A 2015. június havi bejegyzésekhez jó szórakozást kíván Marty McFly!


Csira Ulpius Átt baszott a papiral

Habár a szóbeszéd során előszeretettel káromkodom, az írott kommunikációt igyekszem ettől mentesíteni; azonban az Ulpius-ház szerencsétlenkedése és nyomora annyira feltekerte a vérnyomásomat szombaton, hogy muszáj volt ehhez a bejegyzéshez a fenti címet és a lenti képet adnom:

Ulpius-ház vécépapírral egyenértékű ajándékutalványa

Az Ulpius-ház márciusban csődvédelmet kért, ami egyébként annyira nem hatna meg, azonban szüleimtől karácsonyra egy oda szóló, a képen is látható 10 000 forintos ajándékutalványt kaptam. Itt most jöhet rögtön a fejmosás, mert tényleg nem mindig csak más a hülye: karácsony óta még nem váltottam be az utalványt, mert éppen más könyvet-könyveket olvastam, most jutottam el odáig, hogy be akartam szerezni a Sárkányok táncát, így időszerű lett a vásárlás.

Az első meglepetés a Westendben ért, ahol a pár hete még Ulpiusként működő könyvesbolt most valami cickányfarok könyvkuckó lett. Még naivan meg is kérdeztem, hogy ez most az Ulpius-e, aztán mondták, hogy lol, nem, ők csődbe mentek.

Kis guglizás után megtaláltam, hogy az egyetlen még működő üzlet a Pozsonyi úton van; szombaton el is zakatoltam. Ahogy beléptem, az eladónő mosolyogva köszönt, és már nyúlt a panaszkönyvért. Amikor mutattam az utalványt, hogy levásárolnám, már nyílt is a panaszkönyv. A csőd elvileg túlköltekezés miatt volt, gondolom rohamtempóban nyitogatták a boltokat és csinálták a vegyél egyet kapsz tizet akciókat, amihez csak külön gratulálni tudok.

Szóval, adsz tízezer jómagyar forintokat egy üzletnek, amely cserébe a világ legdrágább vécépapírját (tetszőlegesen papírzsekbendőjét) adja, amely ugyan felhasználható 12 hónapig, de valójában semmit, de tényleg semmit nem adnak érte.

Azon gondolkodtam, hogy bemegyek az üzletbe, és megmondom a nőnek, hogy itt hagyom a papírlapot, és elveszek három könyvet, amely összértéke nem haladja meg a 10 000 forintot. Ha azt mondja, lopás, hívjon rendőrt, aztán meglátjuk, kinek ki lopott: az Ulpiusnak, amelyik elvette a pénzt és semmit nem adott érte, vagy én, aki a 10 000 forintomért kérem a szolgáltatást, amit sosem láttam.

És oké, ez most kicsit túlreagált reakció lesz, meg amúgy sem vittem túlzásba, de az is biztos, hogy soha többé nem vásárolok ajándékutalványt senkinek, mert ha az Ulpius bejátszhatott egy ilyet (ami egyáltalán nem volt egy kis névtelen üzlet, sőt, úgy lehet, abban még jobban meg is bízhatsz), akkor nincs rá semmi garancia, hogy más, akár nagyobb és megbízhatóbb céggel ne fordulna elő hasonló.


Határon innen és túl

Ma reggel érkeztünk haza külföldről, Szerbián keresztül utaztunk, pont aznap indultunk, amikor bejelentették a kerítés felhúzását. Nem voltam még a szerb határon ezelőtt, így nincs összehasonlítási alapom, de az utóbbi években talán csak Londonban volt olyan, hogy egyáltalán megnézték a személyimet; itt ehhez képest a magyar oldalon mindkét busz összes utasát leszállíttatták, és egyesével vetették össze az utazásra jogosító igazolványokat és a hozzájuk tartozó arcberendezkedéseket. Odafelé nagyjából 40, visszafelé nagyjából 20 percet töltöttünk a magyar határon. A szerb oldalon csak feljött egy határőr és begyűjtötte a papírokat, majd pár perc múlva úton is voltunk.

Minden utazásnál eszembe jut, hogy mennyire jó évek ezek az utazásra: a legtöbb országba, ahová néhány évtizede még körülményes volt az átjutás, most személyi igazolvánnyal az első buszra felpattanva pár óra alatt tükörsima autópályán lehet eljutni. És ezt nagyon szeretem; még azt is mondanám, hogy hálás vagyok ezért, de nem tudom, kinek kéne hálásnak lennem. Sosem luxusutazásokra megyek, nem is voltam még az EU-n kívül más országban, de nekem az EU-tagságról elsőre valahogy mindig az ugrik be, hogy szabadon mozoghatok Európán belül, útlevél és különösebb macera nélkül. Nem is dolgozni, egyszerűen csak megnézni, milyen egy másik város, amivel egy szerződés valamilyen módon összekovácsol. Tudom, hogy vannak kivételek és tudom, hogyan működik a schengeni egyezmény, de bárhogy is alakulnak a dolgok, nem szeretném az európai országokba való utazás korlátozását megtapasztalni.

És a határon zajló hercehurca közben – amelyre a hercehurca talán erős szó, inkább tényleg azzal szemben mondom ezt, hogy Ausztriába vagy mondjuk Olaszországba úgy utazhatsz át, hogy egyszer sem látsz határőrt, ellenőrzést vagy egyáltalán határállomást, de – ahogy vártuk az útlevelünket a buszban ülve, arra gondoltam, milyen lehet menekülni a hazádból.

Milyen lehet az, hogy amíg valaki a bőröndbe pakol a vidám utazásra, másnak ugyanarra az útvonalra egy másik utazás jut, hozzá egy műanyag zacskóval, amiben a legfontosabb tárgyait összecsomagolva hátrahagy mindent, amit eddig szeretett és ismert, azért, hogy tovább sétáljon valamibe, amiről azt sem tudja, jobb lesz-e egyáltalán, adott esetben több buszjegy árát kifizetve egy helyi lakosnak egy tízperes sétáért.

Igazán nem akarom elkezdeni boncolgatni, hogy milyen fajtái vannak a bevándorlásnak és hogy ezek milyen hatással vannak a mi országunkra; biztos vagyok benne, hogy itt sem csak fekete és fehér a képlet, de a saját példámból kiindulva, már egy nagyjából negyedórás határátkelésnél is szinte mindenki kellemetlenül érezte magát a buszon. Biztos érezted már te is ezt a határon. Mintha valami nem kívánatos személy lennél. A megállással; a mogorva határőrökkel, akik bizalmatlanul nézegetik, hogy valóban az vagy-e, aki a műanyag kártyán lévő fotón bámul bambán az okmányirodás fényképezőgépbe; az érzéssel, ahogy benéznek a csomagtartóba és esetleg a csomagjaidba is, kotorászva az alsónadrágjaid között. Érthetően mogorvák a határőrök és érthető persze az eljárás is, mert ők nem tudják, hogy te őszintén csak nyaralni mész, vagy valami másban is sántikálsz. De ha egy magyar rendszámú busz Magyarországra belépve ilyen fogadtatást kap, milyen lehet a kerítésen érkezőknek?

És én azóta tényleg nagyon sokat rágom ezt a gondolatot: milyen lehet annak az embernek lenni, aki még egy elektromos kerítésen is a puszta kezével mászna át, mert a bizonytalan semmi is vonzóbb számára, ahová tart, mint a saját otthona, ahonnét elindult.