani. A részek között rengeteg érdekes, kicsit nehezen megfogható, de mindenképpen lenyűgöző képi világú felvétel, komolyzenei aláfestéssel. Ezek között a jelenetek között kell megfigyelni a sztorit, ami elsőre egyáltalán nem olyan könnyen emészthető, nekem legalábbis nem volt az. Ha a fő témát, a dráma középpontját kéne meghatároznom, egyértelműen az ember és a technológia viszonyára gondolnék. Az első részben meglátjuk, hogyan kezdi el az emberszabású eszközként használni a csontot. A második részben egy elsőre fölöslegesnek tűnő jelenet rávilágít, milyen furcsán éli életét az ember: a saját lánya születésnapján nincs jelen, de egy két perces videóbeszélgetés során felköszönti. A harmadik részben megismerjük HAL-t, a szuperszámítógépet, aki hatalmas, már-már ijesztő fejlődés a csonthoz képest. A negyedik rész pedig pontosan azt mutatja, milyenek vagyunk technológia nélkül. Mi marad az utolsó órára, percre, amikor az elmúlás gondolatán kívül már semmi sincs körülöttünk?

A monolit

Az ikonikus, hatalmas kőtábla minden fontos jelenet során megjelenik, és az emberiség minden alkalommal valamilyen fejlődésen megy keresztül. Az emberszabásúak megérintik a táblát, aminek a hatására elkezdenek eszközt használni. Az űrutazók megérintik a Holdon talált – szerintem – ugyanazon kőtáblát, aminek hatására odáig utaznak, ameddig eddig soha: a Jupiter felé. Közeledvén a célállomáshoz ismét feltűnik a monolit, ekkor mintha sokkal hatalmasabb lenne, a bolygók között, mintha az egész általunk ismert univerzumban jelen lenne. Legvégül pedig az utolsó jelenet során, amikor az ember valami mássá válik, halála előtt ismét előkerül az oszlop.

H.A.L. 9000

Az egész filmben számomra HAL a legérdekesebb. Még kicsit most, 2015-ben is távolinak, lehetetlennek tűnik egy ennyire értelmes, saját döntéseket hozó számítógép gondolata, pedig a világ egyértelműen ebbe az irányba halad. Nem hasonlítani akarom, de ha belegondolunk pl. az iPhone-okban lévő Sirire, 20-50-100 év múlva ezekből a rendszerekből bármi lehet. HAL karaktere azért is különösen érdekes, mert a Jupiter felé utazók közül ő az egyetlen, aki emberként viselkedik. Elkezd emberi tulajdonságokkal rendelkezni: aggódik, féltékeny, emiatt hibás döntéseket hoz. Számára az ember egy fölösleges tényező: egyesek az utazásban amolyan virtuális hullaként vesznek részt; az ébren lévők a sakkjátszmára nem is figyelnek oda, mert még aközben is unatkoznak; vagy éppen szintén unottan egy mesterséges napfényben süttetik a hasukat, fél szemmel figyelve a szeretteik köszöntését; a napi feladataikat úgy hajtják végre, mintha legalább ők lennének robotok, nem pedig a szigorú, vörös szemmel figyelő gépezet. HAL azért is érdekes, mert az első eszköz, ami túlmutat használóján: míg az emberek HAL-t gondolják eszköznek, addig HAL maga eszköznek gondolja az embereket, többükét meg is öli. Ebben a formájában ráadásul HAL halhatatlan: ha a fizikai egységét cserélnék is, a memóriaegységei miatt az emlékei és azok a dolgok, amiket kifejlesztett az évek során megmaradnának, így voltaképpen HAL képes lenne a reinkarnációra.

Az utolsó jelenet

Ezzel volt a legtöbb bajom, most sem vagyok benne egészen biztos, hogy értem, miről akart szólni, de én valahogy úgy értelmezem, hogy az embernek a kőtáblával való utolsó érintkezésekor sikerül túllépni múlandó státuszán: amint meghal, újjászületik valami újszerű lényként, ami viszont összességében, egészében tekint az egész világra, és egy új emberi faj legelső példánya. Az utolsó jelenetben az apróságok nagyon erősek: az eltörő pohárról is az jutott eszembe, hogy habár a pohár (amely a testet jelképezi) ugyan darabjaira tört, de a benne lévő ital nem veszett el.

Legtöbbször rühellem ha filmeket vagy színházi előadásokat valaki ennyire megpróbál elemezni, mint ahogy én tettem végtelen soron át, de ha van olyan darab, ami nagyon igényli ezt, és amiről nagyon sokat lehet és jó is beszélgetni, az a 2001: Űrodüsszeia. Nem sok hatvanas évekbeli filmet láttam, de azok alapján ez nagyon messze van az akkori iránytól. El sem tudom képzelni milyen érzés lehetett ezt a 1968-ban látni. Azért is nehéz értékelni, mert a huszonéves generáció valószínűleg úgy ül le ez elé a film elé, hogy már rongyosra nézte az összes olyan sci-fit (videókazettán!), amelynek ugyan köze sincs ehhez, mégis a jelenetek apróságaiban rá lehet ismerni.

Kicsit hiányoltam, hogy a történet során egyáltalán nem kapunk semmilyen konkrétumot. Vannak apróságok és nem a szájbarágós magyarázkodásra gondolok, de nem minden egyértelmű. Kubrick azt mondta: a film szándékosan mellőz minden kifejtést. Szeretné ténylegesen a nézőkre bízni ezt az élményt. A saját értelmezésemben az Űrodüsszeiára a sci-fi filmek nagy, furcsa monolitja: valószínűleg rengeteg embert érintett meg olyan formában, hogy emiatt akart filmet készíteni és emiatt tudott egy fantasztikus és később nagyon sikeres univerzumot felépíteni. Űrhajókkal, asztronautákkal, mesterséges intelligenciával, dimenziók közötti utazással és a technológiával való viszonyunkra vonatkozó kínzó kérdésekkel.

Egy biztos: érdemes megnézni és érdemes sokat gondolkodni, sokat beszélgetni erről a filmről. Kicsit mintha az a sok-sok LSD-s szín-hang kavalkád is ezt a célt szolgálná, hogy kicsit kikapcsoljon az agyunk, és gondolkodjunk azon a kevés, de tartalmas dolgon, amit láttunk.